Egy perc

Egy perc

Bizony én sem vagyok már fiatal. Nem is oly régen léptem át a rettegett hatvanat. Ellenben megérte ennyit élni, mert már tudom, hogy a világon nincs fontosabb, mint az idő. Még akkor is, ha csak egyetlen percről van szó, az „egy perc”-ről.
Még mindig tisztán emlékszem, hogy ifjonc koromban az idősebbek, hányszor szóltak rám, hogy ne rohanjak át a piros lámpán, hogy nem azon az egy percen múlik. Ha tudnák, sokszor milyen sok dolog múlik, csupán olyan kevés időn.
Miután megszereztem a jogosítványomat, hányan szóvá tették, hogy mindig száguldok. Nem értették, hova ez a nagy sietség. Azt mondták, sokkal többet veszthetek, mint amennyit nyerhetek. Azzal, hogy néhány percet akarok spórolni, egy balesetet kockáztatok. De arra nem gondoltak, hogy ezeken a pillanatokon múlhat ezrek, százezrek élete.
Márpedig ilyen perceknek köszönhetem én az életem, míg rengetegen a halálukat.

Még mindig magam előtt látom azt a napot, mikor az egész kezdődött. Kopogás keltett föl édes álmomból. Édesanyám próbált felkelteni. Mivel nem reagáltam ébresztgetésére, megkérdezte: fenn vagyok-e már?
- Hány óra? - kérdeztem elhaló hangon, mint egy haldokló beteg.
- Hét körül lehet. - válaszolta élénk hangján.
- De pontosan mennyi az idő? - érdeklődtem annak reményében, hátha visszaalhatok még egy picit.
- Pontosan hét óra egy perc van. Én mentem is dolgozni. Öltözz fel, reggelizz meg és irány az iskola. Meg se próbáld meggyőzni apád, hogy beteg vagy, ma be fogsz menni a suliba. - mondta szigorúan. Hiába, túl jól ismert már.
Hét óra egy perc. Még éppen időben voltam. Minden nap hétkor kelek és eddig mindig elértem a félkor érkező buszt. Soha nem gondoltam volna, hogy ez az ébredés, ami csak egy perccel nyúlt tovább a szokásosnál, ily fontos része lesz majd az életemnek.
Fáradtan kecmeregtem ki az ágyból, majd magamra rángattam ruháimat, amiket még előző nap este készítettem ki. Lassan kicsoszogtam a fürdőszobáig. Jó hideg vízzel mostam meg az arcom, ami némileg felfrissített. Szokásomhoz híven még evés előtt megmostam a fogaimat.
Kissé kijózanodva folytattam megszokott reggeli tevékenységeimet. A konyha felé vettem az irányt. Útközben hallottam édesapám horkolását, ami engem is alvásra csábított, de ellenálltam a hívásnak. Minden erőmmel sikerült végleg elűzni az álmot a szememről és immár teljes éberséggel érkeztem a konyhába.
Anyám alaposságának hála a konyha mindig is tiszta volt nálunk. Pont ez a steril hatás volt az, ami mindig elvette a kedvem ettől a szobától. Az idebent terjengő szag erősen hasonlított arra, amit az ember csak egy fogorvosi rendelőben szeretne érezni, de soha az otthonában.
Épp csak arra az időre maradtam benn, míg összedobtam magamnak egy szalámis szendvicset. Az étkemet már egy kellemesebb környezetben, a nappaliban fogyasztottam el.
Igen, ez a hely sokkal barátságosabb volt. Édesanyám itt is itt hagyta a kézjegyét. Egy árva porszem se látszott egyik bútoron sem. Bár rend volt itt is, ez a hely még sem volt olyan barátságtalan, mint a konyha. Apám építészeti újságai hevertek az asztalon minden fele, egyfajta védőréteget alkotva az üvegfelület fölött. A párnák új helyezkedtek el a díványon, hogy kényelmességet biztosítsanak annak, akinek kedve támadna ott aludni. Egyszóval látszott, hogy valaki éli itt életét.
A kanapéra dőlve fogyasztottam el a kenyeret, amit magammal hoztam. Tegnap dél óta nem igazán ettem, ezért a falatok könnyedén csúsztak le a torkomon. Miután végeztem a reggelivel, visszavittem a tányérom a konyhába. Sietős léptekkel indultam a kijárat felé. Hátamra kaptam az ajtó mellett heverő iskolatáskám, majd futólag az órára pillantottam.
A fölső szám, ami az órát jelképezte hét órát mutatott. Az alatta lévő, valamivel apróbb vörös számok, amik a percet mérték, huszonhatot jeleztek. Mindössze egy perccel voltam késésben. Bár igazából nem is volt ez késés, mivel a buszt még ennyi idő alatt is kényelmesen el lehetett érni.
Csupán a véletlenen múlt viszont, hogy mégsem sikerül időben kiérnem. Balszerencsémre az átkozott busz is egy perccel korábban jött az általam vártnál. Összesítve ez a két perc már elég volt ahhoz, hogy a jármű pont az orrom előtt induljon el. Futni pedig felesleges lett volna, ismerve a sofőr jellemét.
Néha lassított volna, hogy tartsa bennem a reményt, hogy elérhetem, de a végén úgy is a suliig kellett volna kocognom. Bár más lehetőségem így se volt, de legalább tudva, hogy a buszt felesleges kergetnem rövidebb úton mentem.

Lihegve érkeztem be az első óra elejére. Kényelmesen foglaltam helyet, majd elnyújtóztam a padon. Meglepődve vettem észre, hogy meglehetősen kevesen vagyunk a barátságos teremben. Alig tízen „vártuk” a tanárt a helyünkön, a többiek, az osztály másik fele sehol sem volt. Meglehetősen ritka volt az, hogy a társaim fele egyszerre betegedjen le. De egyáltalán nem tartottam furcsának, hisz nem lehetetlen az ilyen.
Az első óra, mint mindig várakozással telt körünkben. Mindenki várta már a menekülést jelentő csengőszót, és mikor elérkezett a megváltás, a terem másodpercek alatt kiürült. A legtöbbek útja vagy valami eldugott zugba vezetett leckemásolás miatt, vagy a friss levegőjű udvarra.
A második óra is ugyanolyan eseménytelenül indult, mint az előző sok ezer az életemben. De az unalmas kezdést egy meglehetősen váratlanul jött esemény követte.
Az óra közepén, pont mikor alvásra hajtottam volna a fejem, édesanyám rohant be az ajtón zokogva. Hosszú másodpercekig csak kémlelte kétes kinézetű társaságunk, majd amint észrevett egyből hozzám rohant. Térdre borult előttem, és az ölembe hajtotta a fejét. Csak sírt és sírt. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de rövidesen gondolkozni kezdtem, mi boríthatta így ki anyám. Az első ötletem az volt, apámmal történt valami.
- Apa? - érdeklőttem félve, reménykedtem, hogy nem róla van szó.
- Mi van vele? – kérdezte ő, abbahagyva a sírást.
- Hát nem miatta vagy itt? – tudakoltam, immár nyugodt hangon.
- Nem! Te miattad jöttem. Úgy látom te nem is, tudod mi történt. – szipogta.
Tanárnőm a terem elejében egy szót sem szólt. Láthatta, hogy valami komoly probléma van, és hagyni akarta, hogy édesanyám elmondhassa nekem.
- Mi? Mi történt?
- A busz… az iskolabusz összeütközött egy kamionnal. Mindenki meghalt. Én azt hittem te is azon a buszon van. – préselte ki magából anyám a szavakat. Nem sokon múlt, hogy újra el nem sírta magát.
A körülöttünk levők megrökönyödve hallgatták, a történteket. Senki nem szólt egy szót sem.
Az a reggeli egy perc volt az, ami akkor megmentette az életem. Jobban tette volna, ha mégsem kímél meg. De az „egy perc” nem mindig működik ilyen szerencsésen. Miatta elkövettem egy hatalmas hibát az életemben. Hibát? Nem hiba volt az, hanem bűn. Sőt, nem is bűn, szó sincs arra, amit tettem, annyira rossz.

Negyvenöt éves voltam, amikor a hadsereg egyik legfontosabb embere lettem. A székhelyem egy város közepén volt egy felhőkarcoló legfelső emeletén. Hatalmas irodámban csak egy íróasztal volt apró lámpával, órával és egy telefonnal. Az utóbbin keresztül végeztem a munkám. Tervek futottak be hozzám, amiket jóvá kellett hagynom, valamint parancsok érkeztek, amiket továbbítanom kellett.
Akkor is éppen egy hívást vártam. Az arcom teljesen verítékbe borult. Ingemet már rég átáztatta az izzadság. Egy új fegyver tesztelésére kellett kiadnom a parancsot, de előtte meg kellett várnom az engedélyt a feletteseimtől. Tudtam, hogy csak egy próba, de a fegyver erejét pontosan nem tudjuk, és nekem mindig késznek kell állnom, hogy egy esetleges hibáért magamra vállaljam a felelősséget.
Fiatal koromban azt hittem gyerekjáték egy ilyen ember élete. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem az. Állandó idegeskedés és a tudat, hogy sok ezer katonát én küldök a halálba a parancsaimmal, eléggé megviselt.
Hosszúra nyúló álmodozásomból a telefon csörgése zökkentett ki. Remegve emeltem fel a kagylót és szóltam bele.
- Igen?
- A Vörös Vadász fedőnevű ajándékcsomag elindulhat. Küldetés engedélyezve. A jelszó: WPTT-QUQZ-QEQQ
Amennyire csak tőlem tellett, halkan tettem le a telefont. Egy hatalmas fegyver van most a kezembe, ami csak az én parancsomra vár. Félelmetes.
Újra felemeltem a kagylót és megnyomtam rajta a hármas gombot. Kicsengett. Nem kellett sokat várnom, mire a túloldalról megszólaltak.
- Igen? – várta az utasítást a tárcsázott fél.
- A Vörös Vadász fedőnevű ajándékcsomag elindulhat. – a szavak remegve hagyták el a számat, annak ellenére, hogy már több száz hasonló parancsot adtam ki. – Küldetés engedélyezve. A jelszó: WPTT-QUQZ-QEQQ
- Értettem uram. A jelszó: WPTT-QUQZ-QEQQ. – ismételte a betűsort ellenőrzésképpen a katona, majd megszakította a vonalat.
Én magamban még többször is elismételtem a jelszót. Igazából nem is jelszó volt ez, hanem rejtjelezett koordináták, csak biztonsági okokból nevezték őket így. Ha véletlen, csak egyetlen betűt is eltévesztettem volna, sok százan halhatnának meg miattam. Vagy éppen annyian menekülnének meg?
Az izzadságcseppek, amik nemrég eltűntek az arcomról, most újra megjelentek. Vártam a visszaigazolást a küldetés sikeréről. Minden másodperc egy egész órának tűnt így az unalom és egyben izgalom mellett. Az „egy perc” egész életemben mellettem volt, ezért hát itt sem hagyhatott cserben. De bárcsak azt tette volna.
Pont egy perccel az engedély elküldése után egy férfi rontott be az ajtómon, majd lihegve állapodott meg az asztalom előtt.
- Állítsa le a… állítsa le. – nyögte, amennyire kiszáradt torka engedte.
Azonnal felkaptam a telefont és lefújtam az egészet, de nem érkezett válasz a túl oldalról.
- Mi történt? – tudakoltam a férfitól.
- A koordináták, izé… jelszó hibás. Nem QUQZ, hanem QUQU. Hibás, fújja le.
Ismét fülemhez emeltem a kagylót és immár üvöltve közöltem a helyzetet.
- Állítsák le a Vörös Vadászt. Hibás jelszó. Ismétlem küldetés leállítása, hibás a jelszó.
Még mindig nem érkezett válasz. Lihegést és szitkozódást hallottam a túloldalról. Hosszú percekig ültem némán a telefont a fülemhez szorítva, mire választ kaptam.
- Sajnálom uram. Már túl késő volt hogy… nem tehetünk róla, de… sajnálom uram. A bomba lakott területen robbant. Előreláthatólag tizenötezer és húszezer között lehet a halottak száma.
Erőtlenül ejtettem el az olcsó készüléket. Nem voltam felkészülve egy ilyen helyzetre. Nem tudtam, dühöngjek-e vagy sírva boruljak az asztalra. Több ezer ember halt meg közvetve miattam, az én parancsom miatt. Az „egy perc” megmentette az életem, ezért hálás vagyok neki, de most több ezerszer visszavette azt. Úgy éreztem, legbelül én is több ezerszer meghalok, de nem, én éltem. És el kellett viselnem ezt az érzést.

3.4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.4 (5 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2007-01-30 13:00 Blade

Blade képe

Az eleje elég unalmas lett, amikor az ébredést és az indulást leírod, semmi lényeges nem történik, ezt a részt lerövidítettem vagy kihagytam volna.

A katonás epizód pedig...hát, új ötlet nincs benne, én ezt hiányolom...valahogy máshogy kellett volna az egy perc jelentőségét kiemelned.

Egyébként hibát nem találtam és a megfogalmazás sem rossz.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2007-02-01 08:52 Purga

"Én azt hittem te is azon a buszon van."
Azért ez szerintem baki:)
Amúgy nekem annyira azért nem tetszett, meg már az elejétől ki lehetett találni, hogy nagyjából miről fog szólni. A katonás rész meg már nagyon erőltettt volt.

-------------------

"Ha beteg vagy, kussolj az ágyban, vagy dögölj meg!"

cs, 2007-02-01 09:08 Anumerol

hát a fentin kívül egy hiba: "új helyezkedtek".
Igazat megvalva, az elöttem szólóhoz kell, h csatlakozzam: eléggé kiszámítható volt, de nekem azért fenn tartotta a figyelmem. Sőt, így reggelire nem is esett rosszul.
________________________________________
Vita nihil aliud quam ad mortem iter est

p, 2007-02-02 21:13 Alexander T.

Köszönöm a hozzászólásokat. Ami az írásbeli hibákat illeti, lesütött szemmel ismerem csak be, h ezek tényleg nagy bakik.

p, 2007-02-02 22:06 gareth

gareth képe

Nem volt rossz, kissé kiszámítható a vége..
Ami viszont baj vele, hogy ezerszer körbejársz mindent, utána csapsz csak a folytatásba.
Pl.: Kissé kijózanodva folytattam megszokott reggeli tevékenységeimet. A konyha felé vettem az irányt. Útközben hallottam édesapám horkolását, ami engem is alvásra csábított, de ellenálltam a hívásnak. Minden erőmmel sikerült végleg elűzni az álmot a szememről és immár teljes éberséggel érkeztem a konyhába.

Itt sok minden nem történik, csűröd-csavarod, és végül odaérsz a konyhába.. Felesleges így húzni szerintem.. és ez jellemzi az egész novellát.. Ha mindezeket kihagyod, egyel rövidebb és frappánsabb írás lett volna.

v, 2007-02-04 14:47 Némber one

Némber one képe

Amikor megláttam a címet, rögtön Bálint György Egy perce jutott eszembe. (ajánlom különben, nagyon kellemes)
Ehhez mérten gondoltam arra, hogy hasonló tematika szerint építed fel az írásodat.
A bevezető lead szerintem felesleges, nem kell felvezetni az írást, csak belevágni, bár ez is egy megoldás.
A kettősség érdekes benne, az ellentétbe állítása, hogy egy perc mire jó, de meghökkentőbb példa is jó lett volna (nem mintha a több ezres áldozatok nem lennének) de nem rázott meg, inkább azt kellett volna részletezned. Lelőtted a poént ebben a részben, hogy ideges, hullanak az izzadtságcseppek stb. Ha valaki ennyire rutinos fejes, akkor nem tördeli a kezét.
Kicsit finomítanod kellene, de egész jó volt.

- ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° - ° -

"Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned

érte, hogy más legyen.”