A másik felem

Ajánlom szeretettel a Zsuzsiknak az életemben.

Egy borús, nyári délutánon találkoztam először Zsuzsival, persze akkor még nem tudtam a nevét.
Kizártam magam a lakásból, ezért a lépcsőn üldögélve vártam, hogy anyám hazaérjen. Miközben csupasz lábujjammal láthatatlan köröket rajzoltam a szürke linóleumra, hunyorogva figyeltem, hogyan falják fel a szürkésfekete viharfelhők a nap betegesen sárga korongját.
– Mit csinálsz itt? – szólalt meg váratlanul egy hang a hátam mögött. A hang gazdája – egy lány, akit azelőtt még sosem láttam – úgy huppant le mellém a következő pillanatban, mintha az lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.
Nagyot nyeltem. Mit mondjak? Azt mégsem mondhatom, hogy kizártam magam; tiszta hülyének nézne...Két éve költöztünk a lakótelepre, de a város másik végébe jártam iskolába. Nem voltak barátaim. Szerezni akartam egyet, így okosan kellett válaszolnom.
– A szemközti gesztenyefán van egy galambfészek. A fiókák most tanulnak repülni, azt figyelem.
Felé fordultam. Szív alakú arcát gesztenyebarna haj keretezte, fitos orrán maroknyi szeplő, az állán nagyobb fajta ragtapasz. Piros keretes szemüvegének egyik szárát ragtapasz tartotta a helyén. Kockás kötényruhája felcsúszott a térde fölé, láttatni engedve a lábát borító kék-zöld foltokat, gyógyult hegeket.
Ő is méregetett engem, komoly tekintettel, szótlanul. Aztán bólogatni kezdett; copfjai önálló életre kelve repkedtek a feje körül.
– Három fióka. A negyedik még kiskorában leesett, és elkapta egy macska. Múlt héten felmásztam, hogy megnézzem a fészket – mondta.
Vagy fél fejjel volt alacsonyabb nálam; törékeny lány, vékony karokkal. Felmászott? Tényleg? Kukán bámultam rá, nem tudtam mit mondani. Szerencsére ő beszélt helyettem is.
– Te tudsz fára mászni? Ha nem, szívesen megtanítalak! Irtó egyszerű, csak keresned kell egy ágat, amiben megkapaszkodsz, így – magyarázta, közben a kezével mutatva, hogyan –, aztán fellendíted a lábad...
Belevesztem a hangjába, ami vézna kis testéhez képest mély volt és határozott. Arra az esetre gondoltam, amikor tornaórán kötelet kellett másznunk, és én úgy kaptam hármast, hogy három osztálytársam tolta alulról a fenekemet, mire nagy nehezen egy feljebb kapaszkodást meg tudtam csinálni. Én és a fára mászás... Höhh....
– Gyere, megmutatom! – pattant fel váratlanul a lány, és már szaladt is lefelé, csak a lépcső aljában állt meg, onnan nézett vissza rám kérdőn: – Jössz?
Mentem.
Később, amikor anyám leszállt az öt húszas buszról, már egyedül, törökülésben ültem a fa alatt, ábrándosan bámulva fel, a galambfészek irányába, nem törődve a szakadó esővel, amely bőrig áztatott. A lábamat és a karomat horzsolások és karmolások borították, a blúzomat felhasította egy faág, de az arcomon boldog vigyorral három nevet ismételgettem: Búgó, Kék és Peckes. Így neveztük el a galambfiókákat, a lány és én.

