Mùirne

I.

A kora délelőtti Nap fényét, mint valami szita, úgy szűrte meg a tölgyerdő lombozata.
Ugyan még tavasz volt, és az erdő üdén zöldellő fái kevés fénysugarat engedtek át birodalmukba, Osgar homlokán így is nagy izzadságcseppek jelentek meg. A fiú kimerülten dőlt neki az ösvény menti fák egyikének. Hallgatózott, de a suttogó fákon és azok rejtekében csivitelő madarakon kívül nem hallott semmi különöset. Üldözője, akinek csak hangos csörtetését és visítását hallotta jó ideig maga mögött, csodálatos módon eltűnt a rengetegben.
Osgar a virágok illatával megtelt levegőt ütemesen szívta magába, majd fújta ki, hogy felgyorsult szívverését csillapíthassa. Üldözőből üldözött lett, gondolta, és egy laza kézmozdulattal letörölte gyöngyöző homlokát, majd jobbjával újból megmarkolta a vállára függesztett vadászíjat. Nem tudta meddig futhatott árkon-bokron keresztül, míg végre sikerült leráznia azt a süvöltő, fogát csattogtató vadkant. Annyi bizonyos: odahaza nem fog kérkedni a történtekkel.
Légzése lassan visszaállt megszokott ritmusába, és egy sóhajtás keretében ellökte magát a moha fedte fatörzstől. Kék, harci mintákkal festett arcát a fák sűrűjébe vesző ösvény felé fordította. Sötétszőke, zilált haja vállát verdeste. Fejének két oldalán egy-egy vékony hajfonat futott lefelé, klánjának egyik jellegzetes viselete.
Osgar tűnődve bámulta az előtte kanyargó csapást, amelyre a menekülésekor rátalált. Fogalma sem volt arról, vajon merre vezethet, de abban biztos volt, hogy a szomszédos klán földje még jóval távolabb fekszik. Az ösvényt igen ritkán használhatták, mert alig lehetett kivenni nyomvonalát a sűrű aljnövényzetből. Némi töprengést követően, úgy döntött, nekivág az ismeretlen útnak, hátha sikerült kiderítenie, merre is vezethet, és kik is használják azt.
Útközben eszébe jutottak a vén druidák titokzatos útjai, és egy pillanatra ijedten torpant meg, attól tartva, hogy tiltott helyre vezeti őt a színes virágokkal szegélyezett út. De még mielőtt meggondolhatta volna magát, a távolból lágy énekhang töredéke hatolt át az ősi erdő sűrűjén. Az ének többi részét már nem hallhatta, mert a szél láthatatlan lovasainak patája, felzavarta a fák lombkoronáját. Osgar növekvő kíváncsisága tovább fűtötte elhatározását, és nagyléptekkel megindult a titokzatos ösvényen.
A dallam egyre tisztábban és folyamatosabban jutott el füléig, és amikor már a vidám ének szövegét is megértette, a vén tölgyes kitárult előtte. A kígyózó ösvény vonala egy nagy tisztásba olvadt. Osgar megtorpant, és jó ideig csak döbbenten nézte a nem várt látványt.
A kíváncsi vadász egy kis falucska házainak elszenesedett maradványait pillantotta meg. A falu vagy tíz kunyhóból állhatott fénykorában, de azok mind egy szálig leégtek. A tető már egyiken sem volt látható, csak a házak tapasztott vesszőfalának csonkjai jelezték a korábbi épületek méreteit. Imitt-amott eldobált szerszámok hevertek a földön, arról tanúskodva, hogy fosztogatók járhattak erre. Ám holttestet, vagy harc nyomait sehol sem vélt felfedezni. Lassan megkerülte az egyik ház félig-meddig elégett kerítését, amely egy kis veteményest vehetett annak idején körbe. Most azonban csak a felperzselt növényzet nyomai látta mindenfelé. A vidám dallam, mint valami álomban, töretlenül hullámzott a falucska közepéből.
Az ifjú, megkerülve egy másik ház maradványát, megpillantotta az éneklőt, akinek hangja végül elvezette ide. Egy fiatal lány volt az. Ám Osgar figyelmét jó ideig csak annak haja kötötte le, amely oly színben pompázott, mint a lemenő Nap fénye. A lány vörös, derékig érő hajának szikrázó fényét tovább növelte, a mögötte álló házcsonk sötét sziluettje. A fiú még sosem látott azelőtt ilyen hajszínt, és hírét sem hallotta annak, hogy létezhet a világon efféle csoda.
Osgart a látvány egésze megdöbbentette, és szívébe a félelem eddig ismeretlen formája lopódzott be. Szeretett volna futva menekülni, a felfoghatatlan, álomszerű hely és annak lakója elől. Ki ebből a nyomorult faluból, ahol egy vörös tündér dalolászik szüntelen.
Ám még mielőtt kereket oldhatott volna, a lány erőteljes, lüktető hangja elakadt. Szemét immáron a jövevényen nyugtatta. Arcáról zavarodottság tükröződött. Egy hosszúra nyúlt pillanatig csak méregették egymást. Bár a vörös vagy húszlépésnyire lehetett Osgartól, az ifjút így is megbabonázta annak csillogó, zöld szeme. A mozdulatlanságot végül a lány felvillanó mosolya, és invitáló intése törte meg. A fiú nagyot szippantott a nem éppen üde levegőből, majd némileg felbátorodva, megközelítette a szüntelenül őt fürkésző lányt.
- Arduinna áldása rád, elmúlás tündére - köszöntötte udvariasan a töretlen mosoly gazdáját, és pár méterre megtorpant a kis lócán üldögélő, kockás mintázatú tunikát és szoknyát viselő lány előtt. Az felpillantott rá, és ekkor a fiú meglátta annak aranyló nyakékét is. Osgar el nem tudta képzelni, vajon melyik főúr lányával hozta őt össze a sors. A vörös, mintha csak jól megfontolná szavait, kivárt a válaszadással.
- Az istennő kegyében állhatsz, hogy eljutottál ide - bólintott, mintegy elismerésül Osgar felé. - Tündér? Néped szemében talán az vagyok, de az elmúlást ne rajtam kérd számon! – csóválta meg lassan fejét, ám bájos mosolya eközben sem tűnt el.
- Éneked és egy ismeretlen ösvény vezetett el idáig. De mondd csak, mi történt e faluval, és miért pont itt énekelsz?
- Itt élek születésem óta, de az első kérdésed nem értem. Manapság nem történt semmi érdekes nálunk, ám te megtörted szunnyadó életem folyását - mondta kihangsúlyozva utolsó szavakat, majd hirtelen felpattant az alacsony lócáról és közelebb lépve az értetlenkedő Osgarhoz, megragadta annak jobbját.
- Gyere be hozzánk! Jó anyám minden vendéget szívesen lát. No meg, úgy látom vadászni voltál, biztos van valami érdekes történeted - hadarta megállás nélkül, és már vonszolta is volna maga után az értetlenkedőt abba a házmaradványba, ami előtt a lány üldögélt.
Osgar igen csak kínosan érezte magát. A ház falaiból alig maradt valami és ő jól láthatta, hogy odabent semmi érdekes nem volt, nemhogy a lány anyja. Rögtön belényilallt a felismerés, hogy a furcsa vendéglátójának elméje nem úgy működhet, mint az övé, vagy mint a többi emberé. Megborzongott a felismeréstől, és ő csak némán, szánakozva nézte a szerencsétlen lányt, aki éppen a ház valaha volt bejárata felé vonta őt. Pedig milyen gyönyörű szeme van, a haja pedig csak úgy lángol a rávetülő fényben. Amióta itt volt vele, arcáról sosem hervadt le pompás mosolya, pedig olyasmikről beszélt, amik nem is létezhettek.
- Sajnálom, de haza kell mennem. Talán majd máskor. - Gyorsan kiszabadította karját a fehér ujjak gyengéd fogságából, majd gyors búcsút intett. A vörös tincsek keretezte arcáról, most először tűnt el az Osgar szívét ostromló, bájos mosoly.
- Legalább a neved áruld el nekem! - kérlelte a lány, esdeklő hangon.
- Osgar – felelte jól artikuláltan, és szívébe szánalommal teli sajnálat vegyült.
- Mùirne! -jött a reménykedő válasz kissé megkésve, immáron a háta mögül.
Amikor az erdő sűrűje ismét elválasztotta őt a halott falucskától, Osgar futásnak eredt. Ám a lány nevét még sokáig elismételte magában, amíg sikerült végre hazakeverednie.

