Kapcsolatok

Megérkeztem, de még a kocsiban maradok egy kicsit. Itt, a garázsban legalább nyugtom van. Jött egy sms. Ő az. Áh, egyszerűen imádom. Szenzációs ez a nő, és ezt nap, mint nap önkéntelenül be is bizonyítja nekem. Most sem vártam tőle üzenetet, csak reménykedtem benne, hogy eszébe jutok még lefekvés előtt, és lám, megtörtént.

Azt írja, hiányzom neki. Hát nem édes? Alig, hogy eljöttem tőle, máris újra szeretné. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen nő rám vágyik. Csak rám.

Upsz, még egy üzi! Azt írja, azonnal akar. Megvadítom. Ha tehetném, egész nap dugnám… újra és újra. Mit írjak? Ez meg mi? Basszus, képet küldött! Váhh! Alig egy órája láttam a legérettebb alma gömbölyűségével vetekedő fenekét, ebből a szögből mégis újnak tűnik. Úgy beleharapnék! Csak óvatosan, érzékien, hogy felszisszenjen azon az édes hangon, amelyen szokott, ha érzékeny területen érintem meg. Ajj, te vadmacska, te!

Megőrülök, amikor azzal a rá oly jellemző kecses eleganciával teszi egyik lábát a másikra. Egy éve vagyok vele, és még mindig nem unom. Úgy érzem, soha nem is fogom megunni. Őt egyszerűen nem lehet. Mindent megtesz az ágyban, amit kérek, sőt, a legtöbb dolgot kérnem sem kell, mert pajzán vágyaim tárháza nyitott könyv a számára.

Újra meg akarok mártózni zamatos gyümölcsében. Ő az igazi. Már alig várom a holnapot, hogy ismét rávethessem magam. Hogy igényei vannak? Persze, de kinek nincsenek? Nekem simán megéri, sőt, ha tehetném, még jobban elhalmoznám őt. Megérdemel minden forintot, amit ráköltök. Holnap. Ó, igen, holnap! Meglepem az én drágámat.

Majd belesajdul a szívem, de elteszem a telefonomat. Az üzeneteket gondosan kitörlöm, nem kockáztathatok. Szomorúan szállok ki a kocsiból, belépek a házba, melynek lehangoló, szürke falai még jobban lelomboznak.
– Szia! – köszönt rutinszerűen a feleségem, miután benézek a konyhába. – Hogy telt a napod?

Épp kotyvaszt valamit. Puszit adok az arcára, ő viszonozza. Volt idő, amikor ajkam érintésére még fellángolt benne a tűz, vagy amikor vadító pillantása megmozgatta a fantáziámat, ma viszont már a törődés legkisebb szikrája sincs meg közöttünk.
– Csak a szokásos – felelem a színlelt érdeklődésre. A mindennapi klisé arra jó, hogy legalább pár szót szóljunk egymáshoz. – Ma is tovább kellett bent maradni az irodában.

Még jó, hogy nem vesz észre az egészből semmit. Így is feszült itthon a légkör, hát még ha megtudná, mit csinálok a háta mögött. Valamiért nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem érzem úgy, hogy bármivel is tartoznék neki. Én megtettem minden tőlem telhetőt, de be kell látni, ez a kapcsolat nem működik. Kiszívjuk egymásból azt a kevés életet is, ami még bennünk van. Most is, ahogy ránézek, tisztán átjönnek a jelek. A jelek, melyek arra mutatnak, mennyire boldogtalan. Az apró mozdulatok, a zavartságra utaló remegő kéz, a feldúltságot sugárzó, elszórt pillantások az irányomba. A házasságunk elején még sokkal nagyobb kedvvel kavargatta a fortyogó ételt, mára már ez is terhet jelent neki… legalábbis olyan képet vág, mintha pisztolyt tartanának a fejéhez.
– Már ideje lenne lecserélni a… – kezd bele mondandójába, de félbeszakítom.
– Megmondtam, hogy nem telik rá! Megint veszekedni akarsz?

