Üzenet a múltból

„Csak annyit tudok neked mondani, így ismeretlenül, hogy légy bátor, erős, élvezd az életet, mert az mindenképpen folytatódik, veled, vagy nélküled.”

Grünwald Áron, fiamnak, Lévinek

 

Képtelen volt számolni, folyton eltévesztette a távolságot. Száz lépés, nyolcvan, már csak ötven. A Szent László térről indulva, a Körös bal partján, az első bekötő utcától számítva, a harmadik háznál. A járda megnyúlt, a hosszok nem ugyanolyanok. Új házak a régiek helyén. Tegnap átvágott a Fekete Sas palota passzázsán, a kupola üveghomlokzatán terpeszkedő sas-vitraille ugyanazzal a nyugalmas érzéssel töltötte el, mint ötven évvel ezelőtt. De jó is lenne szabadon repülni a dombok fölött, mint a sas madár a képen! Megmártózott a színes üvegen áttörő fénysugarakban, és sietősen kilépett a Zöldfa utcára. Végig ment a bérházak között, hitetlenül, szívszorongva. Minden megváltozott, elidegenedett. A feliratokból semmit nem értett, a furcsa román szavak bizalmatlanul, rémisztően martak az agyába. V. Alecsandri utca. Tömött sorokban parkoló autók, lemorzsolódott kockakövek, szürke villanyoszlop. Máshol, mintha nem történt volna semmi; az épületek időtlenek maradtak. Tegnapról itt maradt zsinagóga. Sebesen rohanó Körös, mely percekké szabdalja az időt annak, aki a partján áll, és fél napon keresztül nézi.
Előző nap sokáig nézte a házat, de nem mert bemenni. Mint korosztályából legtöbben, akiket a történelem messzire sodort szülővárosától, Szabó Péter, vagy, ahogy itthon emlegetni kezdték, az amerikai is úgy gondolta: minden és mindenki meghalt a régi világból, aki életét keretezte. Nem volt senki, akiért érdemes lenne hazajönni ebbe a városba, amely annyi fájdalmat okozott neki, és ahonnan olyan hirtelen el kellett menekülnie. Nem is az emberek miatt jött, hanem a városért. Beszéde volt vele, panaszkodni akart, számon kérni, minden visszafojtott nyomorúságát beleüvölteni zajos nyüzsgésébe, véglegesen lezárni egyre jobban halványuló emlékeit.
Hazajönni? Hétvégenként vágyakozott, de aztán erre sem maradt ideje, mert szombat reggelenként kiabálva parancsolgatott a nagydarab olasz a New Yorki étterem konyháján, neki meg először kisebesedett a körme alatt is, aztán megedződött a keze a fagyos halak pucolásában. Emlékszik, ledobta a kesztyűt, mert befülledt, és nem gyógyult alatta a seb. Csak akkor beszélt, ha kérdezték, sosem evett rendesen, csak úgy, kutyafuttában, meleg levest is egyetlen egyszer, valamelyik karácsonykor. Feszülő görcs szorongatta a gyomrát, mikor hajnalban ébredt, félig álmodva öltözött, aztán belevegyült az utcán siető embermasszába, gépiesen végig dolgozta a napot, és várta a vasárnapi meleg fürdőt, tiszta ruhát, hamburger ebédet. Tíz év telt el, mire a láthatatlan, nincs-emberből olyan valakivé változott, akinek új öltöny, drága kalap, esti szórakozás dukált. Húsz év után pedig saját ház, sikeres vállalkozás. Egyedül, árván a nagyvilágban, keserű szívvel élte mindennapjait, és vádolni akart valakit minden fájdalomért, amit el kellett viselnie. Állandóan hiányérzete volt, éjszakánként álmatlanul forgolódott. Egyszer csak, eszébe jutott az anyja, a Zöldfa utcai ház, a Sas passzázs színes üvegei. Elemi erővel törtek rá az emlékek, és másnap azonnal repülőre ült, hogy hazajöjjön, leszámoljon a várossal, és így rendbe tegye életét. De nemcsak ez a cél vezérelte: egy bizonyos befejezetlen ügy, titkos, gyermekkori emlék kísértette, aminek mindenképpen a végére akart járni.
Megint a ház előtt állt. Mély lélegzetet vett, és belépett. Itt-ott épen maradtak a régi postaládák helyét őrző rácskeretek. A mosókonyhába vezető lépcsősor kovácsoltvas korlátja még mutatta az oroszlánok formáját, egyébként vastestük csak törmelékesen, kunkorodva meredezett. A tízedik lépcsőnél, a szőlőformájú kapaszkodó. Ebbe a kiálló, cikornyás díszítőelembe akadt be egyszer a nadrágja. Növekvő szorongással ment fel a második emeletre, majd kifújta magát. Elsétált a körgang végére, és bekukkantott az udvarra néző szoba-konyhás lakásba. Maga sem tudta miért, de rossz érzéssel töltötte el, mikor látta, hogy nyüzsög odabent az élet. Az ő otthonában, ahol az anyja esténként lefektette, betakarta. Becsengetett. Mogorva, földarcú asszonyság jött ki, és románul kérdezte, hogy mit akar. Nem tudtak szót érteni, de Péter kézzel-lábbal mutogatott, egyre ingerültebben. Az asszony átszalajtotta az egyik gyereket a szomszédba, és nemsokára megjelent egy magyar férfi, akinek végül elmondhatta jövetele célját:
– Szabó Péter vagyok, itt születtem, ebben a házban. 1946-ban vették el tőlünk ezt a lakást, a szüleimmel kimentünk Amerikába. Apám röviddel a háború után meghalt, anyámmal New Yorkban telepedtünk le. Hát, most visszajöttem, szétnéznék, ha nem bánják.
– Itt már senki nincs abból a generációból, akik ismerhették volna, nagyon sajnálom. Visszakapta a lakást? – kérdezte a szomszéd férfi, miközben buzgón fordította az asszonynak Péter mondanivalóját.
– Nem értem, hogyhogy visszakapni?
– Tudja, az államosított lakásokat, most vissza lehet igényelni. Mi itt csak lakbéresek vagyunk, a 112-es törvénnyel költöztünk be.
– Honnan települtek ide?
