Hurok

Reggel sokáig maradtam az ágyban; odakint szemerkélt az eső.
Árgus tekintettel kutattam végig a szoba minden egyes pontját, amikor először kinyitottam a szemem. Megnyugodtam: egyedül vagyok. Pihennem kell – parancsoltam magamra, aztán az ablaküvegen felduzzadó, majd gyorsan aláfutó vízcseppeket néztem. Jólesett befúródni az ágy puhaságába, hitványan elszöktetni agyamat a néha már fékeveszett ábrándok sodrásából.
Csak késő délelőtt kászálódtam ki az ágyból. Egy felújított villa első emeleti sarokszobájában volt szállásom – két ablakkal, panorámás kilátással a turistatelepülésre. A táj még esős időben is lenyűgöző, szemben meredek hegyoldal magasodik, melynek most sűrű páraképződmény takarja tetejét. Október, kihalt a fürdőváros. A vendégfogadók egy része bezárt, turistát csak elvétve látni.
Rendbe szedtem magam, megborotválkoztam, azután pedig elkezdtem módszeresen válogatni a papírlapokat. Tele volt velük az asztal, és az asztalkörül a padló – fejezetek, jelenetek.
Írógépen kopogtatom a szavakat. Jobb szeretem, ha az egész ívre rálátok, hogy aztán kezembe vegyem és javítsam. A laptopot csak a végső stádiumban nyitom ki.
Odalent Erika meghallotta ténykedésem zaját, párolgó kávét hozott fel. A már otthonossá vált szoba kellemes illattal telt, és belemerültem az utolsó oldalak olvasásába. Az egyhangú, borongós kinti idő kedvezően hatott: helyükre kerültek a részletek a fejemben, és a lapszéli megjegyzéseim alig hagytak maguk után foltnyi szabad helyet a papíron. A munkának a korgó gyomrom vetett véget, későre járt, az ebédidő elmúlt. Sötétedett, vacsorázni indultam a legközelebbi vendéglőbe.
Ketten voltunk a teremben, és egy hosszú kötényes, cégtábla figurának is beillő pincér szolgált ki minket. Kiadósan vacsoráztam, visszamenet pedig egy üveg Küküllő menti rozét választottam ki magamnak a boltban – néha jó barátom, amikor írok.
Erikának látogatója volt, de azért kiszólt és üdvözölt, amikor hallotta, hogy megjöttem. Kedves egy vendége lehetek.
Nem érzem magam öregnek, de a lépcsőfokok gyakran figyelmeztetnek tévedésemre. És a villán kívüli feljárat ódon deszkalapjait mintha távolabb illesztették volna egymás fölé egykor. Recseg alattam a külső folyosó, odabent pedig már türelmetlenül vár engem Nicolae, meg a többiek.
Meleg van a szobában, Erika befűtött. Kabátom ledobom, kibontom a bort. A pohár az írógép mellett hever, töltök, új ívet csavarok az írógépbe. Behunyom szemem, várom, hogy képzeletemet elárassza a következő jelenet.
Nicolae közelebb jön. Szemébe nézek és próbálom kifürkészni gondolatait. Komornak látom, gyötrődöttnek.
Nicolae felemelkedett a polgármesteri székből és az ablakhoz lépett, jelezve, hogy számára a gyűlés véget ért. A napirendet letárgyalták. A tanácsosok most kibontakozó vitájában nem kívánt részt venni: még csak egy fikarcnyi előterjesztés sem született a tóparti ügyben, de egy ideje mindenki beszéli. „Gyerekes álmok, és ki lenne az a marha, aki a Baragán közepébe fektetné pénzét?” – elmélkedett magában. „Unalmas város, kibírhatatlanul unalmas, és az emberek agyára megy. Nem csoda, ha makkal álmodnak.”
A tengerpartra gondolt, hűs, fodrozódó hullámokra. Két munkanap van hátra, aztán hétfőtől szabadság. Felesége még most is gyerekesen lelkesedik. Oly izgatottan készül minden évben, mintha a román tengerparton kívül semmi más nem létezne. Mondta egyszer neki: egy kis változatosságért a bolgár tengerre mennének, de Victoria hallani sem akart tervéről. Akkor elhessegette gondolatából, ne hintsen borút kettőjük közé. A bukaresti teendői is megsokszorozódtak az utóbbi időben, és felesége gyakran marad magára. Nem kellett volna ellenkeznie, visszaállhatna Victoria a katedra mögé, akkor elfoglalná magát.
„Csak át tudnám aludni az éjszakát!” Hetek óta rosszul aludt. Amióta a szárazság beköszöntött és az ablakszárnyak kitárásával sem enyhült a hálószoba felmelegedett és már-már fullasztóvá vált levegője, kínosan teltek az éjszakák. Forgolódott, vagy kikelt az ágyból, ne zavarja feleségét. Az íróasztal elé ült, és néha ott bóbiskolt hajnalig. Most aggódott, beteljesül félelme: nem lesz mentsvára a szabadság. Unalmas homok, tenger; és unalmas szomszédok. Már a tavaly is végtelenül unalmassá lettek a vacsorák Victoriával. És éjfél után a házikók közt az asztal, rajta az ordítóan unalmas üveg és az állandóan unalmasan üres, idétlen műanyag pohár.
Észre sem vette, amikor Vasile melléje állt.

