Vándorzenész

Várfali Jánosnak, mint sokan másoknak, óriási álmai voltak tinédzserként, hogy mi lesz, mit tesz. János, például mindig is vándorzenész akart lenni, ahogy ő hívta. Semmit sem akart jobban, mint hogy bejárja a világot, és minél több ember arcára mosolyt csaljon akusztikus gitárjával. Középiskolás korában gyakran volt, hogy melegebb napokon egyszerűen kiült a városi utcák egyikére, és órákat játszott odakint. Tanulni nem sok ideje maradt, és látszott is jegyein, de nem bánta, megérte azokért a ritka pillanatokért, mikor egy idegen megállt előtte, csak hogy hallgassa, amit játszik. S mikor megtudta győzni az egyetlen olyan barátját, ki szintén játszott hangszeren, hogy együtt üljenek, s játszanak odakint, úgy érezte, a világon nem volt olyan boldog ember, mint ő.

Huszonéves korában is sokat ült egy helyben. Csak nem kint, gitárjával, hanem bent, egy billentyűzettel, valami dohos irodában. Nem akart ott dolgozni, mert hát ki akart volna, gyűlölte, hogy mindennapjai papír tologatással teltek. Úgy érezte, minden napja borzalmasan telt, de volt ez az egy nap, ami a többitől is fájóbb volt.

-Ezeket holnapra!
Hallotta János egy kisebb könyvnyi papír adag csattanása után, s mire felnézett, már el is tűnt az a rejtélyes alak, ki rábízta ezeket. A főnöke volt az. Mindig csakis és kizárólag akkor jött az ő asztalához, mikor plusz munkát adott neki. Természetesen kompenzáció nélkül. János csak nézte a papírokat, anélkül, hogy hozzájuk nyúlt volna. Csak nézte és nézte, míg a szeme el nem homályosodott, és már nem is nézett semmi konkrét dologra.

-Hello!
Szakította meg a bámulást egy munkatársa.
-Ó, Zoli…
-Látom, megint rád aggattak egy csomó mindent, szóval nem is zavarlak.
-De, de, zavarj!
Szinte nyújtózkodott utána János.
-Minden nap egyre és egyre kevésbé vagy produktív.
-Mert szar ez az egész…
Zoli félbeszakította:
-Figyelj, figyelj! Senki nem akar itt lenni, de mégis mindenki teszi a dolgát. Te is tegyed!
-De nem bírom. Egyszerűen nem bírom. Minden másodperc egy halál itt. El nem tudod képzelni, mennyi akaraterőt fejtek ki azért, hogy ne ugorjak ki a legközelebbi ablakon.
-Ha tényleg ennyire nem bírod, miért nem mész máshova?
-Ó, hidd el, szívesen tenném! De el kell tartani a feleségem, s máshol nem fizetnek eleget. Tudod, ő neki nincs állása.
-Megértelek. Gondolom, a gyerek miatt sokat kell hazavinni.
-Nincs semmilyen gyerek.
Ekkor megfagyott a beszélgetés. Zoli ebből a néhány mondatból mindenre rájött, ami otthon, Jánoséknál folyik, és akármennyire is szégyenletesnek tartotta Várfalit, nem tudta, csak sajnálni őt.
-Most már mennem kell.
És ezzel kimenekült a számára kínossá vált helyzetből Zoli.

Késő délután, mikor épp hazafele ment János, hívást kapott. Kicsit megijedt, mert amióta összejött Petrával, egyre kevesebb és kevesebb barátja volt, így nem volt hozzászokva, hogy hívják. János ránézett a képernyőre, miután kivette a zsebéből a telefont. A testvére volt az.
-Halló?
Beleszólt, mintha csak egy idegen hívta volna.
-Jani… Jani…
Nem akartak kijönni a szavak bátyja száján. Bár a hívás maga tán húsz perc is volt, évekkel később már semmire nem emlékezett belőle, de ez a két szó, mit bátyja nagy nehezen kimondott, még mindig tisztán cseng fejében:
-Anyu meghalt.

