Varázsló

– Eskü, tényleg éreztem a füstöt! – A pincérlány mézbarna szemébe néztem, de nem sokáig tudtam állni a tekintetét. Zavartan felnevettem.
Aznap más volt az illata. Korábban gyakran hordott valami nehézkes, késő májust idéző virágillatot, de ez most fahéj, gondoltam. Ahogy kihozta a croissant-t és kávét, csak valami halvány sejtelmem volt arról, hogy milyen emlékek mozdulnak meg az érzékeim mögött.
A pincérlány jelenléte feszültséggel töltött fel: ha a közelemben mozgott, a szívem szinte zúgott, mint egy túlterhelt transzformátor. Reméltem, hogy nem hallja.
– Lehetetlen. – Ő is nevetett. – Senki nem dohányzik. Nem is lehet.
Megigazította rózsaszín kötényét. Hátul nem volt összefogva a zsinór, ezért a védőruha ide-oda lengett mozgás közben. Jól állt neki ez a könnyedség.
– Persze, vágom… de mégis… – Nehezen jöttek a szavak. – Tényleg nem érezted? Biztos voltam benne, hogy valaki rágyújtott.
Megrázta a fejét, és szelíden rám mosolygott. Nem személyesen nekem szólt. Mindenkire ugyanígy mosolygott, de szerettem azt képzelni, hogy nem így van. Megszorítottam a kulcstartómat, és arra gondoltam, talán ez a mosoly mégis szólhatna nekem; és csak nekem.
– Tetszik, mi? – kérdezte Erik, óvatosan a lány felé biccentve, amikor az továbbment. Beleharapott a süteménybe, és kedélyes hümmögéssel nyugtázta az ízét. Nem evett szépen, de volt olyan jóképű, hogy még így is kellemes összhangot árasszon magából.
– Ja, nem rossz… – Megpörgettem a kocsikulcsot az ujjamon.
Feltűnt, hogy már többen vagyunk a kávézóban, mint kora reggel: ki-ki a maga újságját böngészte, a telefonját nyomkodta, vagy épp rántottát lapátolt. Az egyik férfi üveges szemmel, csalódottan meredt ki a fejéből; mint a partra vetett hal, aminek már csapkodni sem maradt ereje, de néha még kitátja a száját, hátha csak álmodik, és a vízben ébred.
Evés közben Erik öntudatlanul is a melléhez simította vörös nyakkendőjét. Gyakran csinálta ezt a mozdulatot; sosem értettem.
– Nem rossz… nem rossz… – ismételte a szavaimat és ragyogó mosolyt villantott rám. Nem igazán tudtam, hogy az ételre gondolt-e, vagy a lányra. – Megiszod a maradékot? – Állával a kávémra bökött.
Miközben felálltam, hogy kimenjek a mosdóba, a hasam beleütközött a kis kerek asztalkába, és nem sokon múlott, hogy a kávém ki nem löttyent.
– Megihatod.
A mosdóba menet rám mosolygott egy idősebb pincérnő. Mintha mondani akart volna valamit, de meggondolta magát.
Amikor vizes képpel visszaültem az asztalhoz, Erik nem szólt egy ideig, csak tűnődve vizslatott. Nagy szürke szeme volt, és ezen időről időre őszintén elcsodálkoztam.
– Szeretnéd megszólítani? – kérdezte.
A lányt keresve a pult felé sandítottam. Egy trombitáló figurát ábrázoló fekete-fehér fénykép díszelgett a fejjel lefelé csüngő poharak és fogyasztásra váró szeszesitalok fölött. Mellette egy zöld falióra kattogott. Ilyen távolról nem tudtam kivenni a mutatókat és a számokat sem, a szemüvegem pedig a kocsiban maradt.
– Mennyi az idő? – kérdeztem.
– Úgysem mered…
– Hmm?
– Megszólítani. Gyáva pöcs vagy – vigyorgott.
A fogaim összecsikordultak. Volt olyan megnyerő a kisugárzása, hogy ez szinte bóknak hatott a részéről.
– Nem iszol egy kicsit sok kávét mostanság? – kérdezte.
Vállat vontam. Baloldalt, a mellem környékén tompa nyomást éreztem.
Erik kissé megemelkedett, kezével öntudatlanul is a mellkasához simítva a nyakkendőjét, és ahogy közelebb hajolt, éreztem friss, borókára emlékeztető leheletét, amit még a töltött kifli aromája sem tudott elnyomni.
A csészém felé nyúlt. Abban a furcsa, az asztal fölé görnyedő pózban pillanatok alatt kiszürcsölte a kávémat; közben szürke szemével végig engem pásztázott. Még csak nem is pislantott.
– Fogadjunk, hogy nem mered! – Visszaereszkedett a székébe, és letette maga elé az immáron üres csészét.
– Mit?
– Elkérni a számát.
Nagyot nyeltem. Persze, hogy nem.
– Miért ne? – vontam vállat.
A pincérlány éppen az egyik asztalnál szolgált fel egy korsó sört. A kiürült tálcát magához szorította, és az ujjával valami képzeletbeli zene dallamára kezdett el dobolni rajta; nem először láttam, hogy ezt csinálja.
– Tényleg fogadni akarsz? – kérdeztem.
Erik férfiasan szép arca felragyogott, mintha lámpát gyújtottak volna a fejében.
– Ha ennyire be akarod égetni magad, tőlem csináld nyugodtan!
A kulcstartómat pörgettem az ujjaim között; a rajta látható írógép hol felvillant, hol eltűnt.
– Miben fogadjunk? – kérdeztem.
Vállat vont, és hanyagul csak ennyit mondott: – Az életedben.
Zavartan felnevettem. Annyi év ismeretség után, mind a mai napig meg tudott lepni a furcsa humorával.
– De remélem, tudod, hogy esélytelen – mondta, és úgy tett, mintha csak úgy mellékesen jegyezte volna meg; volt azonban valami furcsa él a hangjában, ami meglepett.
– Ezt hogy érted?
Megszokásból a kávéért nyúlt, hogy megkavargassa, de félúton eszébe jutott, hogy már a sajátját és az enyémet is kiitta. A keze a levegőbe dermedt, amitől egy göcsörtös fára emlékeztetett.
– Nos… – kezdte, és leeresztette a kezét. – Barátok vagyunk, nem igaz?
Úgy tűnt, mintha kacsintani akarna: az egyik szemhéja tudtán kívül leereszkedett, majd újból felnyílt. Furcsa bizsergést éreztem a hátamon.
– Az attól függ, mit akarsz mondani – feleltem.
Megigazította a nyakkendőjét.
– Szóval… – Feltartotta a kisujját, de nem mondott semmit.
– Igen? – biztattam, hogy kezdje már el.
A vendégek gyűlni kezdtek a helyiségben. Az egyik asztalnál egy kék kabátos kislány foglalt helyet az apja ölében.
– Szóval… – A kisujján a köröm fényesen csillogott. – A helyzet az, egyrészről, hogy… nem nézel ki túl jól mostanában.
Csend.
Biccentettem, hogy folytassa.
– Érted, hiába vetted fel a legjobb inged, attól még kövér vagy, mondjuk ki. És napról napra kövérebb vagy.
A kisujj mellé kihajtotta a gyűrűs ujját.
– Kettő: nincs elég pénzed…
– Ahhoz, hogy elkérjem a számát? – szúrtam közbe.
Mintha meg sem hallotta volna, feltartotta a középsőt is.
– Három…
– Három? – kérdeztem vissza, állva szürke tekintetét.
– Felejtsd el…
– Most már mondd ki, ha elkezdted!
Sóhajtott.
– Nézd… összességében ez a lány jobbat érdemel. – Összecsukta a kezét. Pár pillanatig a terítőn dobolt az öklével. – Sajnálom. De ki legyen veled őszinte, ha nem én? Elvégre barátok vagyunk. Ez a dolgom. – Vállat vont.
Lehajtottam a fejem, és tekintetemet az ölembe fúrtam. Hirtelen levert a víz. Igaza van; mint mindig.
A korábban előttem elterülő ropogósnak épp nem nevezhető croissant-ok és fánkok hűlt helyére esett a pillantásom. Éhes lettem.
– Nem baj.
Erik kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Megpróbálhatom így is, nem igaz? – Ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy feszültség gyűlik össze a gyomromban.
Az arcán széles mosoly terült szét, és amikor a pincérlány odalépett hozzánk, suttogva ennyit mondott: – Nem mered.
A lány megvakarta a füle tövét, és közben átható tekintettel fürkészett. Viszonylag széles volt az álla; elsőre emiatt nem is igazán tetszett, de az itt töltött reggelizések alkalmával megszerettem, és újraírta bennem a szépséggel kapcsolatos elvárásaimat.
– Még egy croissant-t és egy vaníliás fánkot szeretnék! – mondtam.
– Kettőt-kettőt – tette hozzá Erik.
– Akarom mondani kettő croissant-t és kettő fánkot – javítottam ki magam –, mellé pedig egy újabb kávét.
A lány megrázta a fejét, mintha zavarná egy gondolat, és újból éreztem fahéjas illatát. Karácsony.
– A szokásos fekete? Három cukorral? – kérdezte. Mézbarna szemével töretlenül figyelt.
A kulcskérdés. Most vagy soha… Elővettem a lehető legjobb vigyoromat.
– Már túl jól ismersz – kezdtem. – Tudod, hogy milyen kávét iszom, de azt például nem tudod rólam, hogy…
– Hogy?
Kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott:
– Hogy varázsló vagyok…
Olyan váratlanul kacagott fel, hogy még nekem is beleroppant az állkapcsom.
– Eskü… tudok varázsolni.
– És hogy csinálod? – kérdezte vidám tekintettel.
Hirtelen mintha maguktól történtek volna a dolgok:
– A szavaimmal. Mindig csak szavakkal…
– Oké, mutasd! – nevetett.
A halántékomhoz érintettem a kezem, és mélyen a szemébe néztem.
– Ki fogom találni a telefonszámodat… Mit szólsz?
– Hajrá! – Abbahagyta a nevetést, és kérdőn nézett rám. Ujjával türelmesen dobolt a hasához szorított zöld tálcán. Nem is tudta, hogy azokkal az ujjakkal éppen ötösbe váltott a szívemben lévő kamrák és pitvarok közti kis apró váltón.
Összeszorítottam a szemöldökömet, mintha koncentrálnék. Erik gyanakvó tekintettel méregetett.
– Szavak jöjjetek, és ragyogjatok fel a tudatomban! – kezdtem rejtélyes hangon. – Már érzem is… Plusz harminchat…
– Eddig nagyszerű.
– Plusz harminchat… hetvenkettő…
A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
Ebben a pillanatban Erik morgott valamit, amitől kizökkentem. Újra kellett próbálnom.
– Plusz harminchat… hetvenkettő… – ismételtem, majd tettetett csodálkozással leeresztettem a kezemet a halántékomról. Megráztam a fejem.
– Basszus… reggel még működött.
– Nem ragyogtak fel a szavak? – kérdezte a lány olyan őszintén, hogy egy pillanatra azt hittem, komolyan kérdezi.
– Nem, sajnos… Úgyhogy segítened kéne.
Reméltem, nem veszi észre, hogy az egész testem remeg.
A lány közelebb hajolt. Az illata megtöltötte az érzékeimet. Émelyegni kezdtem.
– Ha nincs varázslat – vont vállat szomorúan –, nincs telefonszám.
Hirtelen csönd lett. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a szótlan, légüres pillanattal.
– Na, akkor, fekete lesz, három cukorral? – kérdezte.
Megszorítottam a kulcscsomómat, hogy ne látszódjon a kezem remegése.
– És mi lenne – próbálkoztam –, ha megmondanád az utolsó négy számot? A többit meg kitalálom magam.
Egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, de aztán megcsóválta a fejét.
– Talán majd máskor… Addig gyűjtsd össze a mágikus szavakat!
Nem válaszoltam. Teljesen leblokkoltam.
– Leadod a rendelést, vagy sem? – kérdezte. Nem volt goromba, de egyértelműen éreztette, hogy menne a dolgára. Izzadni kezdtem. Hirtelen eszembe jutott, hogy dagadt vagyok.
– Legyen még egy kávé – mondta Erik.
Bólintottam. Ha létezett volna igazság a világon, akkor a fejem most levált volna, és többé semmin nem kellett volna szégyenkeznem.
– Kettő kávét – dörmögtem magam elé.
A lány mintha egy pillanatra elcsodálkozott volna. Az állát hátraszegte, de nem mondott semmit, csak felírta a rendelést. Aztán távozott.
Csend telepedett az asztalunkra.
Erik hitetlenkedve rázta a fejét. Nem tudta eldönteni, hogy nevetni akart-e, vagy sírni. Gondolom mindkettőt.
