Szomorú bohóc

 

Mindig is utáltam a bohócokat. Már kiskorom óta inkább félelmet keltettek bennem a színes hajukkal, ruhájukkal, kifestett arcukkal, a vigyorukkal, amit ők mosolynak hívtak. Nem találtam őket szórakoztatónak, mulatságosnak, vidámnak, ahogy a többi gyerek és a felnőttek jó része. Inkább idegesítőnek, rémisztőnek, túl idegennek, és valahogy nem normálisnak, nem természetesnek. Talán ezért is írtam meg ezt a kis novellát. Talán azért, hogy legyőzzem a félelmemet, hogy szembenézzek vele. Talán, de nem tudom biztosan.

 

 

A trapézon állt, magasan, fenn a nézők feje felett. Mosolygott, habár tudta, ez nem valódi mosoly. Már régóta nem volt képes egy őszinte mosolyt előcsalni, csakis a közönség miatt csinálta. Vagy talán azért, hogy megmutassa nekik, bárki képes mosolyogni, még ha az csak álca is. De megtette, ahogy minden este a publikum előtt, amely most is szájtátva nézte őt. Mint mindig. A tömeg felfelé mutogatott, majd hirtelen tapsviharban tört ki, éljenzett. Hiszen ő volt az egyetlen akrobata-bohóc, akit ismertek, neve bejárta a világot, ahogy ő maga is. Tehetséges volt, fiatal, hajlékony, gyönyörű, és fiú. Bár ez utóbbit kevesen tudták, kivéve a cirkusziak, akikkel együtt utazgatott, már ki tudja mióta.

Már befejezte a számát, az utolsó, halált megvető ugrást ma este. Fáradt volt, de elégedett, ha nem is úgy, ahogy mások. A tökéletességre törekedett, mégis mindig szomorú volt, magányos, hiába látszott vidámnak mások előtt. A szívében dúló vihart nem tudta lecsendesíteni senki és semmi.

Végignézett a tömegen, a fejeket pásztázta, de aztán lemondóan sóhajtott. Nem volt ott az, akit keresett, az, aki után évek óta kutatott már, akit megtalált, majd elveszített. Mióta nem látta, nem volt képes mosolyogni, nem tudott boldog lenni, vidám, mint a többi bohóc, mint mindenki a társulatból. De nem is érdekelte, habár tudta, mit súgnak mögötte a társai. Meghajolt, mélyen, elegánsan, majd hanyagul leugrott, pont a trapéz alá elhelyezett hálóba. Most feszítették ki, gondolta magában, hiszen a mutatvány alatt nem volt ott. Ő is tudta, hogy a mutatványai, az ugrásai, a szaltói veszélyesek, egyetlen hibába belehalhat, de nem érdekelte. Vajon akkor, ha meghal, ő eljön-e? Valószínűleg nem, talán már régen elfeledte őt, hiszen évek teltek el azóta, hogy elváltak. Elváltak, el kellett válniuk, hiszen nem illettek egymáshoz. Mégis… titkon mindig remélte, még reméli most is, hogy egyszer újra látják egymást.

Kimászott a hálóból, majd újra meghajolt a még mindig tapsoló, és éljenző tömeg előtt, és kifelé vette az irányt. Ideje, hogy átadja a helyet másoknak. Ő sosem ment ki újra, hogy megint meghajoljon, megköszönje a nézőknek, hogy eljöttek. Ők is csak olyanok, mint a többi ember. Nem törődnek egymással. Ha tudnák, hogy mit érez, hogy ki is ő valójában, ugyanúgy eltaszítanák, mint ő tette. Mint az, akit szeretett.

Ahogy kifelé ment, látta a többiek arcát. Undor, megvetés, harag sugárzott róluk. De már nem érdekelte. Aztán a cirkuszigazgató sietett felé. Muszáj volt megállnia, nem tehette meg, hogy nem áll meg.

– Nagyszerű voltál, mint mindig, Lilium! – mosolygott boldogan az igazgató. – A közönség őrjöng, menj ki a többiekkel, és hajolj meg ismét!

– Inkább nem – rázta a fejét szomorúan. – Ők nem akarják. Tudja, hogy milyenek. Nem illek közéjük.

– Ha nem illesz közéjük, miért vagy velünk? – hökkent meg az igazgató. Lilium végignézett az apró, őszes hajú, kövérkés emberen. – Nem értelek. Ha nem érzed jól magad itt, miért maradsz?

– Mert… - elharapta a mondatot. Nem mondhatta meg neki, így csak lehajtotta a fejét.

Az igazgató megértően bólintott, ő pedig ennyiből tudta, hogy nem kényszeríti. A többiek jobban megérdemlik a tapsot, keményebben dolgoztak nála. Ő boldog, ha sikeresen lemegy a száma, nem vágyik rivaldafényre. Pedig abban él, nem egy cirkusz csábítgatta már magához Londontól kezdve egészen Moszkváig. Ő mégis maradt.

Lilium… igen, ezen a néven ismerték meg, ezen a néven szólítja mindenki, még az igazgató is. Lilium, mint a legszebb virág, a liliom.

Ám ő nem érezte szépnek magát. Sosem érezte, mert mások tettek róla, hogy így legyen.

 

~*~

 

Még élénken emlékezett, hogy kezdődött minden. Emlékezett az otthonára, anyjára, aki mindig csendes, engedelmes és jámbor asszony volt. Az apjára, arra az emberre, aki goromba volt, durva, erőszakos, mindig bűzlött az alkoholtól és a dohánytól. Nem bírta elviselni, de tűrnie kellett. Tűrnie, hiszen olyan gyenge, és fiatal volt még.

Emlékezett a pofonokra, az ütlegekre, a kiabálásra, a félelemre, a fájdalomra, a nyomorra. Nem akart így élni, de nem mert elszökni. Túlságosan félt attól, hogy akkor mi történne. Nem volt bátor, nem volt olyan, mint a többi fiú, akik megvetették, elzavarták, kiközösítették, mert más volt. Csak ő volt jó hozzá. Egy ideig.

 

Emlékezett arra, amikor találkoztak. Tavasz volt, éppen nyíltak a virágok, amikor egy nap a patakparton meglátta őt. Először félt tőle, nem mert odamenni az aranyhajú, kék szemű teremtményhez, aki a víz partján ült, és a tavirózsákat nézte. Ám amaz észrevette, és barátságosan mosolygott rá. Ekkor érzett először boldogságot. Ő szépnek nevezte, gyönyörűnek, míg mindenki más rondának, elfordultak, ha meglátták. Ő azonban vele maradt, éveken át.

Mindent megosztottak egymással, jobban ismerték egymást, mintha testvérek lettek volna. Többek voltak annál, sokkal többek, legalábbis azt hitte.

Egyre jobban megszerette, egyre inkább vele akart lenni, minden nap, minden éjjel örökké csak vele, soha el nem válva egymástól. De tudta jól, hogy ez lehetetlen. Ám mégis, napról napra többet érzett iránta, többet a barátságnál, a testvéri szeretetnél, ám félt bevallani neki a valódi érzéseit. Hiszen mi van, ha visszautasítja? Mi van, ha kineveti, kicsúfolja, elhagyja, és ellöki magától? Ha többé már nem akar majd vele lenni? Mégis, kívánta, bár a másik is úgy érezne, mint ő, habár nagyon jól tudta, hogy ez lehetetlen.

Aztán egy nap mégis összeszedte a bátorságát, és elmondta neki az érzéseit. Azonban azt kapta, amit várt, sőt, még többet is, rosszabbat is. Amaz pofon vágta, undorítónak, förtelmesnek, gusztustalannak nevezte. Soha többé nem látta.

Akkor volt tizennégy éves, és néhány héttel később ő maga is megunva apja viselkedését, elhagyta a szülői házat, a városkát, a vidéket, mely oly sok gyötrelme szülőhelye volt. Nem bírta tovább, muszáj volt mennie, menekülnie az emlékek elől, a fájdalma elől, a vele töltött napok elől. Ám remélte, egy nap viszontlátja őt.

 

Emlékezett arra is, hogy jutott el a cirkuszhoz, hogy könyörgött, hogy rimánkodott, míg végül felvették. Az első napok, hetek, hónapok keservesek voltak, tele tanulással, utazással, fellépésekkel, amelyek során sok mindent látott, tapasztalt, ám mindig csak azt a személyt kereste, aki után sóvárgott, akiről tudta, nem szereti. Ám mégis, hacsak egy percre is, újra látni akarta. Szomorú volt, bánatos, senki sem segített neki. A többiek itt is elfordultak tőle, és egy idő után már nem is kereste a társaságukat. Álarcot vett fel a közönség előtt, előttük mosolygott, hamisan ugyan, de mosolygott, hadd higgyék, hogy boldog, örül, nincs semmi baja. Pedig volt. Az egyetlen ember, akit valaha szeretett, aki valaha jó volt hozzá, elárulta, becsapta, kinevette, és elhagyta.

 

~*~

 

Megrázta a fejét. Az emlékek csak emlékek maradnak, gondolta magában, hiszen hiába gondol rájuk, a szép napok, a vele töltött idő sosem tér vissza. Az a múlt. A múltat pedig hagyni kell pihenni, hadd felejtődjön el. Ám ő nem akarta elfelejteni.

Halk léptekkel indult el kifelé, ahol senki sem látja. Sárga-kék ruháját magán hagyta, ahogy azonos színű bohócsipkáját is. A három végén vidáman csilingeltek az apró csengettyűk, ahogy előre felé lépdelt. Háta mögött hallotta még a tömeg zsibongását, éljenzését, tapsviharát. De egyáltalán nem érdekelte, csak ment előre, sehová sem nézve. Szemei a padlót fixírózták, gondolataiba mélyedt, ahogy elérte a sátor hátsó kijáratát.

Kinn már besötétedett, a csillagok és a kövér Hold jókedvűen világítottak az égen. Úgy érezte, sétálnia kell, mert már nem bírta odabenn. Kellemes idő volt, az a se nem hideg, se nem meleg, hanem kellemesen langyos, mégis hűvöskés. Az a fajta idő, amikor az ember szívesen tesz sétát, mert még nem kell a vastag kabát, bár egy sál már talán elkél. Ő azonban csak úgy, ahogy volt, sál nélkül, sipkáját levéve és kezében tartva indult el a balzsamos illatú réten, ahol a tábor állt. Tudta, hogy holnap reggel újra útnak indulnak, így még ki akart élvezni ezt az estét.

Tücskök ciripeltek, apró rovarok szálltak az égen, valahol egy bagoly huhogott. Néhány denevér szelte az eget, talán táplálékot keresve. Elgondolkodott. Mennyi ideje is járt már a cirkusszal? Ő maga sem tudta. De évek teltek el azóta, és lassan már nem is számolta, habár, még fiatal volt. 

 

~*~

 

Hirtelen hallotta meg a lépteket. Megállt, megdermedt. Ismerte őket, ismerte ezen lépteket, amelyeknek zaja megzavarta éjszakai sétáját. Nem mert megmozdulni, megfordulni, lélegzetet is alig mert venni. Az idegen is megállt, nem messze tőle, de egyikük sem szólalt meg. Aztán lassan, nagyon lassan fordult felé, hiszen azt hitte, csak a képzelete játszik vele, nem tudta elhinni, hogy valóban ő lenne az.