Dühét elfojtva leszegi a fejét, és visszafordul a tűzhelyhez. Amíg a vacsorát készíti, benézek a kis gazemberhez. Milyen édesen alszik a pici! Ő az egyetlen, aki még összeköt minket, ő az egyetlen, aki miatt még itt vagyok. De már nem tart sokáig ez az állapot, holnap minden megoldódik.

„Holnap” – Még az ágyban is csak erre gondolok, majd egy pillantást vetek mozdulatlanul fekvő nejemre, és kívánok neki jó éjszakát anélkül, hogy megérinteném. Alig kivehetően ő is odasúgja nekem ezen szavakat, melyek egykor még jelentést hordoztak magukban, és amiket csókkal kísértünk, mielőtt álomra hajtottuk fejünket.

Reggel az ágyban fekve alig dörzsölöm ki a csipát a szememből, már megint kezdi:
– Lassan egy éve nem cseréltük le azt a rohadt mosógépet, pedig már olyan a hangja, mint egy traktornak!
Gondolom, egész éjszaka ezen agyalt.
– Hányszor akarod még ezt lejátszani?!
– Majd ha nem lesz mivel kimosni a féknyomos gatyáidat…
– Nincs rá pénz! Nem bírod felfogni?
– A nagy lófaszt! – kel ki magából. – Jól tudom, hogy a kurvádra költöd.
– Miről beszélsz?
– Azt hiszed, nem tudom? Tényleg ennyire hülyének nézel? A zuhany sem mossa le rólad a pinaszagot, te rohadék! Gyűlöllek!
– Higgadj már le! – Legnagyobb meglepetésemre mindenről tud.
– Azt hiszed, nem látom rajtad, hogy undorodsz tőlem? Hát, hadd mondjam el, te is taszítasz engem. A büdös életbe nem mentem volna hozzád, ha anyám nem sürgette volna annyira a dolgot.
Látom a tekintetében a fájdalmat, a megkeseredettséget, de nem tudom átérezni.
– Szánalmas barom! Sosem voltál képes kielégíteni, kétlem, hogy azt a másikat ki tudnád.
– Most már tényleg fejezd be, nem hallod?! – üvöltök rá, kezem ütésre lendül.
– Meg akarsz ütni? Rajta! Üss meg, te féreg!
Szívem egyre hevesebben ver, de sikerül türtőztetni magam.
– Teljesen eltávolodtál tőlünk – folytatja egy fokkal nyugodtabb hangnemben. - Úgy érzem, mintha már nem is tekintenél ránk a családodként. Azt mondod, túlórázol, de tudom, ha nem kell bent maradnod, akkor sem sietsz haza… Szép lassan kiöltél belőlem minden pozitív érzést irántad.
– Tényleg ez a legalkalmasabb idő ezt megbeszélni? – kérdem, abban bízva, hogy félbehagyhatjuk a vitát.
– A nyakamat rá, hogy beleszerettél abba a ribancba – vágja haza reményeimet. – Látom rajtad, hogy boldog vagy.
Leszegett fejjel hallgatok.
– Beszéltem a főnököddel. – Közlése alaposan meghökkent.
– Hogy mit csináltál?
– Muszáj volt felhívnom, mert azt sem osztod meg velem, hogy mennyi pénzből kell gazdálkodnunk. Képes vagy hagyni, hogy itt nélkülözzünk, pedig bőven tellene mindenre.
– Azért ez nem ilyen egyszerű…
– Inkább veszel a rohadt kurvádnak ruhát, mintsem normálisan berendeznéd a fiad szobáját!
– Nem hallgatom ezt tovább! – csattanok fel, majd gyorsan felöltözök. – Te beteg vagy. Elegem van belőled! Most már végérvényesen! Még ma elhagylak!
– Azt hiszed, nem tudnék nélküled boldogulni?