II.

Nem múlt el úgy nap, de talán még pillanat sem, hogy ne gondolt volna a vörös hajú lányra. Ahogy teltek-múltak a napok, Osgart úgy kínozta mindjobban az emlék. Ezerszer is átrágta magát a történteken és rájött, hogy mennyire érzéketlenül viselkedett a lánnyal szemben. Eszébe jutottak gyerekkori emlékei, amikor testvéreivel sokszor jártak elképzelt helyeken. Meglehet, hogy Mùirne még nem nőtte ki e játékos képzelgéseit?
Ám volt még valami, ami arra ösztönözze, hogy visszatérjen az elpusztult falucskába: a csillogó zöld szem és a szikrázó haj.
A reggeli esőzés lassan alábbhagyott, miközben Osgar egy zöldcsíkos köpenybe burkolózva indult el vadászni. Legalábbis a többieknek odahaza ezt mondta. A fiú senkinek sem mesélt még a történtekről. Anyjának is csak akkor fogja elárulni, ha már többet megtudott a lány kiléte felől. Persze az is lehet, hogy sosem látja már viszont Mùirnet. Ez a gondolat mindig szomorúsággal töltötte el.
Több órás bolyongás után, úgy tűnt nem talál rá az ösvényre. Pedig nagyon is jól emlékezett a helyre. Ismét ott volt az a korhadt, ívesen meghajló fa, no meg az a terebélyes tölgy. Ezekkel előző útja során is találkozott, de a faluba vezető útnak nyoma sem volt.
Osgar hátracsapta köpenyének csuklyáját. A fiú csalódott arccal pillantott fel a fák lombjaira, amelyekről még most is csöpögtek az esőcseppek. Figyelmét egy nagy holló vonta magára, amely egyik ágról a másikra szökkent. A fiú az elbeszélésekből jól tudta, hogy ezek az állatok igen értelmesek, és hogy a sámánok olykor beszédbe is tudnak velük elegyedni. Nyomban közelebb lépett a fához. A madár ekkor nem törődve Osgarral, átröppent egy távolabbi fára, majd még tovább, de mindig csak olyan messze, hogy az ifjú még láthassa. Az gondolkodás nélkül utána iramodott.
De a madár végül oly messze szállt az erdő fái között, hogy Osgar már nem láthatta. Megrémült, és rohanvást megpróbálta beérni az állatot. Az eszeveszett futásnak azonban meg lett az eredménye: lába hirtelen elakadt az egyik fa, kiálló gyökérzetben és magatehetetlenül átbucskázott rajta. A sár és fű nyomban rátapadt ruhájára.
Amikor Osgar felpillantott, a lélegzete is elakadt. Az ismerős tisztás pillantotta meg, de az ott látott, lerombolt falunak nyoma sem volt. Helyette egy rendezett, méreteihez képest nyüzsgő falu képe tárult szeme elé.
Nem törődve a felszedett piszokkal, ámulva közelítette meg a tisztást. Emlékeiben felidézte az akkor látott kunyhók maradványait és rájött, hogy a mostaniak pont ott helyezkednek el, ahol a leromoltak is álltak. Még a méreteik is megegyeztek, és ott volt a kis kert is, ami mögött most tyúkok kapirgáltak és kotkodáltak. A házak és viskók teljes valójukban pompáztak, mintha a nádtetőiket is most rakták volna újra.
Ahogy beljebb merészkedett a faluba, rohangáló gyerekeket és munkálkodó felnőtteket pillantott meg. Vagy szőke, vagy vörös üstökkel, fekete vagy barna hajút egyet sem látott. Magasak és karcsúak voltak, szikár testüket megedzette a mindennapos munka. Színes ruházatuk és ékszereik ugyan olyan pompásak voltak, mint Osgar saját falujában. Bár az itt élők, mintha több ékszert viseltek volna.
Amikor a gyerekek meglátták a jövevényt, félve, de kíváncsian a házak rejtekébe vagy anyjuk szoknyája mögé bújtak. Onnan szemlélték a furcsa idegent. A felnőttek nem sokat törődtek vele. Üdvözlését általában elintézték egy-egy bólintással, majd visszatértek a munkájukhoz. Egyesek vadkant daraboltak fel, mások hétköznapi tárgyakat állítottak össze.
Osgar végül megpillantotta a kereset személyt: Mùirne ugyan azon a lócán üldögélt, ahol legutóbbi találkozásuk alkalmával is. Azonban éneklés helyett egy apró lányka szőke haját ápolta. A csontfésű forgatása úgy lekötötte figyelmét, hogy csak akkor vette észre Osgart, amikor az apróság az idegen felé mutatott.
Ekkor Mùirne felpillantott és a felismerés nyomán hangulata szélsebesen megváltozott. Összpontosító arcán felragyogott szívet melengető mosolya, majd a kislány kezébe adva a fésűt, felpattant és Osgar elé sietett.
- De örülök neked! Már azt hittem sosem találsz el ide ismét - rebegte megkönnyebbülve és váratlanul megölelte a fiút. - Már nagyon vártalak!
Osgart igen csak meglepte a hirtelen jött gesztus, de végül viszonozta az ölelést, aminek következtében különös melegség járta át testének minden porcikáját.
- Én is örülök – mosolygott a lányra, amikor már felbomlott ölelésük. - De ezen kívül semmit sem értek. Hogyan tudtátok egy hét alatt újjáépíteni ezt a falut?
- Miért kellet volna újraépíteni? Semmi baja nem volt - felelte homlokát ráncolva a lány.
- Egy hete csak romhalmaz volt az egész. Senki nem volt itt rajtad kívül. Senki… - Ez a tudat ismét megborzongatta. Hallott már sok csodás dolgot és hitt is bennük, de most tapasztalni mindezt teljesen más volt. A vándorok és sámánok megannyit meséltek távoli földekről és lényekről, amelyeket sosem láthatott, de tudta, hogy léteznek. Most pedig képtelen belenyugodni egy csodás felfedezésbe.
- Minden így volt akkor is, ez egészen biztos. Hiszen te magad mondtad, hogy tündér vagyok. Azt hittem egyből felismerted hova is tévedtél.
- Tényleg az…? - próbálta meg kiolvasni a lány szeméből az igazat. A zöld szempár oly tisztán csillogott, hogy nem lehetett nem hinni neki. Osgar szívéről nagy kő hullott le, arcán felszabadult mosoly jelent meg.
- Gyere, megmutatom a falunk és a környéket, de előtte mosd le az arcodra tapadt sarat! - Azzal belekarolt Osgarba, és vitte magával a megszólalni is képtelen fiút.
- Meséltem rólad anyámnak is, akit lenyűgözött, hogy egy magadfajta eltalált hozzánk. Azt mondta nagyon ritka manapság az olyan ember, aki képes hozzánk eljutni - magyarázta Mùirne, miközben a fiú lemosta arcát egy vödör hideg vízben.
Az egész napot egymás mellett töltötték. A lány bemutatta őt legjobb barátnőjének, majd elvitte Osgart a környék legszebb helyeire. Megnézték a falu szent forrását, ahol olykor egy idős harcos szellemét is látni lehetett. Majd kiérve az erdőből, megtekintették a Nagy Fehér Lovat, amely az egyik mészkődomb oldalába volt felvésve.
- Ő vigyázza szüntelen a megmunkált földeket - magyarázta Mùirne.
Sokáig beszélgettek még és kiélvezték egymás társaságának minden egyes pillanatát. Majd amikor az erdő szélén ücsörögve végignézték a naplementét, megajándékozták egymást az első csók felejthetetlen érzésével.