Jobb oldalt Vasile foglal helyet a közelemben. Ránézek: fiatal. Fiatal még mindenhez – tán harminc sincs. Az írógép felé leselkedik, de intek neki: ez nem az ő jelenete.
– Idén is a román tengerpart…? – kérdezte Vasile.
„Már ez a taknyos is rajtam nevet.”
– Victoria nem szeret idegen nyelvet maga körül… El van a román tengerparttal, imádja. Ráadásul, így a pénz is helyben forog. – Az utolsó mondatnál Nicolae ironikusan emelte a hangsúlyt.
– Jó lenne, ha a mi tavunk is hozna valami valutát a városnak.
– Azt én nem érem hivatalban!
– Sose tudni, mit takar a jövő.
– A jövő? A fiatal generáción sok múlik… Te Velencébe mész?
– Most viccel velem?
Elnevették magukat. „Nem buta gyerek ez a Vasile. Jogász, kitűnő karrier állhat előtte.”
Vasile otthagy engem: mosolyogva lép odébb a szobában. Már nem érdekli, ami következik.
Nicolae kisietett a teremből, és a titkárnőjéhez ment. Míg gyűlésben volt, elkészült a szerződés a hármas iskola kerítésének felújítására. Két összecsatolt íven állt a szerződés, amit kétfelé nyitott, majd a legvégén keresgélt ujjával.
– Rácsos lesz?… A betonalapzat mekkora magas?
– A második oldal tetején, a…
A titkárnő nem fejezhette be a mondatot, mert Nicolae közbe vágott:
– Tegye az asztalomra, reggel majd átolvasom, most hazamegyek. Valami más?
– Semmi… Csak a…
– Tessék? Mi az?
– Eltűnt egy gyerek a délelőtt, hallottam. Elvesztődött valahogy, hívták a rendőrséget… De lehet, már megtalálták. Nem tudom.
– Hol történt?
– A Nap utca végén.

Újra töltök a rozéból. Nicolae szeme tágra mered, arca kissé vörösre vált. Megint a tó! Kérdően nézek rá: oda megy? Igen – bólintja. Hány epizódot éltünk meg a város azon részén együtt? Nem számít, most következik egy újabb.
Lássam csak, valamit akar. Igen, értem már: legyek tárgyilagos, hagyjam a múltat békében. Hát jó, de nem ígérek százszázalékos merevséget, főleg az elején nem.
Nicolae jól ismerte a Nap utcát. Számára nem csak az irodájában falra akasztott várostérkép két párhuzamosan haladó vonal jelölése volt a Nap utca. Tudta annak lüktetését, a néhol teljesen elmállott útközépi betonját. A megszűnt ládagyár után következő néma pusztaságot. A híd előtti kietlenséget, amit még a kóbor kutyák is elkerülnek. A lapos betonhidat, melynek rémisztően egyenes és hosszú vasai mintha a végtelent hoznák közel, hogy találkozhassanak. A szeles időben szomorúan mesélő nádast, majd mielőtt a leroggyant üvegházakhoz érne az út, az útszéli tizennégy házat.
A tizennégy ház tapasztott ház, és mintha részegen dülöngélnének, melyik merre. Távol helyezkednek a várostól, a tónak egy nyúlványán túl.
A városnak talán ez a leghosszabb utcája. Csak úgy szerényen indul a régi kenyérgyár tövéből, délnek kanyarodik, eltávolodik a lakóteleptől, majd egy nagy U betűt rajzolva épphogy visszaköszön. Aztán nyílegyenesen szeli a pusztát a tóig, átugorja annak egy csücskét, és a régi üvegházaknál ér véget. Néhol elhagyatott raktárak szomorkodnak a mentén, helyenként pedig kidőlt-bedőlt kerítésszakaszok roskadoznak.
És mindezt Nicolae a tél dermesztésében is ismerte, olyan órában, amikor még a csend is megfagy, és a korcsolya siklását gyerekujjak érintik az áttetsző jégpáncél alatt.

Ennyi. Nicolae a feje fölé emeli kezét, hálát adva az egeknek. Kissé vonakodva mutatok a papírra: csak fél oldal a leírás… Na jó, térjek a tárgyra:
Nicolae a hátsó kijáraton egyenest a parkolóba ment. Beült a terepjáróba. A központból nyugatnak indult, majd eltért délnek, és a kenyérgyár mellett befordult a Nap utcába. Az oldalablakot föltolta a vezérlő gombbal, ne lepje por az autó belsejét. Két kerékpárost is megelőzött, felemelte kezét a kormánykerékről, amikor üdvözölte őket. Aztán elmaradtak a romos kerítések, és az út sem kígyózott többé. Még két perc telt, és meglátta a híd tövéhez parkolt sötétkék, zárt kisteherautót. Mögéje állt, leállította a motort, kiszállt és körülnézett.
Nem látott senkit, de aztán észrevette: az út alatti fűzfa bokrok közt egy alak közeledik. A rendőrségi kisteherautó kevés árnyékába állva várt, amíg az őrmester fölért az útra.
– Jó napot, polgármester!
– Jó napot, megtalálták a gyereket?
– Nem, uram, még nem.
– Ki van még magával?
– Három tizedes. Épp a tavat megkerülni indultunk, amikor meghallottuk az autót, és én visszafordultam.
– Nagy a tó. Mikor érkeztek?
– Úgy egy negyedórája. Rádión kaptunk utasítást, térjünk a tóhoz. A kenyérgyár előtt állomásoztunk.
Nicolae elnézett a hídon túl. A házakat innen nem látni, a nádas eltakarja. Vadkacsák úszkáltak a hídkörül, csendes volt a táj. Aztán távolról kiáltásokat hallott.
– A nádasban keresik?
– Amikor megérkeztünk, két férfi állt a hídon. Azt mondták, az üvegházak maradványai közt kezdték keresni, mert az közel a házhoz. Mikor látták, hogy nem találják, eljöttek a tóparthoz. Átkutatták a déli partot, de nem bukkantak semmi nyomra. Ketten visszamentek messze az üvegházakon túl. Eredménytelenül jártak keresztül-kasul majdnem egy órát, aztán megfordultak. Ők voltak a hídon, amikor ideértünk, azt mondták: a föld nyelte.
– Hány éves a gyerek? Fiú vagy lány?
– Lány. Négy és fél éves.
Megszólalt az őrmester adó-vevője. A három tizedes elért az országúthoz, ahol a tónak is vége van. Jelentették: piknikezőkkel találkoztak, de azok se láttak semmi gyanúsat. A nádas felől jönnek vissza.
– Erősítést kell kérjek – mondta az őrmester –, a helybeliek már több mint két órája keresik, átkutattak minden talpalatti helyet. Nagyobb területen kell keresni, de ahhoz kevesen vagyunk, és már nagy a meleg.
Miközben az őrmester a központtal beszélt rádión, egy mentőautó tűnt fel az úton. Porfelhőt kavart maga után, ahogy közeledett. A polgármester leintette.
– Jó napot, megtalálták a gyereket?
– Nem a gyerek miatt jövünk. Egy nőhöz hívtak, rosszul van – jött a válasz a mentőből, és azzal tovább hajtott.
– Őrmester, szóljon embereinek, jöjjenek a házhoz – mondta Nicolae.
– Nem jól alakulnak a dolgok, polgármester úr, érzem. Sok idő telt, és a nádason kívül nyílt terep van minden irányba. Küldik a mentőalakulatot, de még, ha csak tíz perc is lenne, az is időbe telik. Későn adták a segélyhívást, mindez két órával előbb kéne történjen.
– Hát nem mindig vagyunk a helyzet ura. Bizakodjunk. Vagy így, vagy úgy, de elő kell kerüljön. Nos, induljunk!
Nicolae amint befejezte mondandóját, már be is ült a terepjáróba. Indított és áthajtott a hídon.
A mentőautó a házsor utolsó előtti kapuja előtt állt. Nicolae, amikor az udvarral egy irányba ért, lassított. A fehérnépek rimánkodása elnyomott minden más zajt, még a saját kocsijának motorzúgását se hallotta. Vagy hatan is lehettek az udvaron jajveszékelő fehérnépek, a gyereksereg egy része szemközt hasalt a kiszáradt füvön, a mezítlábasa pedig egy kicsivel arrébb a maszatos orrát piszkálta. Előbbre, az út túloldalán romos üvegházak szürke konglomerátuma szörnyeteghez hasonlított, mely csak arra vár, hogy ruganyos nyakát ide nyújtsa, és nagy szájával egyszerre falja fel az egész házat.
Nicolae a ház végében megfordította a terepjárót, és csak azután szállt ki belőle. Utat tört magának az udvaron, egész a belső szobáig. Hűvös és homályos volt a szoba, kellemetlen ételszaggal telítve. Amikor belépett, épp egy asszonyt emeltek a hordágyra négyen. Az asszony arca elváltozott, nehezen lehetett megállapítani életkorát. Orrából kiindulva egy rászáradt vércsepp csíkot hagyott a felső ajkán, haja csapzott volt és latyakos. Nicolae végignézte ahogy elhelyezik, betakarják és lekötik a hordágyra. A perfúziót újra a magasba tartotta az egyik férfi, a másik pedig az asszony mellé pakolta az életfunkciókat mérő készüléket. Az asszony a szemét mozgatta, de Nicolae nem volt bizonyos abban, hogy eszméletnél van.
