Akinek nincs ereje álmodozni...

Orsi kislány kora óta vonzódott a kulcslyukakhoz. Hét éves lehetett, mikor egy nap észrevettem, ahogy a mankójára támaszkodva, szorosan a kamraajtóhoz simulva áll, szemét a résre tapasztva. Meglehetősen abszurd helyzetnek tűnt, nem hagyhattam szó nélkül.
„Hallottál valamit, Orsi? Talán az egerek randalíroznak?” – kérdeztem. Összerezzent, mint akit tiltott dolgon kaptak, de nem válaszolt. A fejét sem fordította felém, csak megrántotta a vállát, úgy bicegett el.
Később újra láttam: előbb a fürdőszobaajtónál, majd a szobám ajtajánál, majd újból a kamránál. Figyeltem, amint perceket tölt az éppen kiválasztott kulcslyuknál némán, mozdulatlanul. Amikor végzett – bármivel is, amit csinált –, arcán töprengő kifejezéssel sántikált vissza a szobájába.
Idővel minden ajtónál rajtakaptam, még a számára nehezen megközelíthetőeknél is, mint például apánk emeleti dolgozószobája. Oda a kezén húzta fel magát, lépcsőről lépcsőre, óvatosan. Ugrásra készen, lélegzetvisszafojtva lestem a mutatványt, ha baj történne. Hirtelen értelmet nyert, amit anyánk modogatott: „Orsi bátyjának lenni olyan, mintha szuperhős lennél. Talán még jobb is!”.
Persze jómagam is belestem egyik-másik kulcslyukon, de sosem találtam semmi érdekeset: gondosan felcímkézett befőttek sorát, oldal szalonnát, bevetett ágyat, használaton kívüli tankönyvekkel és teleírt irkákkal teli kartondobozokat, csöpögő csapot, száradó ruhákat, kerti szerszámokat.
Három évbe telt, mire Orsi megnyílt, és beszélt arról, mi különös vonzalmának oka. A konyhában ültünk, diót pucoltunk, az ablakot őszi eső verte. „L-látok – kezdte akadozva – ...l-látok egy lányt. Copfos, barna a haja, szeplős. Vadóccal rohangál” – mondta. Neve hallatán a lábtörlőn elnyúló labrador – aki a nevével ellentétben nyugodt méltósággal lépdelt Orsi mellett, ha sétálni indultunk – tompán dobolni kezdett a farkával. Na mármost én tudom, hogy a fiúknak nem illik sírni, de akkor elfutották a könnyek a szemem. A húgom magát írta le, ahogy a kutyával szaladgál – és ez még csak a kezdet volt.
Még tíz évig hallgattam, ahogy Orsi a kulcslyukon túli, varázslatos világról mesél. A barnahajú, copfos lány leérettségizett, felvették az állatorvosira, a haját sem copfban hordta már, hanem gondosan feltűzött kontyban, a tanárai elismerték, a csoporttársai kedvelték, sikerrel vette az akadályokat. Eleinte a kertben fogócskázott Vadóccal, később Kergével túrázott, majd Néróval járt futni az Öreg-tóhoz. Ott találkozott először a fiúval, sétáltak kézen fogva, csókolóztak...

Most, élete utolsó perceiben Orsi már nem mesél. Fekszik a kórházi ágyon, aprócska, törékeny teste torz pózba csavarodva. Pittyegő és sziszegő gépek magasodnak fölé, mint haldokló vadat leső dögkeselyűk. Előre rettegek a néma csendtől, ami a szobára telepszik nemsokára: végleges lesz és fojtogató. A húgom felém fordítja a fejét, keze – amelyen a bőr áttetszőre vékonyodott – tétován moccan az enyém felé.
– Zotya – mondja. A hangja fakó, erőtlen. – Van az ajtón kulcslyuk?
– Van – felelem.
– Megtennéd, hogy benézel, és elmondod, mit látsz?
Már felállok, amikor hozzáteszi: – Azt hiszem, én már túl fáradt vagyok hozzá...
– Mihez, Orsikám? – kérdezem, bár sejtem a választ.
– Álmodozni...
Vakon botorkálok az ajtóhoz, megbotlom a tolószék ormótlan kerekében, felrúgom Orsi fehér botját, amit már csak megszokásból hordott magával. A csattanáson túl is hallom az elhaló hangot, a húgom hangját, amint azt leheli: – Harcolni...
Sós könnyek marják a szemem, a kulcslyukon túli világ elmosódik: a kórházi neon fehér fényében sötét alakok mozognak.
Vajon mit vár tőlem Orsi?
Vadul jár az agyam.
Aztán belekezdek: – L-látok egy lányt. Copfos, barna a haja, szeplős. Vadóccal rohangál...
Még akkor is beszélek hozzá, mesélek neki arról az Orsiról, aki nem élte le vakon és végül tolószékhez láncolva rövidke életét, amikor a nővérek leültetnek egy sarokban egy fotelbe, és elkezdik lekapcsolni az immáron haszontalan gépeket.

4.6
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.6 (5 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2018-06-04 17:28 Sren

Sren képe
5

Na elmész ám...! *szipp*

*sóhaj*

A végén van egy látszólagos ellentmondás. (Volt itt valahol pézsé, hová a fenébe tettem?! Khmm!)
... Szóval, azt írja többek közt, hogy "... aki nem élte le vakon és végül tolószékhez láncolva..."
Itt egy ici-picit megvezeted az olvasót. Egész életében kulcslyukakon leskelődött be. A végén ez a "vakon" olybá hat, mintha mindig vak lett volna. Mármost:
- vagy az volt, de akkor erre utalni kellett volna,
- vagy később lett az, de erre is utalni kellett volna. A fehér bot nem elég, nem jelzi az időt, csak a tényt.

