+ Csak munka

Hajnali négy óra. A városban ekkorra már a legvadabb bulik is kifulladtak, a megrészegült, túlpörgött fiatalok lassan hazafelé veszik az irányt. Istenem, vezéreld lépteiket, óvd meg őket útjukon, és vezesd biztonságosan egészen otthonuk kapujáig! Nehogy aztán itt kössenek ki nekem a sürgősségin, és megint azzal teljen a műszakom, hogy érdemi munka helyett a sok részeg bugyuta hőzöngését hallgassam, miközben megpróbálom ellátni az imitt-amott összeszedett sérüléseiket.

Gyűlölöm a szombat estéket! Mindenki másnak, az emberiség normális részének ez a féktelen szórakozás vagy a meghitt otthoni pihenés időszaka, számomra pedig a legkeményebb meló ideje. Ma is rengeteg hülyével hozott össze a sors: ott van például a betépett, csontrészeg csajszi, aki kézzel-lábbal tiltakozott a gyomormosás ellen, vagy az az agresszív középkorú nő, akit gipszelés közben három megtermett rendőr alig bírt féken tartani. A lököttje a háza földszinti ablakából vetette ki magát öngyilkossági szándékkal, de olyan szerencsétlenül esett, hogy ripityára tört a bokája. Most majd vár rá egy-két műtét és vagy három hónap rehabilitáció. Remek. De a nap csúcspontja az a fiatal fővárosi nyikhaj volt, aki kardiológus létére úgy berúgott a Szépasszony-völgyben, hogy lendületesen pofára esett, és arcával szó szerint letarolva a rózsalugast, a szennyvízcsatornában kötött ki. A marhája magából kikelve bizonygatta (mellékesen nagyképűen szidva a helyi sürgősségin dolgozó kollégák szakmai hozzáértését), hogy huszonhét éves ember létére a mellkasában érzett szaggató fájdalom egész biztosan szívizominfarktus következménye, és nem annak a harminc darab rózsatövisnek köszönhető, amit épp a bőréből próbáltunk kibányászni. No, semmi baj, majd a detox után megváltozik a szakmai álláspontja. 

Számtalanszor láttam már, miként másnapra kijózanodva a legnagyobb duhajkodók is lesütött szemmel, a szégyenkezéstől lángoló képpel kullognak hazafelé a gyűrött, összehányt ruhájukban. Csak legyen már reggel, tartanánk már ott!

Úgy negyed ötkor, mikor az utolsó beteget is elláttam, megengedtem magamnak pár perc pihenőt: sajgó gerincemet kinyújtottam a kemény priccsen, és az újszülöttosztályról rendületlenül átszűrődő csecsemőkórus andalító zúgása mellett szinte azonnal álomba merültem. Ismerős zaj ébresztett fel: ajtó csapódott, és lábdobogás kíséretében ritmusos nyikorgás közelített a folyosón. Francba, megint itt van az esetkocsi! Hányszor kértem őket, hogy olajozzák már meg a hordágyuk idegesítően nyiszogó kerekeit!

A telefont már meg sem vártam, csak felkaptam a köpenyemet, a fonendoszkópot, és elindultam az ambulanciára. A homályos folyosón egy egész csődület fogadott: egy hordágy, mentősök serege és jó pár rendőr.

– Hát itt meg mi a fene folyik? – kérdeztem Józsitól, a rohamkocsi ápolójától.

– Reggelt, Doki! Hoztunk két beteget, a fiúval a roham egyenesen a trauma ambulanciájára száguldott, de a nő a tiétek lesz.

– Miért, mi baja?

–  Intox, valószínűleg benzin – szólt közbe a pultnál adatokat egyeztető mentőtiszt.

– Benzin?! Kocsinak hitte magát?

– Annál azért súlyosabb a helyzet – szólt a mentős, és közelebb lépett. – A szomszédok hangos ricsaj miatt riasztották a zsarukat, azok pedig minket. A jelek szerint a betegünk a benzin egy részét megitta, másik részét vénásan adta be saját magának, emellett találtunk a helyszínen üres rivotrilos és frontinos dobozokat, vehetett be a gyógyszerekből is. De tette ezt csak azután, hogy kalapáccsal fejbe verte az élettársát, és vagy negyvenszer megszúrta a szerencsétlent a kenyérvágó konyhakéssel. Eztán mindkettejüket leöntötte üzemanyaggal, felvágta az ereit, ráfeküdt a pasasra, átölelte, és megpróbált halottas máglyát gyújtani. Úgy viking módra, érted? Ez, hála a Magasságosnak, nem jött össze neki, mert időközben elvesztette az eszméletét. Gondolhatod, mi lett volna, ha hajnali négykor tűz üt ki egy nyolcemeletes lakóépületben!

