Álmatlan éjjel

Csend honolt a környéken, és jótékony félhomály borult a kis hálószobára. Egy ifjú nő álmát őrizték eme éjjelen is. Csak a redőny keskeny, résszemein át kukucskált be az utcai lámpák fénye. Bent jól ki lehetett venni, hogyan változott meg egyik pillanatról a másikra a takaró ráncos hegyvonulata. A ház lakója álmodott. Sötétebb látomások gyötörték elméjét, mint a kinti éjszaka.
A ráncok hirtelen egy másik hegy képét öltötték magukra, és a takaró rejteke alól egy élettelennek tűnő kéz zuhant az ágy szélére. A nő, még sokáig mozdulatlan feküdt tovább, de lélegzett. Saját szuszogásának monoton dallama, végül áthatolt a szertefoszló álom falain. Fejét lassan elfordította, kitisztult látásával végül megfejtette a digitális óra vörösen izzó kijelzőjét: 1:04. A szoba hűvöse elől, gyorsan visszadugta kiszabadult kezét, a meleg takaró oltalmába. Egy feltörő ásítás hangjai. Végül szemének csillogása újból kialudt, elzárva magát a szoba szürke homályától. Az álom fátyolos falai újból építkezni kezdtek elméje körül. Ám még túl erőtlen volt ahhoz, hogy kizárja, vagy magába szívja a külvilág behatásait. Nem semlegesíthette a kintről feltörő sikolyt.
A hegyvonulat rögtön felborult. Erika szeme riadtan felpattant és egy barna hajkoronába burkolt fej bukkant elő a takaró mögül. Hallgatózott. Semmi. Ismét néma csend, a környék most is nyugodt volt. Se motorzúgás, se kutyaugatás. Csak a távoli felsővárosból jutott el idáig néhány ismeretlen hangfoszlány. Ez így volt rendjén. Nyugodt városszéli némaság. Már megszokta. Talán túlságosan is.
Mivel fejét megemelve bámult a szoba homályába, nyakába rövidesen belenyilallt a fájdalom. Az izmok tiltakozni kezdtek e szokatlan megerőltetés ellen. Fejét ismét a puha ágyon nyugtatta. Egyik keze előbukkant, és arcából kisöpört néhány eltévedt tincset. Nem is volt oly rég, hogy elszenderedett és gesztenyeszín haja máris rakoncátlanul szétfutott minden irányba. Sosem értette, miféle kalandokat élhet át haja az éj leple alatt, mire ő maga eljut reggel a tükörig. Nem is érdekes. Megszomjazott. Egy halk sóhaj keretében vette tudomásul, hogy ma sem készített ki vizet az éjjeliszekrényre. Irány a konyha. Bezzeg, amikor felkészült erre az eshetőségre, ritkán fordult elő, hogy víz után kívánkozott volna az éjjel.
Felkönyökölt és eközben a takaró széle lejjebb csúszott felsőtestéről. Csak egy könnyed, világoszöld hálóing volt rajta, így a ház hűvös levegője nyomban megborzongatta testét. Libabőrös lett. Talán mégsem olyan szomjas, mint azt elsőre gondolta. Kibírja reggelig. Újból elalszik, és akkor már úgy sem kell neki az a fránya pohár víz.
Ám hiába kalkulált, torkát nem csaphatta be. Úgy érezte, mintha szájürege egy kisebb sivataggá változott volna. Száraz köhögés tört elő torka mélyéből. A ráncos hegyvonulatok egy hirtelen takarólendítéssel megsemmisültek, átborultak. Mélyükről két karcsú, fehér láb bukkant elő, mintha most jött volna világra. A mezítelen talpak nekitámaszkodtak a kemény padlónak és a hideg kellemetlen érzése azonnal végigfutott lábain. Már ezt is megszokta, mint megannyi mást eddigi élete során. Baljával gyorsan kitapogatta az olvasólámpa gombját. A fény vakítóan végigsöpört a fehér lepedőn és falakon. Szemét rögtön behunyta és csak nagy pislogások árán tudta megszokni az erős fényt. Újabb ásítás keretében vágott neki a földszint felé vezető útnak.