Szintén a vége felé, "a tolószék ormótlan kerekébe" - kerekében, kérlek.

Van még pár apróság, amin csiszolnék, de minek?

Köszönöm.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2018-06-04 18:05 Dana

Dana képe

Szia Sren! Köszi! Próbáltam utalni a látás hiányára, persze csak burkoltan, mert ez volt a lényeg! Nincs látásra utaló ige, a testvére is azt kérdezi, hall-e valamit. Átnéztem kb. ötvenszer, hogy semmiképp se utaljak arra: látó emberről beszélünk. A végén elárulom, hogy Orsi végig álmodozik, tulajdonképpen benéz a kulcslyukon és "lát". Azért csuklik el a kislány hangja -- L-látok... --, és azért sírja el magát kisfiúként is a bátyja, mert Orsi nem lát. Próbáltam az abszurd helyzettel is arra utalni, hogy értelmetlen a kulcslyukba kukucskálás, mert a kislány vak.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2018-06-04 18:32 Sren

Sren képe

Hát igen, ez pont annyira nehéz eset, mint nekem volt a "Látlak, testvér"-ben. Amikor nyomtatásba ment, beírtam egy "segítő" mondatot... Kihúzatták velem. De sem akkor, sem később - igazából sosem - voltam tisztában vele, hogy érthető-e a karakterem fogyatékossága, és milyen mértékben. Szóval teljesen megértelek.

De ezzel együtt is, tényleg köszönöm. Szép írás. Látom, hogy igyekszel a témához illően rövidre, tömörre, ütősre venni, pedig igazából "mesélős" típus vagy. Nem egyszerű munka, ez simán megér egy plusz "mezei ötöst". Nagyon jó lett!

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2018-06-04 18:41 Dana

Dana képe

Köszönöm, igazán jól esik a dicséret.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2018-06-04 20:13 Ovidius

Ovidius képe

Gyötrelmesen szép írás. Nagyon megírtad...

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

h, 2018-06-04 20:16 Dana

Dana képe

Azt hiszem, ezt bekeretezem. Köszönöm, hogy elolvastad.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2018-06-05 08:51 Chris Cage

5

Erős lett. A vége a Nagy Hal című történetre emlékeztet, a hallgató mesélővé válik, megért valamit, amit az elején abszurdnak nevez, de míg ott a vég felemelő is, itt csupán szomorú. Finom eszközökkel dolgoztál, tetszik az ismétlődés: a copfos, barna lány látomása. Elnézve ezt a novellát és a pályázatra érkezettek művek némelyikét, úgy tűnik, nagyon feltörőben van az "egyéb" kategória. :)

k, 2018-06-05 15:15 Dana

Dana képe

Köszönöm szépen! Nem mondom, hogy nem szeretnék többet az egyéb kategóriától, mint futó kalandot... de nem vagyok az esete. :-)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2018-06-17 21:33 Ekibacsi

Ekibacsi képe
3

Nem rossz, de szerintem itt a több több lett volna. Nyílván röviden és feszesen kell mindent megírni, hogy üssön, ne untasson, ne legyenek üresjáratok. Ennél az esetnél azonban jobban esett volna elmerülni a két testvér közötti kapcsolatban, behatóbban megismerni őket, egy-két közös élményüket, emléküket. Számomra ez hiányzott.

A csattanó remek, szép és érzelmes, de a felvezetés hozzá lehetne "bővebb".

h, 2018-06-18 12:09 Dana

Dana képe

Lehet, hogy igazad van, köszönöm, hogy elmondtad, és sajnálom, ha nem tetszett teljes mértékben.

A kifejtéssel hadilábon állok, sokszor direkt! Számomra mindig az a fő, hogy az adott ötletet, gondolatot kifejtsem pont annyira hosszan, ahogy szükségesnek érzem. Jelenleg a következő volt a kérdés: mit lát egy vak ember, ha benéz egy kulcslyukon? Azt hiszem, erre válaszoltam. :-) A testvér csak egy eszköz, aki elmeséli az egészet -- elvégre ő lát. A többi -- nekem -- nem számított.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2018-06-18 13:05 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Ez így abszolút jogos - ebből a szempontból működik a novella. Viszont érzelmileg kissé kevés, túlságosan kiszámított, mesterségesnek hat egy kicsit. Olyan, mint bizonyos zsánerfilmekben a "kötelező felvezetés", amit egyes rendezők bazi gyorsan le akarnak tudni, hogy utána kiélhessék magukat. Ez néha működik, néha nem, rendezője válogatja.

Viszont, mondom, ha annyi volt a cél, hogy "mit lát egy vak ember, ha benéz egy kulcslyukon?", erre valóban teljes mértékben válaszoltál. Bár akkor azt mondanám, ez egy gondolat remek kifejtése, és nem egy történet elmesélése. Na, de tényleg nem kukacoskodom tovább :)

k, 2018-06-19 07:17 Dana

Dana képe

Az a helyzet, hogy mindig törekszem rá, hogy megértsem, az olvasónak mitől működik egy írás és mitől nem -- utólag. Ezt tudom később hasznosítani.
De amikor írok, elsősorban magammal nézek szembe, nem Veletek, hogy a magam szempontjait, elvárásait kielégítem-e. Ez persze nem azt jelenti, hogy ilyenkor az olvasó nincs jelen, hiszen jómagam is olvasó vagyok. Ez elég bonyolult, nem?
Én úgy érzem, vannak gondolatok, amik kifejtést igényelnek, hosszabb mesét, vannak, amik pont ennyit. Itt úgy érzem, ennyire volt szükség.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen