Az Ígéret

Jézus megjelent, ő meg köpött egyet.
– Na, húzzon el a kertemből, de tüstént!
Pedig érezte, sőt, tudta, amint meglátta a felé közeledő alakot, hogy most valami bizony történik… Az életében egymást követték a napok, hosszú, monoton folyammá gyűrűztek, amelyek sodrásában már egészen elcsiszolódott az érzékelése. Most, ahogy metszette a rózsákat, már fel sem figyelt az olló csattogására, a cipője alatt csikorgó kavicsok hangjára, a virágok zavarba ejtő illatára, vagy a színekre, amelyek elöntötték a kertjét, harsányan, szinte kiáltozva, hogy a szemében feloldódhassanak. Már semmi sem számított.
– Testvérem! – mondta a vendég.
Amikor meghallotta ezt a hangot, megállt a kezében az olló: az élek között egy rózsaszál nézett vissza rá reménykedve. Csak egy pillanat lehetett, mégis kísértetiesen hosszúnak tűnt, aztán – mert az emberek hajlamosak megilletődni, ha az idő megáll –, zavarában mégis elmetszette a virágot, és a szirmok aléltan hullottak a fehér murvára.
– Megmondtam! Kifelé a kertemből! – Felpillantott, és kemény, vaskos kezével intett a vendégnek, hogy ne lépjen a fűre. Már tovább is fordult, hogy megvizsgálja az azáleákat, amelyek lágyan ringtak a hirtelen támadt langyos tavaszi szellőben.
A hívatlan vendég elmélázva figyelte a gépies mozdulatokkal kertészkedő férfit. Az kemény, szögletes vonásaival durván elütött a finom formákban tobzódó bokroktól és virágágyaktól.
– Csak nem Péternek hívják? – kérdezte az idegen, és közelebb sétált hozzá. A kertész épp egy kecskerágó körül csépelt a kapájával. Egy pillanatra megállt, kézfejével megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát, amelybe mély árkokat vájt a fölösleges töprengés és aggodalom, de amit időnként még most is csodáltak a nők, mert az őszülő fürtök által keretezve valahogy azt sugallta, erős és jó gondolatok is megbújnak benne.
– Nem – vetette oda, és megindult a férfi felé, azzal a szent elhatározással, hogy most már bizony kipenderíti, de alig másfél méterre tőle megtorpant. Volt valami a férfi arcában, ami meglepte.
– Tudja… maga emlékeztet valakire.
A férfi már–már gúnyos félmosollyal nézett rá. – Jézusra például? – kérdezte. A hangja könnyedén és édesen simult a levegőbe, mintha csak valamelyik virág ontotta volna magából.
– Hmm… most hogy mondja.
– Pedig ő magas, jóképű, fehér bőrű, és tudtommal vállig ér a haja.
– Hát igen. Magára ez a leírás egyáltalán nem illik.
– Na, mindegy… adja ide azt a vackot. Segítek!
– Nem kell a segítsége! – A hirtelen beállt csöndben olyan kínos feszültség telepedett közéjük, hogy kénytelen volt hozzátenni: – Köszönöm, de nem.
Ezután az idegen, aki úgy tűnt, semmi testi hasonlóságot nem mutat azzal a fickóval, akivel gyerekkorában minden vasárnap kénytelen volt farkasszemet nézni (mert akármelyik padban foglalt helyet az édesanyjával, az a festetett Jézus mindig odanézett, ahol éppen ő ült, és neki mindig izzadt a tenyere, ha erre figyelt) egy darabig némán gyönyörködött a kert szépségében. Hátul összekulcsolt kézzel sétálgatott, időnként felnevetett egy–egy bogár láttán, sőt, amikor egy piros, fekete pettyekkel tarkított pillangó repdesett az orra előtt, összecsapta a tenyerét, mintha ennél nagyobb csodát bizony még sosem látott volna. Egy idő után leült a fűbe, és csak nézte a serényen kertészkedő figurát. Az éppen káromkodott.
– Szóval, hogy hívják?
– Tamás. És most már viszlát! Ne akarja, hogy erőszakkal utasítsam ki!
– Hát ez nagyon jó!
– Mert?
– Nem ismeri a sztorit? A hitetlen Tamásról? Csak akkor nyugodott le, amikor látta, hogy visszatértem. Pedig a többiek már rég levágták, hogy feltámadtam.
– Mi van? Maga tényleg Jézusnak képzeli magát?
– Nekem mindegy. Hívhat Hitlernek is! Szerintem klassz név.
Tamás feltűrte az ingujját. Ha nem tűnik el egy percen belül, biz’ Isten, hogy kidobom innen!
– Mondja… merre találom a vécét?
Tamás feltartotta ökölbe szorított kezét, készen arra, hogy erélyesen fellépjen a betolakodó ellen, de maga is meglepődött, amikor színtelen hangon egyszerűen csak útbaigazította őt. Ezt most miért csináltam?
Kintről is hallotta, ahogy a vécé hangosan öblít, a vendég pedig ügyetlenül visszaejti a fedelét. Amikor a férfi visszatért, ő már karba tett kézzel, peckesen állt a verandán. A kellemes tavaszi szellő megrezegtette a muskátlik kövér és fényes leveleit a feje fölött.
– Nem tudom, mit keres itt, de kivele! Enni akar? Pénz kéne? – Csípőre tette a kezét, és oldalvást a kapára pillantott, készen rá, hogy bármikor érte nyúljon.
– Nyugi, barátom. Boldogok a lelki szegények!
– Ez most hogy jön ide?
– Nem tudom… – vont vállat Jézus. – De általában elég sok mindenre lehet mondani, nem igaz?
Tamás megrázta a fejét. Nem tudta hova tenni Jézust, és az ő édes, éteri hangját. Az egyik fele legszívesebben fejbe kólintotta volna a kapával ezt az idétlenül vigyorgó suhancot, a másik fele azonban, mint egy gyerek, alig várta, hogy a karjaiba vesse magát, hogy… hogy végre sírjak egy jót? Kirázta a hideg a gondolattól.
Jézus megértő arccal ácsorgott előtte. Vagy egy percig nem szóltak egymáshoz. A tavaszi szellő egyszer csak széllé izmosodott, és Tamást újból kirázta a hideg.
– Menjünk be! – mondta, és összedörzsölte kérges tenyerét. Mégis mi ez, hogy menjünk be? Küldd már el! Birtokháborító! Ki tudja, ki ez, te meg beviszed a házba! gondolta, de közben készségesen mutatta, hogy melyik ajtó, meg hogy hol kell levenni a cipőt, nem, nem ott, elég a következő ajtónál, itt úgyis fel kell még mosnia.
Helyet foglaltak a nappaliban. Jézus egy apró, kék madártollakkal telemázolt porceláncsészéből itta a teát. Ez Tamás feleségének volt a kedvence. Most, hogy Jézus ráfonta sovány ujjait, és a szájához emelte, egyszeriben tudta, hogy Mariann is – aki még neki is megtiltotta, hogy az ő drága csészéjét használja, – elégedetten, és alázatosan hajolna meg ezen akarat előtt.
Tamás elmélázva figyelte ez a fiatalembert. Lehetséges volna? Tényleg itt ül ebben a poros, öreg fotelben, aminek a karfája már kikopott attól, hogy éveken át mást sem csinált, csak izzadt tenyerét föl–le simítgatta rajta, miközben kábán, üveges szemmel a miérteken rágódott? Lopva a vitrinben porosodó urnára sandított. Mintha mindez egy másik életben történt volna, és ahogy a hidegen ásító kandalló fölötti feszületre emelte a tekintetét, egyszeriben belévillant, hogy még csak azt sem tudja, milyen színűek a rózsák, amiket megmetszett…
Jézus épp az orrát piszkálta diszkréten, majd gyorsan abba hagyta, amikor Tamás tekintete megállapodott rajta.
Megígéred? Mariann hangja valahonnan az éterből érkezett, a kandallóban kavargó levegő, vagy a fákban susogó szél formájában, amelyet még a csukott ablakon keresztül is hallani lehetett. Tamás tudta, hogy ez csak egy emlék, de egy pillanatra kristálytisztán hallotta felesége hangját.
Megígérem… A kórterem bűzlött a gyógyszerek szagától. Amikor megérintette a nőt, Tamás hirtelen kívülről látta magát: úgy tűnt, ő maga Mariann, és ez a komor, elnyűtt férfi, aki fölé hajol, olyan ismerős, mégis… olyan idegen.
Jézusra nézett, aki valami együgyű félmosollyal szemlélte az öreg bútorokat. Ez az ember… ez az ember itt előttem, olyan… egyszerű. De mégis hogyan? Hogy lehet bárki is ilyen önfeledt? Hogy lehet ilyen gyermeki egyszerűséggel fogadni az életet?
– Tényleg maga Jézus?
– Változtat ez bármin is?
– Nos, ha történetesen nem az, akkor tényleg kivágom a házból.
– Jó, akkor Jézus vagyok…
Tamás hunyorított, ahogy végigpásztázta a vendégét. Fiatal, átlagos alkatú férfi volt, de leginkább a szeme fogta meg. Milyen szép… milyen szelíd…
– Kér még egy kis teát?
– Kösz, nem.
– Nem ízlett talán?
– Hát, ami azt illeti, nem igazán. De jófej, hogy megkínált!
Tamás ezen önkéntelenül is elvigyorodott, és közelebb hajolt a vendégéhez.
– Maga azon kevesek közé tartozik, akik ki merik mondani, hogy vacak a teám. Imádtam az asszonyt, de valamiért ki nem állhattam, hogy soha nem mert kritizálni. Pedig ő is utálta ezt a kotyvalékot, abban biztos vagyok!
Jézus feltartotta a tenyerét… Tamás értetlenül figyelte. Most áldást akar szórni rám, vagy mi baja?
– Pacsi! Csapjon bele!
– Áh… vagy úgy…
Tamás belecsapott, és ezzel elszállt minden kételye az idegennel kapcsolatban.
– Szóval, igazak a pletykák?
– Mire gondol? – Jézus tűnődve forgatta a tenyerében Mariann kedvenc csészéjét.
– Hát Mária Magdolnára… Hogy ön és ő… szóval tudja…
Jézus csak egy huncut félmosollyal válaszolt.
– Nos… ne haragudjon, hogy olyan kelletlenül viselkedtem. Elszoktam én már a vendégektől.
– Tudom, semmi baj.
– Szóval, elmondja végre, hogy miben segíthetek?
Jézus tekintetében furcsa fény csillant.
– Ki fogok rabolni egy bankot, Tamás! És te… te segíteni fogsz nekem!
A kandalló felvisított, ahogy a szél végigszaladt a kéményben, a vendég pedig azzal a különös fénnyel a szemében továbbra is Mariann csészéjét forgatta a tenyerében.

Egy héttel ezelőtt egy zöld teherautó ácsorgott a bank szögletes, szürke épülete előtt. A furgon leginkább a posta gépjárműveire emlékeztette Tamást, aki épp ezért nem különösebben zavartatta magát, de minthogy egész délelőtt, aztán a délután nagy részét is ott töltötte, kezdte úgy érezni, valamiféle állattal néz farkasszemet, ami egyre csak arra vár, hogy kisétáljon az üvegajtón, és lecsaphasson rá.
– Boti, megnéznétek, hogy mit keres az a zöld teherautó itt az épülettel szemben? – szólt az adóvevőbe, amelyből Boti recsegéssé torzított csámcsogása hallatszott válaszként. – Mi? Nem értem, nyeld már le!
– Na… – hallatszott a vonal túloldaláról, – azt kérdeztem, hogy feladtad–e már a lottót? Mert most tegnap megint álmodtam: ott álltam egyedül a nappalidban, aztán amikor felhúztam a redőnyt, láttam, hogy a kertedben húszezresek lógnak a fákról, te meg ott fekszel mozdulatlanul a fűben, és valami óriási kukac mászik ki a füledből… Én nem vagyok babonás, meg semmi, de szerintem…
– Boti! Hallottad, amit mondtam? Egy zöld furgon áll előttünk, nézesd meg a rendszámát! – Látta, hogy egy fiatal, homokszín hajú nő csapja be maga mögött a kocsi ajtaját.
– Paranoiás vagy!
– Azért csak nézd meg! – Tamás megszokásból a fegyvere után nyúlt, de megrökönyödve konstatálta, hogy az nincs az oldalán. Hirtelen megszaladt a pulzusa. Amikor a jobb oldalához kapott, és kitapintotta a pisztoly hűvös anyagát, akkor villant csak belé, hogy nem is a bal oldalán hordja, nem értette, miért ott kereste. Megnyugodott. Öregszem… menthetetlenül öregszem.
A fiatal nő valahogy ismerősnek tűnt a számára. Rövid, lazacszínű szoknyát viselt, ami alól úgy bukkant elő feszes és roppanó húsa, mint eső után a felhőket keresztülszabdaló fakó napsugarak. Tamást valamiért Franciaországra emlékeztette, a bagettre, meg a habos sütemény tetejére szórt finom cukorrétegre, amit gyerekként oly nagy áhítattal kóstolgatott, ahogy a nő egyenes derékkal helyet foglalt a sorára vára, és egyik tökéletes lábát átvetette a másikon.