Leszállt már az éj, amikor visszatértek a faluba. A Hold fényében, a kunyhók tetejéből ezüstszürke füstcsíkok kígyóztak a csillagos ég felé.
- Már rég otthon kéne lennem - aggodalmaskodott Osgar, miközben Mùirne a házuk felé vezette.
- Ugyan, hisz már felnőtt ember vagy! Nem lesz semmi gond - próbálta nyugtatni a fiút, miközben kinyitotta a kunyhó ajtaját. A benti tűz fénye miatt egy pillanatra hunyorogni kényszerültek.
Vidáman lobogtak a lángok a kör alapterületű ház közepén. A füst a tetőcsúcsba vágott résen át távozott a sötét ég felé. A csúcsos tetőzetről húsok lógtak lefelé, hogy a füst tartósíthassa őket. A kunyhó gazdagon fel volt szerelve, így néhány szerszámos és ruhás láda is látható volt. A három szalmával bélelt fekhelyen, amelyek a ház fala mentén voltak elhelyezve, daróctakarók voltak előkészítve. Egy asztal is volt a fal mellett, melyen kupák és evőeszközök sorakoztak. A földön itt-ott gömbölyű agyagedények bújtak meg, melyekben gabonát és sört is tárolhattak.
A tűz mellett két alak üldögélt. Éppen halkan diskuráltak valamiről, amikor a két jövevény betoppant.
Mùirne anyja, aki szinte szakasztott mása volt lányának, nyomban a vendég elé sietett.
- Örülök, hogy megjöttetek - mondta kedvesen, miközben nem titkolt kíváncsisággal mérte végig a fiút. Az anya csak erőteljesebb testalkatával és arcának mélyebb redőivel különbözött Mùirnetól. Le sem tagadhatták, hogy rokonok. A két szülő haja is vörös színű volt.
- Eadan, igazán lehetnél kedvesebb e távoli vidék szülöttjéhez – korholta férjét rosszallóan a feleség és beljebb tessékelte a párost.
- Gyertek, üljetek le ide! - mutatott a tűzkör mellé, majd sörrel és sózott hússal kínálta őket.
- Csak éjszakára maradhatsz - szólalt meg közömbös hangon a családfő, aki egy alacsony, támlás széken ült, fakupával a kezében.
- Jól tudom mi cél vezérel, de azt nem érheted el. Nem adhatom lányomat egy embernek. Elismerem, lelked különb, mint a többi emberé, különben esélyed sem lett volna eljutni hozzánk. Úgy tűnik, benned még él valami a régi korok embereiből, de azok az idők elmúltak. - Lassan ingatta fejét, hangjában őszinte sajnálat csengett. - Már senki sem képes e két népet egyesíteni. Túl régen volt már, és nem hagyhatom, hogy családunk kihaljon.
Elhallgatott és úgy tűnt nem kíván többet szólni. Osgart lesújtották a hallottak. Fejét lehajtva a szalmával frissen felszórt padlót bámulta. A mellette ülő Mùirne együttérzően megszorította Osgar kezét.
- De ő mégsem olyan, mint a többi. Nem igaz? - szólt közbe reménykedve az asszony, aki férje mellett foglalt helyett.
- Az esélye nagyon kicsi Eithne, de hogy ne tűnjek szívtelennek, megengedek neki egy próbát. - A kupát lerakva a szék mellett álló faragott ládára, felkelt, majd a háta mögé akasztott hatalmas íjért nyúlt.
- Gyer' fiam! - Azzal kilépett a hűvös éjszakába, nyomában a megilletődött Osgarral és a két nővel.
- Ha e szilfaíjat füledig kifeszíted, elismerem, hogy lányom illő társat talált magának. - Szemét résnyire húzva, kételkedve figyelte az íjat markoló Osgartól.
A fiú idegesen fogta kezében a hatalmas íjat, amely szinte akkora volt, mint ő maga. A fegyver egyértelműen remekmunka volt, és markolatát szorongatva különös bizsergés járta át karját. Ám gondolatai gyorsan visszatértek a valóságba és megértette, hogy ez az íj dönti el, jövője alakulását.
Nagy levegőt vett és baljában erősen tartva az íjat, lassan kihúzta az ideget. Az, mintha parancsszónak engedelmeskedne, úgy hajlott meg Osgar kezei között.
Eadan szeme elkerekedett és mérgesen magához ragadta az íjat Osgartól.
- A fészerben elalhatsz, de hajnalban hagyd el a falunkat! - morogta, majd sarkon fordult és alakját elnyelte a ház belseje.
- Talán csak idő kell Eadannak a döntéshez. Szerintem igazán derék társa lennél a lányunknak - mondta az asszony, megpróbálván némi vigasz nyújtani a fiúnak, majd a férje után sietett.
- Sajnálom Osgar. Tudtam, hogy apám nincs a dolog mellett, de nem akartam e szép napot elrontani.
Mùirne átölelte a lelkileg összetört fiút és csak némán álltak a falu közepén, miközben a lány arcán egy könnycsepp gördült végig.
- Ha újból vissza akarsz jönni, a holló majd ismét megmutatja neked az utat. Jó barátom, és mivel apám eltüntette az ösvényt, ez az egy mód van rá, hogy megtalálj engem. Cosgrach a neve. Jegyezd meg jól kérlek!
Osgar válasz helyett csak még erősebben szorította magához a karcsú testet.

III.

Cosgrach, a holló jó szolgálatot tett a két szerelmesnek, és ha nem is naponta, de hetente két-három alkalommal mindig tudtak találkozni. Már egy hónap is eltelt azóta, hogy Osgar betette lábát a lány falujába, és ő csak nem rég mesélt anyjának, Ardarának az ott történtekről. Az asszony egyre gyakrabban sürgette fiát, hogy mutassa be neki választottját, különben eltiltja őt a további kicsapongástól.