Válaszra sem méltatva elhagyom a házat, emberesen bevágom magam után az ajtót, beülök a kocsiba, és sietve elhajtok. Nem vártam meg, hogy befejezze, pedig még nagyon mondani akart valamit. Kinek kell ez? Belefáradtam. Nem bántam meg, amit mondtam. Bár hirtelen felindulásból jött, akkor is így tettem volna, ha lett volna időm átgondolni. Már érzem a szabadság szelét. Egyértelmű, hogy nélkülem nem tud magával kezdeni semmit, és azt is biztosra veszem, hogy a fiam is velem maradhat. Az asszonynak rohadtul nincs igaza, igenis szeretem a kis lurkót, hiszen miatta hoztam meg minden áldozatot. Egészen mostanáig nem törődtem a magam boldogságával, de elérkeztem arra a pontra, amikor azt mondom, elég! Nem bírom tovább, megfulladnék, ha vele maradnék. A gyereket pedig úgyis nekem ítélik majd. Egymaga nem alkalmas a felnevelésére, nincs munkája, bevétele. Egy igazi roncs. Ellenben én mindent meg tudok adni a kölyöknek. Eleinte majd talán nehezen fogadja el az új családját, de még úgyis kicsi. Előbb-utóbb megszokja.

Megérkeztem. Igaz, nem így terveztem, de legalább meglepem. Este amúgy is megkértem volna a kezét, hát most hamarabb sor kerül rá. Kiveszem a kesztyűtartóból a gondosan becsomagolt dobozkát, és egy új élet boldogságának reményében elindulok fel a lépcsőn, a lakása bejárata felé. Csöngetek. Nem hallok mozgolódást, így újra próbálkozok. Tudom, hogy nem dolgozik, úgy ismerem a beosztását, akár a sajátomat. Végre meghallok egy neszt, valaki csoszogva közelít. Kinyílik az ajtó, de nem az én drágámat pillantom meg, hanem egy nálam fél fejjel magasabb, jóval sportosabb testfelépítésű, kopasz, félmeztelen fickót. Zavaromban nem jönnek ki szavak a számon.
– Miben segíthetek? – kérdi dörmögő hangon.
– Ööö… Helló! Judithoz jöttem. – Lelkesedésem lelohad, fejem egyre vörösödik, lassan fogom fel az egyértelműt.
– Gyere már, édes! – kiált hátra a férfi.

Pár másodperccel később Judit jelenik meg a pasas háta mögött. Miután észrevesz, kikerekednek a szemei, majd azonnal megvető arckifejezésre vált.
– Te meg mit keresel itt? – kérdi közönyösen.
Reményteljes jövőm tervei egy szempillantás alatt apró szilánkokra törnek.
– Én csak…
– Ez meg mi? – szakít félbe a férfi, majd kikapja kezemből az ajándékot. Kibontja, mindketten elcsodálkoznak a benne lévő puha párnácskán pihenő gyűrű látványától.
– Árpi, mi akar ez lenni? – kérdezi Judit lesajnáló mosollyal a képén, aztán – gondolom, a felismeréstől – hangosan felkacag. – Te meg akartad kérni a kezem?

Menten elsüllyedek, ég a pofám a szégyentől. Rohadt szar érzés. Mintha átnyúltak volna a hasfalamon keresztül a gyomromba, és addig kotorásznának benne, amíg rám nem jön a hányinger. Mindjárt kidobom a taccsot.
– Ez az a gyökér? – kérdi az izomagy.
– Jaja.
– Akkor, ti együtt vagytok? – kérdem akadozva. – Ezek szerint… mindkettőnket megcsaltál?
– Ne aggódj, őt nem érdekli – világosít fel Judit, majd szorosan belekarol a partnerébe. – Tudja, hogy vannak mások is, de ő az egyetlen, aki rendesen meg tud dugni. Igaz, édes? – Szenvedélyesen lesmárolja.
– Engem mégis, miért tartottál akkor? – ordítom elkeseredetten, bár nincs szükségem válaszra. Már egyértelmű a számomra, hogy csak a számlái, és az egyéb kiadásai fedezésére voltam jó.