A szobából kiérve, lépteinek zaját magába szívta a kis folyosót burkoló, bordó padlószőnyeg. Erika magabiztos léptekkel haladt a lépcső irányába és közben hosszú, barna haját gyorsan füle mögé igazította. A kis szoba fényéből még jutott ki a folyosóra is, de akár vakon is gond nélkül letalált volna a konyhába. Nem volt nagy ház, és csak egyedül élt benne. Barátja pár hónapja, hogy faképnél hagyta egy másik nő miatt. Kivel ne történt volna már ilyen? Nem is érdekli már az ügy. Rég túl van ezeken a kicsinyes dolgokon. Neki most a …
Gondolatai menetét azonban kettétörte az újabb sikoltás.
Rögtön összerezzent, és szíve máris erőteljesebben kalapált ott lenn a mélyben. Érezte nyakában a vér lüktetését. Már épp lelépett az első lépcsőfokon, amikor meghallotta. ,,Mi volt ez?” Hangzott fel a gondolat árnya és összehúzott szemmel nézett le az egyre sötétedő lépcsőfokokra. ,,Út a pokolba?” A gondolat csak átsuhant agyán, mint győztes ló a célvonalon. Persze, érti már. A tévében ismét sok eszement dolgot megnézett elalvás előtt. Az a horrorfilm pedig már neki is sok volt. Gondolkodás nélkül felkattintotta a lépcsők sorát megvilágító lámpát. Tizenhat lépcsőfok. Megszámolta már akkor is, amikor először jött megtekinteni a házat volt barátjával és saját szüleivel egyetemben. A fényesség eloszlatta lelkének árnyait, és szívének kalapálása is lecsendesedett. A megszokott ritmusban táncolt tovább ott bent. Bal tenyerét ráhelyezte a lakozott, sötétbarna korlátra és végigcsúsztatta rajta kezét, ahogy haladt egyre lejjebb. Hat lépcsőfokot gyorsan letudott, és már csak kettő választotta el a fordulótól. A megszokottság újból visszaszökni látszott, amikor kintről újból felszakadt az elnyújtott kétségbeesés hangja. Ám ezúttal egymás után kétszer is. De már nem emlékeztetett sikolyra.
Erika ujjai, mint madárkarmok feszülten belemarkoltak a korlát fájába. Rémülten azt képzelte, hogy kezének nyomát, majd meg is pillantja ott. Bal lába, mellyel a hetedik lépcsőfokot akarta meghódítani, mereven levitált a levegőben. ,,Gyereksírás!” Szántott végig az agyán a kétségbeesés. ,,Egy kisbaba van a ház előtt? Képtelenség!” Érthetetlen riadalom uralkodott el rajta. Viaskodott önmagával és énje egyik fele már futott volna vissza, vissza a szobába. Becsapta volna az ajtót, és magára húzta volna a mindentől óvó varázstakaróját. Talán még ma is hitt benne. Agyának egy kis zugában hinni akarta, hogy van egy hely, ahol senki, és semmi nem bánthatja. Gyerekkorában a takaró mindig megóvta a szoba sötétjében ólálkodó valamiktől. Talán most is így kellene tennie. Elbújni. El a világ és minden gondja elől. Talán őt békén hagynák, hisz oly kicsi még most is, jelentéktelen. De lába mégis elérte a lépcsőforduló szintjét.
A fény hirtelen kialudt. Pár pillanatra újból felrémlett a korlát és a lépcsők tisztán kivehető képe, de ezt követően minden elsötétedett. A rémület nyílvesszeje mindig pontosan talált célba. Szeme lassan hozzászokott az újból beköszöntő félhomályhoz és közben vérének erőteljes lüktetését hallgatta. Remélte, hogy az erek elbírják nyakába e hatalmas nyomást. Sose hallotta még vérét így tombolni. Amíg megszokta a derengő homályt, egy emlékképtől megrészegülve úgy hitte, hogy egy borostás férfi fog szembe jönni vele a lépcsőn, egy fura ütővel a kezében. Gondolataiban már hallotta az ütő rémes csattanását, amely esetleg eltöri valamelyik csontját. „Hülye! Ez valóság nem holmi regény! Felnőtt ember vagy!” Parancsolt magára szinte már hisztérikusan, és nagyokat lélegzett a hűvös levegőből. Lassan, egyenletesen. Úgy érezte a hőmérséklet több fokkal alacsonyabb lett, mióta elindult a lépcsőn. Várt. De a sikoly, vagyis inkább óbégatás, nem akart újból felhangzani. Elindult hát a maradék nyolc lépcsőfokon.
