A kalitka

Sistergés. Csönd. Sssh... Ne beszélj! Figyelj! Hallgasd... Ne fordítsd el fejed. Nézz mélyen a szemembe! Látod a világot? Észleled a szomorúságot? Az életet? Nem... Még mindig nem érted... Hát jól figyelj!
Az évnek sok időszaka van: vannak a nyugodt napok, a szomorúak, a nosztalgikusak, és ritkán találunk köztük igazán boldogakat. Gyereknevetést.
A szél lágyan lengedez a kellemes tavaszi hűvösben. Egy végtelen, szürke betonutat vigasztal a mai nap, meglegyinti, eljátszadozik vele. Az út közepén egy kis, mahagóni pad, szélei lekerekítettek, tetejét fényesre csiszolta a megállíthatatlan idő. A padon egy öregasszony ül, szomorúan lehunyja ráncos szemét. Rövid, göndör hófehér haját puha kendője mögé rejti. Harisnyás lába tehetetlenül kalimpál a levegőben, nem éri el a földet. A nő a kezét egy hatalmas, kék, csodaszép kalitkán nyugtatja. A kalitka üres, a közepén lévő hinta mégis egyfolytában himbálózik: le-fel, balra-jobbra, előre-hátra... Megállíthatatlanul.
A pad másik szélén rádió, nem szól, nem énekel, csupán recseg. Sistereg... A mély csöndet egy meglehetősen tiszta dallam szakítja meg: Az első szerelem olyan, mint egy álmodás... Az első szerelem legfeljebb egy kézfogás... Az első szerelem mégis szebb a többinél... Az első szerelem mindhalálig elkísér.
Halk. Halkabb. Leghalkabb. A Dal.
Az öregasszony nem mozdul, agg arcán egyetlen könnycsepp gurul le. Reszkető kezével ügyetlenül letörli, elmaszatolva érzelmei palettáján. Gyereknevetést hall a távolban, és madárcsicsergést. Édeset. Ugyanazon a padon ül, és a hinta a kis kalitkában megállíthatatlanul jár. Le-fel, balra-jobbra, előre-hátra... Valaki megragadja akkor még fiatal kezét és rámosolyog egy kis gúnnyal a szemében. Azzal a valakivel, akinek már nem emlékszik drága szemére, megfogják egymás kisujját és megesküsznek. Mindenre. Az ifjúságukra, az Istenre, egymásra. Azután ismét nevetnek. Az élet él.
Puha a levegő. Puhább a szomorúság. Legpuhább a fájdalom. A halál.
Az öregasszony a távolba réved, emlékezetében kutatva. De már nem lát semmit. Az idő vakította meg, a legnagyobb tolvaj a földkerekségen. Eres, gyöngéd kezével kinyitja a kalitka kis, díszes, mosolygó ajtaját. Felnyúl lassan, megfontoltan, hogy megsimogassa a kis madarat. De üres levegőt markol. Kétségbeesetten belekapaszkodik a kis hintába. Így ül sokáig, mígnem egy újabb könnycsepp talál utat magának kérges, májfoltos arcán. Elfújja a szél, a semmirekellő.
A fájó könnycsepp egy kis, kék virágon talál menedéket. Az agg nő feláll, jobb kezében még mindig esetlenül a kalitkát tartva. Odamegy a virághoz, lehajol. A szél fellebenti szoknyáját, pont úgy, mint fiatalkorában. Akkor. Ujjbegyét a vizes részhez biggyeszti, és fejét közelebb hajtja a virághoz. Ismét sír. Hangtalanul. Egyedül. Nincs ki megvigasztalja.
Illatos. Illatosabb. Legillatosabb. Az Örök.
Ismét látja a kórházszobát. A falak fehérek, ahogyan a betegek is. A kislány, aki hajdanán volt, vörös, hosszú copfjaival csöndesen, részvéttel belép a betegek közé. Kék virágot szorongat a bal kezében, jobb oldalán pedig csicsergő ajándék: egy kis kalitka benne feketerigóval. Csöndesen, puha léptekkel az utolsó ágyhoz botorkál. Leteszi ajándékait az ágy melletti éjjeliszekrényre, és szorongva leül az ágy szélére. A fiú végre megfordul, halványan rámosolyog:
- Ígéred?
- Ígérem.
- Akkor jó.
A lány felé tartja a kisujját, aki megszorongatja. Alig tudja visszatartani sírását: belül könnyezik. A szél nyugodtan lengedezik a ablakon túl. Hallani a csendes süvítését.
Rideg. Ridegebb. Legridegebb. A betegség.
Az öregasszony leszakítja a kis virágot. Bal kezében tartja, és visszaoldalog a padhoz. Nézi a múltját. De nem látja. Már nem hallja. Nem érzékeli. Fekete ború, keserű szomorúság. Ez maradt belőle. Egy kalitka és egy öreg virág. Az élet.
Hallja a mentőautók hangos szirénázását és önnön maga éles sikoltását. Látja a fiút, ahogy beültetik a mentőautóba, ahogyan azt is, hogy szerette megállíthatatlanul rángatózik. Utána már a halottas ágy mellett ül. Sötét neszezést hall valahonnan. A gyermek kisujját nyújtja felé. Csöndesen odahívja magához, és kétségbeesetten a fülébe súg még valamit, egy utolsó mondatot.
- Öntözd a virágot kérlek... És... Vigyázz... A... Madárra.
Bús. Búsabb. Legbúsabb. A magány.
Az öregasszony összecuppantja száraz ajkait. Kitátja nagyra a száját és egy hatalmasat sóhajt. Egy könnycsepp pereg le újra az arcán. A szél elcsitul. Csöndben, megbabonázva benyúl ismét a kalitkába és kiveszi belőle a kismadarat. Elereszti. Hadd szálljon!
Hol volt, hol nem volt... Igaz se volt talán... Volt egyszer egy lány, egy fiú és egy virág. Boldogan éltek, míg a fiú meg nem betegedett. Arca fakó lett, szívfájdítóan köhögött. Jöttek angyalok, istenek, de nem tudtak rajta segíteni. A fiú meghalt és a virág elhervadt. A lány leült a padra, amelyiken a fiúval együtt nevetett, és többé nem állt fel onnan. Addig élt, amíg meg nem halt. Aki nem hiszi, nézze meg: még mindig ott ül, kezét az üres kalitkán nyugtatja és egy kék virágot szorongat a kezében. Szomorú. Végtelenül.
Élet. Túlvilág. Születés. Halál. Madár. Virág.
Hallgass meg! Nézz mélyen a szemembe! Látod a világot? Észleled a szomorúságot? Az életet? Látod... Máris megértetted...