– Én egy közeli faluból, Diószegről, a szomszédasszony meg egy másikból, Belényesről.
– És csak úgy beköltöztek?
– Mi húsz éve lakunk itt, a városházán lehetett igényelni a lakásokat, az önkormányzat utalta ki. Meg akartuk venni, de csak majd a lejárati idő után lehet. Ha elévül, érti, szóval ha nem jelentkezik érte az eredeti tulajdonos.
Mélységes csönd telepedett rájuk, az asszony szemében tanyát vert az aggodalom. Meglátta és megérezte Péter személyében a veszedelmet, azt, hogy nekik most vissza kell adni a lakást, és pillanatok alatt földönfutóvá válhatnak. Görcsösen kapaszkodott az ajtófélfába. Péter így szólt hozzá:
– Nézze, én öregember vagyok, nem kell nekem ez a lakás. Amerikában élek, és soha többé nem fogok ide visszajönni. Kérem, nyugodjon meg, csupán nosztalgiázni szeretnék.
Oldódott a hangulat, a román asszony készségesen invitálta befelé. Idegenné vált falak, ablakok, bútorok. Nyoma sincs a régi otthonosságnak. A tea sem esett jól, pedig kedvesek voltak hozzá, és mindent megtettek, hogy jól érezze magát. Feszengve ugyan, de mesélni kezdett:
– Tudják, hogy innen nem messze, a Kapucinus utcától kezdődött annakidején a gettó? Sokan bújtattak akkor zsidókat, például itt, ebben a házban is. Az öreg Tompa Sanyi bácsi, a házmester volt a legnagyobb szervező. Több tucat családot mentett meg, mígnem valaki feljelentette, és elfogták. Innen vitték el, a földszinti hármas lakásból, a pincében rejtegetett öt családdal együtt.
De amazok csak vállat vontak. Nem tudhatták, hogyan is emlékezhettek volna, de nem is igen érdekelték őket a régi történetek.
– A pincét szeretném megnézni – állt fel búcsúzkodóan Péter.
– A házmesternél van a kulcs, előkeríthetem, de nem hiszem, hogy találna ott valamit, tíz éve, egy nagy lomtalanítás alkalmával kidobtak mindent – magyarázkodott a szomszéd ember.
De az amerikai ragaszkodott a pincéhez, és ahhoz is, hogy egyedül nézzen szét odalent. Fél óra múlva előkerült a kulcs, és ő lement a hűvös, boltíves helyiségbe. Látomásként törtek rá a képek, hangok, mozdulatok, ahogy akkor érzékelte őket. Halk köhögések, gyereksírást csitító suttogások, görnyedő alakok, szúrós vizeletszag. Az öreg Sanyi bácsi alakja, ahogy lefelé csoszog a lépcsőkön, és hozza az ennivalót a szerencsétleneknek. Hálálkodó morgás, szaggatott zokogás szűrődik minden sarokból, a szénkupacok mögül. Tíz éves fejjel, Péter csak annyit érzékelt, hogy a házmester valami tiltott dolgot cselekedett, és az szóbeszéd szerint meggazdagodott belőle. Mert a zsidók neki adták értékeiket, gyémántot, aranyat, ékszereket, pénzt. A házban terjedő pletykákkal nem is törődött volna, de a saját szemével látta a kincsek elrejtését. Felsejlett előtte a hajlott hátú, reszkető kezű ember, ahogy ügyetlenül villantotta a lámpát, félénken szétnézett, megbontotta a téglafalat, fémdobozt helyezett az így feltárulkozó üregbe, és visszaillesztette a téglát a helyére. Ő meg csak lapulva, rettegve kuporgott a régi nyugágy takarásában, és imádkozott, nehogy az öreg észrevegye, hogy ketten voltak. A véletlenül meglesett titok, egész életén át végigkísérte.
Szerencsére nincs új vakolás, a pince fala a régi. Egy, kettő, három. Igen, ez az, a harmadik rekesz. Átmászott egy kupac tűzifán, és megállt a fal előtt. Megint számolt: alulról a tízedik sor, az ötödik tégla. Éveken át ismételgette a számokat: tízedik, majd az ötödik. Elővette a bicskát, kaparni kezdte. Mintha csak tegnap történt volna. Sercegve eresztett a tégla, már lazult, lötyögött, egy határozott mozdulattal kirántotta. Benyúlt a késsel a hasadékba, tapogatózott. Koppant. Húzkodta a fémdobozt, nem engedett azonnal, kicsit alá kellett kaparni. Idegesen felnézett, nehogy a kotnyeles házmesternek eszébe jusson, hogy túl sok időt töltött idelenn. Tovább, gyorsan! A ládika végre kicsúszott, a kezébe vehette. Piszkos, pókhálós. Rá sem nézett, csak újságpapírba begöngyölte, és a táskájába tette. A téglát visszarakta a helyére, és sietősen kiment a napfényre. Néhány méter csak a kapu, örökkévalóságig tartott a búcsúzkodás, aztán meg sem állt a szállodáig.
Kincsekre számított. Régi ékszerekre, drágaköves gyűrűkre, nyakékekre. Óvatosan nyitotta fel a doboz tetejét, és legnagyobb megrökönyödésére csupán iratokat talált benne. A Szabadság és a Néplap néhány megsárgult száma 1944-ből, fényképek ismeretlen emberekről, egy kicsiny, ezüst mezuza, és kötegnyi levél, ezzel a felirattal: Levelek fiamnak, Grünwald Lévinek. Kapkodva beleolvasott a pontos, időrendi sorrendbe rendezett napló-levelekbe:
1944 május 4
Várom, hogy megszüless, fiam! Ma itt járt a házmester, és azt mondta, hogy holnap éjszaka titokban felviszik anyádat az harmadik emeleti lakásba, ott egy népes magyar család lakik, nem fog feltűnni közöttük a várandós asszony. Lehet, hogy sosem fogunk találkozni. De én sokat fogok gondolni rád, és mindennap írok majd, hogy így jobban megismerhess engem. Hamis iratokat nem tudtunk intézni, de a gettóba nem mentünk be, mert onnan nincs többé kivezető út. Várjuk, hogy el tudunk-e majd szökni valahogy. Félek. Ne ítélj el érte, kérlek. Már nem is tudok tisztán gondolkozni, csak azt szeretném, ha túlélnéd, és emlékeznél rám.

1944 május 5
Ma szép tavaszi nap volt. Estefelé kicsit kimerészkedtünk az udvarra. Láttam anyádat, intett nekem odafentről. Asztmás beteget kell ápolni itt a pincében, hozattam neki kamillát, de mindent egyre nehezebb beszerezni. Nincsenek itt az eszközeim, nem tudom rendesen ellátni. Ha megnősz, és úgy döntesz, hogy te is orvos leszel, határtalanul boldoggá tennél! Őrizgetem a mezuzát, ez a tiéd, szeretném, ha magaddal vinnéd. Ne feledd: ott az otthonod, ahol igazán jól érzed magad! Ez a város is az otthonod, mert itt fogsz megszületni, de bárhová is menj, én mindig veled leszek. Fiam, mi zsidók vagyunk. Lehet, hogy ha innen kijutunk, és elkerülünk valamerre a világba, a többiek többé nem fogadnak be minket. Azt mondják majd: nem vagyunk közéjük valók. De nekünk akkor is élnünk kell tovább, ahogy tudunk, és akkor is zsidók maradunk, míg meg nem halunk. Hogy hová tartozol, nem az dönti el hogy milyen a hajad vagy a szemed színe. Hogy mire van képességed vagy mire nincs. És az sem, hogy miből vagy merre ered a véred. Egyedül csak az számít, aminek érzed magad. Adonáj Elokénu Adonáj!
1944 május 8
Ma születtél meg! Nem tudom leírni a boldogságomat. Az éjszaka leple alatt, titokban felsurrantam az emeletre, és a karomba fogtalak. Sose szégyelld a könnyeket! Lesznek majd, akik azt mondják, férfiembernek nem szabad sírni. Ne hallgass rájuk! Én, Grünwald Áron ma sokáig sírtam örömömben és bánatomban, mert világra jött az egyetlen fiam. Reménykedem, hogy együtt maradhatunk, hogy láthatom, ahogy felnövekedsz. Mari néni a másodikról vitt anyádnak egy nagyon szép kis kezeslábast, meg két meleg pokrócot. Én Sanyi bácsitól hosszú ujjú pulóvert kaptam. Hideg van itt lent a pincében. Anyád mondta, hogy írjam le neked a sólet receptjét is, mert ma az volt az ebéd. Beteszek ebbe a dobozba néhány képet, az egyik az esküvőnkön készült, a másik csak rólam, amikor a kórházban ünnepelek a betegeimmel tavaly a születésnapomon.
1944 április 3
Fiam, ma olyan hírek jöttek, amelyek reményt adtak nekünk, pincelakóknak! Vannak, akik a Pece csatornáin ki tudnak jutni a városból, átmennek Romániába. Holnap éjszaka mi is megpróbáljuk!
1944 április 5
Nem mentem velük. Nem bírtalak itt hagyni benneteket. És milyen jól tettem, mert a második utcáig sem jutottak, azonnal elfogták őket a csendőrök! Üreges itt a fal, arra gondoltam, befalaztatom magam a Sanyi bácsival… Csak kihúzom a végéig!

Péter letette a paksamétát. Elhomályosodott a tekintete, reszketett a keze. Százharmincegy levelet számolt össze. Dr. Grünwald Áron élettörténetét tartotta az ölében. Felugrott, és érezte, hogy fiatalos erővel zsongott az egész feje, veszettül zakatolt a szíve. Meg fogja találni Lévit, ha törik, ha szakad! Ez volt az a dolog, amiért vissza kellett jönnie, ez hiányzott az életéből. Az egyetlen elszámolása a várossal az ismeretlen Grünwald család életének rendbetételévé alakult. Küldetése lett, új kezdetnek nézett elébe. Internet, újság, New Yorki ismerősök, vöröskereszt. Minden követ meg fog mozgatni.

***
Az amerikai ül a padon, és nézi az időtlen folyót. Eszébe jut, hogy ezen a helyen, valaha épületek, üzletek álltak, ide jártak vásárolni az anyjával. Most nincs itt semmi más, csak park, Eminescu szobor, autóparkoló, és csak a foszlott, romos zsinagóga terpeszkedik méltóságteljesen a közelben. A villamos sem a Szent László hídon megy keresztül, elzakatol a Sas Palota előtt. Cigarettára gyújt, és vár. Jön valaki, és leül mellé. A másik amerikai ugyanolyan ősz, de tiszta szemű, és barátságos a mosolya. Nem szólnak egymáshoz, hanem Péter előveszi a dobozt, és hangosan olvasni kezdi neki a leveleket, úgy, ahogy előtte való nap a telefonban megbeszélték. Mert Lévi ért és beszél magyarul, de az olvasás már nem menne neki. Amint végez eggyel, a másik kezébe adja, hogy nézze, tapogassa, érintse apjának kézírását. Egész délután olvassa, a másik meg hallgatja. A százharmincegyedik levelet Auschwitzból címezi Tompa Sanyi bácsinak, természetesen álnéven, és titokban kicsempészve, de még mindig a fiához beszél benne. Bámulatos bizakodással, az utolsó pillanatig kitartó reménykedéssel ír, és Péternek elszorul a torka, mikor a levél utolsó sorát olvassa: „Csak annyit tudok neked mondani, így ismeretlenül, hogy légy bátor, erős, élvezd az életet, mert az mindenképpen folytatódik, veled, vagy nélküled.”
Hangtalanul sír a New Yorki étteremtulajdonos és a Clevelandi szívsebész, Nagyvárad központjában, a Sas Palota szomszédságában, egy padon.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (5 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2011-01-31 10:51 Blade

Blade képe

Szomorú történet. Tetszett, kicsit talán elhúztad.

h, 2011-01-31 14:42 Borika

Borika képe

Jaj, ne is mondd, már beküldtem, mikor azon kezdtem gondolkodni, hogy néhány helyen bizony túlírtam. Ha van olyan rész ahol szerinted/szerintetek döcög, ne kíméljetek! Az utolsó blokkban az időváltás nem zavaró?

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2011-01-31 11:44 krystohans

krystohans képe
5

 Gondolom, nem kell írnom, miért öt. Talán beleírhatnád, hogy egyedül megy le a pincébe, nem kíséri senki, mert így csak utólag lehet visszakövetkeztetni rá.  Majd talán még lesz észrevételem, most élvezem a hangulatot, amit kaptam.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

h, 2011-01-31 11:47 Indi

Indi képe
5

Élővé tetted a történetet, köszönöm, hogy ilyet írtál!

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

h, 2011-01-31 14:45 Borika

Borika képe

Krystohans, Indi: köszönöm, hogy olvastátok, örülök, hogy tetszett! Nos, igen, azt bele fogom írni, hogy egyedül ment le, kezdetben benne volt, aztán meg kihúztam, mert nem tudtam eldönteni, hogy kell, vagy túlírásnak számít-e már. A Fekete-Sas palotáról itt láthattok képeket: http://www.welcometoromania.ro/Oradea/Oradea_Palat_Vulturul_Negru_m.htm

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

k, 2011-02-01 10:57 krystohans

krystohans képe

 Akkor én most ötcsillagos szállót csináltam a Fekete Sasból?! Remélem, honorálják majd! :D

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

k, 2011-02-01 11:36 Borika

Borika képe

He he he, biztosan, egyébként valóban hotelként működik, igaz, "csak" 4 csillagos, de majd szólok nekik, hogy te előléptetted őket! :)))

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2011-01-31 14:58 Tolerancia

Tolerancia képe
5

Borika!

Hosszan írtam neked a holokausztról és az emlékezés fontosságáról az imént, de kitöröltem. Megírtad ezt a történetet, és azt jelzi számomra, hogy feleslegesek lennének azok a szavak.

Olvasom még. :-)

 

 " Amit az ember leírt, az többé nem sanyargatja." /Ernest Hemingway/

h, 2011-01-31 15:05 Borika

Borika képe

Köszönöm, jól esik, hogy te is fontosnak tartod, és örülök, hogy tetszett! :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

k, 2011-02-01 09:49 BáróTornádó

BáróTornádó képe
5

Nagyon jó vagy! Érzelmes, mégsem giccses.

Süss fel Én! Fényes Én!
Kertek alatt a ludaim megfagyÉn...

k, 2011-02-01 11:39 Borika

Borika képe

Köszönöm, Báró uram! :) Megkockáztatom, hogy éppen a giccs határvonalán evickél, lehet van akinek már beleesik, van akinek még nem... :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

sze, 2011-02-02 05:23 Lasur (nem ellenőrzött)

5

Óriási hangulata van. Rendelkezel azon ritka képességgel, hogy át tudsz adni hangulatokat, érzéseket. Izgalmas, amit írsz, megadja azt a pluszt, melyért érdemes olvasni. Van néhány apróság melyeket érdemes javítani, megírom privátban. Főleg szavak, kifejezések jelentésének árnyalatai. Ezek nem rontják az összképet, a magam részéről öt csillag és gratulálok! (Szerintem bátran írj a történelmibe, a tehetséged bőségesen elegendő hozzá, és ha gondolod szívesen segítek kigyomlálni a hibákat)

 

sze, 2011-02-02 07:55 Borika

Borika képe

Kedves Lasur, köszönöm a bíztatást, már írtam privit, várom a javításokat, és nagyon, de nagyon hálás vagyok érte! :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"