Fleur

Pótolhatatlan értékek vesztek oda: leégett a Bűn és Büntetés Nemzeti Múzeuma

Bár nagy erőkkel vonultak ki a helyszínre, a tűzoltók órákon át képtelenek voltak megfékezni a lángokat, melyek az újévi tűzijátékot követően csaptak fel az épületben. Az első vizsgálatokat követően Jonathan Morgan, a kerületi tűzoltóság parancsnoka elmondta, „szándékos gyújtogatás történt; a tűz a második emeleten, a kivégzőeszközök kiállítótermében csapott fel”. Megtudtuk azt is, hogy bár a magas szintű riasztásra a környező kerületekből is érkeztek egységek, az oltást az erős szél és egy váratlan csőtörés okozta vízhiány is nehezítette.

Telefonon utolértük Michael Phillips professzort, a múzeum alapítóját és igazgatóját is, aki jelenleg a romeltakarítást és kárfelmérést végző csapatok munkáját felügyeli. „Pótolhatatlan értékek vesztek oda a tűzben. Bárki tette is, a legszigorúbb büntetést érdemelné!” – nyilatkozta a professzor.

Hogy vajon a tűzhalál a történész szaktekintély szerint az-e, arról nincs információnk, de meg nem erősített híresztelések szerint maga a gyújtogató is a lángok közt lelte halálát. Ezzel kapcsolatban megkerestük Samuel Norton rendőrfőnök urat, ám ő nem kívánta kommentálni az ügyet. Mint mondta: „Egyelőre túl sok a kérdőjel a tűzeset kapcsán, semhogy biztos következtetéseket vonhatnánk le!”.

Természetesen igyekszünk folyamatos tájékoztatást nyújtani a fejleményekről, és addig is ne feledjék: forgalomkorlátozásra kell számítani a Hetedik és a Franklin sugárút…

Bip-bip-bip. Bip-bip-bip.

Gyorshívójának halk pityegésére Mary lecsapta a Reggeli Hírmondó vaskos, festékszagú példányát az asztalra, felpattant a karosszékből, felmarkolta a keze ügyébe készített, rózsaszínes árnyalatú folyadékkal töltött fecskendőt, s már rohant is, hogy megnézze a szomszédos szobában fekvő betegét. Miközben lenyomta a kilincset, az a nem is olyan lehetetlen gondolata támadt, hogy utoljára teszi, ezúttal az asszonynak tényleg vége.

Mary ápolónő volt. Az a fajta, akit gazdag emberek bérelnek fel haldokló rokonaik mellé. Megértette, ugyanakkor megvetette kenyéradó gazdáit. Azt elfogadta, hogy egy beteg ember ellátásához szakértelem szükséges, de azt nem, hogy élete utolsó napjaiban a felbérelt ápolónőn és orvoson kívül senki rá nem nyitja szerencsétlen szenvedőre az ajtót, mert a rokonok egyszerűen képtelenek szembesülni az elmúlással járó szagokkal, kínlódással.

Mrs. Cody, akinek a szobájába Mary belépni készült, sok szempontból más volt. Nem volt élő rokona; ő maga hívta fel a nőt és egyezett meg vele még azelőtt, hogy a rák ágyhoz kötött beteggé tette volna. Mint mondta, egyszerűen nem hajlandó kórházba vonulni. Méltóságát és türelmét, amellyel a halálos kórt viselte, csak az utolsó, többnyire morfiumködös időszakban veszítette el. Ha tudatánál volt, még mindig szívesen beszélgetett Maryvel, vagy kérte, hogy olvasson fel neki az újságból, ám amikor felerősödött a fájdalom, sikoltozni kezdett, erőtlen karjaival csapkodott és hadonászott, és válogatott trágárságokat üvöltött, mint egy részeg matróz.

A mait megelőző nap nagy részében is hol öntudatlanul nyöszörgött, hol pedig összefüggéstelenül kiabált. Mary nem sokat tehetett érte: beadta a gyógyszerét, egy vizes kendővel megnedvesítette kicserepesedett ajkát, betakargatta, ha lerúgta a takaróját, és tisztába tette, ha összecsinálta magát. Ez így ment egészen estig, amikor váratlanul csillapodni látszott az asszony fájdalma, s mély, pihentető álomba zuhant. Ekkor ő is visszavonult; saját szobájában, ruhástól dőlt végig az ágyon, hogy maga is aludjon egy kicsit. Körülbelül tíz órakor Mrs. Cody csengetett érte. Az ágyában ülve várta – erre nagyon rég nem volt példa –, s bár verejték lepte a homlokát és egész testében láthatóan remegett, tekintete tiszta volt. Azt kérdezte a szobába lépő Marytől, hová tűnt Fleur. „Az előbb még itt volt; az ablaknál állt és engem figyelt!” – jelentette ki.

