A verseny - I. rész

– Üdvözöllek, Jardin vagyok – mutatkozik be az előttem álló, magas, karcsú, talpig feketébe öltözött férfi. Illendően viszonzom a köszöntést, majd két oldalán álló kísérőire nézek. Jobbján hollószín kékes árnyalatú, sörényszerű hajú, tókék pillantású nő áll. Tartása királynői, arca kifejezéstelen, szoborszerű – semmit sem lehet leolvasni róla. – Becca – mutat rá a magát Jardinnak nevező férfi.

Bal oldalán vidám arcú, alacsony, gömbölyded fiú áll – kora tulajdonképpen meghatározhatatlan, de valamiért fiatalnak tűnik. Fiatalnak, kedvesnek, őszintének. Sokkal bizalomgerjesztőbb jelenség, mint a tökéletes Becca.

– Mike – nyújt kezet, ám Jardin egyetlen pillantása megakasztja készülő mozdulatát. 

– Mike, mondtam, hogy nem befolyásolunk senkit!

– Bocs, főnök, csak kedves akartam lenni.

 

Nem értem a párbeszédet, de igazából nem is nagyon érdekel. Hiszen még azt sem tudom, mit keresek itt, ebben a kicsit különös társaságban. Mintha csak a gondolataimban feltett kérdésre válaszolna, Becca szólal meg:

– Kiválasztottunk egy versenyre – közli igencsak szűkszavúan.

Na, ettől tényleg előrébb vagyok, mondhatom. Egy verseny. De miféle? Ki ellen? Milyen díjért?

Tudtam, hogy belelát a gondolataimba!

– Ez a verseny egy rendkívül nívós megpróbáltatás-sorozat. Alkalomról alkalomra ezrek próbálnak bejutni, de sajnos ez nem így megy. A kiválasztás általunk történik, véletlenszerű alapon. A küzdelem lényege, hogy nincsenek hivatalos szabályok, bármit megtehetsz a győzelemért. Azonban azt tudnod kell, hogy ha elkezdted, kilépni már nem tudsz, végig kell csinálnod. A versenyt nehezítettük azzal, hogy egyetlen résztvevő sem ismerheti az ellenfeleket. Nem tudod tehát, ki a rivális, ki a barát, és ki a statiszta, azaz semleges kívülálló. Nem ismerheted előre a díjakat sem, amelyekről azonban annyit elárulok, hogy minden forduló végén igen értékes ajándék várja az elsőként befutót, és a futam végén – a verseny öt szakaszból áll – még egy plusz díj is vár a végső nyertesre.

– De azt nem tudhatom, hogy micsoda.

– Teljesen felesleges lenne. A nyeremény ugyanis személyre szabott. Ha te futsz be elsőként, olyasmit kapsz, ami számodra értékes. Ugyanaz esetleg másnak nem jelentene semmit és fordítva. Meg aztán, valljuk be, érdekesebb így, nem? – húzódik fura mosolyra a nő szája, ám ez az arckifejezés valahogy semmit nem lágyít vonásain, Becca marad ugyanolyan hideg, mint eddig. Szenvtelen, kevés tónusú hangja csak erősíti a képet, hogy ő nagyon nem szeret itt lenni. Mike közbeszólna, ám Jardin megint csak leinti.

– Szóval, mindezek tudatában vállalod a megmérettetést?

– Kapok gondolkodási időt? Ezt nem lehet egy pillanat alatt eldönteni. A próbákról sem tudok semmit…

– A díjhoz hasonlóan a próbák is rajtad múlnak.

– Hogyhogy? – pislogok döbbenten, mert ilyen versenyről még csak nem is hallottam.

– Végigmehetsz a pályán úgy, hogy alig kell próbán részt venned, de dönthetsz úgy is, hogy kipróbálod a nehezebb akadályokat. Annyit elárulhatok, hogy ez természetesen befolyásolni fogja a végső díj értékét.