Alapos megfázás lett az eredménye ennek a kis kalandnak. Három napon át lázasan feküdtem egyedül, mert anyámnak dolgoznia kellett. Az ágyam körül halmokban álltak a használt papírzsepik, teás bögrék és borogatásos rongyok. Rettentően legyengültem; reszkető lábbal, a bútorokba kapaszkodva vánszorogtam vécére, ha már nagyon muszáj volt.
A negyedik napon aztán egyszer csak azt éreztem, a paplan szikla módjára nehezedik a mellkasomra, és megfulladok a szoba állott levegőjétől. Felkászálódtam az ágyról, nagy nehezen elcsoszogtam az ablakhoz. Szédültem és káprázott a szemem, mire sikerült kinyitnom. Utána csak álltam a párkányba kapaszkodva, és nagy kortyokban nyeltem a friss levegőt.
– Hé, szomszédlány! Te vagy az? – szólalt meg jobbról egy ismerős hang.
Nagy óvatosan kinéztem; közvetlenül az enyém melletti ablakban ott könyökölt a lány, akivel pár napja találkoztam először. Felcsillant a szemem.
– Szia!
– Szia! – mondta ő. Láttam, hogy észreveszi, milyen hamar visszahanyatlik a kezem, és kapaszkodok meg újból a párkányba. Feljebb tolta a szemüvegét az orrán. – Nem vagy túl jó bőrben!
Megráztam a fejem.
– Elkaptam valami kehét. Belázasodtam, folyik az orrom...
– Nem unatkozol? Ne menjek át? – kérdezte. Úgy kihajolt az ablakon, hogy egy pillanatra az a fura gondolatom támadt: ha igent mondok, a falon mászik át, mint valami pók.
– Nem lenne rossz, de csak elkapnád tőlem ezt a vackot – vontam meg sajnálkozva a vállam. – Talán holnapra jobban leszek, és akkor… Hm? – néztem rá reménykedve.
– Ahogy lesz, úgy lesz – közölte erre ő. Szája sarka furcsán megrándult, mintha mosolygást fojtana el, aztán eltűnt az ablakból. Miközben visszacsoszogtam az ágyamhoz, magamban a betegségemet átkoztam: lehet, hogy végleg keresztbetesz alakuló barátságunknak.
Ezután mély, nyugtalan álomba zuhantam. Mire legközelebb magamhoz tértem, a szobámat árnyak lepték el; besötétedett. Anyám időközben hazaért, erről árulkodott a csukott ajtókon is átszüremlő zene és beszélgetésfoszlányok. Néha egy-egy nyögést és elfojtott sikkantást is hallottam, amiből tudtam: egy ideig jobb, ha a szobámban maradok, amíg anyám és a barátja azt csinálják. Sóhajtva tapogatóztam a kislámpám kapcsolója után; gondoltam, olvasással ütöm el az időt.
Meleg, narancssárga fény áradt szét a szobámban. A sarokba állított fotelben – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – a lány üldögélt, térdén egy könyvvel. Ezúttal zöld, trapézszárú mackónadrágot és piros-fehér csíkos trikót viselt, a lábán piszkos, jobb napokat is látott tornacipővel, a fején kendővel, amin sünik almával gurigáztak.
– H-hát t-te? – dadogtam, miközben ülésbe tornáztam magam.
– Résnyire nyitva volt az ajtó – közölte olyan hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne vadidegen lakásokba bemenni, ha nincs becsukva az ajtajuk. – Egyébként a nevem Szalai Zsuzsi – folytatta. – A tiéd?
– Szabó Eszter. Milyen könyved van? – kérdeztem vissza.
