Széttépett szárnyak

„Álmaink a szárnyak, amikkel elrepülünk a világ elől.”

1.
Szabó Tündét mindenki csendes, visszahúzódó, de kedves és életvidám lánynak ismerte. Az árvaházban soha nem volt vele probléma, mindig udvarias és engedelmes volt. Tágra nyílt szemű, elbűvölő kisgyerekként került az intézetbe, és az évek során ezek a tulajdonságai nem változtak. A szüleiről semmit sem tudtak. Eltekintve attól, hogy csak akkor szólalt meg, ha válaszolnia kellett, teljesen normálisan fejlődött és viselkedett. Bár soha nem lettek barátai, mégsem tűnt soha magányosnak.
Néha, ha mesét hallgatott –igazi mesét, amiben tiszta szívéből hitt az, aki mesélte- különös fény költözött a tekintetébe, és halvány mosoly jelent meg az ajkain. Ilyenkor hosszan kellett szólongatni, mire magához tért, de a nevelők elnézték neki, hiszen a többiekkel sokkal több gondjuk akadt.
„Kevesen járhatnak fel a birodalmamba, de ők mindig felismerik egymást, mert az én rokonaim ők mind.”

2.
Minden teliholdkor este, miután a nevelők utoljára végig járták az épületet, hogy ellenőrizzék, hogy mindenki a helyén van és alszik-e, Tünde felült az ágyában és hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy a szobában mindenki más alszik, s hogy már a folyosón sem járkál senki, halkan kicsusszant az ágyából. Mezítelen talpa alatt nem reccsent meg a nyikorgó padló, ahogy odaosont az ablakhoz. Hosszú, sápadt ujjaival gyorsan és csendesen kinyitotta, majd mélyet sóhajtva kivetette magát rajta.
Zuhant lefelé, és miközben a mámorítóan zúgó szél belekapott könnyű hálóingében, boldog sóhajjal tárta szét szárnyait, és gyors csapásokkal elindult a Hold felé. Ahogy az ezüstös holdfény átragyogott hófehér szárnyain, és szikrákat hányt óriásira táguló mélykék szemében, ő egyre jobban fokozta az iramot. Sietett, hiszen ott fent már vártak rá.
„Birodalmam oly irdatlan, hogy nincs hatalmad felettem.”

3.
Fényes bált adtak a tiszteletére minden teliholdkor. Messzi földekről és távoli helyekről is érkeztek vendégek, akik legalább olyan meghökkentők voltak, mint amilyen előkelőek és érdekesek, és mind azért gyűltek össze, hogy tiszteletüket tegyék őelőtte. Hízelgett neki a hódolat és a pompa, a sok-sok fény és zene, költészet és tánc, ragyogó kő és nemes fa, a különleges és különc vendégsereg ötletes ajándékai; és boldog volt, hogy viszonozhatja az ajándékokat, és elmesélheti a saját történeteit, mert itt végre végig hallgatják és megértik. Itt először mindig ő beszélt: történetet mesélt, érdeklődött, vagy kért; és a szavára várók ugrottak, és boldogok voltak, hogy ezt tehetik; válaszoltak, mert vágyták a közlést és a végighallgatást; és hallgatták őt, mert szerették, mindennél jobban.
Kastélya volt ez a hely, egyszerre vár és templom, társaság és magány, mikor melyiket kívánta. Mindig akadt mire rácsodálkozni, és kivel megbeszélni a dolgokat és fogalmakat; mindig volt izgalom és dráma, nyugalom és kacagás; mindig azt kapta itt, amire szüksége volt: soha semmi feleslegest.
Itt érezte csak azt, hogy tényleg él.
„Tested a templom, ahol öntudatod imádja az istenit: a lelket.”

4.
Bántották. Május volt, eső után, már alkonyodott. A talaj cuppogott a sártól, és a levegő terhes volt a természet sűrű szagától és homályos, megfoghatatlan balsejtelmektől, amelyeket a sötétség csalogatott elő a lélek legmélyebb bugyraiból. Kirándulás volt: jutalom és kárpótlás azoknak, akik maguk voltak a világon; büntetés és meghurcolás azoknak, akik a kezeik közé kerültek.
Bántották. Hárman voltak, rossz szagukban szesz és túlfűtött vágyak keveredtek mocsok és izzadtság bűzével. Kisugárzásuk olyan volt, mint egy megáradt pöcegödör, és halálos rémületbe fonták a lányt, aki borzadozva nézett rájuk. Hajtotta őket egy ösztön, amely olyan ősi és esztelen volt, hogy csak ritkán törhetett fel, de akkor mindent lerombolt magában és maga körül.
Bántották. Hiába könyörgött, rá se hederítettek. Hiába sikoltozott, befogták a száját. Hiába kapálózott, lefogták. Hiába sírt, csak még inkább nekivadultak. Hiába reménykedett, nem történt csoda, nem mentette meg senki. Megverték és meggyalázták, kiforgatták emberi mivoltából: magukhoz aljasították. A végén már csak egy valamit bírt-mert sikítani feléjük:
-Ne bántsátok a szárnyaimat! –életében először és utoljára szólalt meg kérdés nélkül.
Egész lelke beleroppant abba a borzalmas reccsenésbe…
„Minden fényt kiolthatnak azok a lelkek, akiket már elragadott az éjszaka.”