Elég régóta ápolta már az asszonyt, tudta, hogy a húgát keresi. A különleges nevű Fleur – „Az apja egy francia borkereskedő volt; fogalmam sincs, anyánk hogy szedte össze!” – nagyon fiatalon, tizenhat éves korában, a közeli parkból tűnt el egy esti séta során. A hatóságok feltételezése szerint egy akkoriban aktívan tevékenykedő sorozatgyilkos végezhetett vele, ám a többiekével ellentétben a lány holtteste sosem került elő. Mary úgy gondolta, nem izgatja fel betegét azzal, hogy emlékezteti rá: a húga halott. Betudta ezt az egészet a közelgő vég előszelének, amikor a páciens halott rokonokkal folytatott találkozásokról hallucinál, amikor a múlt és a jelen, a valóság és kitaláció már összemosódnak. Törte a fejét valami frappáns válaszon, ám végül nem kellett mondania semmit: Mrs. Cody nem sokkal később ültében elaludt – csak épp ezúttal kisimult arccal, mosolyogva.

Így távozott az élők sorából is: békés mosollyal az arcán. Mary rögtön megállapította, hogy vége, amint a gyorshívó sürgető jelzésére a szobába lépett. Nem kellett hozzá az ágy mellett sorakozó villogó-sípoló gépekre néznie, sem pedig ellenőriznie az életfunkciókat. Egyszerűen tudta, hogy Mrs. Cody földi élete immáron visszavonhatatlanul bevégeztetett. S bár készült a halálára, de amikor látta, hogy a hófehér selyemhálóing alatt nem emelkedik és süllyed az asszony sovány, formáját vesztett mellkasa, Mary szemét önkéntelenül is elfutották a könnyek.

– Pihenje ki magát; a végső küzdelem nagyon kimerítő volt… – suttogta, majd miután a kandallópárkányon ketyegő porcelánórán ellenőrizte a pontos időt – még csak délután két óra volt, de tél lévén máris sötétedett odakint –, lekapcsolta a gépeket és eltávolította az asszony összeaszott, foltos könyökhajlatából a kanült. Mikor ezzel végzett, fejben listát készített az elkövetkező néhány óra teendőiről: orvost és temetkezési vállalkozót, ügyvédet értesíteni, elhunytat lemosdatni és felöltöztetni… Vetett még egy pillantást Mrs. Codyra, aztán visszament a szobájába, hogy telefonáljon Garrison doktornak.

Csak az asszisztensével, egy pimasz kis fruskával tudott beszélni, aki hanyagul közölte vele, hogy Garrisont beteghez hívták; nagyjából egy óra múlva lesz elérhető. Mary sóhajtva üzenetet hagyott, aztán a fürdőszobába ment vízért.

A levelet akkor fedezte fel, amikor neki akart látni a holttest rendbetételének, és ehhez lehúzta a takarót az asszonyról: a halványkék papírlapokat görcsösen a mellkasához szorította, mint valami kincset, a boríték csücske a párna alól kandikált elő. A nő arra gondolt, talán a végrendelete lesz az: amennyire tudta, Mrs. Cody vagyona nagy részét különböző szervezetekre és alapítványokra hagyta, mint például a Nemzeti Gyermekvédelmi Központ és a Nemzeti Szerveződés Eltűnt Gyermekekért. Mary előbb a borítékot szabadította ki, aztán óvatosan, hogy ne gyűrődjön meg feleslegesen a sokak számára a jövőt és reményt jelentő irat, elkezdte lefejteni róla megbízójának élettelen ujjait. Amikor néhány perces küzdelem árán ez sikerült, szeme megakadt néhány kézzel írt szón az egyik lap bal felső sarkában: „Ellennek Fleurtől, 2012. december 31.”.