– Add vissza azt a rohadt gyűrűt! – Egy gyors mozdulattal kiveszem a férfi kezéből.
– Hohó! – szól a pasas. – Ne olyan sietősen. – Édes? – fordul Judit felé. – Nincs szükséged a gyűrűre?
Nehezen tudom visszatartani a könnyeimet.
– Dehogynem! – vágja rá a nő, az állam majd leesik a ribanc pofátlanságától. Biztos ki akar még sajtolni egy utolsó cseppet belőlem.
– Akkor azt szépen visszaadod! – parancsol rám fenyegetően a férfi. – Ne mondjam még egyszer!
Elindulok le a lépcsőn, de megragadja a vállamat, és egy laza mozdulattal visszaránt. Alkarjával körbefonja a nyakamat, és hátralépegetve bevonszol a lakásba.
– Engedj el, a kurva anyádat!
Tehetetlenül vergődöm a szorításában. Hirtelen elenged, és egy olyan állast ad, hogy a fal adja a másikat. A dobozt leejtem, Judit azonnal, hiénákat megszégyenítve rárabol. Felhúzza az ékszert, és gyönyörködik benne. A kopasz elkap, mielőtt összeeshetnék, és a hajamba markolva megtart. Ezután azt veszem észre, hogy homloka az enyémen csattan. Rohadt kemény a feje! Már négykézláb vagyok. Érzem, hogy a vér lassan lefolyik az arcomon, majd Judit lábát pillantom meg magam előtt.
– Te büdös kurva, én beléd szerettem! – üvöltöm, hogy a nyál is kifut a számból, majd ránézek.
– Ó, hát nem édes? – Gúnyos fintor ül ki az arcára.
– Így kell beszélni egy hölggyel? – kérdi a pasas, majd egy erőteljes rúgással beletapos a pofámba.
A sarka pont telibe talál, az egyik metszőfogam bánja. Tovább soroz, üti a fejemet, rúgja a gyomromat. Nehezen összeszedem minden erőmet, felpattanok és nekirontok. A bal szemem alatt végződő brutális jobbhorga állít meg, aminek hatására, elveszítve egyensúlyomat, ismét a padló felé veszem az irányt, de a férfi most sem hagyja, hogy kidőljek. Még előtte elkapja rongybabaként összeeső testemet. Észreveszi a karikagyűrűt az ujjamon, és megpróbálja leszedni. Nem engedem, ökölbe szorítom a kezem, hogy ne tudjon hozzáférni. Mivel szétfeszíteni nem bírja, megpróbálja összeroppantani. A hatás nem marad el, érzem, hallom, ahogy ropognak a csontjaim. Végül elgyengülten megadom magam, de ez nem elég neki, két ujjamat is hátratöri, és csak aztán húzza le rólam félresiklott házasságom jelképét. Elterülök a padlón. Fékezhetetlenül hatalmasodik el rajtam mind a lelki, mind a testi fájdalom. Először nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb, a mellettem heverő, kivert fogam látványa, vagy a sokkoló képet festő ujjaim állapota, de aztán rájövök, hogy a külalakomban eső csorba még nem is a legdurvább, ami miatt aggódnom kellene. Egyszer csak sárgás folyadék csorog a homlokomra. Felnézek, és látom, a gyökér ott lóbálja a fejem fölött a farkát, ami ráadásul közel kétszerese az enyémnek. Célozni próbál. Az erősen ammóniaszagú vizeletből jut bőven az arcomra és a hajamra is, de mielőtt a számba találhatna, elfordítom a fejem. Meglepő, de Juditot nem zavarja, hogy a parkettára is fröccsen belőle, sőt, inkább csodálattal, büszkén konstatálja az eseményt. Arcán nem akar szűnni a cinikus mosoly.

