Mùirne - 2. rész

Nem múlt el úgy nap, de talán még pillanat sem, hogy ne gondolt volna a vörös hajú lányra. Ahogy teltek-múltak a napok, Osgart úgy kínozta mindjobban az emlék. Ezerszer is átrágta magát a történteken és rájött, hogy mennyire érzéketlenül viselkedett a lánnyal szemben. Eszébe jutottak gyerekkori emlékei, amikor testvéreivel sokszor jártak elképzelt helyeken. Meglehet, hogy Mùirne még nem nőtte ki, e játékos képzelgéseit?
Ám volt még valami, ami arra ösztönözze, hogy visszatérjen az elpusztult falucskába: a csillogó zöld szem és a szikrázó haj.
A reggeli esőzés lassan alábbhagyott, miközben Osgar egy zöldcsíkos köpenybe burkolózva indult el vadászni. Legalábbis a többieknek odahaza ezt mondta. A fiú senkinek sem mesélt még a történtekről. Anyjának is csak akkor fogja elárulni, ha már többet megtudott a lány kiléte felől. Persze az is lehet, hogy sosem látja már viszont Mùirnet. Ez a gondolat mindig szomorúsággal töltötte el.
Több órás bolyongás után, úgy tűnt nem talál rá az ösvényre. Pedig nagyon is jól emlékezett a helyre. Ismét ott volt az a korhadt, ívesen meghajló fa, no meg az a terebélyes tölgy. Ezekkel előző útja során is találkozott, de a faluba vezető útnak nyoma sem volt.
Osgar hátracsapta köpenyének csuklyáját. A fiú csalódott arccal pillantott fel a fák lombjaira, amelyekről még most hullottak az esőcseppek. Figyelmét egy nagy holló vonta magára, amely egyik ágról a másikra ugrándozott. A fiú az elbeszélésekből jól tudta, hogy ezek az állatok igen értelmesek, és hogy a sámánok olykor beszédbe is tudnak velük elegyedni. Nyomban közelebb lépett a fához. A madár ekkor, mintha nem törődne Osgarral, átröppent egy távolabbi fára, majd még tovább. A fiú, gondolkodás nélkül utána iramodott.
A madár végül oly messze szállt az erdő fái között, hogy Osgar már nem láthatta. Az megrémült, és rohanvást megpróbálta beérni a madarat. Az eszeveszett futásnak azonban meg lett az eredménye: lába hirtelen elakadt egy valamiben és ő magatehetetlenül átbucskázott rajta. A vizes talaj és fű nyomai nyomban rátapadtak ruhájára és arcára.
Amikor Osgar felpillantott, lélegzete is elállt döbbenetében. Az ismerős tisztás pillantotta meg, de az ott látott, lerombolt falunak nyoma sem volt. Helyette egy rendezett, méreteihez képest nyüzsgő falu képe tárult szeme elé.
Nem törődve a rátapadt piszokkal, lassan megközelítette a tisztást. Emlékeiben felidézte az akkor látott kunyhók maradványait és rájött, hogy a mostaniak pont ott helyezkednek el, ahol a leromoltak is álltak. Még a méreteik is megegyezhettek, és ott volt a kis kert is, ami mögött most tyúkok csipegettek szorgalmasan. A házak és viskók teljes valójukban pompáztak, mintha a nádtetőiket is most rakták volna újra.
Ahogy beljebb merészkedett a faluba, rohangáló gyerekeket és munkálkodó felnőtteket pillantott meg. Vagy szőke, vagy vörös üstökkel, fekete vagy barna hajút egyet sem látott. Magasak és karcsúak voltak, szikár testük megedzette a mindennapos munka. Színes ruházatuk és ékszereik ugyan olyan pompásak voltak, mint Osgar saját falujában. Bár az itt élők egyértelműen több ékszert viseltek.
Amikor a gyerekek meglátták a jövevényt, azok félve, de kíváncsian a házak rejtekébe vagy anyjuk szoknyája mögé bújtak. Onnan szemlélték a furcsa idegent. A felnőttek nem sokat törődtek vele. Üdvözlését általában elintézték egy-egy bólintással, majd visszatértek a munkájukhoz. Egyesek vadkant daraboltak fel, mások hétköznapi tárgyakat állítottak össze.
Osgar végül megpillantotta a kereset személyt: Mùirne ugyan azon a lócán üldögélt, ahol legutóbbi találkozásuk alkalmával is. Azonban éneklés helyett egy apró lányka szőke haját ápolta. A csontfésű forgatása úgy lekötötte figyelmét, hogy csak akkor vette észre Osgart, amikor az apróság az idegen felé mutatott.
Amikor Mùirne felpillantott, a felismerés nyomán hangulata szélsebesen megváltozott. Összpontosító arcán felragyogott az oly jellemző mosolya, majd a kislány kezébe adva a fésűt, felpattant és Osgar elé sietett.
- De örülök neked! Már azt hittem sosem találsz el ide ismét – rebegte megkönnyebbülve és hirtelen megölelte a fiút. – Már nagyon vártalak!
Osgart igen csak meglepte a hirtelen jött gesztus, és végül viszonozta az ölelést, aminek következtében különös melegség járta át testének minden porcikáját.
- Én is örülök – mosolygott a lányra, amikor már felbomlott ölelésük. – De ezen kívül semmit sem értek. Hogyan tudtátok egy hét alatt újjáépíteni ezt a falut?
- Miért kellet volna újraépíteni? Semmi baja nem volt – felelte homlokát ráncolva a lány.
- Egy hete csak romhalmaz volt az egész. Senki nem volt itt rajtad kívül. Senki… – Ez a tudat ismét megborzongatta. Hallott már sok csodás dolgot és hitt is bennük, de most tapasztalni mindezt teljesen más volt. A vándorok és sámánok megannyit meséltek távoli földekről és lényekről, amelyeket sosem láthatott, de tudta, hogy léteznek. Most pedig képtelen belenyugodni egy csodás felfedezésbe.
- Minden így volt akkor is, ez egészen biztos. Hiszen te magad mondtad, hogy tündér vagyok. Azt hittem egyből felismerted hova is tévedtél.
- Tényleg az…? – próbálta meg kiolvasni a lány szeméből az igazat. A zöld szempár oly tisztán csillogott, hogy nem lehetett nem hinni neki. Osgar szívéről nagy kő hullott le, arcán felszabadult mosoly jelent meg.
- Gyere, megmutatom a falunk és a környéket, de előtte mosd le az arcodra tapadt sarat! – Azzal belekarolt Osgarba, és vitte magával a megszólalni is képtelen fiút.
- Meséltem rólad anyámnak is, akit lenyűgözött, hogy egy magadfajta eltalált hozzánk. Azt mondta nagyon ritka manapság az olyan ember, aki képes hozzánk eljutni – magyarázta Mùirne, miközben a fiú lemosta arcát egy vödör hideg vízben.
Az egész napot egymás mellett töltötték. A lány bemutatta őt legjobb barátnőjének, majd elvitte Osgart a környék legszebb helyeire. Megnézték a falu szent forrását, ahol olykor egy idő harcos szellemét is látni lehet. Majd kiérve az erdőből, megtekintették a Nagy Fehér Lovat, amely az egyik mészkődomb oldalába volt felvésve.
- Ő vigyázza szüntelen a megmunkált földeket – magyarázta Mùirne.
Sokáig beszélgettek még és kiélvezték egymás társaságának minden egyes pillanatát. Majd amikor az erdő szélén ücsörögve végignézték a naplementét, megajándékozták egymást az első csók, felejthetetlen érzésével.