– Ez igazából nem könyv, hanem a gyűjteményem. Verseket másolok bele, meg idézeteket. A Nők Lapjából szoktam hozzájuk képeket kivágni, mikor már anyukám kiolvasta. Akarod, hogy felolvassam a kedvencemet? – érdeklődött, és a válaszomat meg sem várva, elkezdett ide-oda lapozgatni a vaskos füzetben.
Hallgattam, járt az agyam. Nekem is volt egy hasonló füzetem, csakhogy én nem másoltam a verseket, hanem magam próbáltam fabrikálni – a nagymamámról, az iskoláról, az évszakokról, ilyenek... Hogy anyám ne fedezze fel, egy karton papírházban dugdostam, a szekrény tetején. Még nem akarok beszélni róla, még nincs itt az ideje. Talán később…
Felhúztam a térdem, és nekidőltem feltornyozott párnáimnak.
– Hallgatlak – mondtam.
Zsuzsi rám nézett – a vaskos lencse felnagyította a szemét, amitől valahogy koravénnek tűnt az arca –, aztán egy hirtelen mozdulattal becsapta a füzetét.
– Tulajdonképpen – jelentette ki –, itt van az egész a fejemben. Tudom kívülről...
Aztán már kezdte is:
„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani...”* – és így tovább. Szavalta Kosztolányit szép folyamatosan, azon a mély, rekedtes hangján, amitől futkosott a hátamon a hideg, és a karomon égnek meredtek az apró szőrszálak.
Ahogy mondta, megelevenedtek a sorok, talán a láztól, talán valami varázslattól, nem tudom. Sötétség borult rám, gyöngy pergett az ujjaim között, tea ízét éreztem a számban. Az egyik pillanatban pikkelyes, karcsú testű hüllőként a rothadt aljnövényzetben kúsztam egy madárfészek felé, a következőben meg madár voltam, amely szárnyra kapva, panaszos csiviteléssel reppent fel az égbe. Ültem vonaton, az ablakból nézve a tovasuhanó ismeretlen tájakat, aztán hajón, amely ide-oda himbálódzott a tenger hullámain…
– Eszter! Eszter, ébresztő! – A valóságba anyám hangja rántott vissza.
Fölém hajolva rázogatott, arcán az aggodalom ráncai, de a szemében bosszúság villant. Először azt hittem, Zsuzsi miatt, de aztán láttam, hogy a fotelban senki nem ül. Csak a vaskos füzet jelezte, hogy itt járt: az most is ott hevert, kinyitva.
– Jobban vagy? – kérdezte anyám.
Bólintottam. Naná! Képzeld, találtam egy barátot, aki szereti a verseket, mint én, és egész délután itt volt velem….
Persze hangosan semmit nem mondtam.
Az előszobában egy férfi köszörülte türelmetlenül a torkát. Anyám ideges mosollyal szólt ki:
– Egy pillanat!
A homlokomra tette a kezét, aztán közölte, hogy már nincs lázam, a vacsorámat a hűtőben találom, ő későn jön.
– Kilenckor legkésőbb mars az ágyba, meg ne tudjam, hogy tovább maradsz fenn! – rázta felém a mutatóujját, közben már ment is kifelé. Egy perc múlva csapódott az ajtó, és én magam maradtam.
Majd éjfél volt, mire átlapoztam Zsuzsi füzetét. Csodálatos volt, száznál is több vers, köztük furcsán idegen nevű költők nevével jegyezve, akikről még sosem hallottam. A versek mellé ragasztgatott képek többsége fekete-fehér volt, rajtuk a férfiak és nők ruhája és frizurája egyáltalán nem hasonlított azokéra, akik manapság rohangáltak az utcán.
Holnap megkeresem, és visszaadom neki….
Ezzel a gondolattal, és a füzettel a párnám alatt aludtam el.