– Mindegy – mondtam. Idegességemben pörgetni kezdtem a kocsikulcsomat az ujjamon: a tövétől indítottam, és hagytam, hogy egyre magasabbra emelkedjen pörgés közben. Amikor az ujjam hegyéhez ért, Erik rám szólt.
– Tedd azt le! Nem vagy már gyerek.
A kulcscsomó lerepült az ujjamról, és hidegen csapódott a mellkasomnak. Visszatettem az asztalra. A lány illata még ott bizsergett a levegőben, de egyre halványodott. A bal kezem megrándult.
Megigazítottam a hideg izzadságtól rám tapadt inget, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy recsegő térddel fölálltam az asztaltól, és gondolkodás nélkül, mint egy belső parancsra, elindultam a pult felé.
Pár lépés után megdermedtem.
– Ne csinálj hülyét magadból!
Visszanéztem Erikre. Megértően csóválta a fejét, majd hívogatóan felém nyúlt: – Gyere, ülj vissza!
– Te aztán jó barát vagy!
– A legjobb – mosolygott.
Tétováztam.
– Legyünk egy kicsit realisták – mondta, és kezét a térdére fektette. – Maradjunk a földön… Ez a nő szerinted milyen férfit keres? Hmm? Már ha azt feltételezzük, hogy nincs csávója, ami meglepne. Fiatal, jól néz ki, bárkit megkaphatna. Van miből válogatnia. – Hosszan fújta ki a levegőt.
Összevontam a szemöldökömet.
– Ezzel nem segítesz – feleltem.
Keresztbe tette a lábát, és démoni vigyort villantott rám.
– Mi van a kocsiddal? – kérdezte.
– A kocsimmal?
– Igen.
– Miért?
– Hány éves is? – kérdezett vissza. – Harminc?
– Huszonhat – morogtam.
– Egyre megy. És az autórádió? Még mindig ököllel kell ráütni, hogy kikapcsoljon?
Bizseregni kezdtek az inak a kezemben.
Erik mintha szaporábban vette volna a levegőt. Megállt, hogy összeszedje a gondolatait.
– Tegyük fel, hogy odamész, és megadja a számát – mondta végül. – Sőt, legyünk optimisták. Még össze is jöttök. Hurrá! – Ha lett volna szemüvege, akkor most méltóságteljesen leemelte volna az arcáról, összecsukja és szigorú szemmel rám néz. De szemüveg híján csak a szigorú tekintetet kaptam: – Utána mihez kezdtek?
Szótlanul ácsorogtam.
Végigmért, és elhúzta a száját, mintha valami rossz viccet hallott volna: – Ha el akar menni nyaralni, mit mondasz neki? Majd legközelebb, bébi? Majd ha kifizetnek végre a cikkeimért?
Feltartotta a kezét, hogy ne is válaszoljak. Megigazította a nyakkendőjét.
– Talán ő mást keres… – kezdtem bizonytalanul. – Talán nem ilyen anyagias…
– Így van. Egészséget akar, békét és biztonságot – bólintott. – De tudjuk, hogy ezek nem jönnek maguktól. Szóval ne nevettess! Inkább gyere és ülj vissza… Mennyi fánkot kértél? – Az én térfelemre mutatott, mintha azt hinné, hogy az ujjával majd képes lesz varázsütésre odateremteni a rendelésünket.
Egy lépést tettem vissza az asztal felé.
– Talán itt az ideje, hogy lefogyjak. Most már tényleg – mormogtam a fánkokra gondolva.
Erik elmosolyodott.
– Sosem fogsz lefogyni – jelentette ki.
Csak most vettem észre, hogy a bal kezem ökölbe volt szorulva. Ahogy kiengedtem, meglepetten konstatáltam, hogy a körmömmel apró, sarló alakú kis sebeket ejtettem a tenyeremen. Remegni kezdtem.
Visszaültem a helyemre, de félig lelógtam a székről. Készen arra, ha bármikor meggondolnám magam.
A lány kihozta a rendelésünket, és miután elment, hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz Erikkel.
Nagyon jó ízűen evett, időnként még csámcsogott is. Szerette az ujjával végigtörölni az edényeket, és minden egyes maradékot lenyaldosni róluk. Egyszer még az arcához is emelte a tányért, hogy a nyelvét végighúzza rajta. Meglepően hosszú és hegyes nyelve volt.
Egyre többen voltak a kávézóban. A kék kabátot viselő kislány, akire korábban már felfigyeltem, most az asztaluknál guggolt, és valami láthatatlan dolog után nyúlkált. Az apja lehajolt érte, a magasba emelte, mire a gyerek arcon tüsszentette.
– Bassza meg… hol a kezed? – mordult rá a férfi. A lány elégedetten vigyorgott rá.
Erikre néztem.
– Kedves, hogy aggódsz értem – mondtam. – De meg kell próbálnom rendesen beszélni vele. Úgyhogy inkább drukkolj! – Felálltam, és veszettül doboló szívvel újból a pult felé fordultam. Megcsinálom… csak lazán.
Újból megcsapott a pincérlány illata, ahogy egymás vonzáskörzetébe léptünk.
– Nem, nem mész sehova! – Erik hirtelen gyorsasággal kinyúlt, és megragadta a csuklómat. Meglepően erős és forró volt a szorítása. Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről.
– Tessék? – kérdeztem. Elképesztően erősen fogott. – Ez fáj, haver!
Az arca is megfeszült a nyomás közben, de aztán hirtelen megenyhült. Az ujjai egyenként váltak le rólam.
Visszafordult a kávéjához, és ahogy kavargatta, ütemesen verni kezdte a csészéje falát: ting-ting-ting… Végül fölemelte a csészét, és olyan elégséges mosollyal kortyolt bele, hogy egy pillanatra azt hittem, lemaradtam valami mulatságosról.
– Azt mondtam, nem mész sehova.
Szóhoz sem jutottam. A csuklóm lüktetett a szorítása helyén.
Erik továbbra is a csészéjét bűvölte, de én még mindig ott álltam az asztal mellett.
– Azt hittem, ezt már az előbb megbeszéltük… – mondta.
– Igen, de…
– Akkor most befogod a szád… És visszaülsz a helyedre! – Végre rám nézett. Most tűnt csak fel, hogy a szemei milyen távol ülnek egymástól. És hogy a szája milyen vékony. Mint a penge.
Alig kaptam levegőt, ahogy visszaültem az asztalhoz. A sebek égettek a tenyeremben, és közben izzadtam, mint egy ló.
– Jót akarok neked. – Hosszan sóhajtott, és meglapogatta a nyakkendőjét. Kinézett az ablakon, ezzel jelezve, hogy befejezte a mondandóját.