Egy ideig csak bámultam a mentőst, de miután mindenki komoly maradt, be kellett látnom, hogy ez nem csak egy rossz vicc.

– Viki – fordultam a pultos lányhoz –, hányszor kértem, hogy ha jön egy eset, akkor igenis kapcsoljátok fel a villanyt, és legyen világos! Oké? Szart sem látok így, gondolom, ti sem. Na, robogjunk az ambulanciára, ott majd jobban szemügyre tudom venni a pácienst!

Odabent a csapat már készen állt. A nővérek álmosan, gyűrött arccal, a szokásos viccelődés nélkül, de gyorsan és hatékonyan munkához láttak. Az ollóval levágott, vértől csatakos, benzintől bűzlő ruhák cuppanva landoltak a padlón. Az asszony ránézésre lehetett vagy ötvenéves, teste formátlan, arca püffedt, szeméremtájéka hanyagul borotvált. Nem volt teljesen eszméletlen, éppen motyogni próbált valamit, igyekezett ellenállni, de kapálózását nem lehetett tudatosnak nevezni, inkább alapszintű ösztönös mozdulatok, reflexszerű automatizmusok voltak ezek. Egy perc sem telt el, a nő máris lecsupaszítva feküdt a vizsgálóasztalon. Nekiláttam alaposabban megvizsgálni:

– Doki, ezt nézd – szólt közbe Gabi nővér, miközben egyik kezével a beteg jobbját, másikkal a branült fogta.

A nő mindkét alkarja csakúgy vöröslött a sok tűszúrás nyomától, túlnyomó részük réginek látszott, de akadt köztük egészen friss is, a csuklók felett pedig típusosan önkezűségre utaló harántvágások díszelegtek. Némelyik elég mélyre hatolt, a sebszéleknél gyöngyházfényűen egy-egy átmetszett ín csillant meg.

– Hát, nem lesz egyszerű vénát találni, lányok. Szóljatok, ha nektek nem megy, majd megbököm én. Ja, és csörgessétek meg Levit, mert ehhez az esethez ketten kellünk.

Nem szívesen ébresztettem fel a kollégát, aki már reggel óta talpon volt, de a beteg állapota két orvos jelenlétét kívánta. Van ilyen.

– Paraffin van kéznél, gyerekek? – kérdeztem.

– Hozom, Doki – szólt a nővér, és elsietett.

– Az meg minek kell, síkosítónak a szondához? – kérdezte az egyik kezdő kiscsaj, látván, hogy kezdem kibontani a gyomorszonda szettjét.

– Annak is jó lesz, de legfőképpen azért kell, mert vegyi úton megköti a benzint, emellett bevonatot képez a gyomorfalon, amivel meggátolja a méreg felszívódását. Na, fogjátok meg, gyerekek!

A nővérek határozottan megfogták a beteg kezét-lábát, egyikük rögzítette a fejét, én pedig igyekeztem minél gyorsabban ledugni az egyik orrlyukon a vékonyka csövet. A nő öklendezett, próbált kapálózni, de ilyen bódult állapotban esélye sem lehetett ellenünk. Mikor a szonda vége a gyomorba ért, egy öklendező mozdulat csúcsán előbb tekintélyes mennyiségű gáz, utána szinte víztiszta vegyszer tódult ki a csövön, és a padlóra fröccsent.

– Zsákot, gyorsan! – kiáltotta a jobbomon álló beteghordó legény, és öklendezi kezdett.

Először nem értettem, mi baja, de egy pillanattal később a bűzfelhő engem is beterített: atyaég, ennek aztán van ereje! Gyógyszer, benzin, valami ételmaradék és olcsó pálinka gyomornedvben oldott egyvelege még az én edzett bendőmet is majdhogynem kifordította. Miközben igyekeztünk sürgősen leszokni a légzésről, az asszony erőlködött egyet, és megtoldotta a gyönyörünket még egy jókora adag híg, zöldessárga széklettel is, mely a pelenkából kiszabadulva szép csendesen a padlóra folydogált. „Jobb lesz sietnünk egy kicsit, mert a jelek szerint a méreg már a bélrendszerbe jutott!” – gondoltam magamban, bár megszólalni nem mertem. A szaglószerveink ellen indított komplex támadás hatására a nővérek öklendeztek, szitkozódtak, és elfordítva a fejüket igyekeztek egy korty tiszta levegőhöz jutni, de a pácienst nem eresztették el. A hátam mögött lábdobogást hallottam, a látóterembe két kéz nyúlt be, és műanyag zsákot erősített a cső végére, valaki más pedig egy lepedőt hajított a szagos tócsára. Ablak csapódott ki, a hajnali hűvös szellő csodálatos elixírként űzte el a bűzt az ambulancia terméből. Végre! Miután emésztőrendszere megszabadult a toxikus anyagtól, és helyére a paraffin került, a betegünk megnyugodott, és el lehetett ereszteni.

Kihasználva az alkalmat, gyorsan lemosdattuk, bekötöttük az infúziókat, vért vettünk, EKG-t készítettünk, és részletesen megvizsgáltam a csuklón látható sebeket. Nem volt vészes egyik sem, artéria, nagyobb véna nem sérült, csak a bőr alatti ereket vágta át a szerencsétlen, na meg a hajlítóinakból egy párat. Rendbe lehet tenni, még használhatóak is lesznek a kezei. Hirtelen eszembe jutott valami, amit a mentősök mondtak, nevezetesen az, hogy az öngyilkosjelöltünk megpróbálta felgyújtani magát az áldozatával együtt. Hát ezért nem jött ez össze neki, ezért nem lett nagyobb baj! Túl mélyre vágott, túl éles lehetett a kés! Szerencsére, mert miután az inakat is átmetszette, már esélye sem volt bármit is rendesen megfogni! A gyufa egyszerűen kifordult a kezéből. Miken múlnak emberéletek! Ha abban a panelban hajnalok-hajnalán tűz ütött volna ki…

Az asszony éledezni kezdett, egy pillanatra kinyitotta még a szemét is. Valamit mondani próbált. Közelebb hajoltam:

– Árpi, Árpi! Hol van Árpi? – motyogta.

– Ki az az Árpi? – kérdeztem vissza.

– A kedvesem, a szerelmem… – hangzott az elhaló válasz.

– Sajnos fogalmam sincs, hol lehet az illető, asszonyom, de ez most nem is fontos.

– Márpedig fontos, mert az említett illető már a patológián pihen – szólt valaki a hátam mögött.

Megfordultam, és a baleseti ügyelet vezetőjét láttam meg a nyitott ajtóban. Kérdő tekintetemre válaszolva Kiss doktor folytatta:

– Ennek a… nőnek az élettársát hozta be a másik mentő. Esélye sem volt a csókának. A csaj előbb kalapáccsal fejbe verte, aztán vagy negyvenszer megszúrta. Azt sem tudom megérteni, hogy a mentősök hogy tudták életben tartani a kórházig! A huszonötöt sem töltötte be a szerencsétlen, mellesleg unokaöccse volt eme hölgyeménynek, legalábbis a zsaruk szerint – mondta, és nekilátott megvizsgálni a beteg sebeit.

– Az inakhoz műtéti körülmények kellenek majd, de összességében semmi az egész, majd reggel összeférceljük, ha még él. Most elég bekötnötök a sebeket. Na, szevasztok – mondta a kollégám, és további kommentár nélkül kivonult a helyiségből.

Figyeltem a görnyedt hátát, csoszogó járását, lehorgasztott fejét, és biztosan éreztem, hogy nem csupán a fizikai fáradtság az, ami ma éjjel megroppantotta a gerincét.

Az asszony közben kezdett elcsendesedni, légzése elnehezült, ajkai kellemetlen, kékes árnyalatot vettek fel. Ettől féltem, a benzin felszívódva a tüdőn választódik ki, és menet közben rendesen odacsap a tüdőszövetnek, az megduzzad, vizenyőssé válik, ennél fogva az oxigén útja jelentősen megnő. Ha nem történik semmi, a beteg szép lassan belefullad a saját tüdővizenyőjébe.

– Csajok, asszem intubálnunk kell, méghozzá azonnal! Levi hol van? – kérdeztem, és előkaptam az ambuballont.

–  Jövök már! – hangzott a kollégám álmos hangja, aki épp ekkor csoszogott be a másik ajtón. – Te, Laci, igaz, amiket a pultosok pletykálnak: ez a nő tényleg az unokaöccsével hált, akinek aztán szétverte a fejét és fasírttá trancsírozta fel?

– Úgy tűnik, sőt, fel is akarta gyújtani mindkettejüket az egész lépcsőházzal egyetemben. Nem rajta múlt, hogy ez nem sikerült. De figyelj, Levente, mindjárt leáll a légzése, gépre kéne tennünk. Csinálod te? Végtére is neked ebben nagyobb gyakorlatod van, tudod, én csak egy elvetemült belgyógyász volnék.

– Biztos vagy benne? – kérdezett vissza a kolléga.

– Természetesen, hisz neked van intenzíves képesítésed. Ez nem is kérdés!

– Félreértesz. Biztosan gépre akarod tenni? – kérdezte meg olyan csendesen a fiatalabb kolléga, hogy más ne hallja a mondandóját.

Egy pillanatra megállt a kezemben a laringoszkóp, aztán végignéztem az előttem fekvő förmedvényen, és csak a beteget láttam benne. Az a dolgom, hogy segítsek rajta, nem az, hogy megítéljem. Lehet akár szörnyeteg is, számomra ez nem jelenthet semmilyen különbséget. Ez az eset is csak egy a többi közül, ez is csak munka.

­– Csináljuk – határoztam, és kezemet a nő tarkója alá csúsztatva, intubációhoz hátrabillentettem a fejét. – Sietnünk kell.

 

4.8
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.8 (5 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2012-09-26 19:37 B.L.Torkin

B.L.Torkin képe

Nos, ez egy apró kóstoló abból, amit akkor csinálok, amikor épp dolgozom. Igyekeztem élethűen ábrázolni az eseményeket, bár az SBO-s műszak hangulatát (hát még a szagokat!) papíron elég nehéz visszaadni. Megtörtént eset ez is, benne volt a helyi hírekben. Sajnos nem kitaláció.
Ja, a nő túlélte.
Jó szórakozást!

cs, 2012-09-27 17:57 Szörcs

Szörcs képe

Nem hallottam az esetről, de ilyet még kitalálni se lenne könnyű. Nekem is tetszett az írásod. Lendületes és eseménydús.

cs, 2012-09-27 18:34 B.L.Torkin

B.L.Torkin képe

Köszi szépen!
Valóban az élet a legjobb történetíró.

cs, 2012-09-27 16:35 Kelvin

Kelvin képe

Hohohó, ezt még melóban olvastam, nagyon tetszett! Szerintem én olyan rossz orvos lennék, hogy egy ilyennél komolyabb ellátást igényelnék, mint a beteg. Ha meg felépült, úgy elverném, hogy visszakerülne.
Eddig ez a hónap írása. Tolhatnál ilyet gyakrabban is.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

cs, 2012-09-27 18:32 B.L.Torkin

B.L.Torkin képe

Köszönöm az elismerést!
Sajnos (vagy szerencsére?) ezeket a történeteket az élet írja, én csak észreveszem és emészthető formába öntöm azokat, ebből kifolyólag nem rajtam múlik, hogy mikor botlom a következő témába. De van remény, mert a hétvégén ismét szolgálatban leszek, és hátha ismét "szerencsém" lesz! Ígérem, ha valami érdekessel találkozom - Ti tudjátok meg elsőnek.

cs, 2012-09-27 19:05 Sren

Sren képe

B+, Doki.... Ez de durva!

(Ja, bocs a hápikacsa-effektekért, "Csakmunka" után vagyok magam is, holtfáradtan stb., ahogy illik, de ezt nem bírtam szó nélkül hagyni.) Részemről az ilyen élet-írta sztorik a Nagy Kedvencek Tőled, maradok hűséges olvasód. :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2012-09-28 13:09 B.L.Torkin

B.L.Torkin képe

Nagy örömömre szolgál, hogy sikerült néhány kellemes percet okoznom Neked és a többi olvasónak. Ezért csinálom, ezért éri meg a fáradságot az egész. Köszönöm az elismerő szavakat!
Kellemes hétvégét!

p, 2012-09-28 13:46 Nimretil

Nimretil képe

Ez tényleg nagyon durva. Jól megírt, érdekes, olvastatja magát, elgondolkodtató. Az írás tetszett, amiről szólt, az nem, de hát ilyen világban élünk.
Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy állnak hozzá az orvosok egy ehhez hasonló szituációhoz. (Mármint azon kívül, ahogy itt olvashattam.)

Hoppá, most látom, hogy ez megtörtént eset. Így még durvább, ha ilyen munkád van, hát nem irigyellek.

p, 2012-09-28 18:20 Kelvin

Kelvin képe

Irigyeld csak, szereti a munkáját. :)

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

p, 2012-09-28 18:37 Nimretil

Nimretil képe

De gondolom nem az ilyen éjszakák miatt.
Amúgy szerintem is ez a korrekt hozzáállás, az orvosnak az a dolga, hogy gyógyítson, nem az, hogy eldöntse, kit kell megmenteni, és (ahogy Gandalf mondaná :D) ki érdemel halált.
Akárhogy is szeretheti a munkáját, nem tudom érte irigyelni. Lehet, csak én vagyok túl önző, de itt túl nagy a felelősség, meg hát, hogy mondjam? Szóval nyilván éles helyzetben én sem döntenék úgy, hogy hagyok meghalni valakit (vagy legalábbis szeretem ezt gondolni magamról), de a fene akarna ilyen emberekkel foglalkozni.

(Vagy ironizáltál? Lehet nem vagyok képben.)

szo, 2012-09-29 18:58 Kentaur

Kentaur képe

Hm, valahogy én jobban szeretem, amikor az élet történéseit nem csak leírják, hanem átültetik, feldolgozzák, megmutatnak vele valamit, stb, stb. De kétségtelenül jó és érdekes írás.

És én még a kereskedelmet nem bírom, mert emberekkel kell foglalkozni, és többségük bunkó, sokuk meg kifejezett idióta...
Még szerencse, hogy én nem esküdtem meg rá, hogy márpedig kiszolgálom őket, ha nagyon gáz, simán megtagadhatom.
Szóval el nem bírom képzelni, micsoda emberszeretet kell az ilyen szakmához, mikor nekem még ettől is herótom van.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2012-10-04 10:34 B.L.Torkin

B.L.Torkin képe

Bocsánat, hogy csak most tudok válaszolni, de elsodortak a hétköznapok.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eset valóban így történt, de nem pontosan szóról szóra, mert a storyt olyan módon kellett átdolgoznom, hogy se a kollégák, se a beteg ne ismerje fel benne magát. Ez alapvető etikai kérdés. Persze csöppet drámaibb ívet kapott az eseménylánc is, élesben az egész sokkal prózaibb és unalmasabb volt. Gyanítom, hogy az akkor és ott jelenlévő kollégák és nővérek már rég el is felejtették az ügyet, mert naponta találkoznak hasonló, de lehet, hogy még meredekebb esetekkel is.
Ami pedig az emberszeretetet illeti, elárulom, hogy messze nem minden beteg a szívem csücske, gyakran csak a belém nevelt tolerancia és empatikus képesség tart vissza attól, hogy elküldjem némely agyalágyult idiótát a fészkes fenébe. Ebben szerepe lehet annak is, hogy apám, nagyapám, dédapám, édesanyám és testvérem is orvos, ennélfogva ez a viselkedési forma, maga a hozzáállás, a "szolgálat" fogalma úgymond az anyatejjel ivódott belém.
Bár őszintén mondom, néha sokkal egyszerűbb lenne cinikus szakbarbárnak lenni.

sze, 2012-10-03 20:22 Esvy

Esvy képe
4

Jól megírt történet. Amellett, hogy megtörtént esetről szól, van egy szépen eltalált drámai íve. A szagleírásokat pontosnak és érzékletesnek tartom.

 

A korlátok is korlátoltak.

p, 2012-10-26 11:12 Liliana

Liliana képe
5

Nem mondom, hogy nem találtam benne egy-két olyan mondatot, ahol hiányzott felkiáltójel, vagy egyéb apróságok.
De még mindig azt mondom, hogy nagyon-nagyon szeretem ezeket az orvosos sztorijaidat, és mivel még többet szeretnék (Igen, ilyen kis akaratos vagyok!), nem szokásom különösebben, de tőlem megy egy ötöske.

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"

k, 2013-09-10 06:25 Roah

Roah képe
5

Nagyon tetszett!
Mint általában a mentős történeteid.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2015-06-19 08:37 Gitáros

Gitáros képe
5

Szikár, mindenféle sallangtól és hatásvadász momentumtól mentes, és pontosan ezért, nagyon jól megírt novella. Pillanatfelvétel egy orvosi ügyelet mindennapjairól.
Ez a fajta, dokumentarista stílus nagyon fekszik Neked, nagyon otthon vagy benne.
Tetszett, megfogott, élmény volt.
Olvasás közben úgy éreztem, mintha én is tanúja lennék az ott történteknek.:D

Miki