A fényt, a folyosó ablakán bekukucskáló, félig lehunyt, ezüst szem szolgáltatta. Őt figyelte. Közben megelevenedett a szél is, és az egyre nagyobb légáramlat süvöltve vágta át magát a ház megannyi, láthatatlan résein. ,,Holt lelkek éji dala.” A kinti fák száraz, rügytelen ágai, mint valami groteszk csontvázkéz, integettek be az ablakon. Talán őt üdvözlik? Erika idegesen kapta el tekintetét a látványról és a még előtte álló lépcsőfokokra terelte. Közben egy hűvös veríték lassan megindult a homlokán. A Hold fénye halványan megcsillant e félelem szülte kis gyöngyszemen.
Baljával a korlátba kapaszkodva, jobbjával a tapétázott falat tapogatva lassan haladt lefelé. Szemét megbűvölve, a hívogató bejárati ajtóra függesztette. Az utolsó lépcsőfok vészjóslóan felnyögött. Lába megremegett, és hirtelen úgy érezte, hogy ott helyben összeesik. ,,Nincs már sok hátra.”
Erika szeme a jól ismert, sötétzöld padlószőnyegre tévedt, amely most az előszoba egészén uralkodni látszott. „Lappangó, gyilkos mocsár.” Az újabb eszelős, végtelenségig elnyújtott hang belemarkolt gerincébe és annál fogva rázta meg karcsú, törékeny testét.
Szíve már a fejében verte a harci dobokat. „Aztékok! Feláldozzák a babát!?” Zúgó fejjel lépett le az utolsó lépcsőfokra, és lábujjának hegyével megtapogatta a sötétzöld szőnyeg szélét. Puha, de nem szívja magába. Mehet, szabad az út. „Meg kell akadályozni!” Bizonytalan lépteit felgyorsítva, átszelte az ajtóig vezető távolságot. Remegő kézzel leakasztotta a falon függő kulcscsomót. Miközben ügyetlenül a zárba csúsztatta a kulcsot, egy villám alakú sebhellyel megvert gyermek homloka villant fel elméjében.
A zár a megszokottnál hangosabban kattant. Homlokát az ajtónak támasztva Pandora esete jutott az eszébe. „Nem szabadna kinyitni! Ugyan, hisz ő is kinyitotta!” Lassan lenyomta a nyekergő kilincset.
Úgy érezte, egy új világra nyitott kaput, amit még sosem látott ezelőtt. Az éjjel rideg, félelmetes világára. Hirtelen oly sebezhetőnek érezte magát. Megszűnt a ház védőmágiája. Az ajtó vánszorogva résnyire tárult. E nyíláson át, zöld szemében az ijedtség csillogott a kinti világra.
Nem látott semmi különöset. Nincs gyerek az ajtó előtt, se mózeskosár. Csak a bejárati szőnyeg hever ott legyőzötten, piszkosan. Ha e jelentéktelen tárgy tudott volna beszélni, már szanitécért kiabált volna, hogy varrja már be a testéből kiálló rojtjait. Mily szánalmas látványt nyújt most ott kint.
Egy távoli villámlás fénye megvilágította a gyülekező esőfelhőket.
Már éppen be akarta csukni az ajtót, amikor a járda melletti örökzöld bokor alacsony ágai váratlanul megzörrentek, és egy fekete lény ugrott elő takarásukból. Hosszú farka kígyózva tekereg mögötte. Kormi, a szomszéd macskája volt az. Mielőtt még tovaiszkolt volna az utca harcterein, szemét Erikára villantotta.
Döbbenten zárta vissza az ajtót, majd hátát nekivetve, lecsusszant az előszoba padlójára. Lábait felhúzta, és két kezével lassan megmasszírozta merev arcizmait. Végül feltekintett, ám vele szemben egy rémisztő, sebhelyekkel telt arc vigyorgott le rá. Erika torkából azonnal hangos sikoly szabadult fel. Egy gát szakadt át benne és a felgyülemlett, éjjeli megrázkódtatások egésze átjött e horrorfilmekbe illő, idegőrlő hangon. Sosem hitte, hogy képes lehet ilyenre. Ez már biztosan nem ő volt.
Ám a falra akasztott szörnymaszk – melyet barátnője viselt farsangi bulin -, továbbra is mozdulatlanul, de elégedetten vigyorgott le rá.