- Nem lesz ennek jó vége - makacskodott tovább Mùirne, akit kézen fogva vezetett Osgar a falujuk felé.
- Már ezerszer megbeszéltük, ne kezd elölről. Nem lehetek én az egyetlen, aki képes arra, hogy tündéreket lásson. Különben is tudod jól mi lesz, ha nem mutatlak be édesanyámnak.
- Igen tudom, tudom. Nem enged el többet téged. De mióta zavar ez minket? Apám sem engedi, mégis jól megvagyunk, te meg én.
Osgar erre megtorpant és tekintetét a lányra szegezte. Arcáról visszafojtott düh és kétségbeesés sugárzott.
- És mégis meddig folytathatjuk ezt? Talán jól van ez így? Lopott csókok az erdők rejtekében? És nem szeretnél közös otthont, családot?
Mindketten elhallgattak és tudták jól mire gondol a másik. Dühöngtek legbelül az átkozott körülmény miatt. Csak nézték egymást tehetetlenül, de nem tudta egyik sem, mit lehetne erre most felelni. A jövő bizonytalanabb lett számukra, mint valaha.
- Induljunk - felelte halkan a lány és gyöngéden belekarolt a fiúba.
Így érkeztek meg a falu határába.
A Nap magasan trónolt már az égen, így a munkások letették egy időre a szerszámokat. A falu körül új palánkfal épült és a lakosság nagy része most ezen dolgozott. Nem rég portyázó csapatok törtek rá a közösségre, és bár sikerült őket elkergetni, a lakók rájöttek, hogy ideje nagyobb védelemről gondoskodni. Eddig csak egy egyszerű kerítés fogta körül a községet, amely a vadállatoktól védte meg az itt élőket és jószágaikat.
A munkások fáradtan dőltek le a palánkfal árnyékába, majd nekiláttak az asszonyok és lányaik által előhozott ebéd elfogyasztásának. Végül a nők is lekuporodtak a férfiak között kialakult kisebb-nagyobb csoportokhoz és vidáman falatoztak velük.
Amikor a két jövevény elérte a palánkfalat, néhányan felpillantottak és intettek vagy bólintottak az érkezők felé.
- Szerinted meglátott valamelyik? - kérdezte reménykedve a lány és csillogó szemmel figyelte a vidám falusiakat.
- Talán – bökte ki végül Osgar, aki egyre feszültebb lett, ahogy mind inkább közeledtek a családi kunyhójukhoz.
Apja már évekkel ezelőtt meghalt egy csatában, amit az egyik szomszédos klán ellen vívtak. Nagy harcos hírében állt, így a falusiak többsége jól tudta kinek is a sarja tért most vissza. Sokan a jövőbeli klánvezért vélték felfedezni benne. Anyja is nagy elvárásokat támasztott vele szemben, így természetesen nem vihetett akárkit haza. Persze amikor Osgar megemlítette neki, hogy a lány családja igen csak el van látva ékszerekkel, az nyomban megenyhült fia választottja iránt.
- Édesanyám készíti a legjobb edényeket a faluban - próbálta meg oldani a feszültséget, de érezte, hogy a lány is egyre bizonytalanabbul lépked mellette.
- Nem sokban különbözik ez a falu a mienktől - mondta révetegen Mùirne és bíztatóan a fiúra mosolygott.
Végül Osgar megpillantotta a kis kunyhójukat, amely mellett anyja fedett, edénykészítő műhelye állt. Most is ott tartózkodott és éppen egy másik asszonnyal diskurált, aki prémeket adott át neki. Az cserébe magához vett két öles agyagedényt a kirakottak közül és egy elégedett mosoly keretében elsietett velük.
Ardara, Osgar anyja hollószín haját varkocsba fonva viselte. Középkorú nő volt, komor ábrázata arról tanúskodott, hogy sok megrázkódtatáson esett már keresztül. Bús tekintetét ellensúlyozta acélkék szemvilága, amelyben a remény csillogott szüntelen, hogy egyszer talán majd minden jobbra fordul. Elvesztett egy férjet, majd egy gyermeket is.
- Gyere legyünk túl rajta – mondta Osgar, majd nagy levegőt vett és erősebben szorította a lány kezét.
Ardara, aki közben visszaült korongozó asztalhoz, hogy folytassa az elkezdett edényt, csak most vette észre ki tért haza. Szegény asszony rövidlátó volt már, így hunyorognia kellett, hogy felismerje fiát.
- Visszatértél hát, de mi végre? - morogta kedvtelenül és közelebb hajolt a korongon álló edényhez.
- Elhoztam Mùirnét, ahogy kívántad - hebegte Osgar és reménykedve pillantott a lányra.
Az asszony nyomban felpattant és fia elé sietett. A két ifjúban a vér is megfagyott e pillanatban. Egyként reménykedtek abban, hogy Ardara szemében a felismerés szikrája fog nyomban felvillanni.
Ám a nő értetlenül meregette szemét a fiú körül. Végül arcát elfutotta a méreg.
- Lehet, hogy nem látok már olyan jól, mint régen, de kettőnkön kívül senki sincs a közelben!
A két szerelmes szívét, mintha satuba szorították volna, úgy nyílalt beléjük a fájdalom.
Osgarban a düh lángja éledezett. Áldás és átok e képesség! Mit nem adna sok gyermek és ember, ha megpillanthatnák a mesés tündéreket? És lám, ő maga könnyedén megteheti, de még se boldog e tudással. Mit ér tiszta lelke, ha rajta kívül senki más nem láthatja azt, amit ő?
- Te mihaszna kölke! Ahelyett, hogy rendesen dolgoznál, holmi ábrándokkal töltöd az idődet! Szégyent hozol családunk jó hírére ezzel az ostobasággal! Nem vagy méltó apádhoz! - fakadt ki az asszony hisztérikusan és felemelte agyagtól maszatos jobbját.
- De hát itt vagyok! - kiáltotta elkeseredetten, könnyeivel küszködve a lány és Osgar elé ugrott. Ardara kezét ez sem állította meg és nagyot csattant a meglepett fiú arcán. Az asszony keze egyszerűen átsiklott a lányon.
- Nem esett bajod? - ijedt meg Osgar és vöröslő arccal nézett a megdöbbent lányra.
- Nem, de… - Mùirne egyszerűen képtelen volt szólni. Egy világ dőlt most össze lelkében.
- Te megbolondultál! Szégyen, szégyen a családra! - jajgatott az asszony és arcát a kezébe temetve elsietett a kunyhóba. – Istenek segítsetek rajta! – rimánkodott tovább, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Sosem lett volna szabad találkoznunk! - törölgette szemét a lány, majd eliramodott, ki a faluból.
Osgar szólni sem tudott, csak nézte, mint tűnik el a vörös hajzuhatag az egyik ház sarka mögött. Sosem érezte még ennyire egyedül magát. Nincs senki, aki képes lenne, hogy megértse őt. Senki, aki az ő szemével láthatna. Ilyen hát őrültnek lenni?

IV.

Időközben kiderült, hogy Mùirne gyermeket vár. Amikor már sehogyan sem tudta leplezni terhét, apja éktelen haragra gerjedt és felindultságában száműzte lányát a faluból. Bár ez a halálát jelentette volna, felesége kérésére engedélyezte, hogy ruhát és élelmet kaphasson a tőlük. Ezt a lány legjobb barátnője Aoife rendezte, aki hetente találkozott Osgarral a falu határában, hogy átadja a szükséges dolgokat a várandós lány számára.
Osgart eközben odahaza druidák faggatták és figyelték szüntelen. Mivel anyja nem volt hajlandó egy házban élni fiával úgy, hogy az minden este a lánnyal beszélt, elküldte a falu megbecsült druidájához, Maioshoz. A bölcs szívesen fogadta, hiszen így még többet megtudhatott Osgarról. Az ő házában nyugodtan élhetett a két ifjú főleg, hogy a vén agg gyakran tűnt el akár napokra is.
Osgarnak kezdetben nehezére esett újból látni a lányt és elfogadnia, hogy őrültnek tartják. Próbálta felfogni, hogy a lány nem a valóság része. De amikor kiderült, hogy gyermeket vár Mùirne, ez a tény valahogy erősebben hatott rá, mint bármelyik falusi véleménye. Továbbá Maios megértő magatartása és bölcs szavai is megerősítették abban, hogy az ,,őrültségét” ne dobja csak úgy sutba.
- Tekints rá úgy, mint egy sajátos képességre - mondta sokszor az öreg.

- Hogy van Mùirne? – kérdezte Aoife, miközben átadta a ruhába tekert, meleg cipókat Osgarnak. A téli idő miatt, szuszogásuk kirajzolódott a levegőben.
Az étel életbe vágóan fontos volt, hiszen a vörös hajú lány számára, mint kiderült, a külvilágban csak Osgar volt kézzel fogható. Ezért az étel mellett téli ruházatot és egyéb használati eszközöket is vitt olykor Aoife.
- Minden rendben. Maios szerint bármelyik nap jöhet a gyerek. Persze ő nem látja, de mindig beszámolok neki Mùirne állapotáról. Olyan ez, mint vak embert szavakkal irányítani – mondta mosolyogva a fiú, miközben felfedte az egyik sötétszín cipót, majd lecsippentett egy darabot belőle. A langyos falatot lazán feldobta a megkopaszodott ágak sűrűjébe. Ekkor megrezdült egy faág, és egy fekete madár süvített el szélsebesen a fejük felett. Végül hangos károgással telepedett le egy másik fa ágára.
- Ügyes madár. Eddig még sosem tévesztette el - figyelte Osgar ámulva az állatot, mintha most látná először.
- Cosgrach, a tündér világ kapujának őre, örök hálával tartozunk neked! - intett mosolyogva a lány a távozó madár felé.
Aoife hasonló korú volt, mint Mùirne, bár ő valamivel magasabb és soványabb volt. Szőke haját egy vörös szalaggal kötötte össze. E lány mosolya is ugyan olyan varázslatos volt, mint kedveséé. ,,A tündéreknek nincs olyan sok gondja, mint nekünk. Talán ezért olyan tiszta és káprázatos mosolyuk” – töprengett ezen néha nap Osgar.
- Most mennem kell. Ha szükségetek van valamire, vagy megszületett a gyermek csak üzenj Cosgrachal.
- Úgy lesz, ígérem, és köszönök mindent. Arduinna áldása kísérjen utadon!
- Téged is Osgar - intett búcsúzva Aoife, majd pillanatok alatt elnyelte a rengeteg.

Már lebukott a nap, az erdők övezte horizonton, de a hó lepte táj felerősített a Hold fényét, így Osgar könnyedén elérte Maios kunyhóját. Ekkora hallotta csak meg Mùirne kiáltását. A fiú elejtve csomagját nyomban az ajtóhoz futott és feltépte az ajtót. A benti fény és a hangos gyereksírás egyszerre vakította és süketítette meg egy pillanatra.
- Nuada botjára! Egy újszülött termett a házamban! - kiáltotta Maios aki már Mùirne előtt térdelve bámulta a kezében tartott, lucskos csöppséget.
- Osgar ez a gyermek…! - akadt el a lélegzete, amikor megpillantotta a betoppanó ifjút.
- Hogyan lehet? - nyögte ki végül az ajtóban álló Osgar.
- Siess, hozd ide a szerszámos ládámból azt a csontnyelű kést! - utasította a fiút, miközben egy tiszta ruhadarabba bugyolálta a kicsit. Amikor a kést kézhez kapta, szakavatott mozdulatokkal elvágta a köldökzsinórt.
- Most már nem lesz gond. Tessék Mùirne, egy kislány. - Azzal előrenyújtotta a gyermeket, ahol sejteni vélte az anyját. A csecsemő a druida szeme láttára emelkedett ki kezéből.
- Látod már őt is? - hüledezett Osgar és elképedve nézett Maiosról kedvesére, majd a csöppségre, aki az ő saját gyermeke. Üstöke a legtöbb újszülöttől eltérően már elég dús volt ahhoz, hogy a színét látni lehessen. Ő is ugyan olyan vörös volt, mint anyja.
- Nem őt továbbra sem látom, de amit maga a druidák vezetője sem hitt, most még is beigazolódott. Még a legbölcsebbek is tévedhetnek Osgar - veregette meg atyáskodva az ifjú vállát, aki könnyeivel küszködve bámulta saját lányát.
- Sosem láttam még efféle hajszínt - tűnődött a fiú mellett térdelve az öreg, aki lassan végigsimította hófehér szakállát.
- A tündérek hajszíne ez - mondta mosolyogva Osgar és csókot nyomott az anyja karjában szunnyadó lánya, kicsiny homlokára.
- Igen a tündéreké.

- Másnap Mùirne, Osgar és Maios kivonultak a falu szent dombjára és bemutatták a gyermeket. A falu népe ámulva nézte, amint a gyermek a levegőben lebegett a két férfi között. Innentől senki sem nézte bolondnak Osgart és anyja mindenki előtt esdekelve kérte fia bocsánatát. A hírre pedig a tündérek is előmerészkedtek, hogy láthassák azt a gyermeket, aki egy ember és egy tündér nászából született. - A körszakállas, középkorú férfi végül elhallgatott és csendben bámulta a ház közepén égő tüzet. Csak a gallyak ropogtak tovább szüntelen.
- És hogyan hívták a gyermeket apu? - törte meg a csendet egy kislány, aki eddig a hallottakat emésztgette magában. Közvetlenül a férfi mellett ült és bár eddig apjához bújva hallgatta a történetet, most fejét felvetve, kíváncsian nézett fel rá. Hatnál több telet nem érhetett még meg a lányka. A haja oly vörösen izzott, mint a parázsló faág.
- Nelia volt a neve. Ő volt az első vörös üstökkel megáldott ember a világunkban - mondta a férfi, még mindig a lángokat bámulva.
- Akkor én is az ő leszármazottja vagyok? - nézett tovább elkerekedett szemmel a lány.
- Igen Boadicea, benned is az ő vére csörgedez –felelte az apa, és egy csókot nyomott a vörös kobakra.

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2009-11-08 11:15 Blade

Blade képe

Elég hosszúra vetted és sűrűre, ahhoz képest, hogy mi is történik, mert a cselekmény végül is nem túl sok. Ebből adódóan nem túl pörgős a sztori. Hibát 1-2t láttam csak, ez jó, de a stílus kissé monoton, kerülöd a nagy hullámzást, alvás előtt tuti hatás. ;)

De legalább megtudtuk, honnan származnak a vörös hajúak, ugye, Kentaur? ;)

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2009-11-08 11:32 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Pedig tényleg azon voltam, hogy a lehető legrövidebb legyen pont azért, hogy magát a cselekményt helyezzem előtérbe. Én azt hittem, pont az lesz a gond, hogy kevés a leírás. Ha majd több gyakorlatom lesz, talán egyszer átdolgozom. :)

v, 2009-11-08 12:31 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Örök tanulság, a hosszú leírások kora lejárt. Ahogy a mély gondolatoké is. Legyél felszínes, könnyed, pörögjön az eksön és akkor mindenki boldog lesz.
.
Ne hallgass rám! Mert én azt mondom: legyenek színes leírások, amelyek elringatják az olvasó hétköznapi világérzékelését és áthelyezik egy másik világba - a történetébe. Azt is mondom, a cselekmény fontos, de nem mehet a mondanivaló rovására.
.
Írásodra térve: használj több sortörést! Ha sok infót közölsz, egyszerűsítsd a mondatszerkezetet, ragozd inkább a szavakat, mintsem a birtokos meg utaló megoldást válaszd (a fák, amik almaként vöröslöttek = almaként vöröslő fák). Így tömörebb lesz, súlyosabb. Költőibb.
És tanuld meg a központozást, meg a kötőjelből gondolatjellé alakító trükköt a wordben/openofficeban ;)
.
Maga a történet jó, kellemes volt olvasni, igazi ifjúsági mese. 4 csillagot adok, bátorításnak.

v, 2009-11-08 14:12 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Köszönöm e hasznos tanácsokat, megpróbálok odafigyelni erre a ragozásra is, mert tényleg nem jutott eddig eszembe.

v, 2009-11-08 15:53 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Nem mindig rossz a mutatós verzió, inkább érzésre érdemes használni, kicsit változatosabbá teszi a fogalmazást.

