Az érinthetetlen

A terepasztalra kívánkozó káosz, amellyel Hope egy hónapig megosztotta otthonát, megszűnt létezni, egyszerűen nem volt többé. Itt-ott még derengett egy-egy kísértet, afféle hordaléka az egy helyen eltöltött hosszú időnek, máskülönben semmi.

Nesztelenül, akár a kisegér, Hope még egyszer, utoljára bejárta birodalmát, ellenőrzött szekrényt, fiókot, becsukott ajtót, ablakot, és villanyt oltván kilépett a májusi hajnalba. Olyképp fordította el a kulcsot a zárban, ahogy a ragtapaszt szokás eltávolítani. A kerti út felénél elakadt egy percre, de elképzelte, ahogy gyermekkora, mint Péterről az árnyéka, leválik a cipője talpáról, és ez segített, a kaput már szívfájdalom nélkül húzta be maga után. Kulcsait becsúsztatta a postaládába készített borítékba, kitapintotta a zsebében rejlő másik (az egyetlen, az egyetlen!) kulcscsomót, a helyére igazította „úti köldökzsinórját”, és a házhoz intézett utolsó szavait már egy szólógitár dönögése kísérte.

– Hát… Ég veled, öreg harcos. Minden jót, és sok szerencsét!

Fölkapott drótszamarára, és játékba hozta a kerekeket, a csomagtartóra szíjazott láda súlyát mérlegelve. A bicikli rátalált a kismillió-egyszer megtett útra, és meglelte balanszát. Lovasa nem nézett hátra. A ház, amely annyi emlék édességét követelte vissza, elbocsátotta őt a szolgálatából.

Kerülőúton hagyta el a várost, hogy láthassa, amint régi iskolája üvegarcán lángba borul a nap. Magával vitte ezt a képet, el a jelzőtáblák, földek, mezők, fasorok és szomszédos falvak mellett, egyenest egy másik külvárosba, ahol kertes házak és tízemeletesek álltak vállt vállnak vetve.

Egy, a zöldövezethez törleszkedő tömb előtt Hope kipányvázta és lemálházta hátasát. Miközben kincsével a karjában fölkapaszkodott a kakasülőre, az ficergett a fejében: meghalt a király, éljen a király. Sikeresen vette a lépcsőházat a jobb kéz felőli folyosótól elválasztó akadályt, és már épp a lakáskulcsot ügyeskedte a zárba, amikor egy hang beledermesztette őt gázlómadár-pózába.

– Aludtál is valamicskét, te lány, vagy bármelyik pillanatban összerogyhatsz itt nekem?

A láda vészesen közel járt ahhoz, hogy közelebbi ismeretséget kössön a padlóval, de az ügyetlen apróságokhoz szokott tanítókéz a segítségére sietett. Hope a megkönnyebbülés egyezményes jeleként a rekesz tetejére ejtette állát, és egy pillanatra behunyta a szemét. A kéz megszorította a vállát, és vissza is vonult, mielőtt az izomnak ideje lett volna megfeszülni a tenyere alatt. Dolly, az Isten áldja érte, elnéző mosollyal zsebre tette a neki címzett csúnya pillantást, és annyit kérdezett: – Minden rendben?

A fejdöccentés és a száj bizonytalan rándulása azt üzente, Rendben lesz.

– Este átjöhetnél. Szeretnék mutatni valamit.

Hope elmosolyodott, bólintott, majd komikusan eltúlzott fintorba rendezte vonásait.

– Szót se többet, aranyom, hess, hess, ne is lássalak!

A lány megbillegtette a fejét, afféle kéz nélküli integetés gyanánt. A két ajtó békés egyetértésben, egyazon pillanatban nyílt és csukódott.

Hope letette ládáját, lerúgta cipőjét, és azonmód a helyére illesztette a kirakós utolsó darabját: túlélőcsomag a fürdőbe, szennyes a kosárba, tányér, miegymás a konyhába, hálózsák az ablak alá, encsembencsemek az éjjeliszekrényre – egyéjszakás üdülésről megtért utazók sem csinálták volna különbül.

A féltve óvott képnél elidőzött egy keveset, lemosolygott hatéves önmagára, amint az ott egyensúlyozott a szülei vállán, arcán még a futás lázával, stoplifrizurájában (a „nyúlbogyói” között, ahogy apja mondogatta) izzadsággyöngyökkel, ajkán foghíjas gyerekvigyorral, baljával az aranyérmet, jobbjával a győzelem V-jét emelve a magasba.

– Hiányoztok, srácok… nagyon-nagyon-nagyon… – súgta most a két drága arcnak, és odabent elfacsarodott egy kilométerektől nem rettenő szív, mert a hiány bizony nem olyképp munkált benne, miként az aprópénzre váltott fog, sokkal inkább viselkedett vízbe hajított kőként, és az első hullám, amit vetett, a némaságé volt. A kimondott szót a szülőknek ítélte egy kósza idegrost, mindenki más érje be az írottal, fellebbezésnek helye nincs, a szégyenérzetnél pedig nagyobb az elégtétel, hogy most az egyszer az emberek is éppannyira zavarba jönnek tőle, mint ő tőlük… Dolly persze más lapra tartozott; a „nyögdíjas” tanerő elbűvölőnek találta új ismerősét. Hasonlítottak, mint tyúk meg a tojás, már akkor összetegeződtek, amikor a lány még csak fontolgatta a vételt. Mindkettőnek akadt valamije, amit a másik elveszített…

Hope-nak nem akaródzott kilábalni a gondolat-dágványból, de végül jobb belátásra térült. Támadt egy ötlete. A fotót az éjjeliszekrényre állította, és az ablakon túl elterülő mesevilág nyomatát vette a kezébe. Már bejelölte rajta első útvonalát, amely egy darabon a városban futott, majd kivezetett onnan, követett egy erdei ösvényt, és egy magányos temetőhöz vitt. Az a temető hatalommal bírt: bizgatta az ember fantáziáját. Hope látni akarta, látnia kellett, olyféle kíváncsiság hajtotta, amely mélyen fészkelt, a könyvek bölcsességétől és borzalmaitól nem háborgatottan. Az aggodalom, a félsz csupán szúnyogcsípés volt, meg sem érezte. Felöltötte harci díszeit, felkapta köldökzsinórját, pattintós biciklijének zsákját, és ment is. A becsukódó ajtó neszében mintha ott rezgett volna a könyvek lemondó sóhaja.

Lába meglelte az út ritmusát, szíve, e tiszteletbeli bandatag, az énekkel egy ütemben vert. Testét átforrósította, elméjét lehűtötte a munka; nézett, látott és érzett mindent, aszfaltot, betont, kavicsot és földet, egyik kilométert a másik után. Lassítás nélkül haladt át a kereszteződéseken és elágazásokon, de agyában végtelenített szalagon pörgött a kezdetleges versike, amelyet hatéves önmaga oly sokszor elzöngicsélt.

Hármas útnál jobbra? balra?
Tegnap erre, holnap arra,
Holnapután vissza, vissza,
Lépteimet issza, issza
Ez a hármas út.

A térkép nem hazudott, a temető ott a természet lágy ölén mintha a semmiben lógott volna, és Hope, amikor a kapuhoz érve lépésre váltott, úgy találta, nem csupán a jóleső sajgás költözött vissza tagjaiba: péteri árnyéka ráunhatott a kerti útra, mert ismét felkereste őt; a gyermek újra felütötte fejét, és a huszonéves beszállt a játékba.

Rögtön a bejáratnál felfedezett egy nyomókutat; arcot mosott, ivott, és a továbbiakat a véletlenre bízta. Minden sírnál megállt, olvasta-nézte a nevek, évszámok és mottók sokaságát, találgatta, ugyan kinek a keze munkáját dicséri a friss virág. A hely csak annyira bizonyult ijesztőnek, amennyire minden temető; az embert elfogta a gyász és az öröm furcsa kevercse, az elmúlás ténye riasztotta, bőszítette, kíváncsivá tette. Ki nyugszik itt? Bölcsőlakó, bölcsőrabló, anya, apa, szegény, gazdag, tudós, bankár, kőműves? Ki, ki? A fülszöveg nem mondja.

A felirat tanúsága szerint az öreg kripta, amely, Hope már tudta, útjának valódi célját jelentette, a Lovell család földi maradványait rejtette magában. Kőajtaja könnyen fordult a zsanérjain; a kiszökő levegő hűvös volt és állott, de nem kifejezetten büdös, a beosonó langymeleg és illatos. A sírboltot urnák lakták, élőbarát hamuevők, egyszerűek, díszesek, kisebbek, nagyobbak. Hope, mint akit delejeznek, beljebb lépett, és hamarosan ráakadt arra, amiről nem sejtette, hogy keresi: az egyik táblácskán a Faith Lovell név állt, őt pedig megindította e bibliai együttállás ténye. Íme hát, Faith, Hope és Love, hit, remény és szeretet mind egy helyre gyűlt – de mi végre?

Moccant a por, mint vasreszelék a mágnes jöttét lesve. Csak a szél sandított át a látogató válla fölött, amazt mégis kirázta a hideg, és a rázás rengetéssé erősödött, amikor az ajtó (aznap már a sokadik) becsukódott mögötte. A Lovell család végső nyughelye sötétbe borult. Valaki nyöszörgött, vagy legalábbis nyöszörögni próbált, és Hope nem ismerte fel a saját hangját. Bőre lehetetlenül szűknek érzett, akár a kígyóé vedlés előtt.

Tyúklépésben totyogott vissza a bejárathoz; vállát hiába is verte kékre-zöldre a kövön, a kilincs hasznavehetetlenül kaffogott a markában. Térdre rogyott, verítékes homlokát, tenyerét az ajtónak támasztotta, egészen úgy festett, mint akit ima közben megtréfált és elforgatott a világ. Várta, mi lesz, megfullad-e, szomjan hal-e, él-e annyi ideig, hogy valami elcseszett szörny vagy szellemlény a nyakába lihegjen, széttépje, megerőszakolja, feláldozza, átváltoztassa. Semmi ilyesmi nem történt. Egyedül a csend és a sötétség viselt ellene hadat. Érezte, de nem hallotta szívének dübögését, lélegzetének surrogását, a fülcsengés elnémult. Kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott, hangszálai rendeltetésszerűen rezegtek, maga a hang azonban nem ért el hozzá. A kedvenc dalára gondolt, és légüres térbe lépett; orrában űr honolt. Megdörzsölte a szemhéját, de a színes foltok nem jöttek. Se kép, se hang. Teljes és tökéletes semmi, a félelmek leghatalmasabbika.

Hogy valóban csenddé és sötétté lett-e minden, Hope nem tudhatta. Később úgy okoskodott, mezei érzékcsalódás ejtette rabul: a kialvatlanság megbosszulta magát, netán mégis a vízzel hibádzott valami. Az egész éppúgy tarthatott egy pillanat törtrészéig, mint hosszú órákig, az ajtó éppúgy lehetett nyitva, mint zárva. Egyszer csak eszméleténél volt, annyi bizonyos, többé már nem vakon-süketen, és a sírboltban szabadon járt a szél. Szeretett volna úgy emlékezni, fegyelmezetten kisétált a kriptából, ki a temetőből, összepattintotta biciklijének alkatrészeit, és hazakerekezett, az igazság azonban az, hogy rohant, félvakon a fénytől, félőrülten a félelemtől, teljes munkaidős őrült módjára kacagva. Csak a jó ég tudja, miként úszta meg komoly sérülés nélkül – még este is, Dolly konyhájának racionális fényében, egy merő kocsonya volt a teste.

Sokszor elfutott még a magányos temetőig (mindig reggel, sohasem munka után), sokszor bejárta ösvényeit, annyiszor, hogy minden nevet, minden feliratot megtanult. Bár gyakran és szívesen időzött a Lovell család kriptája előtt, soha többé nem nyitott be oda; kíváncsisága már csak szelíd lánggal égett. A hely deleje megszűnt, mintha Hope teljesítette volna a feladatot, amelynek elvégzésére odarendelték – mintha beszolgáltatta volna természetének azt a hányadát, amelynek birtoklására méltatlannak ítélték.

Ha így esett is, Hope nem vette észre. Igyekezett nem észrevenni.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2018-09-01 07:25 Dana

Dana képe

Üdv!
Nagyon jó a szókincsed, talán egy picit túlzásba is viszed az alkalmazását. Nem kell mindenképpen, mindig helyettesíteni egy szót valami mással, valami kevésbé hétköznapival. Hogy miért? Lovecraft jut eszembe -- stíluszerűen --, mert miközben őt olvasom, a fantáziám ezerrel dolgozik azon, hogy felépítsem azokat az őrült teremtményeket, amiket ő látott... és közben elveszít(het)em az olvasás élményét. Tudom, folyton erre utalok, unalmas, de... itt megint előjött, hogy 1. megörülök, hogy milyen szép fogalmazás, 2. megörülök, hogy milyen szép szókincs, 3. megőrülök, hogy bizonyos kifejezéseket újra és újra el kell olvassak, hogy megértsem, mit szerettél volna leírni, vagyis mire utalsz.
Nem nagyon kotornék bele amúgy, nincs igazán miért, csupán két dolog:
-- nincs katarzis...
Jó az írás, de nincs katarzis, tanulság, semmi. Van egy ütős mondat a végén, de azt kevésnek éreztem... ilyen sok, szép írás után.
-- miközben a karaktered szóvirágokban gondolkodik, egyszer csak jön egy ilyen: "elcseszett"...
Az ilyesmi lerombolja azt a stílust, amit addig felépítettél, talán még mesterkéltté is teszi.

(Szerintem.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2018-09-01 16:32 Gitáros

Gitáros képe
5

Nem vagy te hivatásos író véletlenül?
Nálam ez öt csillag.
Üdv!

Miki

szo, 2018-09-01 21:21 Bjursta

Bjursta képe

" Moccant a por, mint vasreszelék a mágnes jöttét lesve. Csak a szél sandított át a látogató válla fölött, amazt mégis kirázta a hideg, és a rázás rengetéssé erősödött,.." Én inkább Danával értek egyet most. Ebben a másfél mondatban szerintem legalább két képzavar van, vagy fura szóhasználat. A gondolat ficergés is elég fura. De ez csak egy vélemény. ( de tényleg, hogyan sandít a szél? )

"Segítsetek a géppuskásnak!"

szo, 2018-09-01 18:13 Dana

Dana képe

Illetve én még a címet nem értettem teljes mértékben... mert nem sok közét látom az íráshoz, de lehetséges, hogy elsiklott a figyelmem valami fölött -- akkor elnézést.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2018-09-03 13:56 Childe Berndt

Szervusztok!
Köszönöm, hogy megírtátok a véleményeteket!

• Dana:

A szóvirágok és -képek minden furcsasága a szándékos véletlen műve. :-) Egyfelől azért, mert a karakter fejével gondolkodtam, és azokat a szavakat használtam, amiket ő. Másfelől azért, mert olvasóként pont az efféle „miafrászez”-kifejezéseket keresem, bár tudom és megértem, hogy nem mindenki rajongója az ilyesminek.

Egykor az volt itt a verdikt, hogy túlírok, azóta megpróbálom egy-egy képbe belesűríteni a jelzőket, határozókat, és persze jól látod, az ismétlésekre különösképp ügyelek. A ló túloldala mindig zöldebb. :-) Tavaly egy fordítói kerekasztal-beszélgetésen hallottam, hogy a művészi (vagy művészieskedő) megoldások könnyen nevetségessé válhatnak; ezt még be kell építenem.

Sajnálom, hogy a cím nem jött át, én több szempontból is tökéletesnek találtam. Karakterünk „szociális fogyatékkal” él, vagyis a tápláléklánc alja, ez egy. Ellenére van a testi kontaktus, ez kettő. Aztán ott a kíváncsiság, a gyermek-én, amelyre nem hat az idő vagy az olvasás, ez három. És végül ott a „golyóálló vagyok” típusú durrbele-viselkedés, a negyedik.

Az extra DVD „így készült” szekciója hosszabb és közérthetőbb, mint maga a film.

• Gitáros:

Hivatásos? Ó, szép is lenne! :-) Legföljebb elhivatott. De hálásan köszönöm a bókot és a csillagokat. Igyekszem megszolgálni őket.

• Bjursta:

Annyit mondok, „megszemélyesítésből adódó képzavar”. Elmeditálok majd rajta, hogyan orvosolhatnám a problémát, bár a vasreszelékes mondat, bevallom, a kedvenceim egyike. Remélem, megtalálom azt a kifejezést, amivel a vágószoba padlójára küldhetem.

•••••••
Vuff, én beszéltem.

h, 2018-09-03 18:07 Dana

Dana képe

Szerintem a túlírás túlírás marad attól, mert besüríted egy képbe. Nekem sok, de ez maximum annyit jelent, hogy nem én alapítom a rajongói klubodat.
Megnézem majd régebbi írásodat, hogy ahhoz képest milyen változást látok, aztán majd kommentelem tovább... egyébként miért nem a korábbi nicked alatt folytattad az írások feltöltését?

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2018-09-03 18:24 Bjursta

Bjursta képe

Lehet, hogy titokban akarta tartani. Velem is volt :)

"Segítsetek a géppuskásnak!"

h, 2018-09-03 19:25 Dana

Dana képe

Azért vallotta be az első hozzászólásában? ;-)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2018-09-04 05:12 Bjursta

Bjursta képe

Ez elkerülte a figyelmem :)

"Segítsetek a géppuskásnak!"

k, 2018-09-04 08:17 Angi

Angi képe

Az a baj, hogy valahol elvesztettem a fonalat, és azon kezdtem el agyalni, hogy vajon mi lesz a csattanó. Lehet, hogy Hope nem is ember, hanem egy kisegér, vagy egy gázlómadár? És mi van a terepasztallal? Ja, nem ezek csak szóképek voltak, de annyira erőteljesek, hogy elnyomják magát a történetet.
Leginkább akkor tudatosult bennem, hogy a hasonlataid már-már zavaróak, amikor az "elindulni" szót ugyanazzal a képpel helyettesíted kétszer:
"A bicikli rátalált a kismillió-egyszer megtett útra, és meglelte balanszát..."
"Lába meglelte az út ritmusát..."
Egyszer még szép...
Szóval vártam, hogy mi lesz ebből, aztán valaki azt mondta, hogy : "– Este átjöhetnél. Szeretnék mutatni valamit." Kíváncsivá tettél, hogy mi lesz ez a valami.Tudom, a történet szempontjából nem ez a lényeg, de akkor miért kell ez a mondat?

k, 2018-09-04 12:45 Dom Wolf

Dom Wolf képe
3

Az írás mondatról mondatra egyensúlyoz a remek és az émelyítő között. Számomra is nagyon dagályosak a megfogalmazások, a sok megszemélyesítés miatt olyan, mintha készítettél volna egy tökéletes tortát, eltalálva a piskóta és a krém arányát, majd ráborítottál volna egy három centi vastag cukormázat.
Az ilyen mondatokra értem, hogy bár érezhető, hogy sok munkát tettél beléjük, nehezen értelmezhetőek:
"A kerti út felénél elakadt egy percre, de elképzelte, ahogy gyermekkora, mint Péterről az árnyéka, leválik a cipője talpáról, és ez segített, a kaput már szívfájdalom nélkül húzta be maga után."
Ez viszont nagyon tetszett annak ellenére, hogy túl sok információ van benne:
"A láda vészesen közel járt ahhoz, hogy közelebbi ismeretséget kössön a padlóval, de az ügyetlen apróságokhoz szokott tanítókéz a segítségére sietett."
Illetve még itt van ez: "– Hiányoztok, srácok…" - itt többszöri visszaolvasás után is úgy értem, hogy a szüleiről van szó, így a srácok elég fura jelző.

k, 2018-09-04 20:12 Roah

Roah képe

Nekem nem tetszett, ne haragudj.
Azért nem, mert egyik-másik mondat szemfenéken billentett, tudod, és nehéz volt úgy olvasnom, hogy...

...mutatom!

"A terepasztalra kívánkozó káosz, amellyel Hope egy hónapig megosztotta otthonát, megszűnt létezni, egyszerűen nem volt többé."

Szóval, ez itt egy terepasztal, egy átlagos terepasztal:

http://www.hobbivasut.hu/apro/files/14/1390.jpg

meg ez:

https://i.ytimg.com/vi/F5aDhM5fmp4/maxresdefault.jpg

Namármost.

Félreérthető az egész, számomra nagyon, ne haragudj.

Terepasztalról kapásból a rendre, aprólékos kidolgozásra, makettra asszociálok, és a káosz, amint kívánkozik, ugye - fura egy káosz, no -, zavaró. És ez csak az első tagmondat. Aztán jön a Hope, aki mivel is osztotta meg otthonát? Mi szűnt meg? És mi nem volt többé?

Van a rejtett alany, és akkor van... rejtett metafora, rejtett meta...várjá', nálam a kép-világod irodalmi kimérává vált, egyszerűen logikátlannak találom a mennyiségét, a milyenségét, mintha nem ismerne az írás elemi kifejezéseket, szavakat.

A metafora egy klassz dolog. Még klasszabb, ha valaki tud velük bánni.
Hiperklassz, ha a metafora eszköz és nem cél!

Szerintem.

Visszakanyarodnék a kezdőmondathoz, rendben?

A terepasztalos káoszhoz (?!), mivel osztotta meg otthonát Hope, és mi nem volt többé - kifejezetten kedvelem a szórakoztató irodalmat, a titok az egyik szenvedélyem a sok közül, de sajnos nemhogy nem látok ebben a felütésben értelmet, de még csak nem is szórakoztató számomra.
Nagyon sajnálom.

Aztán jön a második felütés, a második mondat:

"Itt-ott még derengett egy-egy kísértet, afféle hordaléka az egy helyen eltöltött hosszú időnek, máskülönben semmi."

És ez hogyan is kapcsolódik az előző mondathoz? Mi az összefüggés közöttük?
És legfőként, mi az értelme?

Tényleg sajnálom.

Tegnap elolvastam - csalódás volt. Épp ezért vártam inkább, tudod, olykor-olykor az olvasónak is jár az idő, nem kell azonnal leírni azt, amit gondol.
Komolyan.

Ennyi képzavar-gyanús, tömény, gelly mondattal egy helyen, már rég találkoztam a portálon, gyakorlatilag minden mondatban van valami (mintha ettől lenne irodalmibb, nem értem egyszerűen az okát) aminek néhol még az értelmét is vitatnám, "Nesztelenül, akár a kisegér,..." - egy kisegér? kapargásznak-kaparásznak, cincognak, sírnak, cuppognak, matatnak, kotornak, éjjelente egy padláson olyan zajt csapnak, mintha poltergeist-pub lenne odafent -, szóval az ilyenek nálam rettenet elrontották az olvasási mókázást is.

Logikátlan, céltalanul, belső tematikát nélkülöző metafóra-dömping, amit - tényleg sajnálom -, fárasztó volt olvasnom.

Talán ha harmóniában lennének a hasonlatok egymással, vagy az írással, ha összekapcsolhatóak lennének, ha lényegesen kevesebb lenne belőlük, ha lenne funkciójuk, ha lenne indok a használatukra, talán-talán jobban adta volna magát nekem, de így...?

Most úgy általánosságban mondom a véleményemet.
Jó?

Szóval szerintem, a metafora-ipar normál jelenség azoknál, akik írnak, elemi része az írásnak - nos a metafora nem egyenlő a tömörítéssel. Sőt! Azt a közhelyet vallom, a kevesebb több, tudod, minél kevesebb van belőlük, annál hatékonyabbak, annál jobban szólhatnak.
Értékessé válhatnak.
Értéket adhatnak az olvasónak.

Nekem ez a metafora-gyár nem tetszett, ne haragudj.

Kíváncsi lennék egy olyan írásodra is, ahol, amiben egészségesebb a hasonlatok használata.

Hm.

"Úgy is ki lehet szívni az élet velejét, hogy nem akad meg a csont a torkunkon."

(Holt költők társasága)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."