A mozdulat, amellyel az éjjeli szekrényre akarta tenni a papírokat, félúton megrekedt a levegőben. Marynek eszébe jutott Mrs. Cody előző napi kijelentése, aminek nem tulajdonított különösebb jelentőséget: „Az előbb még itt volt; az ablaknál állt és engem figyelt!”. Odakint feltámadt a szél, panaszos jajongása mintha az eltávozottakat siratta volna. A nő összerezzent a hangra, torkából sípolva tört elő az addig bent tartott levegő és a szoba kellemes hőmérséklete ellenére is kirázta a hideg.

– De hát ő meghalt. Még 1946-ban... – mormolta maga elé kétkedve. Aztán arra gondolt, amit az asszony mesélt neki egyszer, aki most holtan fekszik az ágyon: „…a teste sosem került elő. Benjamin White, az akkori rendőrfőnök szerint a Lepkegyűjtő áldozatául esett – olvasott valaha róla? Tíz év alatt, amíg el nem kapták, legalább huszonhét lányt és asszonyt ölt meg, vagyis ennyit tudtak rábizonyítani. Ő maga persze sokkal többel kérkedett. Fleurről is beszélt, hogy milyen ruhát viselt aznap este, milyen parfümöt. De sosem árulta el, hová rejtette a holttestét, és én sokáig bíztam benne, hogy a húgom életben van valahol. Anyánk öt évvel később szervezett egy temetést; koporsó, amit a sírba engedtek, üres volt. El tudja képzelni, min mentünk keresztül?”.

Mary szinte vakon, egy részegéhez hasonlatos tántorgással, a borítékot mereven maga előtt tartva tapogatózott oda a kandallóhoz húzott karosszékhez, aztán egy hörgő sóhajjal belerogyott. Karjai bénán lógtak, testéből elszállt minden erő, csak a szíve dobogott megvadult ló módjára. Percekbe telt, míg össze tudta magát annyira szedni, hogy újból szemügyre vegye, amit Mrs. Cody élete legeslegutolsó pillanatában a szívéhez szorított.

A címzés és a dátum a bal felső sarokban változatlanul ott volt, hiába is remélte, hogy csak romló szeme űzött vele vad tréfát. A betűket gondosan kerekítették, és az átlagosnál egy hajszálnyit nagyobbak voltak – mintha írójuk tudta volna, hogy akinek szánja, annak látása közel sem tökéletes már. Forgatni kezdte a borítékot is, melyet eredetileg pecséttel zártak le. Mikor Mrs. Cody feltépte, részben megrongálódott, ám még mindig kivehető volt a gyűrű mintázata, amit korábban a lágy viaszba nyomtak: indák gyűrűjében egy kard, melyet két oldalról egy-egy sárkány támogat. Mary megcsodálta a míves kacskaringókat és finom vonalakat, aztán a borítékot félretette, széthajtogatta a kézzel sűrűn teleírt lapokat, és az ajkába harapva olvasni kezdett.

Drága Ellen!

1946. július 7-én este, a szokásos esti séta előtt azzal vettem búcsút tőled, az éppen ágyban fekvő betegtől, hogy hamarosan látjuk egymást – de nem tértem haza. A találgatások közül, amelyek az eltűnésemet követően napvilágot láttak, csupán egy volt igaz: azon az éjjelen valóban meghaltam. Ám a feltételezésekkel ellentétben nem George Moore – vagy ahogy ti ismeritek: a Lepkegyűjtő – végzett velem. Ha ő kap el, a testem meggyalázva és megcsonkítva előkerült volna egy útszéli árokból, de a lelkem nem kárhozik el.

Az igazat megvallva találkoztam George-dzsal, sőt beszéltünk is néhány szót, ám amikor erőszakoskodni kezdett velem, ott termett Cyrus Redbay, és – ahogy egy ideig kérkedett vele – „kiszabadított az angyalarcú szörnyeteg gyilkos szorításából”.

Hogy ki ez a Cyrus? A média és a közvélemény 1952-ben, amikor elkapták, üvöltve követelte George Moore kivégzését – pedig nálánál sokkal kegyetlenebb szörnyetegek járnak odakint az éjszakában. Ő egy ezek közül. A nők, akikkel George végzett, néhány óra kínszenvedés után legalább elmerülhettek abba a végtelen, békés sötétségbe, amit halálnak nevezünk. Nekem ez nem adatott meg. Megmenekültem, miközben a pokol legmélyebb bugyrába taszíttattam.