Lássuk az uccsó mondatokat:
"– És hogyan hívták a gyermeket, apu (megszólítás előtt vessző!)? – törte meg a csendet egy kislány. Közvetlenül a férfi mellett ült és eddig apjához bújva, figyelmesen hallgatta a történetet (szerintem így, összevonva ütősebb), de most fejét felvetve, kíváncsian nézett fel rá. Hatnál több telet nem érhetett még meg (nem kell a lányka szó, mert tudjuk, hogy róla van szó; továbbá: Legfeljebb hat telet élhetett meg. Ezzel a formával elkerülöd a negálást. Igen, az nekem is gyakori hibám, de dolgozom rajta.). A haja oly vörösen izzott, mint a parázsló faág (itt például maradhat a hasonlat, de egy szőrszálhasogató olvasó megkérdezheti, hogy ezek szerint tüzet fogott a lány haja?).
– Nelia volt a neve - mondta a férfi, még mindig a lángokat bámulva. (komment az első mondat után!) - Ő volt az első, (nem biztos, hogy kell ide vessző, de szerintem elfér) vörös üstökkel megáldott ember a világunkban.
– Akkor én is az ő leszármazottja vagyok? – kérdezte (tudjuk, hogy folytatja a nézést ;) ) elkerekedett szemmel a lány.
– Igen Boadicea, benned is az ő vére csörgedez – felelte az apa, és csókot (engem zavar a határozott névelő a csók szó előtt, bár így nem biztos, hogy helyes, hiszen a névelőt végig kitetted a mondatban) nyomott a vörös kobakra (hajzuhatagra, hajra, stb. mert a kobak a fejet jelenti, amin ott van ugyan a haj, de a fejet hangsúlyozod ki így, viszont az nem vörös ;) )."

EK: lupe. Nem. Eque :D

v, 2009-11-08 22:12 Obb_régi

"Csak nézték egymást tehetetlenül, de nem tudta egyik sem, mi lehetne erre most felelni." - mit
"Nem rég portyázó csapatok törtek rá a közösségre és bár sikerült őket elkergetni," - és előtt vessző, de igazság szerint az az és sem kellene oda
"Nagy harcos hírében állt, így a falusiak többsége jól ismerte kinek is a sarja tért most vissza." - nem jól ismerte, hanem tudta
"Szégyent hozol családunk hírére ezzel az ostobasággal!" - jó hírére vagy csak simán családunkra
"Nem vagy méltó apádhoz sem!" - nem kell a sem
Nagyon sok ilyen apróság leledzik még odabent, de továbbra is jó volt, nekem tetszett, múltkor ötöst adtam, most négyest, valamint örülök hogy feltetted.
-----
De ez csak én vok, és lehet, hogy nem is lényeges.
De...
Nem a győzelem, sem a részvét, hanem a fontos, fontos!

sze, 2009-11-11 17:32 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Kösz, hogy olvastad és szóltál a hibákért. Tényleg apróságnak tűnnek, de javítás közben láttam, hogy sokat számítanak ezek a hibák is.

szo, 2009-11-14 01:59 Venyigeszu (nem ellenőrzött)

Üdv!
Az ötlet jó, szép mesét ( vagy regét) lehetne írni belőle.
Ez a második műved, amit olvastam, és kezd megerősödni az a véleményem, hogy tehetséges vagy ugyan, de rengeteget kell még tanulnod.
Valamint sokkal figyelmesebbnek kellene lenned. A hibák nagy részét egyszerűen nem hiszem el, hogy ne fedeznéd fel magadtól is.
/
A stílus nehézkes, túlírt.
Érződik az erőlködés, hogy „szép mondatokat” alkoss, de ettől sok helyen modoros lesz a szöveg.
Nem kell ennyi leírás. Pld. amikor a két szerelmes találkozik a tünde szülőkkel, a ház (kunyhó) leírása szinte hosszabb, mint maga az ott játszódó cselekmény és párbeszéd együtt.
Rengeteg felesleges dolgot mesélsz el lényegtelen dolgokról. Az olvasó ebbe hamar beleun, és elkezd „ugrálva” olvasni, szelektálni a mondatok között – így viszont átugorhat lényeges részeket is.
Ki kíváncsi egy novellában pld. állandóan arra, hogy min csillan meg a napfény, a fényt mi- és hogyan szűri meg?
Az ilyen hangulati elemeknek a megfelelő helyeken fontos szerepe lehet – de folyton ismételgetve sekélyesé válnak.
Sok mindent „túlragozol”, túlmagyarázol.
Pld. 3 sorban miért kell háromszor közölni, hogy az anyja mennyire hasonlít a tündérlányra?
„Mùirne anyja, aki szinte szakasztott mása volt lányának,
Az anya csak erőteljesebb testalkatával és arcának mélyebb redőivel különbözött Mùirnetól. Le sem tagadhatták, hogy rokonok.”
/
Tele van hibával.
Teljesen ötletszerűen használod a mondatvégi írásjeleket. Ahova kéne, oda nem teszel, ha teszel nem megfelelőt.
Egy- egy példa:
„Arduinna áldása kísérjen utadon.”
Felkiáltójel kell. („Óhajtás”)
„Néped szemében talán az vagyok, de az elmúlást ne rajtam kérd számon – csóválta meg lassan fejét, ám bájos mosolya eközben sem tűnt el.”
Szintén felkiáltójel kellene, de itt meg semmit nem használsz „helyette”.
/
A vesszőkkel rengeteg problémád van.
Egy példa:
„Amikor már sehogyan, sem tudta leplezni terhét…”
A „sem” elé minek vessző?!
/
És még pár hiba, csak úgy találomra:
„Most azonban csak a felperzselt növényzet nyomai látta mindenfelé.”
nyomaiT
És a felperzselt növényzetnek nincsenek nyomai. Nyomai a tűznek vannak – ezek egyike a felperzselt övényzet.
/
„szikár testük megedzette a mindennapos munka.”
testüket
Hiányzik a mondat tárgya.
A többes számú szavak tárgyas alakjai –et, vagy –at ragot kapnak, a szó hangrendjétől függően.
( halak – halakat, zöldek – zöldeket)
/
„de előtte mosd le az arcodra tapadt sarat!”
Mitől tapadt sár az arcára?
„Jól hangzó”, de értelmetlen mondat.
Ha te sétálsz a zuhogó esőbe, sáros lesz az arcod? Még ha el is esel (bár ilyenről nem volt szó a műben), nem mossa le az eső?
/
„melyekben gabonát és bort is tárolhattak.”
„majd sörrel és sózott hússal kínálta őket.”
Apróság, de mindent olyan részletesen leírtál, viszont egy szó sem volt sörről – ellenben volt bortárolásról.
(Ez – is – az „átka” a túl részletes leírásoknak.)
/
Három csillag.

szo, 2009-11-14 09:22 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Volt hiba, amire rámutatva már nekem is furcsának hatott a mondat. Pl. azt a vesszőt én sem tudom miért raktam oda. :) Bár az első két fejezet régebben íródott, mint a többi.
Most beküldtem egy másfajta művet, amiben talán nem lesz gond a túlírás. :) Kíváncsi vagyok, arról vajon mi lesz a véleményed.
Ja, és a sár az arcán tényleg egy esés miatt keletkezett, amiről szintén volt szó, de lehet a túlírás miatt te is átugrottad azt. :)

szo, 2009-11-14 11:24 Venyigeszu (nem ellenőrzött)

Valóban átsiklottam az esés leírása felett.
Várom a műved megjelenését.

szo, 2009-11-14 12:16 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Igazad van abban, hogy a novellákban, ha csak nincs nagggyon komoly ok rá, kerülni érdemes a túlzásba vitt leírásokat. Viszont aki szeret leíró részeket gyártani (nem biztos, hogy tudja is, hogyan kell), annak érdemesebb a nagyobb lélegzetű/formátumú írás felé fordulnia, mivel ott igenis, elfér a hosszú, részletes leírás.

Neked még sosem támadt olyan érzésed, hogy manapság a leírórészek hiány, gyengesége olyanná teszi a történetek világát, mintha csak ócska, gagyi, festett zsákvászon díszlet volna, és egyetlen szerepe az lenne a háttérnek, hogy ne légüres térben, a tiszta semmiben játszódjon az esemény?

EK: fiuk.

Igen, a Pál utcai fiúkban még rendesen ott a leírás, a világ él és eleven.

szo, 2009-11-14 13:09 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Valószínűleg ez az egyik problémám, hogy én szeretném a leíró részekkel elhelyezni a történést, hogy ,,lássa" az olvasó konkrétan milyen világ veszi körbe a szereplőket. Tehát ilyen szempontból nem nagyon értem miért gond az emlegetett ,,túlírás"? Vagy csupán az a gond, hogy én nem tudok olyan jó leírást alkotni? Vagy a leírás aránya nem megfelelő?
Később mindenféleképpen regényt szernék írni, de azt szokták mondani kezdetben kisebb művekkel ajánlott gyakorolni.

szo, 2009-11-14 20:09 Venyigeszu (nem ellenőrzött)

Azért gond a „túlírás”, mert egyrészt senkit nem érdeklő dolgokról beszélsz és ezzel az olvasó szempontjából felhígítod a történetet, másrészt többször mondod el ugyanazt. (Lásd pld. anya és lánya hasonlósága!)
/
Van, amikor helye van egy részletes leírásnak, és van, amikor nincs.
Gondolj pld. arra, amit Konrádnak a Pál utcai fiukkal kapcsolatban írtam.
Vagy gondolj egy horror novellára! Így kezdődik: „Az utazó megállt a komor és baljóslatú kastély kapujában…”. Nem elég ennyi? Mit tesz még hozzá a műhöz, ha egy oldalon keresztül leírod, hogy milyen cserép van a kastély tetején, hány ablaka van az épültnek, milyen a pázsitja a kertnek…
Alapszabály, hogy bánj csínján az információkkal. Nem kell mindent „szájba rágni”, mert a végén olyan lesz a mű, mint egy tankönyv száraz, bemagolandó – de nem élvezetes – adathalmaza.
Meg aztán, az olvasónak is meg kell hagyni a képzelet szabadságát.
Ha azt írod, hogy „ódon kastély” akkor mindenki látja maga előtt azt, ami a számára egy ódon kastély. Azonban minél többet árulsz el róla ( vagyis arról, milyen szerinted egy ódon kastély), annál többen fognak csalódni, és azt mondani, hogy „á, ez nem is egy ódonkastély, hanem…”.
Remélem érted!
/
Javaslom, olvasd el King Az írásról című könyvét.
Vagy Egri Lajostól A drámaírás művészetét.

szo, 2009-11-14 20:25 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Igen, teljesen világos amit írsz, csak nem könnyű ezt a gyakorlatba is átültetni. Nem tudom honnan van ez a szokásom, hogy szeretem körbeírni a helyeket.
Az Írásról című könyvet elolvastam már, azért is kezdtem el ilyen rövidebb műveket írni. A másik könyvet viszont nem ismerem.
És köszönöm, hogy ilyen kitartóan segítesz! :)

szo, 2009-11-14 20:44 Venyigeszu (nem ellenőrzött)

Szívesen segítek!
(Titkon abban bízom, hogy majd kapok egy dedikált példányt az első nyomtatásban megjelenő művedből, aminek az értékéből az unokáim majd fényűzően élhetnek.) :-)
A másik könyvet gyakorlatilag sehol sem lehet megkapni, csak a Petőfi-híd budai hídfőjénél, a MŰEGYETEM könyvtárában.
De a neten keress rá, sokat megtudsz róla, és eldöntheted, hogy érdemes-e megszerezni.

szo, 2009-11-14 21:48 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Nézd, Venyigeszu sok jó dolgot mond, meg olvasd át ami a Karcon az elmúlt években e témáról pró és kontra megfogalmazódott, nekem sokat használt (még ha nem is látszik esetleg). A véleményemet szerintem ismered. Annyi tanácsom lehet csak (már ha használható): a leírást tedd élővé. Kösd össze a hangulattal, amit közvetíteni akarsz. A sima, listaszerű felsorolás kizárólag akkor megengedhető, ha egy hivatalt akarsz bemutatni. Mert az illik a hangulathoz. Máskülönben ha vígjáték, akkor csempéssz humort bele, ha dráma, akkor gyülemlő feszültséget, ha dark-gothic fantasy, akkor sötét tónust, és magányt, de sokat, estébé.
Viszont létezik túlírás is, keményen: az evidenciák halmozása (háromszor írod le ugyanazt a viszonyt két ember között). Meg a jelzőhalmozás sem túl szerencsés, van, aki szerint egy jelző bőven elegendő, szerintem meg a jelzőpárok a nyerők (gonoszan csillanó, poros ólomüveg). Mert akkor sokkal élőbb lesz (bár ezt is el lehet tolni csúnyán, egymást gyengítő/kioltó szavakkal: gonoszan csillanó, vidám ólomüveg).
.
EK: kanti. Immanuel Kan't see the Noumenon.

szo, 2009-11-14 18:23 Venyigeszu (nem ellenőrzött)

Egy hosszabb műben bővebb lére lehet ereszteni a leírást, de egy novella legyen pörgős.
Már persze akkor, ha olyan novelláról van szó, amiben elvileg a történet lenne a lényeg.
Vannak novellák, amelyek egy hangulatot akarnak közvetíteni, vagy egy érzést, amelyekben látszólag nem történik semmi – ott helye van részletesebb leírásoknak.
Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de szerintem egy novellában egy-két hangulati elemen kívül csak olyasmi legyen leírásként, aminek valami funkciója van.
Részletesebben majd a szerzőnek írt válaszomban.

Igazad van, a Pál utcai fiuk valóban él. De olvastál benne pld. részletes leírást Janó kunyhójáról? Oldalakat foglal el pld. a tanterem leírása, amelynek szekrényéből a gittet szerzik Nemecsekék? (A két mű terjedelmét és a leírások arányát kb. annyit foglalna el.) Tudod milyen képek vannak a falon, milyen színű a fala, hány pad van benne, hányan ülnek egy padban, hány ablaka van, mekkora területe, etc…
Ezekről egy szó sincs a műben
Mégis, olvasás közben tökéletesen előtted van a tanterem képe.

szo, 2009-11-14 21:36 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Amit a novellákról írsz, nem vitatom. Ha helye van a részletes leírásnak, legyen, egyébként a mondanivalóra szükséges összpontosítani (ha az a cselekmény, akkor arra, ha hangulat, gondolat, stb. akkor meg arra). Viszont nem fogadom el azt, hogy nincs létjogosultsága a regényekben!
.
Rendben, ha evidenciáról van szó, akkor nincs szükség a részletezésre. Maradván a PUF-nál, amikor még kortárs irodalom volt, akkor mindenki tudta, hogy is néz ki egy ilyen tanterem. De a mai kölyköknek már magyarázni kell a gitt szó jelentését, mivel a műanyag nyílászárókban ilyet nem találsz.
De nézzünk mást is: manapság a leíró részek három fő ok miatt sikkadnak el:
1. a rengeteg film, vizuális élmény megteremti az evidenciákat
2. a divat sokkal inkább a cselekmény és a pszichorizsa felé megy el (olvasd csak el a Shadowrun alapköteteit, a szerző rengeteget pofázik az egy-egy mondat mögötti pszichológiai részről), de ez egyébként a "gondolkodós" sorozatokra is igaz. A Dr.House, vagy a CSI kiváló példa rá.
3. az emberek egyre türelmetlenebbek, és ostobábbak, az összetett mondatokat nem értik, ha nem pörög az eksön, unják, ha bonyis dologcsik vannak benne, akkor meg végképp kiakad a Zagyuk.
.
ÉN viszont teszek erre az egészre, és azt írom, ami jön, ahogy jön, amit és ahogy akarok. Legfeljebb senki más nem olvassa el! De dobja el a gerincét és álljon be irodalmi kisiparosnak az, aki szerint akkor lehet sikeres író, ha torokra nyeli a TéOlvasó bránerét.
.
Igenis, annak van igaza (legfeljebb fűtésszerelésből él meg), aki, ha neki úgy tetszik, részletesen leírja azt a nyavalyás ódon kastélyt! Másrészt az "ez itten egy ódon kastély, ne vazze" jellegű sablonok bennem undort keltenek, és csak röhögök, ha dark/gothic/pszicho/thriller/horrorban ilyen előfordul! Mert sablon, akkor konzerv, hogy a Kecskeméti K.Gyár falán új kaput kellene vágni, hogy beférjen! Igenis, legyen ott részletes leírás, amitől tudom, hogy ez nem egy 12.sz. Rémtörténeti Kellék az Irodalmi Ellátóból, hanem egy nyavalyás, élő (vagy holt) épület, gonosz csillanású ólomüveg ablakokkal, a rozsdától vérszínű esővíz csöpög az ereszcsatornából, a pókok nemzedékei javarészt egymásból táplálkoznak, éhesen villan a démoni faragású vízköpők gránittekintete, a folyondártól kiszáradt fák recsegő ágai hallott ujjakként kaparják a mohalepte tető csontszínűre szikkadt cserepeit, satöbbi.
Mert EZ megadja azt a hangulatot (vagy sem, az író tehetségétől és az olvasó képzelőerejétől függ javarészt), amitől elkezd beszippantani a történet, és a végére ott tartasz, hogy felkapcsolt lámpával sem tudsz aludni, mert parázol és tele vagy adrenalinnal.
.
Ettől annyira ütős Stephen King is. Mert a képedbe tolja a hangulatot, a helyszínt, azt a fajta amerikai kisvárosi nyomasztó belterjességet, amiről idehaza keveseknek van fogalma, MÉGIS átélhető. Miért? Mert nem ódonkastélyozik!

szo, 2009-11-14 21:57 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Az a baj, hogy a ,,divatos írás", mármint amit könnyen bevesz az emberek gyomra, sajnos (általában) nem egyezik meg a valódi irodalmi értékeket tartalmazó művekkel. Bár itt már azt is fel lehetne vetni, vajon mi számít manapság ilyen értéknek? A frappáns fogalmazás? Az élethű leírás? A megkapó hangulat? Vagy ezek összessége?
Egyébként a kastélyos példával neked kell, hogy igazat adjak, nem is írok hozzá többet, mert benne van a lényeg a hozzászólásodban.

szo, 2009-11-14 22:41 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Őszintén szólva, fogalmam sincs. Minden olvasói csoportnak megvan a maga elvárás és értékgyűjteménye (még ha gyakran elég soványka is), így elég nehéz úgy írni, hogy mindegyiknek tetsszen/tessen. Én inkább magasra teszem a mércét. Vagy megugrom, vagy megyek a vágóhídra virslinek, de nem alkuszom.
Írd azt, amit akarsz, ahogy akarod, tartsd be a technikai szabályokat, a többit meg majd eldönti az idő.

szo, 2009-11-14 22:06 Randolph Cain

Randolph Cain képe

Bocsánat, hogy csak így közbepofázok minden előzmény nélkül, de Konrád... Nem hogy egyet értek veled, hanem leírtad az ars poeticámat! ;) Engem már ebből a hozzászólásodból elfogott a kedv egy ódon kastélyról szóló regény olvasására/írására... kaparászó ágak, istenem, milyen jó lenne :D

szo, 2009-11-14 22:38 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

:D :D
örülök, hogy nem vagyok ezzel egyedül!
.
Akkor hajrá, szívesen olvasok én is ilyet :)
meg legyen benne kopottas-fekete, sárfoltos hintó is :D

v, 2009-11-15 00:27 Randolph Cain

Randolph Cain képe

Oké, elolvastam az első pontot, és most már érdemben is hozzá tudok szólni a novellához, nem csak belekontárkodva. Hmm... Annyiban igazat tudok adni Venyigének, hogy nagyon túl van ragozva. Már a második bekezdésben van asszem két szóismétlés, amit nagyon egyszerűen el tudnál kerülni, csak meg kéne nyesegetni a mondatokat. Van olyan mondatod is, ahol maga az ige jelzi azt, amit aztán megmagyarázol (ez például teljesen felesleges). Jelzőhalmozások: van ahol nem tűnik szembe, de gyakran döcögnek a mondataid tőle. A jelzőhalmozásnak is meg vannak a használati technikái, azonban nem mehet az olvasás rovására. Egy idő után olyan, mintha súlyokat aggatnál a mondatokra, és lehúzza őket a víz alá... ilyenkor persze az olvasó is elmerül, és ne csodálkozz azon, ha félúton megfullad (mint én) Nagyon nehéz levetkőzni a dolgot, és megtalálni az egyensúlyt, ez tény. (nekem is vannak ezzel problémáim, de az utóbbi időben nagyon figyelek rá) Mindenesetre nem olvastam most tovább, mert tömény a szöveg ezen hibák miatt. Nem azt mondom, hogy hagyd ki a leíró részeket, csak nem kell elismételgetni ugyanazt (ettől olyan szájbarágós). Privátban küldök neked egy "verziót" az én meglátásaimmal, ha gondolod, de itt asszem mindent elmondtak előttem, amit ide írhatnék. Mindenesetre nem írsz rosszul, csak a technikán kell finomítani, hogy letisztult képeket kaphasson az olvasó. Nagyon fontos szerintem, hogy elég csupán ablakot nyitni a képzeletnek, nem kell kézen fogva mindent megmutatni neki ;) Mindenesetre most nem pontozok, ha további véleményemre kíváncsi vagy, privátban beszélhetünk róla! További ihletett időszakot :)