Magány

Ott állt egymagában a puszta közepén. Öreg volt, csak a szél lehetett beszélgető társa, csak a napot csodálhatta. Egy öreg, vénséges, Magányos Tölgy. Szép volt, a tölgyek között mondhatni a legszebb. Talán ezért állt ott egyedül. Társai, rokonai már sehol. A táj kopár volt, és elhagyatott. Ő csak várt, hírekre, magokra, amik a szél szárnyán jönnek. Remélte, hogy egyszer megéri még és újra olyan lesz minden, mint régen. Régen, mikor még e táj zöld volt és gazdag. Körös-körül testvéreit láthatta. Ez az emlékkép gyötörte folyton, a rég múlt képei. Akkoriban még sok madár járt körülöttük, meghallgatták messzi tájak híreit, megbeszélhették gondjaikat, de ez elmúlt el kell fogadni, várni kell a jobb napokat. Csak ne lenne oly kopár a táj, oly élettelen.
Miután múlt évben kivágták a fákat, még a gyökereiket is kihúzták, nem maradt semmi. Semmi, ami igazán szép. Jött a tél, és a föld tavasszal egészen élettelen lett. Még fű is alig nőtt. Szomorú kép. A távolban a láthatár szélén, mintha néha, ha jobban lehet látni, erdő húzódna. Talán megmaradt társai állnak ott. Nem tűnt el mindenki? A remény halványan ugyan, de élt még benne, hogy talán azok ott fák, és tőlük erre is vetődhet mag, és neki is lehet társa. De a remény csak halványodik az idő múlásával, és már nem tudta meddig bírja még így... egyedül.
De hirtelen a mély, komor csendbe madár fütty hasított. Oly élesen, mint az ágyúdörgés, de annál sokkal boldogabban. A Tölgy ekkor megérezte. Egy apró sárga rigó volt, aki épp hogy csak megpihenni tért meg az ágai közé, hiszen hosszú útról jött. Híreket hozott. Nem olyanokat, mint gondolnánk, eseményekről, történésekről, a világ dolgairól. Egyszerűen csak az élet, a boldogság hírét hozta. Ő ennek nagyon örült, rég várta már, hogy hasonló történjen. De a kis madár nem soká időzött, talán csak 5 percet, ami neki még kevesebbnek tűnt. De ez az 5 perc is egy kis jó volt, amibe még kapaszkodhatott, ami egy kicsit újra felélesztette.
Utána megint a nagy némaság, semmi hang, csak a mély, komor, sötét csend. Nyáron sütött a nap, de őt egyre csak emésztette a bánat. Nem jött több madár. Úgy tűnt, hogy már a messzi fákat sem látja. A puszta látványa legyengítette, már irtózott tőle, nem bírta nézni. Dühös is volt. Dühös az emberre, aki oly fiatal hozzá képest mégis ily nagy pusztítást végzett. Bosszút állt volna, de nem tehette, még nem. Várt.
Egy nap aztán egy kislány keveredett a pusztára. A Tölgy gondolkozott, hogy mit kereshet itt egyáltalán ember, amikor nincs itt semmi szép, amiben gyönyörködni lehetne. Régen sokan jártak az ágai alatt, sok jó ember, akik szerették őt, és a testvéreit, de ez elmúlt. Ez a kislány nem olyan volt, mint azok régen. A tűző nap elől, az ő árnyékába ült. Eljött a pillanat! Most meg akart fizetni az embernek. Kárpótlást akart. El akarta ijeszteni a kislányt, halálra rémíteni. Mást nem tehetett. De ekkor meglátta a könnycseppeket az arcán. Olyan mélységesen szomorú volt... pont, mint ő. Nem volt szíve ráijeszteni, hiszen ő is szenved, ő is magányos. Összébb húzta ágait, hogy ne bántsák az erős sugarak azt a szép-szomorú arcot. A kislány egész nap ott ült, este felé elaludt. Reggel jött egy nő, aki kereste a leányt minden felé. Az édesanyja lehetett. Leült mellé, vigasztalta, majd hazakísérte. A kislány indulás előtt felpillantott a Tölgyre, mintha egy hálás mosoly küldött volna felé, de lehet, hogy ezt csak Ő képzelte, Ő remélte. Többé nem jött.
A Tölgy elszomorodott. Végre valaki újra eljött hozzá, és elment, elment végleg.
Ősszel, ahogy egyre rosszabb lett a kedve, egyre búskomorabbá vált, egyre több levelet hullajtott el. A tél beköszöntével ő is téli álomra szenderült, az utolsóra, melyből már nem is akart felkelni többé. Eleget látott már, jót s rosszat egyaránt. Belülről halt meg, elemésztette a bánat.
Eljött a tavasz, és ő nem borult zöldbe, ott állt kopaszon. Nem sokkal később emberek jöttek, és csodálkozva látták, hogy kiszáradt. Nem értették, nem tudták, mi lett vele, el se tudták képzelni, hogy rajtuk kívül más is akar boldogan élni. A Tölgynek ez nem adatott meg élete végén. Végül kivágták. Szép volt, a legszebb a Tölgyek között mégis ezt a sorsot szánta neki az ég, a szomorú, komor, magányos halált.

Évekig nem nőtt semmi a környéken. A pusztát bevetették, búzát arattak évről évre, kizsigerelték a földet, ahogy már az emberek szokták. Ahol a magányos Tölgy állt nem nőtt búza, hiába vetették be, nem nőtt fű, hiába szórta oda a szél a magokat.
De néhány évvel később néhány fűszál kezdett kihajtani, majd kiderült, hogy nem fű, hanem tölgy. A Tölgy gyermekei, akik őt örökítik tovább, és egyszer ugyanolyan szépek, és nagyok lesznek, mint ő maga volt, ha az ember pusztító munkája nem tesz ellene, hogy ez így legyen.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2018-08-19 10:17 Dana

Dana képe

Üdv nálunk!
Mondom, mit érzek. Szóismétlések, ellentmondások, ismétlődő képek, hiányos mondatok és néha az igeidőkbe is belekeveredtél. Próbálkoznod kéne (a töredékek helyett) valami folytonosságot adni, illetve mint nagy egész nézned a történetet: minek kell maradnia, mit vehetsz ki, mi az ismétlődés, mi az ellentmondás önmagaddal. (Amikor beszélünk. Akkor sem tartunk. Hatásszünetet minden kép után.) A helyesírásoddal is vannak sajnos problémák (pl.: madár fütty --> madárfütty). A történetben teljesen idegen az "5 perc" kifejezés. A gondolkodó tölgyet még csak-csak megemésztem, de az öt percet nagyon nem. A rigó szerepét amúgy sem értettem... mivel semmi változás nem történt, milyen szerepet szántál neki? Miért hoztad be a történetbe? (...és egy év alatt egy madár, mikor egyébként a látóhatár peremén ott van az erdő? A sirályok messze kiszállnak a tenger fölé, madarak fészkelnek a pusztában, mezőn, irtásokon is. Tudom, hogy a magányosságát akartad ábrázolni, de... Miért írtotta ki az ember a többi tölgyet? A legvégén arról írsz, vetni akartak... Egy komplett tölgyes helyére amúgy egy-két éven belül nem vetnek, ha nem próbálják folyamatosan a sarjakat írtani, de itt magányról beszélsz... ott az erdő újraéled ám... az irtást is benövi újra, ha az ember nem tisztítja folyamatosan. Ellentmondás a valósággal!)
Én valahogy... távolabbról szemléltem volna a helyedben ezt az egészet. Nem töprengenék annyit a tögyed helyében, meg nem gondolkodnék, törném a fejem bosszún, mert a tölgyek ilyet nem csinálnak. Ha kicsit kevésbé hangsúlyozod ezt, jobban elfogadom mint olvasó. (Én legalábbis.)
Állandóan azt éreztem, hogy valami monumentálisat akarsz... évszázadokat ábrázolni, közben körülbelül egy évet írtál le, legfeljebb kettőt. (Jó, a végén még párat belezsúfoltál egy bekezdésbe.)
Andersen fenyőfás vagy teáskannás történetét ajánlom a figyelmedbe, hogyan csináta ő. Azt ültethetnéd át a saját mesédbe, hogy megvegyük.
https://dekorella.hu/hans-christian-andersen-a-teaskanna/
http://gondolkodom.hu/hans-christian-andersen-a-fenyofa/

Jöhet a következő. A kérésem az, hogy ne régi történeteket szedj elő a fiókból, hanem újabbakat. Rengeteget változunk az idővel.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2018-08-20 19:21 Cirelin

Cirelin képe

Köszönöm szépen a kritikát! Elolvasom a javasolt műveket mindenképpen mielőbb! :)
Tény és való ez egy jó régi írásom, még elsők között született tizenpár éve, egyelőre idő hiányában kezdtem vele így a gyerkőcök mellett, de természetesen az a cél, hogy jobban elmerüljek, eleve újakat írjak, addig pedig olvasgatok tovább itt az oldalon is. :)

v, 2018-08-19 14:29 Suana

Szia!
„Nyáron sütött a nap, de őt egyre csak emésztette a bánat.”

Most ez telepedett a Karcolatra. Mintha parancsba lenne adva, hogy ezen a nyáron csupán szomorkás hangulatú írásokat illik feltölteni. Tudtommal nincs ilyen utasítás, de nem számít.

Foglalkozzunk magával az adott írással:
Nyáron sütött a nap … – nem túl ritka esemény
… de őt egyre csak emésztette … – a napsütés nem szokta kizárni semmiféle emésztés folyamatát
Ezt a mondatot felboncoltam. Sajnos még ezen kívül nagyon sokat lehetne, de nem akarok a részletekben lubickolni. Igyekszem rövidre fogni a mondandómat.

Rigófüttyöt ágyúdörgéssel összehasonlítani – az életben nem jutott volna eszembe!
Sajnos pozitív megjegyzést nem nagyon tudok az íráshoz fűzni. Üres lapon kellene kezdeni, hogy élvezhetővé sikerüljön varázsolni.

Merülj bele a helyesírásba, olvasgasd a GYÍK -ot (amit nekem is gyakran javasoltak), meg sok minden mást is – erre a Karcolat is nagyon megfelel. Aztán jöhet az új lap, új történettel.

Nem hatalmasat kell alkotni, hanem jót!

Üdv: Sz

h, 2018-08-20 19:22 Cirelin

Cirelin képe

Köszönöm neked is, hogy írtál! Olvasgatok mindenképpen tovább és megfogadom a tanácsokat, kritikát is. :) Esetemben nem kötődik az írás az idei nyárhoz, régi az írás, de ezek szerint sikerült beletrafálni. ^^

h, 2018-08-20 10:51 Roah

Roah képe

Mi ez, a Magányos Tölgy? (Először a Magányos Cédrust akartam írni.)

Sok hasznos információt kaptál, mindet el sem olvastam; csak annyit tennék még hozzá, hogy Nem Indokolt a Nagybetűzés, a Nagybetűs Szavak Használata Mondaton Belül, szerintem. Ha valamit szeretnél kiemelni a szövegből, érted, jelentőséget szánsz neki, megkülönböztetést, nyomatékot, ilyesmiket, javasolnám a dőlten szedést. De abból sem sokat és sokszor, mert elveszti az erejét. ;)

Felénk a fáknak is van legendája. Azt mondják, az életet hordozták egykoron, de a csillagok lehullottak az égből, sok port és sötétséget hoztak magukkal. A fák lombjai ezután nem látták a Napot, sokáig, nem volt napfény, ami felé nyújtóztak volna, lefelé kezdek tovább fejlődni, a talajvíz irányába - emiatt annyira ágas-bogas a gyökérzetük; mert követték a vizet. (A mese úgy tartja, az Élet Fa lenti lombozatát utánozza a madár, amikor fészket rak.)
Különösen egy, az Élet Fa lenti, föld alatti lombozata, a gyökere göcsörtös, ágas-bogas, hálós, hogy minél jobban tudja őrizni a vizet, felfogni, tárolni, magába szívni. A meséje szerint olyan a lenti gyökérzete, mint egy bölcső. Egy hálós bölcső. Ennek a fának lett egy mítosza, melyet az emberiség úgy őriz emlékeiben: Élet Fa.
Nálunk csak Bölcső.
Az Élet Bölcsője.

https://www.youtube.com/watch?v=DvLn_HqrLGI

Mi a "fenn s lenn"? - A fák fordítva sejtik:
gyökerük felfelé, langy földbe sző,
nemüket le, levegőbe rejtik,
honnan felszáll a hő, fagy, eső.

(W. Sándor/ Fenn és lenn)

Isten hozott a Karcolaton!

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

h, 2018-08-20 19:24 Cirelin

Cirelin képe

Köszönöm a tanácsokat, véleményt! Megfogadom mindenképpen és tovább olvasgatok nézelődöm az oldalon is. Ez egy régebbi írás, azóta remélem fejlődtem is már, de az is a cél, hogy fejlődjek, ha van hova. :)

h, 2018-08-20 21:29 Dana

Dana képe

Szia! Régi írásokhoz nem sok értelme van tanácsot adni, azóta lehet, hogy teljesen másképp írsz, más hibákat követsz el. Ha megint régi írást töltenél fel, akkor mindenképp olvasd át, írd át előtte, ízlelgesd, hogy ugyanúgy mondanád-e. Ez már csak azért is fontos, mert egy régi írásba nem tennénk felesleges energiát, hogy hibáidra világítsunk rá, ha azokat már el sem követed. Nekünk csak idő, Neked nem segítség. Köszi.

(Nem Neked szól, amit most írok, csak általában morgok... nem is értem, hogy az emberek miért töltenek fel régi írásokat, ha arra kíváncsiak, milyen hibákat követnek el, hogyan írnak stb.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2018-08-21 09:48 Cirelin

Cirelin képe

Természetesen azért átnéztem, átolvastam, úgyhogy azért így is nekem sokat segítettek a kritikák és a tanácsok, de amint időm engedi, hogy írjak (iskola kezdéskor jöhet el ez a pillanat :D ) akkor már nem régi dolgokat fogok előtúrni. :)

k, 2018-08-21 17:06 hamarjában

hamarjában képe

Reméljük az eltelt évek a látásmódodat nem változtatták meg. Viszont a tálalásit igen, mert a gyengébbnél gyengébb közhelyeket úgy dobáltad itt hozzánk, hogy sírhatnékom volt.

na ja (Obb)