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2014-12-10 10:58 Kelvin

Kelvin képe

"Egy végtelen, szürke betonutat vigasztal a mai nap, meglegyinti, eljátszadozik vele." a betonnal?
"A kalitka üres, a közepén lévő hinta mégis egyfolytában pörög: le-fel, balra-jobbra, előre-hátra" Pörög?
"Halk. Halkabb. Leghalkabb. A Dal." ?
"Az öregasszony nem mozdul, ősz arcán" ősz arc?
"elmaszatolva érzelmei palettáján." Na...
Nő esetében nem szoktunk kérges arcról beszélni, ha idős, akkor sem. Vagy csak maradi vagyok.
"és fejét közelebb engedi a növényhez." Mi van veled?
"Illatos. Illatosabb. Legillatosabb. Az Örök." Így már értem. Nagyjából.
"Leteszi ajándékait az ágy melletti éjjeliszekrényre, és szorongva leül a szélére." Az éjjeliszekrény szélére?
"Sötét neszezést hall valahonnan. A gyermek kisujját nyújtja felé. Csöndesen odahívja magához, és kétségbeesetten a fülébe súg még valamit, egy utolsó mondatot.
- Öntözd a virágot kérlek... És... Vigyázz... A... Madárra." Nem értem.
"Csöndben, megbabonázva benyúl ismét a kalitkába és kiveszi belőle a kismadarat." ?
"Addig élt, amíg meg nem halt." Nyilvánvaló kapitány?