Leszállt már az éj, amikor visszatértek a faluba. A Hold fényében a kunyhók tetejéből ezüstszürke füstcsíkok kígyóztak a csillagos ég felé.
- Már rég otthon kéne lennem – aggodalmaskodott Osgar, miközben Mùirne a házuk felé vezette.
- Ugyan, hisz már felnőtt ember vagy! Nem lesz semmi gond – próbálta nyugtatni a fiút, miközben kinyitotta a kunyhó ajtaját. A benti tűz fénye miatt egy pillanatra hunyorogni kényszerültek.
Vidáman lobogtak a lángok a ház közepén, amely körül két alak ült. Éppen halkan diskuráltak valamiről, amikor a két jövevény betoppant.
Mùirne anyja, aki szinte szakasztott mása volt lányának, nyomban a vendég elé sietett.
- Örülök, hogy megjöttetek – mondta kedvesen, miközben nem titkolt kíváncsisággal mérte végig a fiút. Az anya csak erőteljesebb testalkatával és arcának mélyebb redőivel különbözött Mùirnetól. Le sem tagadhatták, hogy rokonok. A két szülő haja is vörös színű volt.
- Eadan, igazán lehetnél kedvesebb e távoli vidék szülöttjéhez – korholta férjét rosszallóan a feleség és beljebb tessékelte a párost.
- Gyertek, üljetek le ide! – mutatott a tűzkör mellé az ifjaknak, majd sörrel és sózott hússal kínálta őket.
- Csak éjszakára maradhatsz – szólalt meg közömbös hangon a családfő, aki egy alacsony, támlás széken ült, fakupával a kezében.
- Jól tudom mi cél vezérel, de azt nem érheted el. Nem adhatom lányomat egy embernek. Elismerem, lelked különb, mint a többi emberé, különben esélyed sem lett volna eljutni hozzánk. Úgy tűnik, benned még él valami a régi korok embereiből, de azok az idők elmúltak. – Lassan ingatta fejét, hangjában őszinte sajnálat csengett. – Már senki sem képes e két népet egyesíteni. Túl régen volt már, és nem hagyhatom, hogy családunk kihaljon.
Elhallgatott és úgy tűnt nem kíván többet szólni. Osgart lesújtották a hallottak. Fejét lehajtva a szalmával frissen felszórt padlót bámulta. A mellette ülő Mùirne együttérzően megszorította Osgar kezét.
- De ő mégsem olyan, mint a többi. Nem igaz?– szólt közbe reménykedve az asszony, aki férje mellett foglalt helyett.
- Az esélye nagyon kicsi Eithne, de hogy ne tűnjek szívtelennek, megengedek neki egy próbát. – A kupát lerakva a szék mellett álló faragott ládára, felkelt, majd a háta mögé akasztott hatalmas íjért nyúlt.
- Gyer fiam! – Azzal kilépett a hűvös éjszakába, nyomában a megilletődött Osgarral és a két nővel.
- Ha e szilfaíjat füledig kifeszíted, elismerem, hogy lányom illő társat talált magának. – Szemét résnyire húzva, kételkedve figyelte az íjat markoló Osgartól.
A fiú idegesen fogta kezében a hatalmas íjat, amely szinte akkora volt, mint ő maga. A fegyver egyértelműen remekmunka volt, és markolatát szorongatva különös bizsergés járta át karját. Ám gondolatai gyorsan visszatértek a valóságba és megértette, hogy ez az íj dönti el, jövője alakulását.
Nagy levegőt vett és baljában erősen tartva az íjat, lassan kihúzta az ideget. Az, mintha parancsszónak engedelmeskedne, úgy hajlott meg Osgar kezei között.
Eadan szeme elkerekedett és mérgesen magához ragadta az íjat Osgartól.
- A fészerben elalhatsz, de hajnalban hagyd el a falunkat! – morogta, majd sarkon fordult és alakját elnyelte a ház belseje.
- Talán csak idő kell Eadannak a döntéshez. Szerintem igazán derék társa lennél a lányunknak – mondta az asszony, megpróbálván némi vigasz nyújtani a fiúnak, majd a férje után sietett.
- Sajnálom Osgar. Tudtam, hogy apám nincs a dolog mellett, de nem akartam e szép napot elrontani.
Mùirne átölelte a lelkileg összetört fiút és csak némán álltak a falu közepén, miközben a lány arcán egy könnycsepp gördült végig.
- Ha újból vissza akarsz jönni, a holló majd ismét megmutatja neked az utat. Jó barátom, és mivel apám eltűntette az ösvényt, ez az egy mód van rá, hogy megtalálj engem. Cosgrach a neve. Jegyezd meg jól kérlek!
Osgar válasz helyett csak még erősebben szorította magához a karcsú testet.

