Ablakok között

A szobája ablakából a sínekre lehetett látni, és láthatta az összes vonatot, ami indult vagy érkezett. Gyakran üldögélt az ablaknál figyelve a szerelvényeket. Messziről jöttek vagy messzire mentek velük az emberek. Aki az említett ablakból nézte őket, nem látta az arcukat. Így hát, az egyforma vonatokon egyforma emberek utaztak. Egyforma helyekre. Mert hiába a menetrend, mégsem lehet tudni, hová tartanak, vagy épp honnan érkeznek. A hétköznapi ember - tehát, nem a szervezett utazások és az üzleti utak résztvevői - nem városokba, országokba utazik. Olyan helyekre utazik, ahol várja valaki vagy valami. Nem azért, mert ebből él – ti., hogy utazókat vár és fogad -, hanem mert fontos neki az utas vagy ő fontos az utasnak. Az ismeretlen mindig ugyanolyan ismerősnek tűnik. Az idegen országok titokzatos helyei mindig idegenek maradnak és titokzatosak. Hiába jár ott az ember, hiába vezeti őt körbe egy hivatásos. Hiába bóklászik, csavarog arrafelé. Sosem láthatja olyannak, amilyennek az útikönyvek hirdették. De ha visszatér onnan, már elmondhatja, hogy járt ott. Nem tudja, mi történt ott, mielőtt ő odaért, és most sem tudja, épp mi zajlik ott, de mikor ő ott volt, minden pompás volt, és körülötte forgott a világ. Még akkor is, ha kényelmetlen volt az út vagy a szállás. Járt ott, és elmesélheti, milyennek látta. Hogy milyen valójában, azt nem. Effélékre gondolt, miközben figyelte a vonatokat. A mindig egyforma vonatokat. Néha lesétált és megvárta az utolsót. Aztán járkált a sínek között, és figyelte a mozdonyvezetőket, akik lemosták a mozdonyuk ablakát, beálltak vele a másnapi kezdőhelyükre, beszélgettek, nevettek. Nekik az utazás munka. Ők sem ismerik a városokat, hiába tudják a nevüket sorban elmondani.
Aznap este is ugyanazok a vonatok jártak a síneken, de az egyik mégis különbözött a többitől. Pár perccel az indulás előtt egy nő ugrott fel az egyik kocsi lépcsőjére. Sietős léptekkel érkezett, mivel kis híján lekéste a vonatot. Felugrott a lépcsőre – a kalauz már füttyentett -, beszaladt a kocsi belsejébe. Leült egy ablak mellé, és kinézett. Ebben a pillanatban megmozdult a hatalmas szerkezet és elindult. A nő kinézett az ablakon. Sokszor láttta már a pályaudvar melletti házakat, de mindig újra végigjártatta rajtuk a szemét – mintha ellenőrizné, megvannak-e még. Nem figyelt egyikre sem, egy pontra bámult, ő se tudta hova. Nem is odakint volt az a pont, hisz akkor nem láthatta volna pár pillanatnál tovább, amíg továbbgördült a vonat. Az a pont belül volt, onnan bentről sütött a nő szemébe, és furcsa képeket vetített. Először egy kislány képét, aki vidáman táncol egy kisfiúval. Egy mulatság képét, ahol sok egyszerű ruhájú nő és férfi beszélgetett. Arcukon fáradtság, a világ dolgairól beszélgetnek, a holnapról, a jövőről. Minden reménytelenségük mellett valami furcsa derű csillan a szemükben, mintha mindenük meglenne – pedig semmijük sem volt. Csak az a két táncoló gyermek. Odakint, a történet elején említett másik ablak mögött ülő férfi nézte a vonatot, nyugtázta, hgy időben indult el. Számolgatta a kocsikat – mintha ellenőrizné a számukat. Pedig az mindig ugyanannyi, legfeljebb ünnepek idején kapcsolnak hozzá egy vagy két kocsit. Ahogy az elhaladó – tucatszor látott – vonatra pillantott, meglátott valamit. Ahogy erősebben nézte, megdöbbenve tapasztalta, hogy a pont, amire felfigyelt, nem tűnik el – mintha a vonat megállt volna. Pedig az döcögött szorgosan. A ponton túl a férfi ismeretlen fényeket látott. Valami ünnepségféle fényeit. Pompás ruhájú hölgyek és urak ünnepeltek. Csevegtek és kacagtak. A kalandjaikról meséltek. Nagyszerű helyekről, ahol jártak a világban. Kicsit panaszkodtak is, mert talán nem minden útjuk volt zökkenőmentes és a szállás is kényelmetlen volt néha azokon a helyeken, ahová eljutottak. A tegnapról beszélgettek, ami fényűzően telt. Így ünnepeltek, és megvolt mindenük. De amíg ők odafent mulattak, drága ételeket és italokat fogyasztottak, lent, a terem egy félreeső zugában két kisgyerek táncolt. Egy kisfiú és egy kisleány. Nem tudott róluk senki, és nem figyelt rájuk senki.
Ekképpen gondolkozott a férfi az ablak mögött és a nő a vonaton. Mindkettőjük nézte a saját gondolatait. És mindkettőjük gondolataiban ott táncolt az a két gyermek. A nő a táncoló kisfiút nézte, a férfi pedig a táncoló kislányt. És egyikük sem tudta, de egymást nézték. Közben a vonat gurult, és lassan elhagyta a pályaudvart, a várost, a környéket. A nő elálmosodva hajtotta fejét az ülés támlájára. A férfi fölkelt az ablaktól, megvacsorázott és aludni tért. Álmukban gyermekek voltak, és táncoltak. A kisleány a kisfiúval, a kisfiú a kisleánnyal.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2009-02-12 20:57 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A szóismétlések egy kicsit döcögősség teszik (nem mindenhol, csak az eleje meg a vége), nem vészes.
"Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok." /József Attila: Eszmélet, 12./
Nem hiszem, hogy véletlenül jutott eszembe... ;)
Ügyes.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

v, 2009-02-15 09:52 Maggoth

Maggoth képe

- Maggoth
Tetszett az írásod, mefogott a hangulata, de egy picit jobban tagolhattad
volna, és itt-ott tényleg döcögős. Négyesre értékelem.
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.