3.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.7 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2009-03-23 21:04 Blade

Blade képe

"a takaró rejteke alól egy élettelennek tűnő kéz zuhant az ágy szélére. Sokáig még mozdulatlan feküdt tovább, de lélegzett" - ebben a világban a kezek lélegeznek?

"Szemei üvegesen felcsillantak." - tejóég, még szeme is van...;) (egyébként a szem a köv. mondatokban kicsit sokat szerepel - hárommal többször, mint kellene...és az EK is SZEM, mifene)

"ismeretlen hangfoszlány Ez így volt rendjén." - ez így nincs rendjén, egy pontot kell tenni a mondat végére

"Sosem értette, miféle kalandokat élhet át haja az éj leple alatt, mire ő maga eljut reggel a tükörig." - hááát...na jó, nem egy IQ harcos a csaj, ezt el lehet fogadni :)

"eközben a takaró széle lejjebb csúszott felsőtestéről" - érdekes megfogalmazás, egyrészt, mert minden hímnemű (na jó, van kivétel) szeme ilyenkor azonnal a köv mondatra ugrik, hogy mi(k) is bukkan(ak) ki a takaró alól, másrészt nem is a takaró maga csúszik le, hanem a SZÉLE...;)

"torkát nem csaphatta be" - hát azt nem is - a torok megszemélyesítése elég...hogyismondjam...furcsa gondolat

"Mintha vérrel áztatták volna át." - mily' drámai, de rettentően hatásvadász, s mint ilyen, kerülendő

"mint győztes ló a vékony célvonalon" - vékony? ez a jelző most hogy jön ide? akár fehér mésszel festettet is írhattál volna ;)

Na jó, többet nem emelek ki, elég furán fogalmazol, de majd alakul ez. ;)

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

h, 2009-03-23 22:12 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Az utolsók, amolyan saját megfogalmazások. Szerintem nincs annyira fura. :P
Amúgy egy ilyen témájú írásban nem akartam részletezni, mik tűnhetnek még elő a takaró alól. :D

h, 2009-03-23 22:51 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Azt hiszem, a legjobb hangulatban olvastam el, jó volt! Tényleg van benne pár fucsa rész (engem határozottan idegesít, ha valaki leírja, hogy milyen színű haját simítja hátra a szereplő, és az ehhez hasonló körülményes leírások). A villám alakú sebhelynél kezdtem aggódni, hogy valami HP-fan írás lesz...
Az első bekezdés nagyon jó, utána kicsit erőltettnek éreztem, ahogy külső szemlélőként, szinte emlékfoszlányokként írod le, mi történik. Nem azt mondom, hogy nem jó ötlet, csak kicsit erőltett volt.
A csattanó nagyon jó.
________
"Csak szídj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szídd a hazád. Szídd a világot."

k, 2011-09-06 00:17 Alma

Alma képe

HP fan irás XD ááááááááááá. amugy ez a sztori. hát ... lightos. már valami szörnyüségre számitottam . :D de csak egy kiscicc:)

cs, 2009-04-09 17:23 Urla (nem ellenőrzött)

"Csend honolt a környéken, és jótékony félhomály borult a kis hálószobára. Egy ifjú nő álmát őrizték eme éjjelen is." Azaz a csend és a félhomály őrzik a nő álmát. Érdekes kép. Furcsa megszemélyesítés. "őrizték eme éjjelen is." Eredetien, bár kissé furán fejezed ki magad. (most éppen nem túl jól) Érdekes lesz megnézni pár év múlva, lecsiszoltabb állapotában, vajon mennyi marad belőle. Az elejét túl hosszúnak érzem, bár a közepét is, ha jobban belegondolok. A sztori rövid, a csattanó , mit is mondjak, nem túl mellbevágó (bár a csattanó utáni poén nem rossz). Jól írod le a hangulatokat, csak valahogy nem jó helyen. Nem lenne hiba, ha leírást írnál többet és a cselekményről kevesebbet. Ha megengeded én is három csillagot adok. Szerintem próbálj egészen rövid sztorikat írni és helyezz nagyobb hangsúlyt a leírásokra, ugyanis jól csinálod. Sok sikert az íráshoz.
--------------------------------------------------------------
"A siker az, ha a követendő példaképek egyszer csak melletted haladnak és egyre nehezebben bírják az új tempót"

v, 2009-04-12 20:27 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Köszönöm a véleményed és mint ezt is, át fogom gondolni. Bár azt nem tudom, hogyan írjak ennél rövidebbet történetet. :)
EK: vidul - igen én is örülök az új hozzászólásnak :D

v, 2010-01-10 10:54 Roah

Roah képe

Üdv!

Igen, guberáltam, és meglepődve olvastam, hogy régen neked is meggyűlt a bajod a túlírással. (én a "mostani" írásaidban nem is nagyon tapasztaltam nálad...de jó neked) A történet tetszett. (azért csak elbújik benne egy Alfris aztékos maszk...)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2010-02-24 21:35 Marcona

5

Nekem átjött az érzés! Jó!

Olvastam a kritikáid,de szerintem kezded megtalálni a stílusod, ami mások számára nehezen elfogadható. Lászik,hogy sokat olvastál és van szókincsed, amit jól is használsz.

A téma választása egyszerű,de végig fenn tartod az érdeklődést az olvasóban.

Gratulálok! Soha rosszabbat!