5.
Órákig feküdt a sárban, miután otthagyták. Egyetlen szó nélkül feküdt összekuporogva, elszaggatott ruhája cafatokban lógott meggyötört testén. Hideg eső szemerkélt és a szél is fújt, de a lelkében terjedő ürességnél nem lehetett hidegebb a világban, amely már soha nem lesz olyan, mint régen. Soha többet nem láthat már semmit sem olyannak, mint régen.
Zokogva nézte széttépett szárnyait, de azok már nem fehérek voltak, hanem vértől és mocsoktól szürkék és koszosak; és elsőre hiába próbálta meg felfogni a helyzetét. Csak kuporgott ott a hideg sárban, a bokrok között, és reménykedett, hogy csak rémálom volt az egész, de nem ébredt fel; és amikor hiába próbálta megmozdítani őket, amikor látta, hogy nem mozdulnak, amikor érezte, hogy halottak, amikor megértette, hogy soha többé nem repülhet; csak akkor szakadt ki belőle az Iszonyat.
A táborban mindenki felébredt a sikolyra.
„Soha nem hitted volna, hogy egyszer majd nem fogsz hinni.”

6.
A kórházban tért magához. Nem tudta, mennyi időt töltött öntudatlan hánykolódásban egy mocskos szürke vizű tóban, valami megnevezhetetlennel viaskodva. Lehunyt szemmel hallotta, amint az orvos és az egyik nevelő beszélget: „Túléli” mondta a doktor; „Hála Istennek” így a nevelő, aztán magára hagyták. Nem kellett kinyitnia a szemét, érezte, hogy a Hold teljes és kerek.
Kinyitotta szemét, felült az ágyában és hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy a szobában mindenki más alszik, s hogy már a folyosón sem járkál senki, halkan kicsusszant az ágyából. Mezítelen talpa alatt nem reccsent meg a nyikorgó padló, ahogy odaosont az ablakhoz. Hosszú, sápadt ujjaival gyorsan és csendesen kinyitotta, majd hosszan bámult az ezüstös fényű Holdba.
Kivetette magát az ablakon. Zuhant lefelé, és miközben a biztatóan zúgó szél belekapott könnyű hálóingében, fájdalmas sóhajjal tárta szét szárnyait. Széttépett szárnyai csonkán lobogtak és csattogtak a holdfényben, és újra fehérek voltak. Szinte lángoltak és izzottak, ahogy a teste köré csavarta őket a hideg szél, hogy melegítsék a lány törékenységét. Tünde boldogan sóhajtott, és lehunyta a szemeit. Nem is érezte teste borzalmas puffanását.
„Fényben élünk, de néha eltévedve szellem és anyag között, lebegünk csupán, nem repülünk.”

4.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2006-10-13 07:55 Blade

Blade képe

Szép-szomorú történet, a végén pont ezt vártam. Hibátlanul, jól írsz. Gratula!

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

p, 2006-10-13 09:21 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

Egy szóismétlést találtam (kinyitnia a szemét - Kinyitotta szemét), és egy-két összetett szót külön írtál, ettől eltekintve hibátlan a szöveg, gördülékenyen, olvasmányosan fogalmazol.
Az írásjelekkel kicsit mostohán bánsz... :)
A történet szövése is jó, ráadásul sokkal több van benne, mint első olvasásra látszik.
Jó írás ez, gratulálok hozzá.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Senki sem tekinti magát a legkevésbé is adósnak, ha időt kap, holott ez az egyetlen, amit még az sem tud visszafizetni, aki hálás érte.
(Seneca)

h, 2006-10-16 07:11 Ritus

Ritus képe

Két duplán előforduló furcsaság volt számomra a "talpa alatt nem reccsent meg a nyikorgó padló"... addig tiszta, h. nem reccsent meg a lába alatt a padló, de akkor reccsenés helyett nyikorgott? Vagy az egyébként nyikorogni szokó padló most nem adott ki semmilyen hangot?! :lol:
---
Összességében nekem is nagyon tetszett, megható volt... :) Gratulálok!
_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)