Ám amikor szembefordult az illetővel, szemei kistányér méretűre kerekedtek. Valóban ő volt az, akármennyit változott, azonnal felismerte. Az a selymes, szőke haj, az égszínkék szemek. Arca azonban markánsabbá, férfiasabbá vált, holott egyidősek voltak. Alakját sima farmer, és egy sötétzöld, kissé vastagabb pulóver fedte. Látszott, hogy őt is meglepte valami, mert szólásra nyitotta száját, de nem szólt. Az idegen ismerős nem szólt, a bohóc szíve pedig hevesen dobogott. Hát megtalálta! Mégis újra látja azt, akiről már kezdett lemondani az évek során. De… miért van itt? Hiszen nem itt lakik, nem itt lakott soha? Hogy lehet, hogy pont ezen az éjszakán találkoznak, pont itt, pont most? Szíve megtelt örömmel, ugyanakkor félelemmel. Vajon emlékszik rá? Vajon ha igen, akkor mit fog mondani? Újra el fogja lökni, el fogja taszítani magától, mint akkor, évekkel ezelőtt? Hiszen akkor is ezt tette, holott jól tudta, mit érez iránta. Vajon azért jött újra, hogy még több fájdalmat, kínt okozzon neki? Tudnia kellett, de félt megkérdezni. Lassan, tétova léptekkel indult el a férfi felé, aki annyit jelentett neki, és aki oly sok gyötrelmet okozott számára. Meg akarta érinteni, beszélni akart vele, érezni akart őt, hacsak egy pillanatra is. Ám amaz felemelte a kezét. Ő megállt.

– Ne gyere közelebb, Julien! – mondta. Hangja mély volt, kissé reszelős. Julien… Évek óta nem hallotta a saját nevét. – Maradj ott!

– Miért… - suttogta. – Daniel… miért? – érezte, hogy elszorul a torka. – Annyit kerestelek… mindenfelé… Miért taszítasz el újra, holott… semmi rosszat nem tettem, csak…

– Mert ocsmány vagy – szavai, mint a jég, úgy döfték át a szívét. – Mert undorodom a magadfajtától! – mondta hidegen. Hangjában undor, harag és lenézés volt. Julien szíve kihagyott egy ütemet. – Mocskos kis buzeráns! Ennyit akartam mondani – azzal elindult vissza, magára hagyva a bohócot.

– Daniel! – suttogta összetörve, könnyei folyni kezdtek az arcán.

Ám Daniel már nem válaszolt, és Julien csak azt nézhette, amint lassan eltűnik a távolban. Keservesen sírt, ám nem hangosan. Nem akarta, hogy bárki meghallja. Nem hallhatták meg. Nem értették volna meg, még inkább gyűlölték volna. Bár ő maga sem tudta, valójában miért is nem szereti őt senki. Hiszen sosem tett olyat, amivel bárki haragját kivívta volna, nem volt soha engedetlen, nagy hangú, feleselős. Nem értett semmit.

Érezte, ahogy a fehér festék végigfolyik az arcán, könnyei kezdték lemosni, ahogy a feketét is a szemei körül. De nem érdekelte. Csak egy dologra vágyott, ám azt sosem kaphatta meg. Daniel szerelmére, amely sosem lehet az övé, hiszen a másik irtózik még az érintésétől, a közelségétől, a látásától is. Akkor miért jött ide? Julien nem tudta, de már nem is vágyta tudni. Nem akart több fájdalmat, szenvedést.

 

Visszafelé indult, egyenesen a lakókocsijába, amelyet kiutaltak neki. Szép kocsi volt, tele mindenféle kellékkel, ruhákkal, egy kis asztallal, előtte tükörrel, és egy ággyal. Az asztalon ott ült egy kis baba. Bohócbaba volt, Julien még akkor kapta, amikor az első előadása sikert aratott. Egy kislány adta neki. Julien jól emlékezett rá. Kedves, kerek arcú, hatalmas, smaragdzöld szemű kislány volt, gyönyörű vörös hajjal. Elfogadta tőle a babát, amely azóta elmaradhatatlan társa, és egyetlen igazi barátja lett. Az egyetlen, aki sosem gyűlölte, aki sosem mondott rá gonosz dolgokat, aki meghallgatta, még ha nem is válaszolt neki sosem. Julien ennek ellenére szerette ezt a babát, akit Olga névre keresztelt el.

Amikor belépett a lakókocsiba, egyenesen az asztalhoz ment, és két kezébe fogta Olgát. Csak nézte mosolygós arcát, kék szemeit, lila ruháját, fején a lila sipkával. Olyan volt, mint az övé, mindössze kisebb volt, és a színe különbözött az övétől.

– Eljött – mondta halkan. – De újra megbántott. Elment… és újra összetörte a szívem. Mit tegyek… Olga, mondd meg… mit tehetnék? – fúrta arcát a baba ruhájába.

Ám az néma maradt, mégis, mintha vigasztalni akarta volna Julient az őt ért fájdalom miatt. De mit tehet egy baba, amely nem képes beszélni, nem képes mozogni, nem képes enyhíteni mások szenvedését? Julien nem tudta, de nem érdekelte.

– Nincs szükségem senkire – suttogta halkan. – Elárult, elhagyott, nincs szükségem erre a világra – suttogta, ahogy könnyei kezdtek elapadni.

De nem tudta, mit tegyen, egészen addig, míg az asztalára nem nézett. Szemei felcsillantak, megvan a megoldás. Ha a világ nem akarja őt, és ha ő sem akar ide tartozni, csak egy dolgot tehet. Lassan letette Olgát az asztalra, és megsimogatta az arcát. Neki hiányozni fog, tudta jól. Hiszen őt is eldobták, bár tisztában volt vele, a kislány önként, szívből adta neki Olgát. De akkor is eldobta. Új gazdát adott neki, aki inkább a barátja lett.

Lágyan rámosolygott Olgára, majd arcon csókolta. Igen, neki hiányozni fog, abban biztos volt.

Végigsimított az asztalán. Ott volt. Hosszú volt, és fényes, amellyel néha a sipkát tűzte a hajához, hogy ne essen le. Most nem volt rá szüksége, ezért is hagyta az asztalon. Egy hosszú kalaptű, végén arany színű gömböcskével.

Csak nézte, és hirtelen minden félelem, fájdalom eltűnt belőle. Hirtelen nagyon nyugodt lett, ahogy felemelte a tűt, amelynek hegye megcsillant a lámpa gyenge fényében. Halványan elmosolyodott, évek óta most először és igazából.

 

~*~

 

Holttestét csak másnap reggel fedezték fel a lakókocsi padlójára borulva. Kezében még mindig szorongatta a tűt, melynek helyes vége átdöfte a nyakát. A padlót vér borította, és aki látta, később azt mesélte, hogy ajkain kedves, megnyugtató, igazi békés mosoly játszott. Mint aki végre békére lelt.

 

 

Vége

 

 

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2012-07-29 10:25 Kelvin

Kelvin képe

Jó dolog, ha az ember ki tudja írni a bánatát, de el kell dönteni, terápiás célból írunk-e, vagy irodalmi művet akarunk bemutatni. Ha az utóbbi, akkor nem árt elképzelni, mit fog gondolni az olvasó, hatni fog-e rá az írásunk. Túl sokat ismételsz, értjük, hogy a srác kivan, nincs kibékülve a világgal. Ha ennyiszer kell elolvasni, unalmassá válik.
Elég fura megoldást választott, szerintem nehéz egy tűvel megölni magunkat, főleg így. Jobb lett volna, ha a szívéhez tartja és beledől. De még ha meg is hal, az a mosolygás nagyon nem kéne. Szerintem sürgősen töröld, simán csak hülyeség. Senki sem mosolyog haldoklás közben.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2012-08-06 18:03 Andro (nem ellenőrzött)

Hali Kelvin!

 

Először is, köszönöm a kritikádat, de nem fogom törölni a művemet. És nem terápiás célból írtam, nem voltam depressziós állapotban az írásakor. Csak egyszerűen néha ilyen dolgok jutnak az eszembe. Amúgy, azért mosolygott, mert végre békére lelt, ez egyfajta szimbólikus elem, remélem nem kell elmagyaráznom, hogy az micsoda. Másrészt, azért a nyakába döfte a kalaptűt, mert a szívbe szúrás uncsi és sablonos megoldás lett volna. Nem szeretem a sablont. 

Másrészt, nem a világgal nincs kibékülve a bohóc, hanem úgy érzi, hogy őt senki sem tudná szeretni, ahogy az sem, akit ő szeret. Igazából a megalázottságot, félelmet, fájdalmat akartam bemutatni, sajnálom, ha neked nem jött le. 

h, 2012-08-06 18:46 Kelvin

Kelvin képe

Értettem az írást, nem ezzel van a baj. Sokkal inkább azzal, hogy megállás nélkül ismétled a gondolatait, amikor ezt megtehetted volna rövid jelenetekkel is, amiből érezzük, hogy baj van, és nem pedig elolvassuk. Százszor. Ez egy ilyen írói fogás, vagy mi, majd belejössz. Mindig sokkal jobban hat, ha érzem, amit mondani akarsz, nem pedig olvasom. Például, ha tél lett volna, és egyfolytában azt írod, hogy fázik, az unalmas. Ha a hideg hatásairól (külsö, belső) írsz, sokkal inkább átjön. Csak ez jóval nehezebb, ugye.

Nem kértem, hogy töröld az írást, ha annyira rossz lett volna, akkor kapsz egy üzenetet, hogy feküdj neki jobban és simán csak nem rakjuk ki. Csak a végére értettem. Azt mondják, akik ablakból ugranak ki, beletörik a körmüket a párkányba, pedig egyértelmű, hogy meg akarnak halni. A halál lehet szimbolikus, Nietzsche szerint az öngyilkosság gondolata átsegíti az embert egy kilátástalan éjszakán, de attól, hogy a halál állapota megnyugvást jelenthet, a haldoklás sokszor elkerülhetetlen és sosem kellemes. Legalábbis komoly drogok kellenek hozzá. Képzeld el, hogy egy tű áll ki a nyakadból! Mosolyognál? A minimum, hogy beszarnál, és a legalább percekig tartó agónia alatt százszor megbánnád, és rájönnél, hogy élni akarsz. Dosztojevszkij ír egy kurva jót a halálra ítélt rab gondolatairól, azt hiszem, a Kamaszban. Érdemes elolvasni, milyen dolgokra vágyik az ember, ha közel a halál.

Szerintem ocsmány, lassú és nagyon fájdalmas halált választott. Ehhez egyáltalán nem illik a mosoly, amatőr, tinis, végtelenül naiv és... sablonos lett tőle.

Nem szoktam ekkorákat írni, de most így alakult. Remélem, tudod, hogy nem akarok flame-elni, mindenáron bebizonyítani, hogy hülye vagy és enyém az igazság. Csak dumálunk.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2012-08-06 19:46 teuthan

teuthan képe

 Az a mosoly szerintem is tragikus. Torkot átdöfni tűvel? Kegyetlenül hosszú és fájdalmas, ráadásul így nyugtatók nélkül gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy félúton meggondolta volna magát, és ment volna segítségért.
Akkor már inkább rendesen vágja a torkát, úgy talán belefullad a vérébe, még az is gyorsabb... Mondjuk ha a légcsövet átszúrtad te is... Az a lyuk még akkor is iciripicurka, bóhócunk bőven ki bírja köhögni a vámpíreledelt. Ha meg elkezd fuldokolni, a mosoly mindenképp elhalványul.

Szóval ez így szerintem se oké.

 ______________________

 

"A sok feszült, időhajszolta arcon
Ziláltságból ziláltságba zilált
Képzelgéssel telt, semmitmondó arcon
Figyelmetlen, duzzadt egykedvűség"

(T.S. Eliot: Négy kvartett)