Jézus ügyetlenül zörögve letette a csészét a kis dohányzó asztalra.
– Szekus vagy – kezdte, és Tamást meglepte, hogy hirtelen tegezésre váltott. – Tudod a jelszót, szóval gond nélkül besétálunk, kirámoljuk a bankot, aztán lelépünk.
– De hát… miért tennék ilyet? És egyébként is… engem fognak felelősségre vonni!
– Öreg… a magyaroknak megy a zsé. Tekints magadra úgy, mint egy modernkori Robin Hoodra. Elveszed a nagykutyáktól, hogy szétoszd a szegények között, akik valóban megérdemlik. Téged nem aggaszt, hogy szétlopják az adófizetők pénzét? Most visszaszolgáltatjuk!
– És ehhez ki kell rabolnunk egy bankot?
Jézus széttárta a karját: – Hát, hogy máshogy?
Tamás sziklaszerű jelenléte ebben a kis nappaliban is éppoly sutának és oda nem illőnek tűnt, mint kinn a kertben. A szél továbbra is haragosan csaholt a ház körül, ő pedig fel–alá sétálgatva tördelte kérges kezét. Időnként lopva az urnára pillantott, ami a vitrin üvege mögött hidegen és fénytelenül szürkéllett.
Jézus közölte, hogy telefonálnia kell, és hagy némi gondolkodási időt neki. Tamás az ablakból figyelte, ahogy a fiatal férfi a kertben sétálgat, és látványosan gesztikulál, miközben próbál elmagyarázni valamit a vonalban lévőnek. Tamás csak most vette észre, hogy imára kulcsolt kézzel figyeli ezt az embert, és a szája néma szavakat formál… de azt nem tudta volna megmondani, hogy pontosan miket.

A sor hosszú volt, a nő pedig türelmetlen. Észrevette, hogy Tamás őt figyeli. A férfi gyermeki szégyellőséggel kapta félre a tekintetét, és amikor óvatosan visszanézett, látta, hogy a nő még mindig őt fürkészi finom mosollyal. Felállt, óvatos léptekkel a férfihoz sétált.
– Talán ön is tud nekem segíteni… – kezdte.
– Mmm… – Tamás részéről csak ennyire futotta. Vállat vont, de az eredmény inkább valami béna rángás lett, amit a nő nem igen tudott mire vélni.
– Öh… szóval… Segítene nekem? – A nő látványosan a nyakában lógó medállal babrált, ami egy pofátlanul jóképű Jézust ábrázolt.
– Ha tudok.
– Nagyszerű! Maga keresztény?
Kiderült, hogy ő maga misszionárius, de most épp a biztonsági rendszer érdekli, mert egy bankrablós regényen dolgozik.
– És ezért a bank előtt állt egész nap, aztán meg úgy döntött, hogy bejön és körbekérdez? – Tamás felvonta szemöldökét, a nő szelíden vállat vont, jelezvén, hogy jobb ötlete nem támadt.
A nő elmesélte, hogy a jövő héten utazik Ugandába, hogy általános iskolás kisgyerekeknek hirdesse az igét, a keresztség szentségét és az azzal járó privilégiumokat. – Maga meg van keresztelve? – Tamás bólintott. Csak hallgatta a nőt, és a szívébe egyre inkább visszatért az a régi–régi sejtelem, ami mindig akkor fogta el, amikor az édesanyja fennhangon a Példabeszédek egy–egy passzusát olvasta nekik reggelente: hogy a világ lehet zord és kegyetlen, de amíg a nők a szeretetről és a jóságról álmodoznak, érdemes még egy napot megvárni, hátha a dolgok megváltoznak.
Ez a sejtelem annyira elhatalmasodott rajta, hogy meghívta a nőt egy kávéra, aki eleinte látványosan vonakodott, de aztán mégis csak belement. A Ráday utcában egy kis kiülős helyen, harsányan nevetgélő ázsiai vendégek mellett nézték az utcai forgatagot, és közben Jézusról beszélgettek.
– Végtelenül félreértett figura. Tragikus… bizony az. – mondta Tamás, ahogy a szájához emelte a gőzölgő kávét, de nem fújta eléggé, így megégette az felső ajkát. – Óh, az istenért! – Ezután csendben ültek egy darabig, és Tamás, miközben az egyik fiatal ázsiai fiút figyelte, aki azzal szórakoztatta a társait, hogy egy mandarint gerezdekre szedett, majd egyenként feldobálta és csukott szemmel próbálta a szájával elkapni – hasztalan, mert a mandarin darabjai egyre–másra az asztalra, vagy az alattuk elterülő kockakövekre hullottak, – azon gondolkodott, hogy az ő életében Mariann óta már nem történik semmi, és a dolgok csak úgy vannak, majd eltűnnek.
A nőt továbbra is a banki biztonsági rendszer érdekelte.

