Hajnal

Csikorog a kavics a bakancs alatt, lehelletem apró gőzfelhőkben kanyarodik mögém. Még éjkék az ég, benne feketén kanyarodik az út, és csak a deres fű jelzi a szélét. Mintha maga az éjszaka feküdne elém,az űrben járok. A valódi űr itt-ott néz le csillagszemeivel a felhők résein át. Megyek, mögöttem elmaradnak a házak, kerítések, a vassal és fallal védett kényelmes biztonság.
A hideg bekúszik a kabát alá is, összébb kell húznom. Arcomat csipkedi a szél, könnyeim ráfagynak az arcomra, de megyek, mert mennem kell. Hív az erdő, a hegyek.
Elfogy a kavics, elhalkulnak a lépteim, már igazán csak a sötétségen járok. Oldalt a semmiben lebegnek a fák árnyai, egy-egy bokor guggol mellettem, és valami álomszerű érzés kerít hatalmába.
Bakancsaim tudják az utat, én kényelmesen nézelődhetek... ha van mit. Lassan múlik az éj, az égen lila, majd szürke lesz minden. Letérek az útról, egy nyári ásványgyűjtés színhelyén járok. Hatalmas sziklák, mint a hegy eleven testén kikandikáló csontok.
Elbambulva belesétálok egy csipkebokorba... na ez felébreszt. Kezem szép pirosan csíkozott kottapapír, pár tüskét foggal húzok ki a bőröm alól.
A felhőcskék szépen oszlanak, aljuk narancsos rózsaszín. Fent a fény, itt még csak szürke derengés. Az éjjeli köd gyémántcsipkébe öltöztetett mindent, centis jégkristályok fehérlenek minden tüskén, minden fűszál valódi mesebeli varázspálca. De még csak az erősödő fény mutatja a világot... Néhol varjúkárogás vág a csendbe, pontosan illik a maradék tél hangulatához.
Csend, néma csend, mozdulatlan táj.
Nincs hang, nincs szél, nincs lomb és nincs szín.
Nincs őz, gomba, tücsökszó, vidáman kopácsoló ásványgyűjtő.
Pedig kristály van milliárd.
Várakozásba feszül a csend, már lélegzetem is visszafogom. Mozdulatlan ülök egy szikla derekán, és várom a következő percet. Fülemben csak a vér dobol, egy leszek a tájjal.
Kékebb az ég, erősebb a fény, de várunk, mint ősi vadász a felajzott íja mögött.

Hirtlen borul rózsaszín lángba a fák csúcsa, különös lobogása folyik lefelé. Fellélegzik az erdő, megszólal egy szajkó, felel rá egy másik. Hirtelen cinkék kezdenek sürögni a kökényen, pici fekete árnyuk egy pillanat alatt nyeri el színeit. Kicsit ér, kicsit ér, hallom újra és újra, mert még hideg van a tavaszhoz és a szerelmi dalhoz...

Engem is elér a vöröses fény, mert a völgy felől kibukkan a Nap lángoló tányérja. Mérgesen néz a világra, ahol Tél úr még utoljára feldíszítette uradalmát. A fény sárgába vált, és a milliárd bokor-menyasszony sűrű cseppekkel siratja hófehér jég-ruháját, pedig tudják, hogy nemsokára sokkalta szebb, fehérebb ruhát kapnak majd a Tavasztól, amelyet a gyümölcsringató anyaság vált le róluk.
Akkor már zöld lesz a fű, roszcsont rókakölykök ugrálnak majd a kotorék körül, bamba tapsifülesek sütkéreznek az erdőszélen, és az őzek a sarjadó vetést csipkedik naphosszat.

Messze még ez az idill.
Most még csatak van, a fák derekán gőzölögve szárad a nedvesség, a fű megroskadva takarja a tavalyi magokat, melyekben lassan megindul az Élet lüktetése.
Sóhajtva kászálódok le a hatalmas kőkoloncról, lassan ballagok vissza a város felé. Még elrágok egy tavalyi kökényt, fanyar-édes lekvárja gyermekkoromat idézi.

Már hallom a kutyaugatást, valahol felbőg egy láncfűrész, a házak felett keserű füst terjeng. Zsebemben felcsipog a telefonom, ideje munkába indulni. Testem és szellemem várja a mohó gyár, de szívemben ott marad a hajnal fénye, az erdő illata... mindörökké.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2018-03-30 19:11 Sren

Sren képe

És megint. :)

Nem mondom, hogy nem kedvelem a hangulatképeidet. Nagy Fekete István-fan vagyok. (Na persze, ő azért tudott is egy kicsikét!) De... a hangulatteremtés még nem írás, csak az írásnak egy része. Úgyszólván technikai elem.

Látom, van bent pár műved, átnézem őket. Ha ismétled magad, kapsz a szívlapáttal! :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/