Várfali János, sokakkal ellentétben, nagyon szeretett középiskolába járni. Főképp azért, mert akkor nem volt otthon. Egy kis faluban nőtt fel, hol még ekkor is lakott, s az iskola egy közeli városban volt. Minél messzebb volt hazulról, annál jobban érezte magát. Otthon apja és bátyja mindig gonoszak voltak vele, úgy érezte. Bár később belátta, hogy testvérével csak egészséges testvéri ellenségeskedések voltak, apjáról véleménye nem szépült meg az évek során. Pedig öreg Várfali Albert csak kétszer verte meg őt úgy igazán.
Ezt soha senkinek nem vallotta be, de semmi gyászt nem érzett János, mikor apja meghalt. Részegen, az éjszaka közepén elütötte az autó.
-Hozzá illő halál.
Még gondolta is magában.

Nagyon kevés jó emléke fűződött falujához, s otthonához. És mind anyjához köthető volt. Mint mikor hatéves korában, élete első búcsújába elkísérte az anyja, vagy mikor egyszer az apja megtiltotta neki a jégkrémet, mert véletlenül összetört egy sörösüveget, de az anyja mégis adott neki egy keveset titokban, vagy még mikor egyetemistaként többször is meg akarta ölni magát, de az anyja minden alkalommal hazahívta, és lebeszélte róla.

És most, és most hogy e segítő, e sok szép emlék hozója, e személyes szent nincs többé… Most…

Miután letette a telefont, János még egy percig állt egy helyben. Nézett körbe az ismert házakon, fel az égre, majd az öreg fára az út szélén. És mind ez az ismerős táj oly idegen volt. A házak nyugodt csendje most kísérteties és fájó volt, az égen kecsesen lebegő felhők gyászmenetben haladtak, s a faágak úgy hajladoztak, mint akik szomorukban lehajtják fejüket, nehogy meglássák pityergésük.

Lassan elindult János. Séta közben újra elővette telefonját, hogy megnézze az időt. Észrevette, hogy már huszonhárom perccel később van a normális hazatérési idejétől. Azonnal szedte lábait, hazáig meg sem állt. Behúzott nyakkal nyitott ajtót.
-Héé, Petraaa!
-Hol késtél?
A felesége ott állt, szinte közvetlen az ajtó előtt, s halkan szólalt meg.
-HOL KÉSTÉL?!
Ordította, miután nem kapott elsőre választ.
-Már megint inni voltál, igaz? Mindig csak az…
-Szívem, már évek óta nem iszom.
-Igen, mert leszoktattalak róla! Ezért iszol titokba', hogy ne tudjam, mi?! És épp beszélek hozzád, mért szólsz közbe?! Jaj, mindig is ilyen voltál, soha nem tiszteltél engem! Most is, megbeszéltük már egy éve, hogy időbe érj haza, most is terveim voltak, hogy segítesz kiválasztani, hogy melyik ruhámban menjek a holnap esti vacsorára, Timiékkel, tudod, hogy le akarom nyűgözni azt az irigy picsát! De nem, de nem, mert te annyit se tudsz csinálni, hogy időben hazaérj, mer' csak a haverokkal iszol! Tudtam, hogy nem is szeretsz igazán. Mindig csak magadra gondolsz, meg magadra költesz.
-Jajj, ugyanmár! Hisz te döntesz a pénz felől. Csak egyszer vettem meg, még régen azt a porcelán csontvázat. Azon kívül mindent rád költök, édes. És amúgy inni se lenne kivel.
-Igen! Egyszer döntöttél te, akkor is azt a szar hülyeséget vetted meg, s persze hogy nincs nincs kivel innod, az összes hülye, iszákos barátodat elkergettem, mert rossz hatással voltak rád, látod mi mindent köszönhetsz nekem! De te egy hálátlan disznó vagy, aki egy ígéretet nem tud betartani…
-Nem hazudok.
-AKKOR HOL VOLTÁL?!
-Tudod, ma anyu meghalt… És…
-Jó. Úgy sem volt sok hátra annak a vén kurvának. Tehát…
-ELÉG! FOGD BE A KIBASZOTT POFÁDAT!!!

Senki nem szólalt meg ezután. János még soha nem ordított Petrára, és halálra ijedt, hogy most mi lesz, de tagadhatatlanul élvezte, és nem igazán bánta meg, amit tett. Petra feje elvörösödött, de nem a haragtól, hanem inkább a szégyentől.
-Te… te… Te hogy mersz így velem beszélni, te buzi?! Tudtam, hogy mindig is gyűlöltél legbelül. Csak a testemért kellettem, mi?! Mindegy is. Már rég meguntalak, te begyepesedett szar! Csak a pénzedért nem hagytalak el. De már elegem van. Elválok tőled. Soha többé ne keress!
És ezzel elindult az ajtó felé. De mielőtt kiment volna, még sarkon fordult.
-És csak hogy tudd, az összes volt barátaid közül neked van a legkisebb pöcsöd.
Majd becsapta az ajtót, s elviharzott.

János lassan elindult hálószobája felé, és közben bámult ki magából. Nem tudta, mit érezzen. Amint beért a szobába, lassan lefeküdt a földre, és elkezdtek hullani a könnyei. Először csak egy pár csepp jött ki, majd elkezdett kicsit jobban folyni a szeme, miközben elszorult a torka, s végül csak sírt, sírt, mint egy gyermek.

Így volt ez ki tudja meddig, míg végül lassan feltápászkodott. Telefonján megnézte, mikor megy a legközelebbi vonat. Hova? Mindegy, hogy hova, csak jó messze innen. Fogta a porcelán csontvázát, és berohant vele a konyhába. Azt ledobta a padló közepére. Megnyitotta mind a négy gázt a sütő tetején, és az egyikre egy serpenyőt rakott, tele olajjal. A maradék olajat magára a sütőre öntötte. A konyhaasztalon ott volt Petra pénztárcája. Tele volt készpénzzel, egy bankkártyával, és mindkettejük irataival. A készpénz és a bankkártya kivételével az egészet a tűzbe vetette. A pénzt és a kártyát zsebre vágta, s visszarohant a hálószobába a régi gitárjáért, ami a falon lógott. Felkapta, s elrohant az állomásra. Futott, ahogy csak a lába bírta.

Egy jó órával később Petra sietett vissza haza a drága BMW-jében. Közben jól elkente sminkjét, s végigjátszotta magában az egész beszélgetést Jánossal.
-Nem úgy gondoltam, bocsáss meg, ne haragudj! Tudod, hogy szeretlek. Kérlek, engedj vissza! Csak nagyon aggódtam érted, és nem gondolkodtam tisztán…
Satöbbi, satöbbi.
Mikor a házhoz közel ért, meglepettségében teljesen rátaposott a fékre, s tátott szájjal nézett az egykori luxus lakás helyére, ahol már egy óriási tűzgolyó állt.

Később a tűzoltók azt mondták neki, hogy semmi menthető tárgyat nem találtak, és hogy a konyhában egy beazonosíthatatlanul megégett csontvázat láttak.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2020-08-08 18:59 Bloody Dora