Jézus visszatért a kertből.
– Mindent elrendeztem! – Sokatmondóan feltartotta a telefont, majd elmosolyodott. – Na, induljunk, testvérem! Hozzuk el Isten országát!
Tamás megrázta a fejét.
– Nézze… kedves Jézus. Én nem… én nem akarok bankot rabolni! Az istenért! Hiszen az a munkám, hogy azt a tetves bankot őrizzem!
– Mostantól új munkád van! Boldogok, akik bankot rabolhatnak, és a pénzt szétoszthatják a magyarok között, mert ők öröklik az égi kincstárat!
– Nem! – Itt állt előtte gyermekkori idolja, széttárt karokkal, önmaga kinyilatkoztatásaként, hirdetve, hogy a dolgoknak mégis csak kell, hogy legyen értelme. És fájt… nagyon fájt, de nemet kellett mondania neki: – Nem fogom kirabolni a bankot! Nagyon kedves, hogy eljött hozzám, mindig is szerettem volna megismerni… De tudja, édesanyám szerint ön rendkívül makacs ember lehetett, és most igazat kell, hogy adjak neki! Kérem… Most menjen! Nem fogok bankot rabolni, de őszintén remélem, hogy amikor meghalok – ami most már minden bizonnyal egy nem túl távoli eseménynek ígérkezik –, akkor újból láthatom magát! És majd teázunk egyet. Akárhol is leszünk… A felhők között… vagy tudom is én.
Jézus tanácstalannak tűnt. Egy hosszú percig csak állt a férfival szemben, majd a vállára tette a kezét.
– Jófej vagy, Tamás!
– Nem… nem, azt nem hinném.
– Jó, akkor nem vagy az… Te tudod.
Azzal Jézus fogta magát, és kisétált Tamás öreg, csendes kis házából, ahol a dolgokba már belerágta magát az elmúlás és a közöny lassú, de kitartó méregfoga. Odakint vonyított a szél. Tamás csak most vette észre, hogy Mariann csészéjén egy széles repedés tátong.