Miután elvégzi a dolgát, a férfi az inggalléromnál fogva talpra állít, majd elindul velem az ajtó felé. Kinyitja, kivisz a küszöbig, majd letaszít a lépcsőn. Forog velem a világ, miközben legurulok, sípcsontom megroppan. Percekig fekszek önkívületi állapotban, a szemem nyitva van. Amikor felocsúdok, megszégyenülten kúszni kezdek, mert nem bírok felállni. Hú, de messzinek tűnik, pedig tizenöt méterre sincs a kocsi. Kiszakadt farmeromon át a kisebb kavicsok utat találnak, és befúrják magukat a sebeimbe. Végre elérem az autót. Körülményesen betuszkolom magam a volán mögé, és elfordítom a slusszkulcsot. Egy önző fasz vagyok, már tudom. Egy elbaszott idióta, hogy veszni hagytam volna azt a kincset, ami megadatott nekem. Barom állat! Legszívesebben őrült sebességgel haladnék, de egyre erősödő fájdalmaim óvatosságra intenek. Alig ötvennel kecmergek, lábam néha le-lecsúszik a gázpedálról. Nem merek belenézni a visszapillantóba, hogy felmérjem a sérüléseimet.

– Edit! – kiáltok ki a lehúzott ablakon, miután hazaérek, és leparkolok a kerti törpék szomszédságában.
Feleségem ijedt képpel kiront a házból, és odasiet hozzám.
– Úr Isten! Mi a fene történt veled? – visítja. Valószínűleg a zúzódásaim már jókorára dagadtak.
– Nem fontos – mondom megtörten. – Tényleg. Nem számít.
– Miről beszélsz? Bűzlesz, és vérzel. Hívom a mentőket. – Azzal megfordul és elindul a bejárat felé.
– Állj meg! – szólok rá, majd kinyitom az ajtót, és megpróbálok kiszállni a járműből. Nehezen megy, mert a sípcsontom is a duplájára duzzadt már.
Küszködésemet látva visszafordul, és segít. Belekarolva elbicegek a házig, bemegyünk a nappaliba. Előveszi a telefonját, de rászólok:
– Figyelj rám, kérlek! Ez csak egy karcolás. Túlélem.
– Hát rendben, te tudod… Elmondod, hogy mi történt?
– Az már nem számít – Elmosolyodok.
– Most meg mit mosolyogsz?
– Csak azt, drágám, hogy rájöttem.
– Mire?
– Arra, hogy nem kell nekem senki más rajtatok kívül. Erre van szükségem. – Körbemutatok a helyiségben. – Hibáztam! Iszonyúan sajnálom, de nagy volt rajtam a nyomás. Úgy éreztem… Tudod, mit? Mindegy is. Egyedül az számít, hogy már tudom, mi a helyes.
– Hmm. Szóval, ennyi? – kérdi szenvtelenül. – Félrekúrtál, ki tudja meddig, és most, hogy megvilágosodtál, szimplán meg kellene bocsájtanom?
– Én… én bízom benne, hogy helyrehozhatjuk még. Szeretem a fiamat, és talán téged is újra szeretni tudlak.
– Szép! Nem vagy semmi! És mi van azzal, hogy lelépsz?
– Nem lépek le. Szükségem van rátok, érted? Szükségem van rád – Megpróbálok közelebb húzódni hozzá, de ő zavartan felpattan a székről.
– Ezzel egy kicsit elkéstél.
– Miről beszélsz? Sosem késő újrakezdeni.
– Döntöttem. Elhagylak, Árpi – Szavai letaglóznak.
– Mi van? – kérdem hitetlenkedve.
– Elhagylak. „Végérvényesen”… hogy téged idézzelek – Arca kiábrándultságot közvetít felém. – Egy ideje tervezem már a dolgot. Találtam munkát. Mindent elrendeztem. Már össze is pakoltam a legszükségesebb dolgokat.

Csendben hallgatom, minden kimondott szó megforgatja bennem a kést, ami néhány órája mart a húsomba. Korábbi magabiztosságom, hasonlóan az önbecsülésemhez, fokozatosan hagy el.

– Egy ideig a szüleimhez költözünk. Apa mindjárt itt lesz.
– „Költözünk”?! Mi ez a többes szám?
– Dávidka is velem jön.
– Azt már nem!
– Erről nem fogok vitázni veled. Az ügyvéd majd felkeres a válóper miatt.
– Nem engedem, hogy elvedd a fiamat! – Azzal kibicegek a nappaliból, és berontok Dávidka szobájába. Edit követ, közben káromkodik.
A kevésbé sérült karommal felkapom a fiamat az ölembe, de ő azonnal fülsüketítő visításban tör ki. Nehezemre esik megállni a talpamon, de összeszorított fogakkal valahogy sikerül kivitelezni.
– Mi a baj? – kérdem tőle, majd minden erőmet összeszedve az égbe emelem. Az mindig jó kedvre deríti… de nem most. Egyre jobban bömböl. – Én vagyok az, apu!

A sírás nem marad alább.
Ekkor belenézek a falon lógó kis tükörbe, és elszörnyedek, amint megpillantom a benne lévő torz alakot. Dávidka kikúszik egyre gyengülő szorításomból, a földre huppan, és az anyjához rohan. Kiszökik a könnyem, ahogy pislogás nélkül bámulom azt a valamit, ami a legkevésbé sem emlékeztet magamra.

Csöngetnek. Edit a gyerekkel együtt kimegy a szobából, és ajtót nyit. Én nem tudok megmozdulni, teljesen leblokkolok. Felismerem apósom kintről beszűrődő, rekedtes hangját. Néhány perc elteltével hallom, hogy nyitódik, majd csapódik a ház ajtaja.

Nagy nehezen sikerül megtennem néhány lépést, és az ablakhoz megyek. Látom, hogy sietve beszállnak az autóba, miután az öreg beteszi a bőröndöket a csomagtartóba. Dávidka még mindig pityereg Edit ölében. A motorbúgás gyilkos erővel repeszti a dobhártyámat. Térdre borulok, szívem egyre hevesebben ver, torkomban folyamatosan duzzadó gombóc keletkezik. Ahogy elhajtanak, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire elcsesztem.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2014-11-06 10:59 Para Celsus

Para Celsus képe

Hosszú tanmese kétdimenziós sablonszereplőkkel, ahol az alapján szelektálnak a nők a férfiak közt, hogy melyik hím tudja rendesen megdugni őket. (És ugye a "rendes dugás" fokmérője a kétszer nagyobb (legalább harminc centis) bré. A pornón hízott kamaszok szerint. Ha a főszereplő gondolná ezt, legyen, de a novella is erre fut ki.)

"Itt, a garázsban legalább nyugtom van. Megint kaptam egyet." - nyugtot? Alanytévesztés! :D És még brekeg is a nyugt.

"Epekedve várom, hogy újra megmártózhassam zamatos gyümölcsében." - képzavar-gyanús...

"Már alig várom a holnapot, hogy újra rávethessem magam a férfiasságomat minden porcikájában remegő testével kívánó szépségre." - ez meg nem barokkos, ez túlbonyolított.

"nem az én drágámat pillantom meg, hanem egy nálamnál fél fejjel magasabb, jóval sportosabb testfelépítésű, kopasz, félmeztelen fickót." - a hajdúszoboszlói Vin Diesel-hasonmásverseny harmadik helyezettjét, aki civilben a Klisé-shop eladója. ("nálam" simán, nem kell a "nál")

"A dobozt leejtem, Judit azonnal, hiénákat megszégyenítve rárabol. Felhúzza az ékszert, és gyönyörködik benne." - egy sátáni kacaj kéne még, esetleg egy villogó transzparens "én vagyok a gonosz biccs" felirattal :D

"Már egyértelmű a számomra, hogy csak a számlái, és az egyéb kiadásai fedezésére voltam jó." - sántít. ha már ekkora whore a bige, tuti, hogy egy (több) pénzesebb pasast szed össze, nem egy kisembert.

"Felnézek, és látom, a gyökér ott lóbálja a fejem fölött a farkát, ami ráadásul közel kétszerese az enyémnek. " - na jó, itt már elröhögtem magam. Szétverték a férfi pofáját, arcon hugyozzák, és ő csak arra koncentrál, hogy "hű, ennek nagyobb"?

"Térdre borulok, szívem egyre hevesebben ver, torkomba folyamatosan duzzadó gombóc lopja be magát. Ahogy elhajtanak, térdre borulok, " - ha már térdel, hogy borul térdre? :D A hatás kedvéért, oké, de kétszer egymás után? :D A duzzadó gombóc meg nem lopja be magát - ez nem megszemélyesítés, hanem képzavar.

Rettentő primitív. Nem a kigyúrt kopasz csávó, nem a pénzéhes maca, hanem a novella pszichológiája. Túl direktbe' játszik rá a mondanivalóra. B@lf@sz fickó, megverik, lepisilik, elhagyja az asszony, a gyereke fél tőle, és még a farka is kicsi. TANULSÁG: ne csald meg a nejed, mert az rossz! Mazsola és Tádé, sokadik epizód.


"The Rainmakeeeer!"

cs, 2014-11-06 19:01 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

"TANULSÁG: ne csald meg a nejed, mert az rossz!" - Azért ennél jóval többet akartam mondani. Nem sikerült, majd agyalok rajta, hogy miért nem. Megmagyarázhatnám, hogy mit és miért tettem bele, és miért úgy, ahogy, de inkább azon gondolkodok, hogy érjem el, hogy ne legyen rá szükség.
Köszi a hibalistát, sajnálom, hogy nem tetszett.

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

p, 2014-11-07 07:54 Para Celsus

Para Celsus képe

A központozás, helyesírás jó, a párbeszédekkel sincs különösebb baj, de a túlzásba vitt mondanivaló-sulykolás, valamint az átmenet(ek) hiánya (tünci-münci szerető csaje átmegy hitlerbe) elrontja az élményt.
Az a gáz, hogy a gyereken is csak azt érzem, hogy eszköz - egy dimenzió, arra kell, hogy a végén megijedjen a fatertól, aláhúzva és kiemelve, hogy igen-igen, apuci megszívta. Ha kicsit árnyalnád a gyerek képét, rögtön érezhető(bb) lenne, hogy mekkora veszteség érte a férjet azzal, hogy elhagyta a felesége és a fia. Mert így csak egy papírmasé-gyereket és egy háztartásbeli birodalminémet nejet vesztett el, akkor pedig nincs katarzis.
(Katarzist jobb érzelmi alapon kiváltani, nem azzal, hogy egy hangsúlyozottan kopasz, izomagyú csávó fejen hugyozza a "hőst". Ez így túl direkt. Túl egyszerű. Túl olcsó.)


"The Rainmakeeeer!"

szo, 2014-11-08 02:43 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

A központozás nem teljesen az én érdemem, elég silány állapotban került a tesztolvasómhoz, aki segített. Köszönet neki érte! Egyébként ő is megjegyezte, hogy a hugyozós jelenet már túl sok, ki kelene venni, én mégis bennehagytam. Nem azért, mert meg voltam győződve róla, hogy az milyen jó, hanem kíváncsi voltam, tudok-e úgy operálni a képekkel, hogy közben nem leszek hatásvadász. Abban is van valami, hogy ez nem az a történet, ahol az ilyen húzások nyerőnek bizonyulnak.
Köszönöm a tippeket!

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

p, 2014-11-07 08:25 Roah

Roah képe

Mivel kezdjem?

Általában a negatívval szokás, de teszek a hagyományokra, és a jóval kezdem. Rendben?