Majd a többiek véleményéből kiderül, neked van-e valami bajom, de mintha az előző sokkal jobban sikerült volna.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

cs, 2014-12-11 16:06 Adrienne

Adrienne képe

Először is köszönöm a kritikát :) Másodszor meg, egy pár helyen nem értek egyet veled, bár lehet ez azért van, mert makacsul védem az igazamat. Az "Egy végtelen, szürke betonutat vigasztal a mai nap, meglegyinti, eljátszadozik vele." részletben arra gondoltam, hogy fúj a szél :D most láttam, hogy napot írtam. Igen, az biztos, hogy azt akartam írni, hogy Pörög, és egy hinta nyugodtan pöröghet, még akkor is, ha kalitkában van. Az ősz arc tényleg túlzás, megyek gyorsan kijavítom :) Igen, az éjjeliszekrény szélére, nehogy ráüljön a fiú lábára. A "Sötét neszezést hall valahonnan. A gyermek kisujját nyújtja felé. Csöndesen odahívja magához, és kétségbeesetten a fülébe súg még valamit, egy utolsó mondatot.
- Öntözd a virágot kérlek... És... Vigyázz... A... Madárra." idézetben a gyermek arra a virágra utal, amit a kórházban kapott. Ez tulajdonképpen a szoros barátságukat jelképezi, a madár pedig a közös emlékeiket. Ezért mondja azt, hogy "Vigyázz rá". "Csöndben, megbabonázva benyúl ismét a kalitkába és kiveszi belőle a kismadarat." A madár nem létezik, az az öregasszony emléke a fiúról. Ezért engedte el a végén. "Addig élt, amíg meg nem halt." Ezt muszáj volt, ne haragudj :D Nem tudtam elhagyni. A többi hibát igyekszem korrigálni. Köszönöm szépen!

cs, 2014-12-11 16:18 Giskard

Giskard képe

Ha pörög, azt egy tengely körül teszi, vagy előre, vagy hátra. Bár, szerintem akkor is inkább forog.

----
Ha nem vigyázok, híres író leszek.

cs, 2014-12-11 16:20 Adrienne

Adrienne képe

Igazad van, ez találóbb kifejezés :) Ki is cserélem.

cs, 2014-12-11 16:20 Adrienne

Adrienne képe

Igazad van, ez találóbb kifejezés :) Ki is cserélem.

szo, 2014-12-13 21:26 ORK (nem ellenőrzött)

Szvsz a betonnal játszadozó napfény költői volt.

Néhány helyesírási hiba :

Ne fordítsd el fejed.

"Az út közepén egy kis, mahagóni pad, szélei lekerekítettek, tetejét fényesre csiszolta a megállíthatatlan idő. "

"hinta mégis egyfolytában pörög: le-fel, balra-jobbra, előre-hátra... Megállíthatatlanul."

Szerintem a forog sem az igazi, én a lengedezik-re szavaznék.

"Halk. Halkabb. Leghalkabb. A Dal." Nem tudom, nekem az annyira nem jött be.

"Az élet él." Ez sem, inkább megy tovább vagy valami.

Egyébként alapvetően tetszett az írás. :)

szo, 2014-12-13 21:49 Adrienne

Adrienne képe

Köszönöm szépen :) Gyorsan ki is javítom a hibákat. Milyen érdekes... Nekem az "élet él" a kedvenc mondatom az egész írásból :) De úgy látszik, megint csak nekem tetszik. A "Ne fordítsd el fejed." mondatban hol a helyesírási hiba? Talán az, hogy felkiáltójellel kellett volna írnom?

v, 2014-12-14 11:12 ORK (nem ellenőrzött)

Szerintem egyértelműen felszólító mondat.
Ha az élet nagyszerűségét kívánod bemutatni, sztem egy kvázi szóismétlés nem az igazi, inkább valami olyasmi, az élet örök körforgása, misztériuma, lüktetése, folyama valami ilyesmi.