Másnap a zöld furgon újból ott állt a bank előtt. A nő kiszállt belőle, majd becsapta maga mögött az ajtót. Sietős léptekkel haladt Tamás felé, aki az üvegajtó mögül nézte a tökéletes lábat. A nő most szürke farmernadrágot viselt, és neki ettől valahogy furcsa előérzete támadt.
– Nemet mondtál Jézusnak? – sziszegte a nő.
– Hogy én… de hát honnan… – Tamás hüledezve állt előtte. Csak most vette észre, hogy a szeme olyan mélykék, mint dagály előtt a tenger.
– Bölcsebb lett volna, ha hallgatsz rá, és követed őt! – Azzal sarkon fordult, faképénél hagyta a meglepettségtől harcsamód tátogó Tamást, és visszasietett a furgonhoz.
Nem telt belé két perc, és látta, hogy a nő újból kiugrik a volán mögül, arcát símaszk fedi, de ő volt az, kétségtelen: a homokszínű haj kikandikált a maszk alól. Az anyósülésről is kiszállt egy másik figura, átlagos termetű férfi, szintén símaszkban.
Tamás ledermedt. Minden, amit tanult, valahogy elszivárgott belőle, és ő ott állt az üvegajtó mögött, mint egy óriási csecsemő, akire egy biztonsági őr ruháját aggatták. A két alak máris az ajtónál termett, és fegyvert rántottak: a nő egy egyszerű kézi pisztolyt, míg a férfi egy nagyobb, kétkezes karabélyt tartott maga előtt.
Tamás kábán az adóvevőjéért nyúlt, és remegő kézzel az arca elé tartotta.
– Boti, baj van… – kezdte száraz hangon.
– Feladtad végre a lottót? – érkezett a válasz, és ekkor a két alak berontott a bankba.
Tamás a bal oldalához kapott. Hol a fegyverem? Egy pillanattal később fájdalom hasított a lágyékába, a földre zuhant és beverte a fejét: üvöltő, fehér tűz lobbant a koponyájában.
A nő indításként lyukat lőtt a plafonba, kitört az általános rémület, az emberek sikoltozni kezdtek. Az ütés hatására Tamás fejében egy monoton sípolás kezdett el erősödni, ami szép lassan körülzárta őt, mint egy bölcső, ám épp mielőtt teljesen magába ölelte volna, hallotta, amint a férfi felkiált: – Mindenki hasra, maga is vénasszony, dobja már el azt a tetves szatyrot, nagyon jó, igen, maga is! – Tudta, hogy Jézus az.
A sípolás betöltötte a szobát: az EKG vonala kisimult. Mariann tekintete hirtelen elhűlt, a szája pedig méla csodálkozásra nyílt, mintha valamin mélységesen meglepődött volna. Megszökött, és a helyén csak ez a hideg test maradt, meg ez az átkozott sípolás, amiről Tamás nem is igen tudta eldönteni, hogy honnan szól. Szégyellte magát, mert azt hitte, ez valami magasztos pillanat lesz, de egyre csak a takaró alól kivillanó nagylábujjat figyelte, amin a köröm a kelleténél hosszabbra nőtt, és Tamás azon tűnődött, hogy vajon mikor lett utoljára lenyírva? Mariann utolsó szavai még mindig ott lengtek körülötte: Megígéred? Tamás pedig megígérte. És ahogy a sípolás erősödött, ő tudta, hogy valami szörnyű dolog történt, és hogy… és hogy…
… és hogy minden csupa vér. A sípolás továbbra sem hagyott alább, de a látása kitisztult, és elé tárult az a tucat ember, aki a félelemtől görcsbe rándult arccal feküdt a padlón. A két símaszkos alak közül a férfi az egyik alkalmazott, Etelka arcának szegezte a karabélyt, láthatólag üvöltözött vele, az pedig zokogva rámolta elő a pénzt a széfekből, majd pedig a géphez fordult, hogy sebesen kattogjon a billentyűzeten. Tamás valahonnan sejtette, hogy utalásokat intéz.
Ezalatt a nő a földön fetrengők között mászkált, és fegyvert tartott arra, aki moccanni merészelt.
Hiszen ez nem is Jézus… Nahát… Jól rászedtek. Nem hallotta a saját hangját, de tudta, hogy nevet: Jó hülye vagy öreg… A nevetésére többen elszörnyedve néztek rá, a nő pedig fenyegetően felé fordult.
Tudta, hogy cselekednie kéne, lábra állni, és megállítani ezt a káoszt, vagy legalább is feltartóztatni addig, amíg a rendőrök kiérnek. Már ha úton vannak egyáltalán, de gyanította, hogy Boti épp egy jó adag cigánypecsenyét lapátol a szájába, és azon álmodozik, hogy egyszer jachtot vezet majd a horvát partok mentén.
Fel kell állnod, öreg!
Nem, nem megy… valami történt a lágyékában, és bár a fejében megszűnt a sípolás, a helyén most alattomos fehér zaj szólt. Hát ilyen a halál, gondolta: egy életen át kapcsolgatjuk a csatornákat, egyik film sem tetszik, ebben túl sok a vér, abban rosszak a színészek, aztán éjfél körül megszűnik az adás, és a helyén csak ez a fekete–fehér, túlvilági sistergés marad, ami konok ürességbe burkolja maga körül a kanapét, a fotelt, a vitrint, és a könyveket.
Próbálta felidézni a rózsákat a kertjében. Milyen színűek? Nem emlékezett rájuk. Hirtelen elszörnyedt, és tudta, hogy a fehér zajon túl – egy világgal arrébb –, egy vénülő biztonsági őr fekszik a hideg, szürke csempéken, az ajka hangtalanul rebeg: pirosak… vagy sárgák… vagy mindkettő? Ha most meghal, ezt az egy dolgot rettentően fogja sajnálni. Bár lenne még egy napom a Földön, hogy elgereblyézzek, és rendbe szedjem a virágokat… Drága Jézusom…
És ebben a pillanatban elmúlt a zaj.
– Azt mondtam, hogy vissza a kezedet a tarkódra, te idióta! – üvöltötte a nő, és oldalba rúgta az egyik férfit, aki a zsebéből próbált előkotorni valamit. – Mennyi van még hátra? – kérdezte a társától, aki továbbra is Etelka arcába tolta a fegyverét.
– Még négy! Három képviselő, és valami bróker.
– Húzz bele!
– Hallottad? – üvöltött Etelka arcába. – Húzz bele, vagy kilövöm az arcodat, és megkérek valaki mást, hogy intézkedjen helyetted, na?
Etelka zokogva, még sebesebben pötyögött a gépen.
– Drága Jézusom… Vagy tudom is én, hogy ki… – szólt Tamás. Felkecmergett és a falnak támaszkodott. Alatta egy vörös tócsa vált egyre kövérebbé. A lágyékához kapott. – Miért csinálod ezt? Hagyd békén ezeket az embereket!
– Késő, öreg! Próbáltalak bevenni a buliba, de te hülye voltál.
– Ne dumálj vele, hatni akar rád, láttam a filmekben! – kiáltotta oda neki a nő, és két fegyvert szegezett Tamásra: az egyik az övé volt, bizonyára akkor vette el tőle, amikor önkívületben feküdt a padlón.
– Kérem! – mutatott a lába közé, és az alatta elterülő vértócsára. – Azt hiszem, egyszer már meglőtt… minek még egyszer?
– Az előbb rossz helyre ment.
– Ugyan… És mi lesz Ugandával? Mi lesz a gyerekekkel?
– Lol! – röhögött fel a pult mögött a férfi. – Jó sötét vagy, öreg!
Tamás egy bizonytalan lépést tett előre, és harsogó fájdalom áradt szét a lágyékában. Pillanatról pillanatra egyre több vért veszített. Összeszorította a fogait, és újból a falnak támaszkodott.
– Ne jöjjön közelebb, az istenért! – üvöltött rá a nő.
– Tudja, van egy kertem… tele virágokkal.
– Mi? Ez meg hogy jön ide?
– Nem is tudom… én nem akarok mást, csak hazamenni, és meglocsolni a virágokat. Régebben volt egy különleges, sárga rózsám, piros csíkokkal a szirmaiban… – Tamás szórakozottan vállat vont: – Lehet, már elpusztult… De ha megvan, akkor szívesen lemetszek egy szálat önnek!
A hason fekvő emberek értetlenül meredtek föl Tamásra, és még Etelka is abbahagyta a pötyögést pár pillanatra.
– Mi a francot kezdjek a virágaival?
– Nem tudom… Tegye vázába! A feleségem azt csinálta.
– Maga nem normális!
– Emlékszik a kávéra… amit együtt ittunk? Egy csapat… egy csapat ázsiai srác ott röhögcsélt az asztalnál…
– Nem tudom, miről beszél! – mondta a nő, és zavartan tekintett körbe.
– Akkor ott arra gondoltam… hogy… hogy az életem csupa üresség, értelmetlen… már nincs benne hely semminek. De tudja… hogy is mondjam… a maga lába gyönyörű… Hihetetlen, de egy pillanatra boldoggá tettek a lábai… Miféle varázslat ez, amit maguk nők a bőrükben hordanak? – Tamás kétrét görnyedt a fájdalomtól, és a bankra mélységes csönd telepedett. Csak a nő zaklatott légzése hallatszott.
– Elég lesz öreg! – törte meg a csendet a pult mögötti bankrabló.
– Áh, igen… és maga… – fordult felé Tamás. Véres kezét felemelte, mintha csak integetni akarna a férfinek, de aztán leeresztette, és a hason fekvőkre tekintett. – Tegnap megjelent nekem Jézus…
– Jajj, ne már! – kiáltott fel az egyik túsz. – Igaza van, fogja már be!
– Nem, nem! Komolyan mondom… Tegnap megjelent nekem Jézus… Nem nagyon értettem a helyzetet. Ki ez a taknyos idióta? gondoltam. El akartam küldeni… mégis… mégis, nem tudtam neki ellenállni. Behívtam a lakásomba, és teával kínáltam.
– Könyörgöm! Csak ront a helyzetünkön! – jajdult fel egy másik.
– Kérem! Hadd fejezzem be… Tudják, egyre–másra azon tűnődtem, hogy… mikor jön el végre az a nap, amikor fölkelek, és a kertben sétálgatva ráeszmélek, hogy… hogy valami nem stimmel… Talán letört egy faág? Talán a kóbor macskák megint idepiszkítottak? Addig–addig töprengenék, amíg megérteném, hogy valójában még mindig az ágyamban fekszem, hideg és merev tagokkal, mert… mert… halott vagyok.
– Ezt most minek mondja el? – kérdezte a bankrabló. – Senkit nem érdekel, és téved, ha azt hiszi, hogy ezzel hatni fog ránk!
– Nem akarok én senkire hatni. – A mellkasára mutatott, mintha ezzel mindent megmagyarázna. A vér egyre csak terpeszkedett a csempén, mint egy óriás amőba. – Szóval, Jézus megjelent… teázgattam vele, és hirtelen eszembe jutott az ígéret… az ígéret, amit a haldokló feleségemnek tettem… Bocsássanak meg, ezt a részt inkább megtartanám magamnak, de a lényeg, hogy…
– Hé! – szólalt meg valamelyik a földön. – Ha már elkezdte, akkor mondja el rendesen a sztorit, mit kell itt mellébeszélni?
– Nem… nem… értsék meg, ezt nem tehetem… a lényeg, hogy megígértem neki valamit, és nem teljesítettem. De tegnap a nappalimban ott állt ez az idegen, és a puszta jelenléte azt sugallta, hogy… hogy… a világ tele van fénnyel és értelemmel…
– Hát én ilyet biztos nem sugalltam magának…
– Miért, talán maga Jézus? – Etelka dacosan felszegett állal nézett a símaszkosra, könnyei még nem száradtak fel.
– Mi? Najó, elég lesz, mindenki fogja be! Marika! – szólt a homokszín hajú nőnek. – Lődd le az öreget!
– Lődd le te!
– Mi? Egyszer már belelőttél, most mit hisztériázol?
– Nem hisztériázom! – üvöltött vissza a nő. – Lődd le te!
– Ezt most a lábad miatt mondod, ugye? Nem látod, hogy azt a sztorit a lábadról azért mondta, hogy ellágyítson?
– Hát, pedig marhára semmi extra nincs a lábaiban! – förmedt oda a férfi, akibe korábban már belerúgott a nő. – Bocs, de az én feleségemnek sokkal jobb lába van! Azon aztán van mit fogni…
– Ez bizonyára ízlés kérdése… – mondta Tamás – Én a vékony lábakat szeretem.
Erre egy másik túsz, egy kövérkés, bajszos figura így szólt: – Persze egyénenként változó, de a kor szépségideálja is nagyban meghatározza az ízlésünket… Régebben az volt a jó nő, aki erős, vaskos lábakon állt. Szerintem volt ebben a látványban valami… hmm… hogy is mondjam… valami, ami biztonságot sugallt.
– Ja, lehet… – így egy másik. – De talán attól is függ, hogy hol él az ember. Nekem édesapám például dominikai… ott az igazán combos nőket szeretik. Mindig úgy képzeltem, hogy tánc közben jobban mutat, ha a zsír meg a bőr hullámzik.
– Igen?
– Igen.
– Érdekes…
– Hagyják már abba! – förmedt rájuk a símaszkos férfi, és fegyverét most a földön fekvőkre irányította.
– Ne lóbálja már itt azt a vackot nekünk!
– Az én lábamhoz mit szólnak? – kérdezte egy fiatal lány, alig húsz éves, és a férfiak óvatosan felé tekerték a nyakukat, hogy megszemlélhessék a rövid fekete szoknyában keményen feszülő feneket, amely, mint egy fájdalmasan hosszan kipengetett gitárhang, szinte rezgett a fiatalság buja erejétől. A szoknya alól a lábak tündököltek, világítottak valami belső fénnyel, pedig többnyire másból sem álltak, csak csontból, húsból és bőrből, meg a vérből, amely életet lehelt a szövetbe, de ó! gondolta Tamás, mosolyogva, és szédülve az egyre nagyobb vérveszteségtől, kell–e több ok a boldogságra, mint az anyagban megcsillanó élet és szépség?
– Nagyon jó! – kiáltozták a túszok.
– Bizony, hogy jó!
– Hát az enyém? – kérdezte egy gömbölyű, középkorú asszony, akit Tamás egyáltalán nem tartott szépnek, de most ő is a túszokkal együtt fütyült utána, hogy „még szép hogy jó, az isten jó kedvében volt, mikor megrajzolta önt, na, üljön csak az ölembe!” A nő pedig vörösre pirultan, gyermetegen elfojtott viháncolással fúrta vissza arcát a padlóba.
– Hát az asszonyának? Annak milyen volt a lába? – néztek Tamás felé, aki a kérdés hallatán egyszeriben térdre rogyott, mert a lába képtelen volt tovább tartani őt. Ott állt előtte a símaszkos férfi, aki tehetetlenségében kirohant közéjük, és már arra sem vette a fáradságot, hogy fegyvert szegezzen rá. Ártatlan szemmel vizslatta a vénülő biztonsági őrt, szinte kíváncsian, hogy mit felel.
– A feleségem? Hát… Isten nyugosztalja, de… otromba egy lába volt…
A túszok felnevettek.
– Imádtam… bárhol is van: most is imádom… de hogy egy vízilónak kecsesebb a járása, mint az övé volt, az biztos.
Az emberek meg csak nevettek és nevettek… de ez a hang már kevéssé volt emberi nevetés: már sokkal inkább a fűrészporos tapéta kacagott a falon, a gyéren pislákoló izzók, a padló koszos fugái… a dús levelű szobanövény a sarokban… az ajtó hideg, csillogó kilincse, amiben eltorzultak a helyiség formái… és nevetett a falak között feszülő hűvös tér, ami még sosem tűnt ilyen valóságosnak.
Tamás még mindig térdelt, önnön vérének tengeréből kiemelkedve, mint valami magányos szikla, és a símaszk mögött megbújó szempárba nézett.
Milyen szép… milyen szelíd…
A túszok csak most vették észre, hogy mennyi vért veszített. A távolban sziréna hangja erősödött. A férfivel továbbra is egymás tekintetébe mélyedtek, és pillanatokkal azelőtt, hogy Tamás sóhajtva kibújt a testéből, a bankrabló szeme felragyogott, akár az ő rózsái, mikor a pirkadat első fényei rávetülnek.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2017-06-26 10:48 Blade

Blade képe

Érdekes történet. Mintha nem vágtad volna ide mindet...hiányzik a vége. Sok a mellékszál, ami nem visz előre, sok a megmagyarázhatatlan kis cselekmény, történés (az olvasó fantáziájára kell bízni, hm?), túl sok a BETŰ, de valamiért elolvassa az ember a végéig. Vaószínűleg azért, mert benne van ez a Jézus vonal, és hát az ember fogékony a csodákra, mert az élete azok híján van. De aztán nincs vége, nincs magyarázat, nincs semmi.

Ki kell talánom egy saját befejezést, hogy le tudjam zárni.

"Tamás, a kissé határozatlan szekus a pult alá rejtett dugifegyverrel lelőtte Jézust, aki nem támadt fel utána."

k, 2017-06-27 10:31 Aures

Aures képe

Szia Blade, köszönöm!
Szándékosan kerültem a magyarázatokat, és ezért nincs rendes vége sem. Plusz a szerkezet is ettől ilyen lyukacsos: azzal kísérleteztem, hogy minél kevesebbet mondjak, kíváncsian, hogy az olvasóban vajon mennyi és pontosabban, mi épül majd fel.

Viszont a te mondatot nagyon tetszik, lehet be kéne raknom a végére. :D

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

v, 2017-07-09 17:51 Newschool

Newschool képe

"az ember fogékony a csodákra, mert az élete azok híján van."

Azt hallottam, hogy

„Az elme, mely néha úgy gondolja, hogy csodák nem léteznek, magában véve is csoda.”

(Morgan Scott Peck)

:)

h, 2017-06-26 11:32 Gitáros

Gitáros képe
4

Nekem nagyon tetszett a történet, elgondolkodtatott, van hangulata, van stílusa, hibát nem nagyon találtam benne, úgyhogy - ez persze az én, személyes véleményem - első olvasatra simán megérdemli a 4 csillagot. (Ami azt jelenti, nagyszerű...:)
És - egy utolsó utáni megjegyzés - amikor véget ért a történet, továbbgondolásra késztetett, nem tudtam egyből "elengedni", nyomot hagyott bennem.
Gratula!

Miki

k, 2017-06-27 10:44 Aures

Aures képe

Szia Miki! Köszönöm szépen! :)

Nagyon hálás vagyok a soraidért, mert úgy tűnik, elértem a célomat: azaz, hogy olvasás után még veled maradjon a történet. Számomra talán ez a legfontosabb az írásban.:)

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

sze, 2017-06-28 17:20 Roah

Roah képe

Hm.

Számomra is sok a kérdés; kissé olyan érzés, úgy éltem meg, mint amikor a Védákról olvasok, és minél több oldal tartalma kerül a fejembe válaszként, annál több kérdés gyűlik fel bennem.

Jó ötletnek tartom a tálalást, kvázi ahány féle világnézetű olvasó, annyiféle elképzelés lehetséges az olvasók részére.

A magam részéről keleten járok. ;) Keleti világnézetnél - nekem a dőlt betűs részek is...hogyismondjam, ez a mondatrész, például, 'kell–e több ok a boldogságra, mint az anyagban megcsillanó élet és szépség" az 'anyag' 'szépség' mást jelent a világomban, más jut róla eszembe.
Spirituális filozófia szerint az anyagi világ egyfajta...mátrix, egy illúzió, én ez szerint értelmeztem ezt a kérdést.

Buddha, Jézus is az Egyetlenből fakad, és kétség kívül nekem is, a Jézus-szál keltette fel a kíváncsiságomat, hogy mit hozol ki belőle, hova tart a történet, mit viszel körbe - a kör számomra nem zárult be, mégis elérte a novella a tovább vagy elgondolás hatását, amit jelenleg nem igazán tudok neked megmagyarázni.
Fura.
Talán így lehetett Tamásod is Jézussal? Hogy hitte is meg nem is? Bizonytalanság? De a novella valami pozitív bizonytalanságot idézett elő?
Nem tudom - de sajátos élményt ad, el lehet meditálni rajta, az biztos.
És kedvelem az ilyes' műveket.

Van benne javítanivaló, de nem vészes, szerintem - vagy nemes egyszerűséggel elkapott a sztori -, remekül éreztem magam olvasás közben, szóval tetszett!

És egy érdekesség...
Van egy igen különleges alkotás, az a címe, hogy az Őslakó. Sci-fi film, de...
Nem követek el spoilert, ha elárulom a filmről azt, hogy az egész egy szobában játszódik le, ahol néhány egyetemi tanár - teológia és biológia professzorok, tudósok -, azért ülnek össze, hogy egy kollégájukat elbúcsúztassák, aki tíz év után felmondott az egyetemen. A film az ötödik perctől ki vagy leugraszthat a kanapéról - én a parkettán kötöttem ki, mint mindig, törökülésben -, olyan párbeszédek tanúi lehet a néző, amire még nemigen akadt példa sem a sci-fi, sem pedig a teológia világának alkotásaiból.
Hiába az egyetlen szobás díszlet, hiába a látható minimális költségvetés, hiába a jellegtelen arcú és kinézetű színészek csapata, a már-már elavultnak mondható képminőség és fakó színvilág - a színész-tímet mellékszereplőkként, vagy sorozatok epizód szereplőiként találhatod ismerősnek -, a film tematikája olyan párbeszédeket pakol(t) össze, amiért egyre jobban benne vagy a filmben, szinte ott ülsz a kanapén velük, a szobában vagy te is, a padlón, szőnyegen, kérdeznél és kérdeznél, kérdeznél, és megint kérdeznél, pont úgy, mint a tanárok, akarva-akaratlan azon kapod magad, hogy benne vagy a 'játékban'. Tudatosan úgy épült fel a sztori, hogy egy másodperc sem, egy pillanat se, egy hangjegy, egy nagy totál se vonja el a figyelmét a nézőnek beszélgetésről, csak arra koncentráljon, 'miről beszélgetnek a tanárok.
Szuggesztív és vaskos nyomot hagyhat maga után, sok minden, ami elhangzik abban a szobában.
A film (teljes és tökéletes) megértéséhez kell (!) az intellektus.
Az alkotás visszhangja teológiai körökből szállt alá rendesen, noha szerintem (!) nem blaszfémia, hanem a kereszténységet kritizálja (és sci-fi a műfaja, amibe akármilyen hihetetlenül is hangzik így most, valóban bele is áll.). A keresztény nézőket több ponton is érzékenyen érintette az egyetemi tanár, Oldman története, hatalmas viták zajlottak - és ahogyan látni szoktam a neten, máig durván dúló kommentháború a film hordaléka -, mert olyan szemszögből közelített meg egy rendkívül kényes témát, amire előtte még, tényleg túlzás nélkül mondom, nemigen volt példa. Az alkotás körül materialisták, szkeptikusok, teológusok, paleontológusok is megszólaltak, valóban olyan a téma, ami szerintem lágyan, szelíden, belevezetheti a kettő-húszat stílusosan néhány ideológiába, dogmába, paradigmába, és jól fel is forgatja.
Brutál elgondolkodtató film!
Másfél órás beszélgetés egy szobában...
Ha még nem láttad, szívből ajánlom! (A videómegosztón is fent van. ;) Fent volt. ;)

Miután a novellád kedves bizonytalanságot rejt, és hagy is maga után, gondoltam, nézz meg egy másikat is, ha érdekel ez a tematika. ;)

Ezt pedig itt hagyom. :)))

Pacsi! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=tr_SN5m4Gz8

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2017-06-29 22:36 Aures

Aures képe

Köszönöm, hogy írtál Roah!
Sajnos csak szombaton fogok tudni reagálni, akkor leszek gépközelben! :)
Addig is üdv,
Aures

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

sze, 2017-07-05 09:14 Aures

Aures képe

Szia Roah!

Sajnos csak ma reggel jutottam el oda, hogy leüljek a gép elé és válaszoljak.
Végtelenül hálás vagyok, hogy elolvastad a művemet, és hogy ilyen hosszan véleményezted! Nagyon sokat jelent nekem! :)

Örülök, hogy tetszett, és hogy sikerült elhintenem benned ezt a bizonyos megfoghatatlan-bizonytalan érzést: szerettem volna, ha az olvasóban is felépül valamiféle furcsa sejtelem, ami akkor kapja el az embert, ha úgy érzi, már nagyon közel jár valaminek a megfejtéséhez, talán épp az orra előtt üvölt a válasz, mégis-mégis... valahogy mégsem érti: talán soha nem is értheti. Számomra legalább is ezt az érzést adja a spiritualitás.

Mert engem is a keleti filozófiák és tanok ragadtak el:)) A meditációk például a mindennapjaim szerves részét képezik. (Ugyanakkor azt is szerettem volna, ha a novellát különböző világképű emberek is a magukénak tudhatják.) Ezért is örültem, amikor felhoztad az "illúzió és anyag" témát, különösen, hogy azt a mondatrészt emelted ki hozzá, ami szerintem az egyik legfontosabb része a novellának. Bármit is jelentsen az a mondat, szerintem egész hasonlóan értelmeztük :)) Annyi, hogy én az illúzió szóval kissé bajban vagyok, szerintem inkább nyelvi problémáról van szó, és a valóság szintjén nem olyan fontos az, ami a nyelv (ami szerintem az elme motorja) szintjén látszat vagy valóság. Egy időben mindent illúziónak láttam, ma már azt gondolom: az anyagi világban minden az; és semmi sem az. :))) Erről aztán jó sokat tudnánk beszélgetni, azt hiszem. :) Remélem, egyszer sor kerül rá!:)

Örültem továbbá, hogy felhoztad az Őslakót. Láttam, és nagyon szeretem azt a filmet, pont azokért, amiket leírtál róla. Emlékszem, amikor először láttam én is megfeszülten figyeltem, mondatról mondatra, kockáról kockára ittam magamba a filmet. Kedvet is kaptam, hogy újra megnézzem!

Köszönöm még egyszer a hozzászólásod! Szép napot kívánok Neked! :)

Aures

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.