– Szóval, ha békésen, eseménytelenül végigporoszkálok a verseny szakaszain, akkor kevésbé lesz értékes a díj, mint ha belevetek mindent és kemény próbákat teljesítek sikerrel – vonom le a konzekvenciát.

– Így korrekt – bólint Jardin, majd rákérdez:

– Nos, hogyan döntöttél?

– Kíváncsi lettem, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érdekelnek a díjak.

– Őszinte vagy. Ez jó. Vagy nem. Majd kiderül. Most elindítunk, figyelj…

 

Furcsa fény és hangok körülöttem. Idegenek vesznek körül. Tudom, hogy vagyok, tudom, mi történt – elkezdődött az első futam.

A köröttem állókat szemlélem – vajon ki a versenytárs, az ellenség; ki a segítő és ki az, aki csak ott van, hogy a verseny feltételei teljesüljenek? Nem sokkal később a környezetemről saját magamra fordítom a figyelmet. Nem sok örömem telik abban, ami tudatosul bennem. Jardin, te szemét! – szitkozódom magamban. – Tudtad, mi a gyengém!

Ebben a pillanatban megértem, hogy ebben a versenyben semmi sem tisztességes, már az indulás sem: hendikepet kaptam.

 

Második rész

 

Szirénázva robogó mentőkocsiban fekszem, karomban infúzió, arcomon oxigénmaszk, ami alig segít. Úgy érzem, megfulladok. Tudom, mi bajom, tudom, mi zajlik a testemben. Meg fogok halni. A kórház messze van, de nagyon gyorsan megérkezünk. Gyorsan az örökkévalóhoz képest. Vizsgálatok hosszú sora következik, napok telnek el javulás nélkül.

Néha látom az embereket, akik a verseny kezdetén vártak. Az egyik állandóan sír, a másik közönyös arccal, unottan járkál, majd távozik. Megértem, nem akar engem. Ő másmilyen versenyzőt szeretett volna, de engem kapott, a hendikepest. Képtelen bármit érezni irántam, azon kívül, hogy remekül felhasználhatja létemet. Ez is valami.

Nemsokára azt mondják, el kell, hogy különítsenek – bezárnak egy üres szobába, egyedül. Soha nem voltam egyedül a verseny előtt, és valahogy azóta sem. Rosszul viselem a magányt. Csak bámulok a sötétben, sírok, majd megint bámulok. Azután megörülök: egy alakot pillantok meg a sarokban. Sokáig áll, én nem tudom kivenni vonásait a sötétben, de azután előrelép és megismerem. Meglepődöm.

– Mike! – szólítom meg örömmel, ám ő nem válaszol. Óvatosan körülnéz, majd még egy lépést tesz felém. – Mit csinálsz itt?

– Segíteni jöttem.

– De hát az szabályellenes, Jardin azt mondta…

– Nézd meg magad! Jardin… – fúj egy nagyot, aztán megrántja a vállát – azt is megmondta, hogy nincsenek szabályok.

– Ez igaz. De azt hittem, ez csak a versenyzőkre vonatkozik.

– Valóban így volt eredetileg. De túl sok az olyan, mint te… Túl sok a… – fogalma sincs, hogy fejezze ki magát, nem akar megbántani.

– Hendikepes.

– Igen. Mi a franc szükség van erre? Tudja és kihasználja a leendő versenyzők gyengéit, és visszaél velük. Ez nem korrekt!

– Kétségtelenül nem az, de ha jól emlékszem, azt is mondta, hogy a versenyből nem lehet kilépni.

– Azt nem lehet. De dönthetsz úgy, hogy elég, amit induláskor kaptál, és lavírozol.

– De akkor kisebb lesz a díj.

– Megsütheted a díjat, ha addig egyfolytában szívnod kell. Azt sem tudod, miért küzdesz. Lehet, hogy Jardin kiszúrja a szemed valami semmiséggel, és te rájössz, hogy nem is érte meg.

– Ez most egy próba.

– Az. De nem muszáj végigcsinálnod. Dönthetsz úgy, hogy továbblépsz egy tiszta mezőre.

– Nem tudom, Mike. Valahogy vacak érzés lenne, azt hiszem. Feladni, most, rögtön a verseny kezdetén…

– Te tudod, én csak szólok, hogy az akadályok mindig rosszabbak lesznek…

– De azt is tedd hozzá, hogy Jardin elfelejtette megemlíteni – ahogyan eddig te is –, hogy folyamatosan lesznek segítői az úton – csendül fel egy újabb ismerős hang mellettem.

– Becca! De jó, hogy te is itt vagy! Segíts dönteni, kérlek… Mondd, nekem mi a jobb, ha végigcsinálom ezt a próbát és az összes többit, vagy ha kikerülöm azokat, amik nem tetszenek?

– Kikerülheted, tény. De mondd, amikor célba érsz majd, hogyan fogod érezni magad? Érezheted-e mindazt, amit azok, akik átküzdötték magukat az összes akadályon?

Hosszan gondolkodom. Közben látom, hogy Mike gyilkos pillantásokkal méregeti Beccát, aki szenvtelenül viseli tekintete terhét.

Vajon versenyzőnek tarthatom-e magam, ha gyáván megfutamodom? Jár-e akkor a díj, ami lehet, hogy semmit sem fog érni, de lehet, hogy értéke felbecsülhetetlen lesz? Óriási dilemma.

– Figyelj, kihagysz egy-két akadályt, na és? A versenyzők többsége ezt csinálja, nem nagy ügy. Senki sem fog követ dobni rád, ha megteszed – állítja Mike

– Jardin nem szereti a gyáva versenyzőket – mond ellent Becca haragosan villámló tekintettel. – Jó ideig nem vehetsz részt új versenyben, ha most nem bizonyítasz.

– Mi van, ha nem is akarok? Most sem akartam. Úgy lettem kiválasztva – mutatok rá.

– Igaz. De ez kitüntetés. Többet nem segíthetek, a döntés a tiéd. Most mennünk kell – néz nyomatékosan Mike-ra, akinek nem akarózik elindulni. Még megszólalna, de Becca lökdösni kezdi a sarok felé. Azután elalszom. Hirtelen, nagyon gyorsan.

A reggel sokkoló. Igaz, már nem fulladok, de valami nagyon furcsa. Szédülök, nem érzem a falak, tárgyak távolságát. Az akadály. Az első, amit elfogadtam, és amit le kell győznöm. Csak remélni tudom, hogy a többi versenyzőnek sem könnyebb, mert ha igen, akkor egészen biztosan el fogok bukni.

 

Harmadik rész

 

Azt hiszem, lassan itt lesz az ideje egy újabb akadálynak. Nem hiányzik, mert az elsővel sem bírtam el, és ha úgy lesz, ahogy Mike mondta, és egyre rosszabbak lesznek, nem hiszem, hogy az összes többiben sikeresebb leszek. Mindenesetre az első futam után nem kaptam díjat. Sőt, mi több, azon az egyetlen találkozáson kívül Mike-ról és Beccáról sem hallottam, Jardinról nem beszélve. Ő azonban ennek ellenére gyakran eszembe jut. Szívesen megkérdezném tőle, miért bánt el velem már az indulás pillanatában, és hol vannak a segítők?

Mert mellettem senki nincs. Azokkal, akik mellettem vannak (a sírós és a közönyös) – és akikről egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy ők is versenyzők, kísérők vagy csak statiszták – mostanra szinte semmi valós kapcsolatom nincs. Az, aki akkor sírt, valahogy eltávolodott tőlem. Azt hajtogatja, hogy megváltoztam, így már nem tud velem mit kezdeni. Az, amelyik tökéletes versenyzőt akart, mostanában azon munkálkodik, hogy a másik ellen fordítson. Hogy neki ebben mi a jó? Mindenesetre beleöli az összes energiáját.