Az első betűtől az utolsóig, egyhuzamban olvastam el éjjel, nem siklatott ki semmi komoly elírás, vagy ilyesmi, szóval a fogalmazásod, tagolásod még mindig jó, látni, hogy nem a semmiből jött és az éterbe tartott a történet, próbáltál te karaktereket alkotni, dinamikát belevinni, ívet rajzolni, nem ragoztad agyonra a leírásokat sem.
A szándékodat felismertem, sőt, megjegyezném, hogy nem csak bólintasz, ha valamit megjegyez számodra egy olvasó, hanem egy következő sztoriban már mutatod is.
Ennek is örülök. .)))) Asszem kezded érteni, hova akarnak az olvasóid kilyukadni, hol a rajt és hol a cél vonal, a kettő közötti távot pedig ügyeskedve szeretnéd lefutni.
És baromi gyorsan.

Ez a történet kezdetnek jó egy kondizáshoz - és mivel kondizásról beszélünk, ne tegyél fel a rúdra száz kilót kapásból, mert elmegy a könyököd Afrikába, helo, kellett volna egy átmenet; egy előkészítés.
Elmaradt az akklimatizálódás.
Emiatt mehetett át szerintem dafkéba, és túlzóba az összes szereplőd - igen, még a gyerek is -, ez lehet az oka annak, hogy Parának Mazsola és Tádé filingje lett.

Vegyük a csajt, az elejéről: semmi, de semmi jel nem utalt arra, hogy ez egy rossz, és olcsó lotyó, sőt, a karakter szemén át azt láttam, mekkora ász.
Valami mondat, valami jellemvonás, ami előkészítheti a terepet ahhoz, hogy egy anyagias perszónával van dolgunk, aki megvezette a karaktert; talán ha ecseteli a rossz, hűvös otthoni ágyat, talán ha erről mesél ide kifelé, nekem, az olvasónak, akkor stabilabban áll bele a vége felé abba bizonyos szituba a csaj. (Megreszkírozom: ha ezt elköveted, a karakter menet közben ráébredhet, hogy nem a csaj volt nagyszám, hanem a házassága rossz; szerintem ugyanis a kettő baromira nem ugyanaz, sőt, köszönő viszonyban nincs egymással. Így nézve, ha ebből a sarokból építed fel a sztorit, sok mindent nem is kell később leírnod, az olvasó kimondatlanul is érteni fogja a szándékaidat, nem leszel hatásvadász - csak eszköznek használod! -, több legyet csapsz le egycsapással.)

Az üzenetre való törekvést azonban látom. ;)

Még néhány apróság, aztán már békén hagylak. ;)

Dőlj hátra a széken, és nézd meg a művet. Néhány másodperc után magad is észreveszed, hogy mennyi mondatot írtál "ő"-vel - ő így, ő úgy, ő amúgy, nem kell kiemelnem, gondolom így oldottad meg az ismétlődés elkerülését -, és pont ilyen a csakozás is: csak ez, csak, csak amaz, illetve az "egészen" szóba full bele vagy esve. :D (Felezni kellene. :D Csak vicceltem. :))) Egyébként tényleg ez is szembetűnő.)
Ezekre az apróságokra legközelebb figyelj. ;)

Szerintem jó úton haladsz, az irány helyes, ezt határozottan látom, gyorsan tanulsz.
Ezen a tempón kivételesen azt javaslom, lassíts - van még elsajátítani, de azt jó látni, hogy nem egy monitornak beszél az ember. :))))

Kérsz egy ilyet? ;)

http://www.youtube.com/watch?v=waacof2saZw

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2014-11-08 03:01 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

Zenét? Persze. A párom azt mondja, szereti őket, én meg nem is ismerem ezt az együttest :)

Köszönöm szépen a véleményedet és a tanácsaidat! Örülök, hogy azért találtál benne pozitívumokat is.
A csakokból és az egészenekből lefaragok, az őzéssel is kezdek valamit.
Ez van, úgy néz ki, túl nagyot akartam harapni. :)

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"