Egy biciklist figyelt. Negyven körüli nő lehetett, félig ülve, félig állva tekerte a rozsdás járgányt. A hátsó küllők közé akadva egy vörös szalag szálldosott a szélben. Nem tudtam volna megmondani, hogy szándékosan lett-e odatűzve a küllők közé, vagy csak valami szemétfoszlány akadt-e bele.
– Mennyi az idő? – kérdeztem.
Erik válasz helyett megvakarta az állát. Amikor elfordult az ablaktól, megdöbbentett a felismerés, hogy öregszik. Ez idáig nem tűnt fel.
– Először meg kell erősödnöd – mondta. – Érzelmileg és fizikailag is. Akkor majd megszólíthatod bármelyik nőt. De addig nem engedem.
– De mi… Mi az, hogy nem engeded? Ez az én dolgom. Neked mit számít?
Konokul meredt maga elé. Most egyáltalán nem tűnt annak az összeszedett, ragyogó férfinak, akinek mindig mutatta magát. A háta kissé meggörnyedt, a szeme alatt sötét táskák rajzolódtak ki.
A lány a szomszédos asztalnál vett fel rendelést. A jelenléte szinte vibrált, mint csukott szemhéjon keresztül a napfény.
– Verd ki a fejedből! – mondta Erik.
Értetlenül felnevettem.
– Mi bajod? – kérdeztem.
– Semmi. De te itt maradsz ennél az asztalnál. Megeszed a kaját, ha kell, rendelsz még pár szart. Amikor tele vagy, fölállsz, fizetsz és hazamész!
A kávézóban most már úgy nyüzsögtek az emberek, mint a legyek.
– Bocs, de nem.
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy nem…
Az arcán összesűrűsödtek, és megvastagodtak a ráncok, olyannyira, hogy szürke szeme szinte besüppedt a koponyájába: távolról és mélyről fürkészett. Önkéntelenül is hátrébb dőltem a székemben.
– Hogy mersz ellent mondani nekem? – suttogta. Egy pillanatra úgy tűnt, nem is a szájával beszélt, hanem ezek a távoli, opálosan ködlő szemek morogtak.
Elhalt a légyzümmögésre emlékeztető zaj; néma csend telepedett a kávézóra. Régen azt mondták, egy angyal szállt el felettünk ilyenkor, de ez a csend más volt: azt hiszem, az az angyal éppen kivégzésre várt.
Valami megváltozott. Az Erikre jellemző boróka illat elmúlt, és helyette rozsdás kipárolgás áramlott belőle. Az egyik izzó hunyorogni kezdett fölöttünk.
Erélyesen köhintett, és megütögette a mellkasát. – Valaki cigarettát szív, vagy mi az ördög ez a szag? – Összevont szemöldökkel hátrafordult, hátha meglátja a szag forrását, és ezzel mintha valami bűvölet szakadt volna meg.
Ebben a pillanatban valaki elejtett valamit mellettem. Lehajoltam, hogy fölvegyem, és egy ráncos kéz találkozott az enyémmel egy ezüstösen csillogó kanál felett.
– Az apám katona volt – suttogta a fülembe a pincérnő, aki korábban rám mosolygott a mosdóba menet. – A fél arcát ellőtték ’56-ban. Mégis, anyámnak ő kellett. – Kellemes vanília illatú volt a lehelete. Egészen közelről láttam ráncos arcát, miközben rám mosolygott. – Érted, ugye?
Fölvette a kanalat, és elillant.
Visszaemelkedtem az asztal szintjére.
– Mire készülsz? – kérdezte Erik, ahogy remegő lábbal felemelkedtem.
Előkotortam a zsebemből egy csomag rágót, kettőt a számba pöcköltem belőle, majd előrébb léptem a rombusz mintás parkettán.
– Visszajössz az asztalhoz! – rivallt rám, de én csak mentem tovább. Bizonyára felpattant a székéből, mert mögöttem hangosan megcsörrentek a csészék és tányérok.
Az egyik asztalon egy használt hamutartó árválkodott, de nem maradt több időm eltöprengeni rajta, mert egyszeriben a lány előtt álltam.
Tűnődő félmosollyal fogadott. Még mindig úgy izzadtam, mint egy dagadt ló.
– Igen? – kérdezte.
Kávéillatú volt a lehelete, kissé kesernyésebb, mint amilyennek képzeltem. Most vettem csak észre, hogy egy nagyobb anyajegy van a bal füle mögött. Eddig hogy nem tűnt fel?
A szívem olyan erősen vert, hogy a fülem sípolni kezdett, és pár pillanatra elsötétedett a látásom.
– Én… – kezdtem, és biztos voltam benne, hogy szörnyen ocsmány, ahogy izzadok. – Én… az előbb csak poénkodtam. – Beismerően széttártam a karomat. – Nem vagyok varázsló.
– Ó, ez szomorú. – Együtt érzően lebiggyesztette a száját.
– De a helyzet az, hogy… egy ideje figyellek, és hát szimpatikusnak tűnsz. Arra gondoltam, mi lenne ha… Érted, ha… – A szavak nem jönnek, és nem ragyognak fel bennem.
Önkéntelenül is visszanéztem a helyemre. Erik kővé váltan állt az asztal mellett.
És akkor hirtelen megváltozott. Mintha ásóval vertek volna vigyort az arcába: hatalmas, visszataszító hasíték vált szét az álla fölött. Rázkódni kezdett, ahogy ez a furcsa vigyor rengéssé erősödött a koponyájában: a feje megnőtt, a járomcsontja kiszélesedett, a szemei szétcsúsztak az arcán.
– Én… – Kirázott a hideg, és hirtelen olyan átható zsibbadás kerített a hatalmába, hogy azt hittem, lebénulok.
Félrehajtotta azt a rémséges fejét, és suttogni kezdett. Pontosan tudta, hogy nem hallhatom onnan, de a suttogása így is hullámokat vetett a bőrömön, és égnek állt a szőr a hátamon.
Furcsa mozdulatot tett a kezével, mintha bűvész trükkre készült volna. Kis híján félrenyeltem a rágót.
– Én… én… – köhögtem, és remegve fordultam vissza a lányhoz, aki összeszűkült szemmel nézett rám: nem tudta eldönteni, hogy vicces vagyok-e, vagy csak szánalmas. – Szóval…
– Igen? – felemelte a kannáját, jelezve, hogy még dolga van.
Sípolást hallottam, mint amikor a teafőző kienged, és egy tűzforró kéz esett a vállamra.
– A barátom szörnyen ostoba, nem is kellett volna idejönnie.