Három napba is beletelt, mire annyit javult az állapotom, hogy neki mertem vágni. Kivártam, míg anyám elmegy dolgozni, aztán felöltöztem, és elindultam hozzájuk. Mire beértem az ő lépcsőházukba, mindenből kettőt láttam, remegett kezem-lábam, a mellkasom pedig tűzben égett. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: a füzet, amit vissza akartam hozni, még mindig a párnám alatt van, ahová dugtam. Miközben kétrét görnyedve levegő után kapkodtam, azon töprengtem, vajon képes vagyok-e újra megmászni három emeletet, aztán megint lejönni.
Aki hülye, haljon meg… Mély levegőt vettem, egyszer, aztán még egyszer, készülve az indulásra, amikor váratlanul, minden előjel nélkül megjelent a látóteremben két koszos, jobb napokat is látott tornacipő, benne egy-egy pipaszár, rózsaszín-fehér csíkos térdzokniba bújtatott lábbal. Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor Zsuzsi megszólalt a fejem fölött.
– Hozzám jöttél? – kérdezte.
A korlátba kapaszkodva kiegyenesedtem.
– Aha, csak épp... – Ő azonban nem hagyta, hogy mentegetőzzek, nyomban a szavamba vágott.
– Gyere, nézzük meg a fiókákat! Képzeld, Búgó már át tud repülni a fáról a buszmegálló tetejére, aztán vissza! Peckes pedig, na, el sem fogod hinni... – És csak mondta megállás nélkül, miközben kézen fogott, és már húzott is maga után ki, a szabadba.
Ahogy kiléptünk Zsuzsiék lépcsőházának az ajtaján, mintha felültem volna egy gyorsvonatra, amely ritkán lassít, és ha netalán megáll, akkor is csak pár percre. Utólag visszanézve jöttem rá, hogy a nyár hátralévő részében szinte csak enni és aludni jártam haza; sülve-főve együtt voltunk.
Hogy miket csináltunk? Ó, mindenfélét! Elmentünk a lakótelep mögött futó ezüstös sínpárhoz, és miközben talpfáról talpfára lépdeltünk, hangosan számoltuk azokat. Néha a tóig is eljutottunk, mielőtt beleuntunk volna, és ha már ott voltunk, begyalogoltunk a szigetre, és azt játszottuk, hajótöröttek vagyunk; ágakból és kövekből nagy S.O.S. feliratot raktunk ki, fakérget és füvet ettünk. Máskor a játszótérre vetettük be magunkat: fejjel lefelé lógáztunk a mászókáról, és az arra járó emberekről a ruhájuk alapján próbáltuk kitalálni, hogy kik ők és mivel foglalkoznak. Néha elkezdtünk ásni a homokozóban, mélyebbre és mélyebbre, hümmögve és kurjongatva, míg nem csapatnyi gyerek nem gyűlt körénk, akiket aztán rávettünk, hogy segítsenek nekünk leásni a Föld közepéig. Ha pedig esett, a könyvtárba mentünk, néha egyenest a felnőtt részlegre, ahol összekapkodtunk vagy tíz kötetet, aztán egy polc mögé bújva, a borítók alapján elmeséltük, miről szól a könyv.
Istenem, micsoda nyár volt! Persze véget ért, ahogy minden véget ér egyszer. Épp a lakótelep macskáit etettük a boltból kuncsorgott szalámivégekkel – tíz-tizenkét szőrös lényből álló felhő kavargott körülöttünk –, amikor Zsuzsi egyszer csak rám nézett, és azt mondta:
– A Kosztolányit még végig sem mondtam!
Lefagyott a mosoly az arcomról, Zsuzsi is komoly képet vágott. Tényleg nem. De biztos akarom, hogy befejezze? Ismertem a verset; tudtam, hogy a végén nem fogunk nevetni. De ő volt a főnök kettőnk közül, szóval ha verset akart mondani, semmi nem állította meg. Bólintottam.
– Valóban…
Befejeztük a macskák etetését, aztán bementünk a lépcsőházunkba, és leültünk a postaládák alá, az alagsorba vezető lépcső tetejére.
„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani...”* – kezdte el megint, és én újra átéltem ugyanazt, mint először: szó szerint tárgyakat tapintottam, ízeket éreztem, átváltoztam, tájakat láttam tovasuhanni, mintha benne lettem volna a versben – és Zsuzsi végig ott volt velem. Ugyanazon a sötét úton járt, ugyanahhoz az asztalhoz ült le, a tűsarkú cipő, a selyemruha lötyögött rajtunk, a kalap a szemünkbe csúszott, bort kortyoltunk prüszkölve, teáztunk, együtt buktunk le az ablak mögött, ahogy a körúton megjelent foltozott ruhájában a tél előhírnöke, a november, feje fölött károgva köröző varjak hadával, seprűjével lecsupaszított csontokat söpörve félre az útból…
A vers vége közeledtével egy rétre értünk. Égig érő, a szélben panaszosan nyiszogó fák fogták közre, a fű harsogó zöld volt, a harmatcseppek mint megannyi gyémánt szikráztak. Szabályos kör alakú volt ez a kis zöld folt, a fejünket forgatva sétáltunk a közepére, és ott elheveredtünk. Mezei virágok bólogattak felém lila és fehér fejükkel, az orrom megtelt a fű és az élet illatával. Ujjaim görcsösen összefonódtak Zsuzsi ujjaival. Hallottam reszelős légzését, hallottam, ahogy mondja a verset; lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat: „Virágok… közt… feküdni… lenn… a… földön…”. Az illatok és a méhek döngicsélése elbódított, az idő végtelenre nyúlt.
Aztán elhangzottak a vers utolsó szavai, és én tudtam, mi következik. Nem féltem, csak még erősebben szorítottam a barátom kezét. Lehunytam a szemem… a légzésem lelassult… le…las…sult…, és egyetlen másodpercre kiürült minden: végtelen csend szakadt rám. Csend a fülemben, csend odabent, ahol addig a szívem – dü-dübb-dü-dübb – zakatolt. Egyszerre voltam rémült és boldog. Úsztam a sötétségben, körülöttem csillagok miriádjai hunyorogtak.
Zsuzsi szemből közeledett felém. Más volt valahogy. Miközben én még mindig hús-vér valómban lebegtem a semmi és a mindenség közepén, ő kifakult, áttetsző lett. A bőre fóliaként feszült a csontjaira; láttam az erek bonyolult hálóját, a csontok árnyait. Beesett szeme hatalmasnak tűnt lesoványodott arcában, alatta fekete karikák sötétlettek. A haja foltokban kihullott, felfedve az elvékonyodott bőrt. A szíve fekete tömegként pumpálta az éltető vért – de lassan, túl lassan. Láttam, mert valahányszor dobbant egyet, a kicsinyke, összeaszott mellkas bal oldala furcsán kidomborodott, mintha a szív szabadulni akart volna ketrecéből.
– Zsuzsim, Zsuzsikám, gyere! – nyújtottam felé a kezem. Tudtam, mit kell tennem. Megértettem, hogy ahogy ő egésszé tette az én életemet, úgy én is azzá tehetem az övét. Csak megölelem, és minden rendben lesz.
Szó nélkül siklott az ölelésembe. Ahogy felnézett rám, a szívem fájdalmasan összeszorult: egy haldokló szemébe néztem. Magamhoz szorítottam barátom törékeny testét. Ahol összeértünk, az én bőröm vörös-arany fényben felizzott, az ő fakó bőre pedig elkezdett színesedni. A szíve dobogása lassan felvette az enyém ütemét, az erekben a lassú, halott anyag közé piros, élettel teli vér keveredett, szertefutva haldokló teste minden zugába. Zsuzsi a szemem láttára, négyzetcentiről négyzetcentire alakult át. Közben végig a szemébe néztem; magasabb lévén nála, forró könnyeim az arcát áztatták, amely még mindig fakó volt. De már nem sokáig, csak várj! Egyre erősebben szorongattam a kezét, és éreztem, hogy erő költözik az ő tagjaiba is; ujjai megrebbentek, összefonódtak az enyémekkel…
– Mi a fenét ülsz itt a lépcsőn, Eszter? Alig két hónapja voltál beteg!
Anyám hangja könyörtelenül felhasította képzeletem burkát. Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. A fény elvakított, pislogtam. Próbáltam kihúzni magam, hogy Zsuzsit eltakarjam anyám elől; még nem találkoztak.
De ő nem törődött velünk.
– Egy perce figyellek, itt ülsz és motyogsz magadban, mint egy bolond! Mi van, talán agyadra ment a nyár? Te… – Csak mondta a magáét, sőt talán a karomat is rángatta, de én kizártam a külvilágot, és csak magamra, magunkra koncentráltam.
Egyedül? Az nem lehet! Még akkor is, amikor lenéztem, éreztem, ahogy fogjuk egymás kezét.
Valójában viszont csak a saját kezemet szorongattam.

Azon a délutánon egyszerűen nem találtam otthon a helyem. Feküdtem az ágyon, bámultam a plafont, és felidéztem az elmúlt heteket. Kinéztem az ablakon újra meg újra, hátha meglátom Zsuzsit – de ő nem mutatkozott. A falra tapasztottam a fülem, ám odaát néma csend honolt. A fotelban kuporogva azon töprengtem, talán anyámnak van igaza, bolond vagyok. Ujjamat végigfuttattam a gyűjteményes füzet széles gerincén – valódi volt. Magamhoz húztam, találomra felnyitottam. A beragasztott képen egy szomorúnak tűnő nő üldögélt egy esőverte ablak mellett. Beleolvastam a hozzá tartozó versbe.
„…de egy picike erszényt adhatok
lágy egérprémeset
ráfestve egek csillagok
s benne két kék könnyemet…”**
Papírt vettem elő, tollat, és magam is leírtam ezt a néhány sort. Aztán egymás mellé tettem a kettőt; a füzetbe kerek, szépen formált betűk, a papíron macskakaparás. A különbség szemmel látható volt. Ez nem az én írásom…
Törtem a fejem, mi legyen a következő lépés. Végül arra jutottam, az a legegyszerűbb, ha másnap reggel meglátogatom Zsuzsit. Mi sem szolgált ehhez jobb indokul, mint a füzet visszaadása.
Így is lett. Alig múlt nyolc óra, már ott toporogtam az ajtajuk előtt. „Tóth István” – állt az ovális névtáblán. Nevelőapja van talán?! Sosem említette… Tompa, ütemes puffanásokat hallottam kiszűrődni odabentről; lakótelepi gyerek révén rögtön tudtam, rántott hús készül.
Mindjárt találkozom Zsuzsival! A szívem a torkomban dobogott, a verejték patakokban folyt rólam. A kezem annyira remegett, hogy első kopogtatási kísérletem kudarcba fulladt: inkább csak meglapogattam az ajtót. Másodjára viszont sikerült bezörgetnem – alig egy másodperc múlva már hallottam is, ahogy valaki csoszogva közelít az ajtóhoz.
Egy narancssárga kezeslábast viselő, erősen sminkelt nő nyitott ajtót. Festett vörös haja csavarókra tekerve, a szája sarkából cigaretta fityegett. Bal kezében még ott volt a kloffoló, amelyet ide-oda himbált, miközben tetőtől talpig végigmért. Úgy tippeltem, anyám korabeli lehet, úgy harmincöt körüli. Némán bámultam: nem ilyennek képzeltem Zsuzsi anyukáját.
– Na, mit akarsz? – kérdezte a nő, aztán mélyet szippantott a cigarettájából.
– A lányát keresem… – feleltem. A füzetet mint pajzsot szorítottam a mellkasomhoz.
– Nekem nincs lányom – jött a válasz egy szemöldökhúzás kíséretében.
– De a Zsuzsi… – kezdtem bele, ám nyomban el is hallgattam, amikor a nő szája megvonaglott, és az arcán is rángatózásba kezdtek az izmok. Furcsa, vihogással vegyes köhögés tört elő belőle, a szájából füst gomolygott, a cigijéről mindenfelé repkedett a hamu.
Vagy egy percbe telt, mire összeszedte magát. Akkor a vállamra tette a kezét – azt, amiben a cigi volt, így a füst egyenest az arcomba gomolygott, amitől könnyek szöktek a szemembe –, és azt mondta:
– Zsuzsi a húgom, tíz éve kómában van. Itthon ápoljuk, nincs pénzünk intézetre. Nálam is próbálkozott, jött a verseivel meg minden, de én elküldtem a picsába, el én!
Azzal bevezetett a konyhájukba, leültetett az asztalhoz, és töviről hegyire elmondta az egészet: hogyan szenvedett balesetet a testvére sok-sok évvel azelőtt, hogyan gyógyult fel a törésekből és zúzódásokból, miközben végig aludt. Amikor a családnak elfogyott a pénze, hozzá, Icához, az idősebb nővérhez került, aki a férjével együtt itt, ebben a lakótelepi kétszobás panelban húzta meg magát. Az egyik szobában laktak ők, a másikban állt a beteg ágya, egy-két műszer, infúziós állvány.
– Kapunk egy kis segélyt, az orvos is kijön havonta egyszer, a nővér hetente. Akkor szoktuk fürdetni. Nem hagyhatjuk magára, állandó felügyeletet igényel. Nem is értem, miért. Csak fekszik, mint egy darab krumpli. Az se érdekli, ha szaros a pelenkája. A férjemmel váltott műszakban kell dolgozzunk, évek óta nem volt egy közös vacsoránk – ömlött a panasz a nőből.
Hirtelen átnyúlt az asztal fölött, és megragadta a kezem. A szeme hatalmasra nyílt.
– Nagyon szerettük egymást, mikor még… Mikor még az eszénél volt, de amikor pár éve, kettő vagy három lehetett, eljött hozzám a zöld melegítőjében meg a csíkos trikójában, egyszerűen csak itt állt az ajtóban, én megijedtem… Azt mondtam neki, húzzon a picsába, rég meghalt, hagyjon engem a békén! Azóta néha hallom, ahogy nyöszörög. Jár a szeme a lehunyt szemhéja mögött, és nyöszörög, mintha mondani akarna valamit… – A szorítása egyre erősödött; miközben én próbáltam távolodni, ő egyre húzott magához, már szinte feküdtem a konyhaasztalon.
– Néni, Ica néni, engedjen el, ez fáj! – jajdultam fel végül, mikor már elviselhetetlen volt a fájdalom, amit a hasamba vájódó asztalsarka okozott.
Meghallott vagy sem, nem tudom, de elengedett. Nagy lendülettel huppantam vissza a zöld műbőrrel bevont székre, amely ijesztően megbillent a súlyom alatt. Önkéntelenül is az asztalhoz kaptam, elejtve a füzetet, amit eddig még mindig a kezemben tartottam. Földhöz csapódó tompa puffanására a nő arca kiürült. Mint valami robot, úgy nézte meg, mi esett le, majd felismerve érte nyúlt, felvette. Nem lapozott bele, csak letette maga elé.
– A Zsuzsi füzete. Szóval tényleg megtalált téged… Kurva egy teher ez, te gyerek! Vigyázz vele! Én néha csak állok az ágya mellett, nézem, aztán egyszer csak kikapcsol az agyam, és amikor legközelebb felkapcsolják a villanyt, azon veszem észre magam, hogy egy párna van a kezemben, és a fejénél állok…
A nő arcán patakokban folytak a könnyek. Nem tudom, tudatában volt-e egyáltalán. A keze csontos volt, az erek lilás kötegei mint folyók a térképen tekeregtek a bőr alatt.
– Ica néni – szólítottam meg óvatosan, a kezére téve a kezemet –, megnézhetném őt?
Megrázta a fejét.
– Nem gyereknek való látvány az.. Eredj haza, felejtsd el őt! Ott az ajtó!
Felálltam, tettem két lépést, aztán visszanéztem rá: az asztalra borulva zokogott.
– Szerintem van esély rá, hogy visszajöjjön! Én meg fogom próbálni! – mondtam a lehajtott fejnek, aztán sarkon fordultam, és szinte futólépésben menekültem ki a lakásból.

Zsuzsi a házukkal szemközti padon, a gesztenyefától pár méterre üldögélt. A rövidnadrágján napernyős kiskacsák sétáltak és úszkáltak, mosásban fakult piros trikójáról lepattogzott a felirat. Mezítláb volt, bal nagylábujján óriási, piszkos kötés.
Mosolyogva nézett rám.
– Szereztem egy kis morzsát, akarsz galambokat etetni?
Akartam. Mindent akartam, amit ő.

* Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani? – részlet –
** Elinor Wylie: Búcsúajándék – részlet –

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (7 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2016-02-06 19:54 Sren

Sren képe
5

Jelentem, hápogok. NEM azért, "mert". Látom, nagyon élesen látom, mennyire kellene szálkásítani, összébb húzni, hogy onnan eleresztve nagyobbat szóljon – nem is annyira a „nagyobb” dominál, mint a fokozatosság, a felépítés, a gerinc: amit próbáltam kifejezni, élőszóban szépkevés sikerrel: a szépírás és az ütős, homokzsák-dinamika közti átmenet, ha van olyan. Ugyanakkor látom azt az irányt is, amit alig két órája mondtam neked: a tágulást, a perspektívát.

Mármost: ez alapból is két külön irány, két erős sodrás, amihez tudni kell evezni. Mert próbálj te meg egyfelől szálkásítani, másfelől engedni a táguló perspektívának! Nem kicsi feladat!
Magában sem az, számomra több okból viszont borzasztóan összetett.

Nem fogok írástechnikán lovagolni, bocs. Lenne min, és valamelyest (!) szükséges is lenne, de én most nem. Hőn remélem, hogy a kollegák kiszedik neked, és JÓL szedik ki.

Nekem a galambok többet mondtak.

Akarsz-e mindig, mindig játszani…?

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2016-02-06 19:59 Dana

Dana képe

Köszönöm.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2016-02-06 20:56 mészégető

mészégető képe

Nekem is tetszett. Nem könnyű darab. Nagyon nem. Azt hiszem visszatérek még elolvasni.

szo, 2016-02-06 21:02 Dana

Dana képe

Köszönöm.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2016-02-07 06:39 Gitáros

Gitáros képe
5

Hosszú volt, mégis szívesen tovább olvastam volna.
Megérintett, de nem vált érzelgőssé.
Hasonlított régebbi novellákra, de nem másolta azokat.
Gördülékenyek benne a mondatok, mégsem könnyű olvasmány.

Eltartott egy ideig, amíg elcsitultak bennem a novella által keltett érzelmi hullámok. Továbbgondolásra késztetett.
Öt csillag.
Dióhéjban ennyi...:)D

Miki

v, 2016-02-07 07:44 Dana

Dana képe

Köszönöm.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2016-02-07 11:04 Sednol

Sednol képe
5

Jól áll neked ez a stílus.
Érzékletes, tapintható. Olvastatta magát.

Egy helyen akadékoskodnék, mert ott visszaugrottam egy bekezdésnyit. Nem volt érthetetlen, csak hiányoltam valamit.

Leírod, hogy a szívverésed lelassul, és egy pillanatra meg is áll. Utána átölelitek egymást, és az ő szívverése felveszi a tied ritmusát, ami addigra már normál ütemben ver.
A leállás és a ritmikus dobogás közé tehetnél egy utalást, hogy újra verni kezd a szíve.
Talán akkorra, amikor meglátja a lánykát, és a felelősség, feltámadó ösztön vagy bármi életre hívja leállt szívét.
De lehet, hogy csak engem zavart. :D

A kloffoló az klopfoló.

Várom a következőt.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

v, 2016-02-07 11:08 Dana

Dana képe

Nem értettem, miért hullámosozta a Word :-). Köszönöm az olvasást és az észrevételeket.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2016-02-08 20:05 A. Dixon

A. Dixon képe
5

Szia,

"Csak megölelem, és minden rendben lesz."

Gondolkozom egy ideje, hogy mit írjak, de csak babrálom a billentyűket.

Miután elolvastam, visszagondoltam az összes igazi barátomra. A legkedvesebb gyerekkori barátnőm Kanadában él, öt éve találkoztam vele utoljára, az esküvőjén, a szülőfalujában házasodtak össze kanadai vőlegényével.

Nagyon szép történet, igazi érzésekkel, bárcsak lenne folytatása..... :)

Várom a következőt!

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

h, 2016-02-08 20:14 Dana

Dana képe

Köszönöm szépen. Csak utólag jöttem rá, hogy sokkal több a mondanivalója, mint amit eredetileg szántam neki, ami nagyon furcsa érzés.
A folytatás a Kedves Olvasóra van bízva :-)!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-02-09 06:31 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

A vége tetszett, egyrészt mert nagyon érzékletesen írtad meg, másrészt, mert ismét rossz irányba mentem, és tök jó volt koppani, hogy nem az történt, amire számítottam. A felvezetést elnyújtottnak érzem, de valószínűleg egyedül vagyok ezzel.

Néhány észrevétel:

A hármaspontok után azt hiszem, szóköz kell, bár úgy láttam, csak itt nem tettél: "tiszta hülyének nézne...Két éve költöztünk"

"mintha az lett volna a legtermészetesebb dolog a világon" - Nem tudom, mennyire volt szándékos, de háromszor is ellőtted ezt.

"Két éve költöztünk a lakótelepre, de a város másik végébe jártam iskolába." - A "de" szerintem nem indokolt, lecserélném "és"-re,

"az állán nagyobb fajta ragtapasz. Piros keretes szemüvegének egyik szárát ragtapasz tartotta" - ragtapasz, ragtapasz

"Höhh...." - itt viszont négyet tettél :)

"Nagy óvatosan kinéztem" - Ez nekem fura, kicsit szlenges.

"Nekem is volt egy hasonló füzetem" - A másolás miatt itt nem teszi dőltté, de te azzá tetted, és nem értem, hogy miért. A "Nekem"-et. Azt hittem, a főszereplő gondolatai a dőltek, amiket nem mond ki, nem mesél el, valamint egy-két kifejezés, melyeket nyomatékosítani akartál.

"Majd éjfél volt" - Ezekkel én is bajban vagyok legtöbbször. A majd itt ugye a majdnem rövidítése, ezért aposztróffal kellene írni, így: Majd'. Ugye?

"míg nem csapatnyi gyerek nem gyűlt körénk" - Itt soknak érzem a két "nem"-et, az egyiket elhagynám, sőt, akár mindkettőt ki lehetne venni, szerintem szebb lenne a mondat.

"hagyjon engem a békén" - a

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

k, 2016-02-16 15:43 Dana

Dana képe

Köszönöm, javítgatok majd!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-02-16 10:54 Niszel

5

Szia!
Olvastam az írásodat, és közben tömérdek dolog jutott eszembe. Képben-kép élményt jelentett. A sűrűn lakott lakótelepek, s benne a magányosság, amit sokan megéltek a közelmúltban.
A külvilágtól zárt szörnyű családi drámák, mit az ember a négy-fal közti magányában megél, amiről sosem beszél. Magánügy. És annak terhe, fájdalma. Nagyon hitelesen írtad ezt le. De valahogy ott a sorok között mindig bujkált valami, ami nem hagyott nyugodni.
A sok szép szóból, gyönyörű mondatok sikeredtek. Minden sor tündökölt az írásodban. Ez a remény? Vagy talán a kiút fénye, amit mindig látsz magad előtt.
Nekem úgy tűnt Zsuzsi hatalmas harcos, Ő soha nem adja fel.
Ez az írás az, amit sokszor el kell olvasni, mindazoknak, akik nem látják a fényt az alagút végén.

k, 2016-02-16 15:41 Dana

Dana képe

Köszönöm kedves szavaid. Talán a gyermek optimizmusa ez, amit érzel.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2016-03-02 19:45 Roah

Roah képe
5

Buénosz Nócsesz! :))))

Ilyesmiket találtam:

"Nem tudom, tudatában volt-e egyáltalán. A keze csontos volt, az erek lilás kötegei mint folyók a térképen tekeregtek a bőr alatt."

Egy alapos nagy takarítás ráférne - ha gondolod, rá is mozdulhatok -, de én így is megszerettem a csajokat. :)))

Ja, meg van egy alkotás!

Ha még nem volt meg, ajánlom figyelmedbe. ;)

https://www.youtube.com/watch?v=-vKrk6hqFys

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2016-03-02 20:59 Dana

Dana képe

Már izgultam, hogy ide sosem jutsz el. :-)

Csak ha van időd. Biztos van rajta mit dolgozni -- itt csak kiírtam magamból, aminek ki kellett jönnie...

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen