Ketten

Ég, színek, robogás, sikoly, egy pár cipő, a szél, a hangok...
Sötét van. Nem látok semmit. Félek. Aztán felébredek...
Ősz van. Aztán nyár. Végül tavasz. A tél miért késlekedik?
Didergek. Fázom. Nem tudok lélegezni. A feketelyuk mindent elnyel. Madarak a földben ássák síromat. Halál zaját hallom a fülemben.
**
A csend lélegzik. Halk illatra kelek fel gyönyörű álmomból. A szoba halvány színeit tapintom ujjaimmal: borongós sárga, szomorú lila és álmos kék. A nap szégyenlősen süt be melankólikus szobámba. Kinézek az ablakon: az ég sötétlila, vörös és fehér színekben pompázik, akárcsak egy vulkán, ami kitörni készül. Tragikusan gyönyörű, akárcsak az élet.
Napi teendőimen gondolkozom és rájövök, hogy az egész napom ugyanolyan szürke és közönséges lesz, mint az eddigiek. Lehet, hogy lemegyek a parkba egy barátommal, de az is megtörténhet, hogy egész nap az emberiség átkára, a számítógépre meredek, hogy legyen amiért este dühös legyek magamra. Nincs is értelme ma kimennem. Mindenki ugyanolyan jókedvű, ha nem vagyok mellette. Senkinek sem hiányoznék, ha egyik napról a másikra eltűnnék, vagy elvesznék a világegyetem titokzatos mélységeiben.
Két óra dermedt unatkozás után, végre elhatározom magam. Kiszakítom magam fülledt szobámból. Igenis, elmegyek ma a kedvenc helyemre, a sínekhez! Hiszen már olyan rég nem voltam ott, azóta, amióta...
Előveszem telefonom és tárcsázom a számot. Tudom, hogy senki nem veszi fel, mégis, titkon azon reménykedem, hogy újra felcsendül az Ő hangja a vonal másik végén, és újrakezdhetjük azt a napot, amikor... Amikor megváltozott az életem. Senki nem válaszol. A csend baljósan telepedik rám és Rá. Rá, aki már nem létezik, aki kiszakította a mellkasomat, mély sötétséget hagyva ott. Leteszem a szomorú, összekarcolt telefonomat az asztalomra. Hagyom, hogy az emlékezés magába szippantson, mint oly sokszor.
Fejemben már nem hallom azt a velőtrázó sikolyt, csupán egy tompa puffanást. Puff. Ennyi maradt meg Belőle, kedvenc cipőjének földetérésének nesze és illata. A világ ezer színre szakad, mint több milliárdnyi kristály. Repülök. Ismét elmém rabja vagyok. Rázom ketrecem rácsait, melyek megnyúlnak, vért könnyeznek. Kapar a torkom, nem bírom. Az a Nap, minden mozzanatával, bíbor színével, édes, émelyítő cigarettafüst és fű szagával, a sárga léptekkel, az elkeskenyedett sikolyokkal, a hosszú sikátorokkal örökké megbélyegzett.
A hosszú csendet egy oda nemi illő éles hang szakítja meg. *Ha mégkérdeznél, hogy mit nem mondtam el, van-e még szó, amit mondani kell, van-e még szó, ami kimondható... Csak ennyi volt és nincs tovább, ha megkérdeznél, csak annyit mondanék... Ha még egyszer láthatnám, ha még egyszer itt lennél, simogatnál, mint a szél... Hiába volt a sok beszéd... És el ne hagyj, senkiért... Remegő kézzel nyúlok a telefonért, szívem ezerfelé hasad, szememben könny gyűl össze, ez az Ő csengőhangja. Izzadt ujjbeggyel nehezen válaszolok a hívásra. Nem hallok semmit, felhangosítom a telefont. Hosszú, csontig hatoló zihálásokat hallok. Érzem, tudom, hogy ez az Ő lélegzetvétele, az Ő hangja. Megköszörülöm a torkomat, beszédre nyitom kiszáradt számat, amikor a hívás egy utolsó hanggal végetér: Puff.
Földet ért a leesett cipő. Puff. A világ idegesen zakatol a fülemben. Puff. Eltakarom a szememet, pedig hallani nem szeretnék. Puff. Léptek... Az én lépteim. Puff. A cipőért nyúlok. Puff. A kezemhez vér tapad. Puff. Az ég, a fű, a tovahaladó vonat, a kedvenc, Istent idéző végtelen sínek mind vörösben áznak. Puff! Puff! Puff!
A tükörbe nézek. Nem látok ott már semmit, csak egy szomorú, megtört mosolyt. A szám szegletén vér csordogál.
Testemben szétárad egy olyan érzés, amihez foghatót még soha nem is képzeltem volna. Szaladni akarok, meg sem állni! Mezítláb vagyok, amikor feltépem gyűlölt otthonom mélybarna ajtaját.
Nem én rohanok, hanem az elsuhanó táj. Minden összefolyik: sárga, zaj, kék, levendulaillat, csend, nesz, zöld, búzaillat, a felsebzett lábam által megfestett vörös talaj. A telefonom kiesik a zsebemből. Nem hallom, ahogy a földre esik. Csupán egyfajta zajt és színt észlelek: vörös halál. Kiszakad a lelkem, mire a sínekhez érek.
Árnyékom szürkés árnyalatot kölcsönöz a vasútnak. Sokszor elképzeltem még Azelőtt, hogy mi történne, ha az árnyékom felkelne és mellettem járna. A sín hosszú, megtört és végtelen. Nem tudom eldönteni, hogy eléri-e a szürkés eget, vagy csak a füst miatt látom így. Akár két feltépett ér, két életet adó forrás, két ördög. A legtragikusabb, legcsábítóbb temető. Nem kellett volna elvigyék innen a testet. Sehol máshol nem lehetett közelebb Istenhez, mint itt, az összefutó álmok párhuzamos kereszttüzében.
Madarak csicseregnek mélabúsan kedvesüknek a földben. Férgek ássák síromat az égben. A hajók boldogan süllyednek el a felhőkben, életem repülője felrepül a gyökerek közé. Szakadozott lélegzetem megtorpan a sötét, rideg világegyetemben. Lábam belesüllyed a puha láthatárba és kezemet felemelem, hogy leszakíthassam a világot. Szenvedek.
Múltam már nem kísért, inkább én botránkoztatom meg őt. Két zöldeskék szempárt látok, egy keskeny ajkat, egy szép ívelésű orrot. Mind fekete vérben úsznak. Azt mondják, hogy a halál angyallá tesz. Ez nem igaz. Tudom, láttam. Éreztem a színét, hallottam az illatát, tapintottam a hangját.
Nevetést hallok. A saját nevetésem a múltból. Utána már csak pár hangot észlelek: klikk, zakatolás és puff. Vége. Ennyi volt.
Lenézek a kezemre. Tele van olyan karcolásokkal, hegekkel, amit mások nem láthatnak, csupán én és Ő. Amit csak egy szomorú sikoly hallhat: én és Ő. Amit csak egyetlen lélegzetvétel láthat: én és Ő. Mi. Ketten.
Csendesen átlépem az első sínt. Már nem fáj a lábam, nem sajog a mellkasom, nem vérzik a lelkem. Csupán most kezdek igazán élni. Tél lenne? Sötét van, becsukom véráztatta szememet. Egyre hangosabban hallom a zakatolást. Vajon csak a fejemben? A világegyetem nem szép, nem boldog, csupán... Sötét... Puff... Puff... Puff...
Lábjegyzék
Republic: Ha mégegyszer láthatnám

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2014-12-20 10:44 Kelvin

Kelvin képe

Ezért nem vicceskedünk a síneken, hiába trendi. Aztán, hogy a szinesztézia kinek mennyire jön be, vagy lát benne értelmet, azt nem tudom, de én nem írtam volna így 14 évesen. A szomszéd lányt próbáltam rávenni, hogy érted, de nem akarta, ma meg már férje van és gyereke, inkább nem kérdeznék rá újból. Hm, most rájöttem, hogy öreg vagyok.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

szo, 2014-12-20 12:36 Adrienne

Adrienne képe

A legszomorúbb az egész történetbõl az, hogy valós alapokra épül. Akkor írtam, amikor egy barátom osztálytársát elütötte a vonat, mert a síneken készített fényképeket. Csak utólag mertem odaadni neki, azt is nehezen tettem meg. Na meg köszönet a Republicnak, nem tudom megszámolni a 10 ujjamon, hogy hányszor hallgattam végig a Ha még egyszer láthatnám-ot. Hiába, az élet szomorú.

szo, 2014-12-20 13:01 Kelvin

Kelvin képe

De legalább rövid.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

szo, 2014-12-20 20:03 Adrienne

Adrienne képe

Ott a pont. :)