Álmaim lovagja

18 éven felülieknek! 

Tekintetemmel végigsimítottam a kastély faragott, gyönyörű ívű lépcsőkorlátját, a magas tornyot, az üvegablakok színes ábráit.

Meseien nézett ki az egész környezet, pedig valóságos volt. Az egykori hercegi kastély tágas, aranyozott freskókkal díszített szobáit, termeit ma már turistaszállásnak adja ki egy élelmes vállalkozó. Vagy talán egy hercegi sarj…

Álmodozva jártam végig a főépületet, egyfajta elvarázsolt hangulatban. A bálterem falán körbefutó karzaton látni véltem az álarcos dámákat, akik sejtelmesen kacsintanak elő legyezőjük mögül, a fegyverteremben lépteimre megcsörrent a kard az oldalamon. A különös kábulat végigkísért a parkon, a szabályosan nyírt sövényekkel szegélyezett sétányon le egészen a halastóig, melyen borzongatóan kecses, szinte törékenynek tűnő fahíd ívelt keresztül. Megálltam a közepén, és királynő volt a tükörképem, tündér, aki a tó égkék vizében sellőkkel és tavirózsákkal játszik.

Közeledő csoportom vidám zsivaja és az idegenvezető színtelen, monoton hangja rántott vissza az álmodozásból.

– …a költő ezen a hídon írta meg híres-szerelmes versét a hercegnőhöz. A mű esztétikai értékét növeli, hogy…

Nem figyeltem rá, a mögötte álló kastélyt néztem, ahogy ékszerként ragyogott a napfényben. Az egész annyira szép volt, hogy szinte el se hittem. Lassan követtem a többieket, nézelődve, mint minden turista, közben nem engedtem kizökkenteni magam a gyermeki meseváró hangulatomból.

Órákkal később, a látványtól eltelve, elfoglalhattuk szobáinkat. Ez sem okozott csalódást, bár nem voltak tágas hálótermek, csak apró szobácskák, de a kastély hangulatát sikerült megőrizni az átépítéssel együtt is. Egyre inkább vágytam rá, hogy megismerjem a tulajdonost, az elmét, aki ezt az egészet kitalálta, hogy a varázslatot megőrizve turistákat lásson vendégül. Már csak a bálra voltam kíváncsi, ami este várt rám.

Halkan kopogtak. Az idegenvezető lépett be. Egy magas, vékony, szikár nő, haja lazán hátrafonva, kemény arcvonásait derűs mosollyal ellensúlyozva.

– Ha berendezkedett, akkor szívesen látjuk ebédre a nagyteremben. Étkezés után pedig megtekintheti a jelmezkölcsönzőt, és ha kedve van, választhat is ruhát a ma esti álarcos bálra.

Megköszöntem szépen az ajánlatot, és kitessékeltem a szobából. Távozásával hírtelen nagyon magányos lettem. Valakivel meg akartam osztani a varázslatot.

Összegyűltünk az egyik szobában. Csak lányok, mind piros arccal, ragyogó szemmel, mint egy csapat csacsogó kislány a karácsonyi ünnepség előtt. Tudtuk, hogy ma este történni fog valami: jön a királyfi, vagy táncra kér a hétfejű sárkány - hiszen miért is ne?! Ez itt a gyermekkori mesék birodalma, itt bármi megtörténhet.

Nevetve segítettük egymásra az uszályos, nehéz selyemruhákat, készültek a frizurák, a sminkek, száznyi illat keveredett bódítóan a levegőben.

Szentély volt ez, az álmok temploma.

A tulajdonos gondoskodott ékszerekről, maszkokról is. Az élethű gyémántok, smaragdok, ametisztek szikrát szórtak a gyertya alakú lámpák fényében, versenyre kelve a női szemek ragyogásával.

Megálltam az embermagas, ovális tükör előtt. Először nem is mertem belenézni, inkább az azt körülfogó ezüst keretet vizsgáltam, csodálva a kígyózó indákat, a szépen megmunkált virágokat.

Végre erőt vett rajtam a vágy, és megnéztem magam.

Egy idegen szépség állt velem szemben, derekát észrevétlen karcsúsította fűző, mély kivágású, türkiz szín selyemruháját finom csipke, ezüsthímzés díszítette. Magasra tornyozott hajában apró, ezüstszín ékszerek lapultak fel- felcsillanva, mint a szentjánosbogarak.

Egészében véve nem is hittem, hogy ilyen gyönyörű vagyok.

A varázslat nem csak rajtam fogott. A többiek arcáról is eltűnt a hétköznapok fásultsága; ráncaik kisimultak, tartásuk büszkévé vált. Kezdtem megérteni a régmúlt dámáinak titkát: ezekhez a ruhákhoz méltóvá kellett válni, a hosszú uszályt, a fűzőt nem lehetett görbe derékkal, roskadt vállal hordani. Ettől volt királynői a tartásuk, a mozgásuk.

Mire leértünk az északi szárny földszintjét elfoglaló bálterembe, már erősen megszínesedett mindőnk arca. Kanyargós volt a csigalépcső, nehéz a légzés a szűk derekú ruhákban, ám a terem mindenért kárpótolt.

Férfiak álltak bent, daliás tartású nemes urak, mentéiket ezüst és arany paszomány díszítette, és még az sem csökkentette férfiasságukat, hogy némelyeket felismertem az álarc ellenére: az autóügynököt a nagy kerek pocakjáról, az egyetemi oktatót az ikszlábáról. Nem számított, vártuk a folytatást.

Halkan szólt a zene, ragyogtak a gyertyák, mindenki kint hagyta a buszban a régi életét, a felnőttségét.

Táncoltunk, keringtünk a teremben körbe-körbe, már szédültem, alig álltam a lábamon, mikor táncosom elengedte a derekamat. Elvesztettem az egyensúlyomat, nekitántorodtam az ajtónak. És, miként a mesében lennie kell, belépett egy délceg ifjú, fekete mentében, éjszínű álarcban és elkapott. Erős karjával megtámasztotta a derekamat és kitámogatott a balkonra. Nem szólt, csak nézett rám kék szemeivel, majd hihetetlenül gyengéden végigsimított az arcomon. Tudtam, hogy ő a nagy, az égig érő szerelem. Táncba vitt, de akár el is rabolhatott volna, hagytam, hogy sodorjanak az események. Tenyere a derekamra simult, lehelete a nyakamat súrolta, izgatóan-csiklandóan emelgetve pár apró hajszálat. Elveszett időérzékemet a nagy ingaóra hozta vissza: lassú, komótos kongással éjfélt ütött. Ezek szerint órák óta forogtunk már, egymás mozdulatának ritmusára lélegezve...

Táncosom megdermedt az óra hangjára, megragadta a kezemet, csókot lehelt rá, és nyugodt léptekkel kisétált a kétszárnyú ajtón.

Rémületemben mozdulni se bírtam. Az nem lehet, hogy elmenjen, így nem érhet véget a történet! Tartozik annyival, hogy befejezi a mesét a boldogan éltekkel és a többivel...!

Felkaptam a ruhám szegélyét és rohantam utána. Ki a teremből, le a lépcsőkön, át a holdfényes sétányon. Szívem ritmusa a fülemben dübörgött… és elhagytam a fél pár cipőm.

Végre kiértem az udvarra. Tele volt emberrel, fáklyák világították meg a teret, ahol tombolt az utcabál.

Kábult lepkeként bolyongtam a tömegben, de táncosomat nem találtam. Meglopottnak, kisemmizettnek éreztem magam, a szomorúság beborította a lelkemet.

Lerogytam a kastély lépcsőjére, letéptem pillangó álarcomat, és elbőgtem magam.

Nem tudom, hogy a szőke lány mikor ült mellém, de egyszer csak ott volt. Vigasztalóan simogatta a hajamat, majd kézen fogott és bevitt az egyik fürdőszobába. Fényűző berendezése, medence méretű fürdőkádja ezúttal hidegen hagyott, szinte nem is láttam egyre záporozó könnyeimtől.

A lány vigasztaló szavakat mondott, lemosta az arcomat és lesegítette a ruhát is rólam. Vizet engedett a medencébe, majd beleállított. Halkan csobogó hangja megnyugtatott, kezdtem nevetségesnek érezni az egész estét. Királyfi, mese, álarcosbál...?!

Lehunytam a szemem és nem álmodtam tovább.

Mire felnéztem, a lány már bent ült a medencében, velem szemben, ruhátlanul.

Észrevétlenül közelebb húzódott hozzám, majd gyengéden megcsókolt. Döbbentem hőköltem hátra, de ő nem engedett el. Kíváncsiságom erősebb volt az ellenérzésemnél. Hamarosan egyforma gyengédséggel simogattuk egymást.

Melle bársonyosan simult a tenyerembe, karcsú dereka vágyakat ébresztett. Végigcsókoltam lapos hasát, gerincének ívét, megsimogattam izmos combjait.

Lebukott a víz alá, és mikor felemelte fejét, vállig érő haja nedvesen simult arca köré. Közelről néztem az arcát, lezárt szemeit – és gyönyörűnek láttam.

Megint lebukott a víz alá, valamit matatott, majd hozzám simult.

Döbbenten éreztem, hogy valami belém hatol. Nem volt kellemetlen, de ebben a helyzetben idegennek éreztem. Lenyúltam a fenekéhez, hogy lecsatoljam a művégtag szíjait, de nem találtam.

Körbesimítottam a combjait, majd kezem az ágyékára, összetapadó testünk válaszvonalához ért.

És ott, ahol a mű eszközt sejtettem, ujjaim élő-eleven szövetet, valódi húst tapintottak.

Döbbenettől elkerekedett szemmel néztem fel rá, de égkék tekintete mindent megmagyarázott.