Ránéztem Erikre, és elöntött valami odáig nem ismert iszonyat. Olyan közel hajolt hozzám, hogy megcsókolhatott volna. Az arcán lévő hasítékból áradó, alvadt vért idéző szag az orromat facsarta.
– Ugye jó fiú leszel, és visszaülsz hozzám? – recsegte, és hosszú nyelvével megnyalta formátlan ajkát. A szeme halott fénnyel fürkészett. – Gyere, ülj vissza, mutasd meg, milyen jó fiú vagy… Köszönj el szépen a lánytól! Nem neked való.
Még közelebb tolta azt a borzasztó, torz pofát. Nem tudta elkerülni a figyelmemet az a tengernyi apró lyuk a bőrén, amiken keresztül ritmikusan fújtatott és sípolt, mintha csak így lélegezne. A nyakkendőjét közben ugyanazzal a kényeskedő mozdulattal simogatta, mint általában, és valahogy ettől még furcsábbnak tűnt minden.
– Bocs, hogy zavartalak. Felejtsd el… Minden jót.
Biccentettem a lánynak, és visszaindultam az asztalomhoz.
Csendben ültünk egymással szemben. Nem néztem rá, de végig magamon éreztem a tekintetét. Remegő ujjammal az asztal alatt babráltam a terítőt.
– Sosem fogod megszerezni egy ilyen nő számát – törte meg a csendet azon a furcsa, recsegő hangon a lény. – Egyáltalán az, hogy megfordult a fejedben az ötlet, azt mutatja, hogy egy szánalmas kis lúzer vagy! Jobb lenne, ha tisztában lennél a korlátainkkal! – Hallottam, ahogy nagyot szürcsöl a kávéjából. Nem akartam elképzelni, hogy azokkal a csorba ajkakkal hogyan szürcsöl.
Kiköptem a rágót egy sárga szalvétába. A kezem nevetségesen gyorsan remegett.
– Én… én… – kezdtem, de a szavak nem jöttek. Szúró fájdalom hasított a tenyerembe vájt sarló alakú sebekbe.
Fölöttünk szaporán hunyorgott a lámpaizzó.
– Meg fogok bocsájtani idővel – mondta a lény. – Ahogy mindig. De nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál. Otthon még számolunk ezért. – A csésze halkan koppant, ahogy visszatette az asztalra.
Meg fog büntetni… Összerándult a gyomrom, de a lány illata lassacskán visszaszivárgott az érzékelésembe. Úgy tűnt, mintha hosszú ideig tartó zokogásból ocsúdtam volna fel: hiába a beszélgető emberek, körülöttem hasogatóan éles volt a csend.
Az egyik asztalnál az idős nő szolgált fel, aki korábban leejtette a kanalát. A tekintetünk találkozott; együtt érzően bólintott.
Ha most nem teszem meg, akkor soha nem lesz vége…
– Kérlek… – kezdtem, de továbbra sem néztem az arcára.
Lassan emelkedtem fel, hogy ne látszódjon a remegésem.
– Engedd, hogy odamenjek hozzá!
Megkapaszkodtam, nehogy megszédüljek: a felállástól elsötétedett a világ körülöttem, aztán újból kitisztult.
– Ne játszadozz velem!
– Ez téged nem érint… – kezdtem, és egy pillanatra mindketten elnémultunk, mert bekapcsolták a rádiót. A hírek épp véget értek, és máris dübörögni kezdett valami olcsó mai sláger.
– Meg kell tennem, értsd meg! – mondtam, egy fokkal hangosabban, hogy a zene ne nyomhassa el a szavaimat.
A lény sípolva fújtatott, és forró, rozsdás gőz csapott az arcomba.
– Ha odamész hozzá, megöllek.
Még mindig az asztalba kapaszkodtam, mintha egy sziklaszirtről csüngnék alá.
Bólintottam, és kihúztam magam. A hatalmas belemmel megtaszítottam az asztalt, és a csészék zörögve mozdultak ki a helyzetükből. Nagy levegő… elindultam a pincérlány felé.
Tétován szeltem át a helyiséget. Nevetségesen festhettem, ahogy a dübörgő zenére vonszoltam a hájas testemet.
Azt hittem, a lény utánam veti magát, és a hátamba csimpaszkodik, de nem így történt.
– Kitaláltad végre, hogy mit szeretnél? – kérdezte a pincérlány, amikor elé álltam. Cseppet sem volt barátságos. Az az anyajegy szokatlanul nagy volt a füle mögött.
Görcsbe rándult a gyomrom, és olyan gyorsan préseltem ki a szavakat, hogy nem voltam benne biztos, tényleg megszólaltam-e:
– Csak szerettem volna elkérni a számodat.
A lány elfintorodott. A zene dübörgött.
– Nem adom meg a számomat, ne haragudj. Most pedig, ha megbocsájtasz. – És már indult is tovább.
A helyiség most már dugig volt emberekkel, a rádió üvöltött, de bennem mégis egyre nőtt a csend.
A rémség el kezdett suhanni felém.
– Ez a nő megvet téged – fröcsögte. – Egy dagadt szarnak tart…
A gyomrom bukfencet vetett, és a szégyenkezés végigperzselt a beleimen. A kávézó mozogni kezdett körülöttem. Alig kaptam levegőt.
– És most jó fiú leszel! – mondta, amikor odaért hozzám.
Újból azt a különös, bűvészkedő mozdulatot tette a kezével, majd hirtelen belenyúlt a testembe…
… és forró kezével megragadta a szívemet.
Semmire sem gondoltam. Amikor a valóságról ellibben a fátyol, egyszeriben értelmetlennek tűnik bármire is gondolni. Csak ennyit sikerült kipréselnem magamból: – Levegőt…
Rántást éreztem a testemben, mintha lifteznék, és a lábfejem idétlenül himbálva hagyta el a parketta felszínét: a lény a szívemnél fogva emelt a magasba.
A látásom kezdett elhomályosulni, de nem bántam… akkor legalább nem kell többé azt a démoni arcot néznem.
– Kár volt fogadni, nem igaz? – A lyukacsok elégedetten sípoltak az arcán.
Minél erősebben szorított, annál kevésbé érzékeltem a szoba körvonalait. Rongybabának éreztem magam, ahogy a kávézó közepén lebegtem.
– Ha még egyszer megpróbálsz elhagyni, esküszöm, hogy megöllek, dagadék!
A szívemnél fogva lejjebb rántott magához. Forró, undorító száját az ajkamhoz tolta, és az a förtelmes, démoni arc kitöltötte a világomat.
Valahol a messzeségben egyre csak bömbölt a zene.

Odakint szemerkélt az eső. Szürke, hideg őszi nap volt, és a kabátomat összehúzva még inkább fázni kezdtem. Nehéz lett volna megmondani, hogy esteledett-e éppen, vagy pirkadt. Kipufogógáz és sár szaga elegyedett a levegőben, ahogy keresztülvágtam az úton; a szemközti oldalra érve azonban eszembe jutott, hogy a kávéházban felejtettem valamit.
– Jól van? – kérdezte az egyik felszolgáló, amikor visszaléptem a helyiségbe. Kellemes meleg fogadott. – Nem kér még egy pohár vizet? Az előbb azt hittem, mentőt kell hívnom, olyan szarul nézett ki. Már bocs.
Legyintettem, hogy jól vagyok, és az asztalom felé mutattam. – Csak itt hagytam a kocsikulcsomat.
Út közben senki nem nézett rám, pedig dugig volt a hely, alig fértem át az emberek között. A vendégek csevegtek, jóízűen eszegettek, és egymás satnya poénjain nevetgéltek. Úgy zümmögött a helyiség, mintha legyek milliói repdestek volna benne bolond mód pörögve, akár megannyi apró, részeg dervis.
Rámosolyogtam a kislányra, aki korábban letüsszentette az apját, de az szomorúan nézett vissza rám.
A kulcs nem volt sehol.
– Itt felejtettem valamit – mondtam a pulthoz sétálva.
– Ó, semmit nem felejtettél itt.
Az idős nő volt az. Korábban nem gondolkodtam el rajta, de mintha ismerősnek tűnt volna régebbről, holott biztosra vettem, ma láttam őt először.
– Tessék? – kérdeztem.
– Jól hallottad… Semmit nem hagytál itt.
– De hát a kocsikulcsom…
– A mid?
– A kulcs… tudja, amivel beindítom az autót. A kulcstartó egy írógépet ábrázolt… Elég… Nos elég ronda. Ha egyszer látja, biztosan megjegyzi.
A nő elmosolyodott; rózsaszín ajka vonallá préselődött. Nekem úgy tűnt, mintha percekig semmit nem mondott volna.
Idegesen tekintettem körbe a kávézóban. Újból éreztem a cigarettafüstöt.
– Ne haragudjon, itt szokás dohányozni?
– Már sehol nem lehet dohányozni.
– Igen, de… Tudja láttam egy hamutálat az egyik asztal szélén, úgy fél órával ezelőtt. És még sokkal korábban füstöt is éreztem… és most is…
Elhallgattam.
– Nem jött össze a telefonszám, igaz? Pedig én drukkoltam neked, olyan szép és aranyos fiú vagy – mondta. Őszintének tűnt.
Megcsóváltam a fejem.
– Kedves volt, hogy segíteni akart. Még az asztalnál. Tudja, a kanállal.
Mély barázdái mögött fénylő kék szemével jóságosan kémlelt.
– Tudod, az anyám vak volt… de a kezével persze mindent látott.
Nem értettem miért mondja.
– Hmm – feleltem együtt érzően.
Nagyot legyintett, és újból elmosolyodott.
– Nem akarsz rágyújtani esetleg? – kérdezte.
Szaporán pislogtam.
– Tessék?
– Egy cigarettára mondjuk… – Azzal előrántott valami ősöreg, foszladozó újságpapírra emlékeztető kis pakkot, majd kis kotorászás után egy aranyszínű, barna szipkás cigarettát vett elő belőle. – Ez különleges dohány.
Nem mondtam semmit, csak álltam meredten előtte.
– Van, hogy nem jönnek a szavak – mondta, és jót derült a képemen, ahogy a kezében tartott cigarettaszálat néztem üres tekintettel. – Pedig azok ott vannak, csak arra várnak, hogy elcsendesedj.
– Hmm – mondtam.
– Na, kóstold csak meg… Meglátod, kedvedre lesz! – Közelebb hajolt hozzám, suttogva folytatta, és megcsapott szájának kellemes, vanília illata: – Tudod, a barátod meglehetősen faragatlan úriember. Meddig akarod eltűrni, hogy így bánjon veled?
Tétován a cigarettáért nyúltam, és rágyújtottam. Nem emlékeztem, hogy honnan kaptam a tüzet, nekem biztosan nem volt öngyújtóm, és a nő sem tartott gyufát elém.
Remek íze volt. Éreztem, hogy a tagjaim kiengednek valami réges-régi feszültséget, és szinte felemelkedek, olyan könnyűvé válok.
Ő is rágyújtott.
– Mondd csak, nem érzed úgy, hogy valami nem stimmel? – Kifújta a füstöt. Az arcát közelebb tolta hozzám, és felfigyeltem a vékony, lilás erekre a nyakán.
– De… – suttogtam, aztán csodálkozva felnevettem.
– Mi az?
– Semmi… – feleltem. – Csak hát mindig is úgy éreztem, hogy valami nem stimmel.
A nő arcán most először valami hűvös gondterheltség suhant át.
– Nem gondolod, hogy el kéne tűnnöd innen? Már túl régóta vagy itt. Mikor kérted ki az első kávédat?
– Valamikor nyitás körül.
– Olyan hét felé, igazam van?
– Igen, azt hiszem…
A cigarettájával a magasba mutatott, a füst egyre csak tekergett körülötte.
Először azt hittem, egy egyszerű, zöld faliórát látok a fekete-fehér trombitás fénykép mellett. De ahogy hunyorogtam, észrevettem, hogy számok helyett szíveket nyomtattak rá. A tizenkettes helyén egy üres, kilenc óránál egy megrepedt szív. A számlap többi pontját különös motívumokkal tarkított, félig telt és foszladozó szívek jelölték: egy átszúrt szív, egy füstölgő, egy férgektől hemzsegő… A mutató jelenleg az este tíz környékén ácsorgott: ebben a szívben egy koponya vigyorgott.
– Túl régóta vagy itt. Le kéne lépned… Többször nem mondom. – Egyik kezével megfogta a vállamat, a másik tenyerével pedig meglepően nagyot ütött a mellkasomra.
Kellemes bizsergés járta át a testem, és úgy éreztem, mintha hatalmasat tüsszentettem volna a hátamon keresztül: valami kiszakadt belőlem.
Csak álltam szótlanul, ütődötten vigyorogva.
– Köszönd meg! – mondta a nő.
Egy pillanatra furcsa késztetést éreztem, hogy meghajoljak előtte, de végül is csak bólintottam.
– Köszönöm!
Nagyot szívott, és a cigarettája végén felizzott a parázs. Szájában a füstölgő szállal, ezt mondta:
– És most már húzz innen! Amíg nem késő.
– Oké… Oké, értem. – Elnyomtam a cigarettát, majd elfordultam a nőtől, és elindultam a bejárati ajtó felé.
Egy lépésre voltam a kijárattól, amikor egy ismerős férfihang csendült valahonnan az ablak közeléből. Felállt a szőr a tarkómon.
– Nem felejtettél itt valamit? – Összerezzentem. Lassan a kilincsért nyúltam.
Kulcscsörgést hallottam, és önkéntelenül is hátranéztem.
A vendégek tengerén túl Erik barátságos arca emelkedett ki; feltartotta a kulcscsomót, és kedélyesen újból megzörgette.
Nagyot nyeltem. Sebes tenyeremmel már a hűvös kilincset szorongattam. Csak le kéne nyomnom… Haza sétálok… Lefekszem aludni, és holnaptól minden rendben lesz.
Csak le kell nyomnom…

De volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Még egyszer utoljára a szemébe kellett néznem, hogy lássa, kiálltam magamért. Hogy érezze egy pillanatra ugyanazt a szenvedést, amit ő okozott nekem.
Elengedtem a kilincset. A kezem olyan lassan ereszkedett le, mintha lassított felvételben néztem volna.
Mire észbe kaptam, már átverekedtem magamat az embereken. Amikor odaértem, kivettem a kezéből a kulcsot.
– Holnap újra idejövök. És te nem leszel itt! – mondtam neki, ahogy közelebb hajoltam hozzá, és így folytattam: – Ha mégis eljössz, én foglak megölni téged. Itt, mindenki szeme láttára.
Tágra nyitotta a szemét, de nem vártam meg a további reakciót. Elfordultam tőle.
Már annyian gyűltek össze a kávézóban, hogy teljesen belepték az ösvényt az ajtóig. Egyesek éppen érkeztek, mások csoportosan szedelőzködtek, így meg kellett várnom, hogy feloldódjanak.
– Valami mást is itt felejtettél – hallatszott mögülem.
– Na, ne mondd! – szóltam vissza a vállam fölött.
Nem folytatta, így kénytelen voltam megfordulni.
Az inge mellzsebébe mélyesztette a mutató- és középső ujját, és kis kotorászás után, mintha csak a szívében turkált volna, egy fényképet emelt ki onnan. Felém nyújtotta.
Ahogy megláttam a képet, éreztem, hogy ezer éve visszatartott emlékek forrtak fel bennem.
– Ez… ez… – Remegő kézzel nyúltam a fényképért.
Szavak jöjjetek, és ragyogjatok fel a tudatomban!
– Emlékszel azokra a fura zöld hátú bogarakra, amiket gyerekként összegyűjtöttünk a szobában? – kérdezte.
Nem válaszoltam; a szemembe könnyek gyűltek. Egyre csak a fényképet néztem. Nem is kép volt: sokkal inkább ablak. Bele tudok lépni? Odaát a szüleim még éltek, és elégedetten mosolyogtak rám. Odaát gyerek voltam, vékony, mint a nádszál, de erős, készen arra, hogy megtöltsem fénnyel az életet.
– Néhányuk el tudott menekülni – folytatta. – De meglepően sok bogár volt, aminek ha megnyomtuk a pajzsát, védekezésképp a hátára fordult. – Ránéztem. Őszinte meglepettséget láttam a szemében, ahogy felidézte az emléket. – Simán elmenekülhettek volna; persze azt nem tudhatták, hogy úgyis eltapossuk őket, ha eljutnak a konyhába. Ehelyett a hátukra fordultak, és csak nyújtogatták azokat a pici kis lábaikat. Páran még zümmögtek is!
Továbbra sem feleltem.
– Kérj egy újabb kávét! – utasított. – Sok mindenről kell beszélnünk.
– Nem kérek semmit. – Megtöröltem a szememet az ingujjammal. – És már amúgy is menni készültem. De köszönöm a képet. Tényleg, nagyon köszönöm…
Erik csettintett, és a fénykép hamuvá vált a kezemben.
Csak tátogtam, mint egy döglődő hal.
– Azt hitted, valamiféle ablak, mi? Hogy több, mint egy egyszerű emlék. Te ostoba… Azok a napok elmúltak, és az életed napról napra kilátástalanabb lesz. Semmi sem ment meg a sötétségtől…
A szívverésem gyorsulni kezdett, és még a tarkóm is lüktetett, mintha dobolnának rajta.
A nőre néztem, aki még mindig a pult mögött szívta a cigarettáját. Szelíden megcsóválta a fejét, és suta mozdulattal megdörzsölte a szemét, mintha égetné a füst. Elfordult.
Erik tökéletes arcán győztes mosoly villant.
– Elmegyek – mondtam neki. A hangom erőtlenül csengett.
– Innen már nem mész sehova. – A zöld faliórára pillantott, majd a nyakkendőjéhez nyúlt. Meglazította a csomót, kiengedte a kötést és levette a nyakából a ruhadarabot. Gondosan maga elé fektette az asztalon.
Újból felsejlett az a furcsa, fémes szag, ami korábban is körbelengte a testét.
– Hagyj békén – mondtam –, különben mindketten megbánjuk!
Felröhögött. Az ingét feltűrte egészen a könyökéig, láthatóvá téve a karját sűrűn hálózó vastag ereket.
Remegtem a dühtől; és a szomorúságtól.
– Mit akarsz tőlem? Mi?
– Mindent…
Összeszorítottam az öklömet, és a körmömmel mélyen a húsomba vágva felszisszentem, ahogy a korábbi kis sarlók felnyíltak.
– De ha ennyire meg akarsz szabadulni tőlem, csak tessék! – tárta szét a karját. – Csak mondd ki a bűvös szavakat, és már itt sem vagyok!
Szavak jöjjetek, és ragyogjatok fel a tudatomban!
Valahol a tömegben a kislány keservesen felzokogott, még az apja csitító hangja sem tudta lenyugtatni. Fölöttünk a lámpákban hangos pukkanással engedett ki az egyik izzó, és hirtelen belém villant egy régi karácsony emléke. Fahéjas alma, csomagolópapírok zizegése… és az írógép zsírosan fénylő, hűvös billentyűje, ahogy mutatóujjammal először érek hozzá.
– Csak egyetlen szó! Mondd ki! Fizetek, és már itt sem vagyok.
Szavak jöjjetek…
De azok nem jöttek. Már réges-rég elfordultak tőlem. Ahogyan én is tőlük.
Előreugrottam, és a sebektől véres tenyeremmel torkon ragadtam őt.
A kislány olyan keservesen zokogott, hogy az apja felkapta, és bizonyára kivitte a kávézóból, mert egyre távolabbról szólt a hangja.
Erik viszont csak nevetett, hiába fojtogattam most már két kézzel.
Hangosan… Hisztérikusan… Örökké…
…Szavak…