Amikor az egészségügyiek elindultak a hordággyal, egy kisírt szemű fiatal nő állta útjukat. A beteg testvére volt, és azt kérdezte: mehet-e velük.
– Nem jöhet senki a mentővel. A sürgősségin keresse – válaszolt egy magas, piros egyenruhás férfi.
Odakint az őrnagy az úton lentebb állította a rendőrautót. Megérkeztek a tizedesek is, sapkájukat a kezükbe vették és letörölték gyöngyöző homlokukat. A mentő elhajtott, amire a gyerekek a rendőrautó köré sereglettek. A tizedesekkel együtt öt férfi is érkezett. Az őrnagy eltolta az autó oldalajtaját, és újra a központtal beszélt.
Nicolae az udvarról nézte őket, az egyik férfiben felismerte Ovidiut.
– Nem fogják megtalálni.
A hang irányába fordult. Világos vászonruhába öltözött öregasszonyt látott ülni alacsonyra vágott támlásszéken egy körtefa dús lombozata alatt. Az öregasszony egyenesen tartotta hátát. Karján a sötét bőr elvékonyodott, egybefont keze cserzett volt, és arca százévesre hasonlíthatóan ráncos. Szemgolyói ki se látszottak a szemhéjak alól, mégis, amikor később kinyitotta szemét, előtűnt jobb szemén a vastag hályog. Hosszú, ősz haja kifésülten hullott hátára. Nyakán fehér gyöngysor virított, és fényesre sikálódott cseresznyefa botot tartott ölében.
– Gyere közelebb, Nicolae! Hamarosan az asszonyricsaj el fog némulni.
Nicolaét meglepte, hogy nevén szólították. Rég járt itt, és most, miközben az öregasszony közelébe ment, az emlékében kutatott: ki lenne még az – Ovidiun kívül –, aki felismeri? „Vagy csak a polgármesteri címem az ismertető? De az öregasszony alig lát, viszont gondolata tiszta”
– Miért mondja, hogy nem találják meg a gyereket?
– Mert én se találom!
Nicolae nem mondott semmit, aztán egyszerre, magát a beteg testvérének nevező nő állt közéjük.
– Könyörgök. Nagyon kérem… Tudna valahogyan segíteni? Gyászos a mai nap… A drága gyerek, a nővérem.
– Nyugodjon meg, mindenki megteszi a tőle telhetőt, a nővére jó kezekben van. Beszélek az őrmesterrel, elviszi majd a nővéréhez. A mentőalakulat már úton van, megtalálják a gyereket. Tud valamit az eltűnés körülményeiről?
– Igen. – Még mindig szipogott. – Valeria azt mondta, két perccel azelőtt még az udvaron látta Ioanát, és hogy két perc alatt nem lehet messzire menni. És hogy nem is izgatta magát. Amikor nem volt a szeme előtt, akkor kijött az udvarra, de Ioana hátul sem volt. Az útra szaladt, de ott se látta. Akkor hívogatni kezdte, és hogy elszaladt az utolsó házig, hogy a nádas felé nézzen. A nádasig van vagy száz méter, de sehol se látta.
– Még több is, mint száz méter – jegyezte meg Nicolae.
– Hallgassa csak, mit mesél a lány – szólt közbe az öregasszony. – Persze lehet, hogy nem két perc volt az, de Ioana úgy tűnt el, mint a kámfor. Nyomát sem látom, azért mondtam: nem fogják megtalálni.
– Ne mondj ilyet, Darcle!
„Már tudom! Darcle, a jósnő.” Nicolae hangosan is kimondta, amit gondolt.
– Jósolni csak a csalók szoktak, Nicolae. Nekem a távolba látást ajándékozta az Úr… És egy hosszú életet.
– Egyedül volt az udvaron Ioana? – kérdezte Nicolae a lánytól.
– Két kislánnyal volt. Egyszer csak szó nélkül otthagyta őket, azt hitték, bement a házba. Mit mondtam utoljára? – kérdezte a lány önmagától. – Ja igen. Amikor a nádas felé szaladt Valeria, eszébe jutott az üvegháznak törött üvegei, meg rozsdás vasai. Visszafordult félútról, és hogy arra gondolt: nem lehet egyszerre két helyen. A víznél is, és az üvegcserepeknél is, és hogy már nagyon telik az idő, és hogy Ioana sehonnan se válaszol.
– Már nem ért el az üvegházakhoz – folytatta Darcle –, az út szélén összeesett. Annyi ereje maradt, hogy segítségért kiáltott. Ölbe véve vitték a házba. Sebastian egy nyugtatót adott neki, ne gondold, Nicolae, hogy maradi emberek vagyunk.
– Nem is feltételeztem.
– A nyugtató hatására mesélte el azt, amit most a húgától hallottál. Öt férfi indult Ioana keresésére, aztán még négy asszony is.
– Hány órakor történt?
– Tizenegy óra körül, és most fél kettő. Az emberek fáradtak. Először azt gondolták, hamar megtalálják Ioanát, az apját nem akarták feleslegesen izgatni. Csak később üzentek, de nemsokára, többen is hazaérkeznek a munkából. Tanácskozni fognak, mielőtt újra elindulnak, éjszakára fáklyákat készítenek. Így szokás.
– Nem lesz rá szükség. A mentőalakulat átkutat mindent, ha kell, a helikoptert is ide rendelik Bukarestből. Megtalálják.
– Bár úgy lenne.
Darcle a nagyon vének fáradalmával beszélt. Kisé vontatottan, de érthetően. Nicolae az apára gondolt, és felidézte a két kerékpárost, akiket megelőzött. Valószínűleg egyikük az apa lehetett.

Darcle alacsony széken ül, oldalt kell hajoljak, hogy lássam. A rimánkodók serege: mintha csak kivetítve lennének Erika mintás ablakfüggönyén, Valeria húga kezd elmosódni. Ovidiut az ajtó felől látom közeledni, egyre nő a férfiak csoportja. Csak Ovidiu van farmernadrágban, rövid ujjú, fehér pólójából izmos kar domborodik elé. Szeme élénk, haja fekete.
Nicolae szeme sarkából látta, hogy Ovidiu többször feléje nézett. Megköszönte a tájékoztatást és kiment az utcára. Az őrmestert megkérte, vigye a sürgősségire Valeria testvérét. Aztán Ovidiu vállára tette kezét:
– Szervusz, öreg indián! Miért nem jössz közelebb?
– Nem voltam biztos benne, hogy megismersz.
– Már hogyne ismernélek meg, kedves pajtás. Igaz, rég találkoztunk, de van, amit nem felejt az ember.
Talán negyedik osztályosok lehettek, amikor Nicolae először járt itt. Az iskolában barátságot kötött Ovidiuval, és a karácsony előtti utolsó tanítási nap eljött megnézni a harci várat. Ovidiu egyedül gyúrta hóból, és a várfalak olyan magasak voltak, hogy nekik csak a fejük látszott ki a mögülük. Büszkén mutogatta. A havat a réten hordta egybe, és tiszteletet nyert, mert a környékbeli fiúk nem rombolták szét. Sötétedésig elmaradtak azon a délután, aztán megmelegedtek, Ovidiu nagyapja kísérte haza Nicolaét.
Nyáron indiánok voltak a tónak partján, fejdíszeket készítettek a nád vékonyából. Aztán kamaszosodtak, és télen a tükörsima jégen hókirálylányról álmodtak. Nagy utat tettek meg az iskoláig az útvégi házsor gyerekei, idővel sokan elmaradtak. Hetedikben Nicolae és Ovidiu ugyanabba a lányba lett szerelmes, de egy nyári nap a lány belefulladt a tóba. Többet nem találkoztak. Csak évek múltán botlottak egymásba valahol a városban nagy ritkán. Nicolae úgy tudta, Ovidiu leérettségizett az esti tagozaton.
– Igen, vannak dolgok. – Ovidiu mélyet sóhajtott, majd folytatta: – Csakhogy szomorú ez a mai nap is.
– Szomorú. De most mesélj, hogy viszed? Két gyereked van?
– Egy lányom és egy fiam… Nagyok már, Bukarestben tanulnak. Én a kőolaj-finomítóban dolgozok, van amikor huszonnégy órás műszakban.
– Megjött az alakulat. Beszélni akarok velük.
– Utána gyere hozzánkig. Nyáron jó hűvösek a vályogházak. Előre megyek, nem sokat tehetünk mi itt.
– Bemegyek.
A mentőalakulat két autón, egy kisteherautón és a tűzoltóságnak egy kocsijával érkezett. Rászóltak az ide-oda kóválygó emberekre: vigyék a gyerekeket le az útról. A parancsnok és Nicolae üdvözölték egymást. A rendőrautó elhajtott, mint ígérte az őrmester, magukkal vitték Valeria húgát a sürgősségire. A rendőrségnek egy másik kisteherautója jött sietve a ház elé. Két egyenruhás és két civilbe öltözött férfi szállt ki, nyomozókutyát vezetve maguk előtt. Nicolae a meggyötört apát figyelte távolról: bevezette a civileket és a nyomravezető kutyát a házba, majd kis idő múlva az udvarra jöttek. A kutya körbe szaglászta az udvart, aztán vissza akart menni a házba. Többszöri parancsszóra se indult semerre. Nem ment kapun kívülre, csak az udvart járta körbe ugyanazon pontok közt, és mindegyre a konyhabejárat irányába szimatolt.
Nicolae elfordult és elindult az úton vissza. A házsor elején, a harmadik háznál állt meg, itt lakott Ovidiu. Alacsony drótkerítés volt az utca felől, mint minden háznál. Az itt nyíló rózsák mintha vonzóbban ontották volna színeiket a dróthálón keresztül. Az udvarra cseresznyefa tartott árnyékot, távolabb veteményes sorakozott.
Ovidiu elébe sietett, és a konyhába invitálta Nicolaét.
– Jó lesz itt a kertvégbe leülni, kellemes az árnyékban. – Nicolae egy nemrégiben lefestett padra mutatott, amely előtt, akár asztal helyett, egy hordó állt.
– Ahogy gondolod. A feleségem már dolgozni ment, mivel kínáljalak? Sofőröd nincs?
– Méghogy sofőr! Egy pohár vizet, ha leszel szíves.
Ovidiu egy flakon ásványvízzel és egy üveg sörrel tért vissza a konyhából. Nicolae elé üvegpoharat tett a hordóra, ő a sört üvegből itta.
– Ásványvizet tartok, vezeték víz nincs, csak kútvíz.
– Lehet, tőlem furcsán hangzik a kérdés: Nincs lehetőség rá, az ivóvizet idevezetni? – kérdezte a polgármester.
– Mint tudod, a víztorony nem messze innét, a másik oldalon van. Az országúton túlról kapja a vizet, és adja tovább a városnak. A régi világban valahonnan az üvegházakig hoztak egy ágat, öntözésre, csatornázás nélkül. Senki nem gondolt ránk, hogy száz méterrel tovább vezesse. A város-felől a ládagyárig jött a vezeték, az messze van, és ma már az is halott.
– Nehéz lehet víz nélkül.
– Megszoktuk, ebbe nőttünk fel. A legnagyobb gond nem is a vezeték, hanem az elvezetőcsatorna. Mély árkot kellene ásni egész a főútig, nagy betonelemeket süllyeszteni belé, mert a nyári zivatarok alkalmával rengeteg víz zúdul alá.
– Nem szemrehányás ként mondom: valamikor azt gondoltad, amikor a magad ura leszel, kibővíted, felújítod a szülőházat.
– Azt gondoltam. A gyerekekért akartam, de túl hamar jöttek a világra, és nem tudtam magam útól érni. Később pedig az iskoláztatásuk emésztett fel minden energiát és pénzt.
– Leérettségiztél.
– Hála az oklevelemnek, magasabb beosztásban dolgozok. Irina is dolgozik… A bukaresti kiadásokat lebirkózzuk együtt.
Csend állt kettőjük közé.

Felállok az írógéptől, járok egy kört a szobában. Nicolae balról, Ovidiu jobbról könyököl az asztalra. Arcuk, mint a viasz, nem árul el semmit. Mélyen a gondolataikba temetkeznek, de nem engedik, hogy belelássak. Nem lesz ez így jó, fiúk – mondom magamban. – Folytatni akarom, nem érhet a reggel vele. Minél előbb le kell zárjam, van még más jelenet is ezenkívül. Én befejeztem a leírást, most ne francozzatok itt a múlttal. Azon történetek egyszer már le vannak írva!
Semmi változás, görnyedten nézik az asztalt. Na jó, felébresztlek én benneteket!
Az ágak közt a rigó egy elszáradt cseresznye maradványát ejtette a hordóra. Koppant a cseresznyemag, majd tova szökött. Ovidiu törte meg a csendet:
– Kettőnk közül elsőnek nősültél… Nem hívtál az esküvődre.
– Már rég azelőtt nem találkoztunk.
– Jó alkalom lett volna.
– Másnap bántam, talán a gyerekkori elutasításod is közrejátszott. Én is vártalak.
– Azon a nap senkit sem akartam látni. Miután kihúzták a lány holtestét a vízből, elegem lett mindenből. Nem jó alkalom volt akkor délután odajönnöd. Reggel a tóparton ültem, a vizet piszkáltam egy náddal, és már se hallani, se látni nem akartam semmit. De mégiscsak a csónakot bámultam.
– Ha jól tudom, két napig keresték, aztán feldobta a víz.
– Nem értem, hogyan fulladhat vízbe valaki, aki tud úszni! A csónakban álló férfi egy széles lapáttal tolta a partig, ahol aztán kihúzták és letakarták. Láttam arcát. Teste sápadt volt, arca fehér. Mint egy viaszbábú.
– Sok gyerekáldozatot szedett a tó – mondta Nicolae elszakadtan a külvilágtól. Roskatagon ült a padon, amíg Ovidiu beszélt. Gondolatai messze visszakalandoztak fiatalkorára.
– Mi is az áldozatai vagyunk, Nicolae. Amiért még életben vagyunk, azért ne hidd, hogy nem. Mindenkiben egy bizonyos naptól megváltoztat valami lényegest, és attól a naptól rabja lesz a tónak. Már mindenfélét beszéltek az emberek. A lány fürdőruhája leszakadt, lemállott, vagy ő maga vetette le már azelőtt. Beszéltek az emberek, én csak anyámat hallottam, de nekem az is elég volt. A nádasba bújtam el, biztos legyek benne, nem hallok semmiféle beszédet.
– Voltál a temetésén?
– Nem! Apám eljött a nádasba, mondta, hogy itt vagy. Találkozni jöttél, mint számtalanszor. Akkor nem akartalak látni, senkit sem akartam látni. Többet nem jöttél. Kemény fagyokkal érkezett a tél annak az évnek a végén. A közelünkben nincs erdő, más nem jut csak szalma, nád és kóré. Zúzmara rakodott az ajtókon belül.
Ovidiu elhallgatott, ivott a sörből, aztán Nicolae felé fordult.
– Bocsáss meg, vendégem vagy, nem kellett volna felzaklassalak.
– Semmi baj. Jó, hogy kimondtad magadból. Felhívom Victoriát, elmaradtam, vár.
Nicolae felállt, elsétált a kapuig és vissza, miközben Victoriával beszélt. Alig húsz méter magasan a mentőhelikopter húzott el felettük.
– Nem találják életben – mondta Ovidiu. – A tó majd kilöki magából.
– Miből gondolod?
– Valeriát megzavarhatta a másik két lány játéka, nem két perc telt el, és Ioanának volt ideje elszaladni a tóig, megfüröszteni a babáját.
– A nyomozókutya nem ment ki az udvarról.
– Akkor nem tudok mit mondani. Az udvarukon nincs kút, ahol van, mind fedve van. Úgy, hogy négyéves lány nem tudja azt felemelni.
– Észrevettem.
– Mi egy nagy család vagyunk itt, azt hiszem, tudod. Nem mindig dolgozik mindenki, sokszor még fele létszáma se az embereknek, de senki le nem fekszik egy betevő falat nélkül. A tó-ügyben mi hallatszik?
– A városnak nincs pénze, hogy kiépítse a tópartot. Befektető nem jön, és nem is akarunk befektetőt. A megyei tanácsnak ég a marka, azt szeretné, hogy megváltozzanak a határvonalak.
– Ha úgy akarja, akkor meg is teszi. Csakhogy akkor lebontanak minket itten, elrontanánk a képet. Azt mondtad: nem építettem. Most tudnék, de már minek? A gyerekek nem akarnak haza jönni. Ne is jöjjenek. Ha szétszórja a megye a családokat a város tömbházaiba, azzal halálra ítélik őket. Van aki azt mondja: tóba veti magát.
– Fel kell készülni. Mennem kell, viszlát, pajtás.
– Viszlát, az ég áldjon!

És a gyerek? Hol a gyerek? Le és fel rohangálok a szobában, sehol nem látom a mentőalakulat embereit, Darclét vagy a nyomozókat. Ovidiu is eltűnt valahová, Nicoláénak pedig csak a homályos háta van felém. Gyorsan legépelem az utolsó szavakat.
Nicolae beült a terepjáróba. Szeretett volna még kérdezni valakit a tóról, de inkább saját életéről. Már nem volt kit, csak az emlékei feleltek neki. Amikor a hídhoz ért, gyászos feketén tükröződött a víz. Nicolae az unalomnak már minden változatát ismerte.
Arrébb lököm az írógépet és felnyitom a laptopot. Üzenetet küldök a kiadónak, hogy holnap hazautazom.
Két jelenetem van hátra, azokat majd otthon gyorsan legépelem. Semmi más, Nicolae beteljesíti sorsát.
Reggel elbúcsúzok Erikától, kimegyek a megállóba. Szomorú az idő, bóbiskolok a buszon hazáig.
Otthon, édes otthon. Lezuhanyozok, felveszem házikabátom, lábam beledugom kedvenc papucsomba és bekapcsolom a tévét. A déli híreket nézem, már egy hete nem tudom, mi történik a nagyvilágban.
A riporter a helyszínen van. A fürdőtelep kihalt, nem látni járókelőt, szemerkél az eső. Az erdőszél felé mutat a riporter, oda, ahol az este egy eszméletlen négy év körüli lányra bukkant egy vendégnek a kutyája sétálás közben. A lányt azonnal kórházba vitte a mentő, semmi nyomravezetőt nem találtak nála. Ruhája tépázott volt, bal combján enyhe karcolások látszottak, más sérülést nem észleltek rajta. Várják, hogy a lány értelmesen tudjon beszélni.
A kezem ráfagy a távirányítóra. A tévében tovább a megyei tanács határozatait ismertetik. Erikát hívom: ma estétől foglalja le a szobám.
– Történt valami?
– Igen. Át kell írjak egy jelenetet.
– Meghal valaki?
– Igen.
– És miért?
– Mert az élet véges, Erika, becsülni kell. Indulok.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2019-01-09 06:02 Kelvin

Kelvin képe

Ha az unalom átadása volt a célod, az remekül sikerült. Széteső, lassú, sehonnan sehova se tartó, és miközben felvetődik benne egy rakás történet, igazából semmiről se szól. Mondom, ha ez volt a célod, az sikerült. Utólag nem mondhatnám, hogy rossz volt, de nem olvasnám el újra.
Elütések, központozás, majd nézd át legközelebb, bla-bla, a szokásos.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

sze, 2019-01-09 10:21 bupber 81-Szomb...

Köszönöm, hogy kiraktad. Nem jól sikerült az ötletem. A dőlt betűs rész igazából egy tanulmány az Árvák-hoz. Három jelenetet írtam meg eddig, olyan próbálgatás formában.
Gondoltam, egyet beküldök, de önálló novellaként egyik se állná helyét, aztán jött ez az ötletem. Az eredeti kicsit más: több emberrel beszél a polgármester, hosszabbak a párbeszédek az érintett személyekkel, ami a sorsukat illeti.
Elmélkedek a tartalmi hibákon, sajnálom, hogy elmarad az olvasás élvezete.

cs, 2019-01-10 18:23 Gitáros

Gitáros képe

Szia, Laci!

Te pontosan tudod, mennyire bírlak - emberileg, "íróilag" egyaránt -, de ezt a novelládat - kis túlzással - kínszenvedés volt végigolvasni.
Nagyon nehezen vettem rá magam, kétszer is hozzá kellett kezdenem, de végül becsülettel elolvastam.
A szokásos írói erényeid persze itt is megmutatkoznak, jók a leírásaid, megvan a hangulat, az anyaországitól némileg eltérő nyelvhasználat is tettenérhető itt-ott - amiből azonnal felismerhető, hogy Te vagy a szerző -, de összességében ez most nem tetszett.
Talán az arányokkal van a baj, túl hosszú az írás, vagy a téma nem elég érdekes - pontosan nem is lehet meghatározni -, minden esetre, sokszor egyszerűen unatkoztam olvasás közben, pedig a Te írásaidra az "unalom" nem jellemző.
Szerintem gyökeresen kéne átalakítani az egész novella koncepcióját, vannak benne homályos részletek, amiket az olvasónak kellene kitalálnia - mint valami bűnügyi regényben -, sokszor nem világos, hogy milyen összefüggésre akarsz rávilágítani a múlt és a jelen történéseinek leírásában és váltogatásában, az elbeszélő egyes szám első, és egyes szám harmadik személyben történő szerepeltetése is elég zavaró tud lenni - persze, ez csak az én személyes véleményem, és egyáltalán nem biztos, hogy jól látom a dolgokat.
Van néhány helyesírási - gépelési, külön-vagy egybeírási - hiba is, de ezek jelentéktelenek.

Szerintem most, hogy megvagy ezzel a novellával, tekinthetnéd egyfajta alapnak, piszkozatnak, és elkezdhetnéd a komolyabb, érdemi munkát, az írás feszesebbé tételét, egész mondatok - fájó szívvel történő - kihúzását, a homályos részek világossá tételét, stb.
Drukkolok neked!
Üdv!

Miki

cs, 2019-01-10 19:16 Suana

Egész jól indul a dolog. Hozod a formádat, adod a hangulatot – sikeresen.

De mikor megjelenik Nicolae, fogja magát, és mindent összekutyul. Értem én, hogy sok gondja van, de azért nem kellett volna neki belerondítani a munkádba.

Ügyes vagy Te! Majd helyrehozod a dolgokat. :)

Üdv: Sz

p, 2019-01-11 07:47 bupber 81-Szomb...

Kedves Szilvia, Miki, akárki, aki legalább belekezdett az olvasásba. Az a baj, hogy ez nem egy novella. Mentségem nincs, hogy ilyen lett, ilyenre sikeredett, mert így akartam. Csakhogy ott hibáztam: nem tartottam be a novella szabályait: mondandóim közül egyetlen egyet mondjak el, bevezetéssel, tárgyalással, befejezéssel.
Már írtam egyszer: egy hosszú történet van a fejemben, annak részletei bolyongnak keresztül-kasul agyamban, címe: Árvák.
Nagy munka. A jelenleg rendelkezésemre álló idő nem kedvez a történetnek a papírra vetésére. Több nap is van, amikor nem érek rá bekapcsolni a gépet, vagy amikor leülök, ott a vekker a monitor mellett, és fél szemem rajta: hány percem van még írni.
De addig is betűzgetem az Árvák-at, reménykedve, hogy egyszer majd kerek lesz.
Ez egy erőltetett keretbe helyezett részlet az Árvákból, de nem is részlet, hanem egy részletnek az eltorzítása, és nagy hibám: kellett volna lássam előre, hogy így nem működik. Elnézést ezért.