Bloody Dora képe

"Nem akart ott dolgozni, mert hát ki akart volna, gyűlölte, hogy mindennapjai papír tologatással teltek. Úgy érezte, minden napja borzalmasan telt, de volt ez az egy nap, ami a többitől is fájóbb volt." - Itt rajtad is látszik, hogy mennyire nem akartad ezt. (Amúgy a billentyűzet mellett nehéz papírtologatni. Aktatologatás már jobban megy.)
"-Ezeket holnapra!
Hallotta János egy kisebb könyvnyi papír " - Érdekes módja a központozásnak. GYÍK, szalagmenün?
"Hallotta János egy kisebb könyvnyi papír adag csattanása után, s mire felnézett, már el is tűnt az a rejtélyes alak, ki rábízta ezeket." - Mi bajod az egybeírásokkal és az "aki" kötőszóval? Nem ugyanaz, mint a "ki". Itt az előbbit kell használni.
"már el is tűnt az a rejtélyes alak, ki rábízta ezeket. A főnöke volt az" - Te átolvastad ezt, mielőtt felraktad?
"De el kell tartani a feleségem, s máshol nem fizetnek eleget." - Ezen a helyen sem, a leírás alapján.
"Zoli ebből a néhány mondatból mindenre rájött, ami otthon, Jánoséknál folyik, és akármennyire is szégyenletesnek tartotta Várfalit, nem tudta, csak sajnálni őt." - Ilyeneket ne, kérlek. Az olvasó jelenleg épp senki nem tud sajnálni, csak magát.
"És ezzel kimenekült a számára kínossá vált helyzetből Zoli." - Ez meg magyartalan.

Te, nekem az az érzésem, hogy tényleg nem olvastad át ezt rendesen...

Utána megint a rossz szórend, az erőltetetten költői közőszavak... Nem jó irányba megy a stílusod, sajnos. Próbálj meg kiszakadni ebből, vagy keress a stílusodhoz illő témát és hangulatot. Ha a kettő így üti egymást, annak fájdalmas a vége.

A vége azért durvább.

"és az egyikre egy serpenyőt rakott, tele olajjal. A maradék olajat magára a sütőre öntötte." - Ennek mi értelme? Az étolajat lehet hevíteni és nem párolog jól. Pont azért használják sütéshez. Gázolajat inkább, benzint?
"A konyhaasztalon ott volt Petra pénztárcája. Tele volt készpénzzel, egy bankkártyával, és mindkettejük irataival." - Öhm... a goldigger nője elrobog, de a pénzét otthon hagyja. Természetesen. Nem volt az akkora veszekedés, hogy ez így megtörténjen, azért a csajnak lehet némi rutinja is, hogy ne menjen ki a fejéből, mi a legfontosabb. Még fel is emlegette, hogy a pénzéért van vele, könyörgöm!
" visszarohant a hálószobába a régi gitárjáért, ami a falon lógott" - Mert a nő hagyta, nem dobatta ki? Érdekes... és hagyta, hogy a falon legyen a hálószobában? Még érdekesebb.
"Mikor a házhoz közel ért, meglepettségében teljesen rátaposott a fékre, s tátott szájjal nézett az egykori luxus lakás helyére, ahol már egy óriási tűzgolyó állt." - Hogyan, kérlek? (Irodai munkából luxuslakás? Úgy értem, irodai kulimunkából luxus? Komolyan? Hol? Jó, ott, ahol az étolaj filmes tűzgolyóban robban.)
"Később a tűzoltók azt mondták neki, hogy semmi menthető tárgyat nem találtak, és hogy a konyhában egy beazonosíthatatlanul megégett csontvázat láttak." - Ami porcelán, János a földre dobta, tehát illett volna összetörnie. De nem tette, ettől függetlenül továbbra is porcelán. Ezt azért egy tűzoltó meg tudja mondani, illetve ilyen esetben a mentő is. Mert azt nem írod, hogy mire Petra hazaér a tűzoltók már kint vannak, azaz nem a szomszédok hívják őket ki, hanem a nő. Aki elmondja, hogy a férjét otthon hagyta és nem tudja, hol van, tehát megy a mentő és a rendőr is talán.

Alapvetően a sztori is csapong ide-oda. Túl sokat akarsz, keveset fogsz. Nem próbálnál meg valami egyszerű kis hangulatírást? Ahhoz illik a költői stílus is, a csapongás sem gond... Valami kis lila ködös izét.
Ezt most kirakom, de ha legközelebb is ilyenre sikerül, esküszöm visszadobom.

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2020-08-09 09:05 Arga Váron

Köszönöm a kritikát, és megpróbálom követni a tanácsokat. Bár be kell vallanom, kicsit fájt olvasni mindezt, mert őszintén azt hittem, hogy most egész jó volt, amit írtam.