*

Elza egy zöld csésze törmelékeit seperte a parkettán. Cigarettafüst marta a szemét, de elhessegette a képzetet. Senki nem dohányzik.
Az ajtó csilingelt, új vendég érkezett.
Ahogy felkotorta a csészét, meglátta a kávéját magányosan kavargató fickót az ablaknál. Csak nem… A férfi ügyetlenül megtörölgette a szemét, majd köhintett egyet. Remélte, hogy nem könnyeket látott az arcán.
Talán túl durva volt vele. Remélte, hogy nem ő bántotta meg ennyire. Távozáskor mindenképp rá fog köszönni, hogy érezze, semmi baj nem történt:„És gyakorold még azt a bűvész trükköt!”
A férfi egyre csak a kávéját kavargatta; a kanala fémes hangon ütődött a porcelán falának valami különös, túlvilági ritmusra. Ting-ting-ting…
Az új vendég odalépett Elzához, aki őszinte örömmel fogadta az ismerős arcot, de gondolatai még mindig a férfi körül jártak.
Kisimította rózsaszín kötényét. A fickó ritmikusan ütődő kanalát figyelve hirtelen eszébe jutott, hogy mennyire szeretett volna megtanulni dobolni. Mostanában gyakran felmerült benne egyébként is, hogy miért ne dobolhatna?
Gyerekkorában rendszeresen átjárt püfölni a szomszédlány pattanásos bátyjának a dobkészletét, csak azért, hogy a dolgok megváltozzanak: olyankor annyira felgyorsult az idő, hogy szinte megállt, ő maga pedig még a saját nevét is elfelejtette. Olyankor Apa nem létezett. Talán sosem volt boldogabb, mint akkor.
Időnként most is dobolt az ujjával a pulton, a tálcákon… vagy épp csak a levegőbe, de ez utóbbin egészen meglepődött volna, ha valaki szóvá teszi neki, mert nem volt tudatos a részéről.
– Helló, mi ez a félmosoly? Csak nem elvarázsoltak? – A barátnője sokat sejtetően vigyorgott, miközben helyet foglalt a pultnál. Vörös kabátját maga alá terítette, hogy arra ülhessen.
Elza fél szemmel az ablak mellett ücsörgő szótlan figurát leste továbbra is. Az hunyorogva tanulmányozta a saját tenyerét. Talán az utolsó négy számot megmondhattam volna. Nem volt egy kisportolt figura, kissé elhagyta magát, de ha edzene, egész jól nézhetne ki, gondolta. Az illata így is jó volt. Fenyő?
– Időnként azon gondolkodom, hogy veszek egy…
A kávéfőző berregése egy pillanatra kizökkentette.
– Mit is kérdeztél?
– Semmit – mosolygott a vendég.
A férfi fizetett az egyik pincérnek. Esetlen mozdulattal fölállt, eltette a kulcsát, és izzadt ingére kanyarította szürke kabátját. Le-lebicsakló nyakkal, görnyedt vállal csoszogott ki a kávézóból. Varázsló… gondolta Elza, de mire észbe kapott, már nem tudott utána szólni.
Különös fájdalmat érzett a mellkasában. Összerezzent, amikor az ismerőse megérintette a kezét.
– Szóval, mi a nagy terv? Mit akartál venni? – kérdezte a nő, és kért egy húsos szendvicset.
– Ja, igen… – A bejárati ajtó becsukódott a férfi után. Az üvegen keresztül látta, ahogy fáradtan vonszolja magát az úton, és egyre távolodik. Elza csuklóján egy régi heg kezdett bizseregni, és önkéntelenül is végigsimított rajta. – Nem tudod, mennyi az idő?
A barátnője mintha meg sem hallotta volna a kérdést. A körmét piszkálta.
– Szóval… – mondta Elza –, szóval csak azon gondolkodtam mostanában, hogy… hogy veszek egy dob szettet. – Nagyot sóhajtott, és elnevette magát. Milyen furcsa is volt kimondani ezeket a szavakat. Dob szett.
– Igen… – folytatta. – Azt hiszem, szeretnék elkezdeni dobolni. Anno még egy bandát is akartunk a szomszéd lánnyal. – Az emlék ragyogó színnel és illattal tört fel benne.
A barátnője épp jóízűen rágta az első falatokat a húsos szendvicsből, ezért Elza nem értette, hogy mit mondott.
– Tessék? – Közelebb hajolt hozzá a pult fölött, és elcsodálkozott, hogy a nőnek milyen nagy és hegyes fogai vannak.
– Azt mondtam, hogy soha nem fogsz dobolni.

4.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2020-08-29 17:13 Dana

Dana képe

Okés, engem megvettél. El kell még egyszer olvassam majd figyelmesen, de nagyon tetszett a hangulat, plusz az, ahogy az ábrándokból egyfajta rémálom lett, nyomasztó képek.

Találtam nagyon tetszetős megfogalmazásokat, mint: "Nem is tudta, hogy azokkal az ujjakkal éppen ötösbe váltott a szívemben lévő kamrák és pitvarok közti kis apró váltón."

Viszont találtam suta megfogalmazást is:
Összeszorítottam a szemöldökömet, mintha koncentrálnék. --> Ráncoltam a homlokom, mintha koncentrálnék. (A szemöldököt szerintem nem szoktuk összeszorítani, inkább összehúzni.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2020-08-31 20:42 Aures

Aures képe

Köszönöm szépen a véleményt, örülök, hogy összességében tetszett!:)
Kár a szemöldökért, utólag zavaró számomra is:)

____________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

h, 2020-08-31 19:37 Kentaur

Kentaur képe
5

Nicsak, kit fújt ide a szél ismét!
Van benne pár apróság, egy vesszőgond itt, egy rossz szóválasztás ott, de imádtam. Az a fajta történet volt, amire vissza fogok emlékezni, ha felébredek éjszaka és úgy érzem, a hajnal sose fog eljönni.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2020-08-31 20:44 Aures

Aures képe

Köszönöm neked is, Kenta! Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett!:)

____________
Behunyom a szemem, hogy lássak.