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2009-04-27 20:08 Blade

Blade képe

Azért egy kicsit még nézd át, hibák után kutatva...
pl: "fű nyomai nyomban" ;)

Amúgy ez jutott eszembe: "Haver, ideje becsajozni!" :)

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

h, 2009-04-27 21:34 Álfröðulson

Álfröðulson képe

"Haver, ideje becsajozni!"

Ez milyen kritika is? :D

h, 2009-04-27 21:38 Blade

Blade képe

Hát aki ilyeneket ír, hogy itt domborodik, meg ott domborodik a csaj és hogy fújja a szél a szép haját meg kacsintgat a nagy szemivel...erre mit lehet mondani? :)

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

k, 2009-04-28 08:24 Obb_régi

Szerintem alakul ez, én megadom rá az ötöst, legfeljebb majd visszapontozom. Sejtem már hova akarsz kilyukadni, de kíváncsi vagyok. Tetszik.
-----
Nem a győzelem, sem a részvét, hanem a fontos, fontos!

k, 2009-04-28 15:33 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Köszönöm szépen az első ötösöm! Kíváncsi vagyok mire gondolhatsz, majd a végén írd le jól sejtetted-e. :)

k, 2009-04-28 10:11 Kentaur

Kentaur képe

Egyre inkább olyan, mint egy igazi germán legenda. :-)
Ez a rész is tetszett, de még mindig sok a hiba.

A vesszők túlzott használata:
"Meglehet, hogy Mùirne még nem nőtte ki, e játékos képzelgéseit?"
"Majd amikor az erdő szélén ücsörögve végignézték a naplementét, megajándékozták egymást az első csók, felejthetetlen érzésével."-mindkettőnél a második felesleges.
Azt hiszem, néhol meg lemaradt, de ebben én sem vagyok szakértő...

"A vizes talaj és fű nyomai nyomban rátapadtak ruhájára és arcára."- az milyen? :roll: ez így kissé kacfifántosan érthetetlen, inkább:sár és fű tapadt...(a tapadt szót amúgy háromszor használod a koszra benne)

"Amikor a gyerekek meglátták a jövevényt, azok félve, de kíváncsian a házak rejtekébe vagy anyjuk szoknyája mögé bújtak."- alany kétszer feleslegesen, a gyerekekról van szó továbbra is, úgyhogy nem kell az azok.

"... amikor az apróság az idegen felé mutatott. Amikor Mùirne felpillantott..."-látod a közeli szóismétlést?

"Megnézték a falu szent forrását, ahol olykor egy idő harcos szellemét is látni lehet." Idős harcos?
"Gyertek, üljetek le ide! – mutatott a tűzkör mellé az ifjaknak, majd sörrel és sózott hússal kínálta őket."- felesleges, hogy kinek mutatta, persze, hogy nekik.

----------------------------------------------------------------
A tiszta lelkiismeret általában a rövid emlékezet biztos jele.

k, 2009-04-28 15:29 Álfröðulson

Álfröðulson képe

Az alapötlet egy közös germán-kelta monda/legenda lett volna, de bizonyos nehézségek miatt végül maradtam a keltáknál. Bár a germán népek közelebb állanak hozzám.
Már nincs sok hátra a végéig. :)

k, 2009-04-28 21:35 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Valamiért olyan érzésem van, mintha kidolgozotlan lenne. Valahogy hosszú az eleje, a lánnyal töltött rész még egészen jó, de a ház egyáltalán nem volt előttem. Ott az anya valahol, az apa, de nem igazán tudtam vizuálni a dolgokat.
Viszont van az egésznek egy hangulata. Nem igazán tudtam megfogalmazni, amig Kentaur véleményét nem olvastam, van egy mesés, amolyan "Odüsszeia" hangulata. Négy (alá)
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."