Mivel fogalma sincs, hogy egy versenyzővel van dolga, úgy bánik velem, mint egy idiótával – mondjuk, a környezetemben mindenki –, vagy egyáltalán nem törődik velem.

Néha látok más versenyzőket – vagy legalábbis azt hiszem, azok –, kísérőikkel (akikről néha az az érzésem, hogy a segítőik), ilyenkor elfacsarodik a szívem. Engem miért nem támogat senki? Közöny és rosszindulat vesz körül. Magányos vagyok, még akkor is, ha sokan vannak köröttem – akkor talán még inkább.

Gyakran hívom Mike-ot, Beccát, néha még Jardint is szólongatom. Soha egyikőjük sem jelenik meg. De végül is miért csodálkozom, hiszen szabályellenes.

És akkor hirtelen rájövök. Ez a második próba.

– Tudtam, hogy rájössz – nevet a hirtelen felbukkanó Mike. A nyakába ugrom. Talán soha senkinek nem örültem még így. Olyan, mint egy őrangyal, és nekem most nagyon nagy szükségem van rá.

– Mike, mi a csuda ez? Milyen próbák ezek? Én azt hittem, küzdenem kell majd, normális versenyben legyőznöm az ellenfeleket.

– Nos, az ellenfelekről tudnod kell valamit…

– Mégpedig azt, hogy nagyon, de nagyon erősek – csendül fel egy női hang, Beccáé. Neki is megörülök, de bár szégyellem, korántsem annyira, mint Mike-nak az előbb. Hogy őszinte legyek, a hollóhajú nőt még mindig nem tudom hová tenni. Ő biztatott, hogy küzdjek meg az első próbán, és elbuktam. Valószínűleg előre tudta, hogy így lesz. Van egy olyan érzésem, hogy mindketten tudnak mindent. Mike, a vidám srác mintha folyamatosan figyelmeztetni akarna, de Becca minduntalan lehurrogja. Kezd ellenszenves lenni nekem a nő.

Ahogy gondolkodom, arra jutok, hogy azt akarom, menjen el, én csak Mike-kal akarok beszélgetni. Ő megért. Ő jót akar nekem, óvna a kíntól, de Becca nem hagyja. Utál engem, azt akarja, hogy ne én kapjam a díjat.

– Valóban ezt érzed? – néz rám döbbenten. Atyám, ez tényleg belelát a gondolataimba!

– Ezt, igen. Amikor először jöttetek, rábeszéltél a próbára, holott tudtad, hogy nem fog menni.

– Miért hiszed, hogy nem ment? – néz rám őszinte kíváncsisággal.

– Szerinted? Semmilyen nyamvadt díjat nem kaptam! Annyit sem mondott senki, hogy kösz, hogy megpróbáltad! – zúdítom rá a keserűségemet.

– Te jó ég, ez nem így megy! Jardin ezek szerint ezt sem mondta el… – sóhajt lemondóan. – Az eredményhirdetés és a díjak kiosztása a verseny legvégén történik meg. Addig a versenyzők nem tudhatják meg, milyen eredménnyel szerepeltek. Érted már? Semmi okod elkeseredni.

– Amúgy megsúgom, hogy… – kezdi Mike, de Becca alaposan hátba vágja.

– Nem súgsz meg semmit!

– Miért nem tudhatom?

– Mert szabályellenes, és kész! A megkötések nem véletlenül vannak.

– Hogy te milyen vaskalapos vagy – csóválja a fejét Mike. – A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket – kacsint rám.

– Talán számodra igen, de nekem nem, és neki sem! – mordul rá a nő, majd ellentmondást nem tűrő mozdulattal eltaszigálja. Eltűnnek, és én megint egyedül maradok az újabb próbával, amikor még azt sem tudom, az előző sikerült-e. A bizonytalanság ejt leginkább kétségbe. Felőrli az embert, az egész versenyt hullámvasúthoz teszi hasonlatossá. Olyan jó lenne megbeszélni néha valakivel, merre induljak, hogyan vegyem az akadályokat… De egyedül vagyok, ki tudja meddig még…

 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2012-02-27 17:58 Kelvin

Kelvin képe

Engem marhára zavart, hogy szinte nincs is történet. Lehet, hogy másoknak ez bejön, de engem így untatott.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

sze, 2012-02-29 08:12 AlieNeetah

Kevin, legalább őszinte vagy.  Az emberek a legkevésbé a "cselekmény nélküli", gondolkodásra ösztönző, önmagukban való elmélyülést eredményező műveket kedvelik. Ez a világ a végletekig felsrófolt érzékszervi ingerküszöb kielégítéséről szól. Ebben vannak nálam sokkal, de sokkal jobbak, én olvasni, nézni, alkotni is olyasmit szeretek, ami ébreszti azt, akinek szíve és türelme van hozzá.

h, 2012-02-27 19:02 lajszi

lajszi képe

Most már csak az érdekelne, hogy mi ez a verseny, hiszen e köré van szőve az egész történet. Egy picit úgy érzem, csak a lényeget nem tudom meg belőle.  Sőt, semmit sem tudok meg belőle. Maga az írás stílusa tetszett, csak hiányoltam belőle valami konkrét dolgot, vagy szaftos mondanivalót.

"hollószín kékes árnyalatú, sörényszerű hajú, tókék pillantású nő", ezek a jelzők nekem valahogy nem passzolnak. A holló inkább fekete, mint kék,  a sörényszerű hajú, és a tókék pillantású kifejezések, nekem valahogy idegennek tűnnek. De ez csak az én különbejáratú véleményem.  

Számomra a szöveg elég gördülékeny és jó olvasni. Ha picit több tartalommal töltenéd meg akkor maga lenne a tökély. 

sze, 2012-02-29 08:08 AlieNeetah

Kedves Lajszi!

Ezt a történetemet nem szokták szeretni. Vagyis kevesen, ők mondjuk, rögtön értik. Nem intelligensebbek másoknál, inkább az íróhoz hasonló lelki beállítottságúak. A lényeg benne van, a verseny is benne van - csak nem egyfajta megszokott verseny - ez a lélek síkján fut, amikor is önmagunkkal veresenyzünk. A vége ki is mondja a lényeget. Írok mást is, de az én specialitásom a lélek boncolgatása, az emberi psziché küzdelme a társadalmi elvárásokkal, a csapásokkal, az akadályokkal. Amelyek legtöbbször a külső szemlélő számára nem látszanak, de attól még ott vannak: a pszichés megbetegedések mögött, az öngyilkosságok mögött...

Rakok fel mást is. Lesz sztoris is, ígérem :-)

sze, 2012-02-29 19:12 lajszi

lajszi képe

Kedves AliNeetah!

Már nagyon várom, mert a stílusodat szeretem. A lélek boncolgató írások valóban nem az én műfajom, de hát ízlések és pofonok:-) Azokat szeretem, amelyekben a sztori lelkileg hat rám, vagy csak egyszerűen szórakoztat, úgyhogy tűkön ülve várom a következő sztoris AliNeetah novit.

cs, 2012-03-01 07:15 AlieNeetah

Füstölgő csővel várakozik feltöltve. Talán meg is jelenik hamarosan :-) Köszönöm, hogy szereted a stílusomat. Tudod, úgy vagyok vele, hogy nem vagyok az a fix íróember. Én hangulatból írok: ha vers "jön", azt, ha humor, azt, ha éppen valami lélekboncolgató dolog, akkor azt. Én pl. olvasni is szeretem az ilyen önboncolgató írásokat, amelyek kicsit trükkösek. Az emberi lélek fantasztikus anyagok tárháza, csak oda kell figyelni rá...