Kimondottan hűvös volt akkor este, emlékszel? Könnyű szürke kabátot, kék szoknyát húztam, a nyakamba piros selyemsálat kerítettem; utóbbit bizonyítékként mutatták fel a Lepkegyűjtő tárgyalásán, pedig valójában Cyrus tépte le a nyakamból és hajította a földre, mielőtt megcsókolt volna. Ó, igen... A szemébe néztem, és mint ember megszűntem létezni. Tisztán emlékszem az utolsó két lépesre a harmatos fűben, életem utolsó két lépésére, mielőtt a karjába zárt volna: a harisnyám nedvesen tapadt a bokámra, a fejünk fölött egy faágon felhuhogott egy bagoly, a távolból automobilok zörgését sodorta a szél, matrózok vonultak végig az utcán részeg gajdolással. Amikor a nyakamhoz hajolt és szívni kezdte a vérem, arra gondoltam, „ez a boldogság”, és a szememből örömkönnyek patakzottak.

Másnap reggel – ami persze este volt, hiszen a napot azóta sem láttam – az eső kopogására ébredtem egy ismeretlen ház pincéjében. Furcsa, de rögtön tudtam, mi történt velem. Éreztem magamban a szörnyeteget, a vámpírt anélkül, hogy megtapogattam hegyes, meghosszabbodott szemfogaimat, vagy megpróbáltam volna tükörbe nézni. Magzati pózban kuporogtam a télre felhalmozott szén között, és azt hiszem, az ébredést követően egy pillanatra meglegyintett az őrület szele: tudniillik azon kuncogtam, hogy alig két hete olvastam a Drakula gróf válogatott rémtettei című könyvet, amit Jamie bácsikánk magángyűjteményéből „kölcsönöztem ki”. Még akkor is ezen mosolyogtam, amikor az utcára léptem. A ruhám elrongyolódott, az egyik cipőmet elveszítettem, a gyomrom forró éhség mardosta. Teljesen egyedül voltam. Cyrus magamra hagyott; minden gyermekét próbára teszi ily módon. „Éld túl az első napot!” – ez a filozófiája. Én nem buktam el, de majdnem belebolondultam új „életem” első néhány órájába. Minden tagom fájt, a számban édeskés, rothadt ízt éreztem, a bőröm hideg volt, az érzékeim kiélesedtek. Miközben a rémülettől és éhségtől félőrülten bolyongtam a városban, olyan dolgokat láttam és hallottam, amit korábban sosem. Hallottam, ahogy az emberek a zárt ajtók mögött civakodnak; hallottam, ahogy egy nő felsikolt, mert a gyereke az úttestre rohant – és gondolatok is hallottam. Mocskos, forró, nyálkás gondolatokat, gonoszakat és édeseket, keserűeket és vidámakat. Sok időbe telt, hogy megtanuljon őket megszűrni, kizárni. Hogy megtanuljak egyáltalán létezni ebben az új életben.

Persze nem nevezném életnek, ami ezután következett. Semmi köze az élethez, sőt semmi köze ahhoz a rózsaszín, csillogó szeméthez se, amivel manapság a fiatalokat etetik. Jártam moziban, tudom, miről beszélek. Vérkönnyeket sírva végigröhögtem jó néhány, a témával foglalkozó kasszasikert, az egyik kevésbé ismert könyv szerzőjéből pedig be is vacsoráztam. Azt hiszem, az élményt követően új műfajban kezdett brillírozni. Nem, vámpírnak lenni egyáltalán nem kaland, nem jó, nem „trendi”. Mivel nincs tükörképem, csak az áldozataim arcára kiülő borzadály árulkodik róla, hogy addig vonzó külsőm mivé alakul, mikor táplálkozni kezdek.

Az éjszaka teremtménye vagyok, a napfény megölne. Miután leszáll a sötétség, az utcákat járom és táplálékot keresek. Tulajdonképpen bárki megtenné, mert számomra minden ember élelem. Csak azért válogatok, mert ez az egyike azon kevés dolgoknak, amiben dönthetek. Bele tudok olvasni az emberek gondolataiba, így ha lehet, haldoklókat vagy olyanokat választok, akiknek a lelkében szürkület lakozik. Ettől még nem leszek irgalmas szamaritánus: az emberek szemében szörnyeteg vagyok; lélektelen, minden empátiát nélkülöző lény, vérszomjas éjszakai vándor. Nem gondolok én sem másként önmagamra. Az éhség ellen nincs mit tenni: volt már rá példa, hogy azt öltem meg, aki az utamba került.

Halálom előtt védtem az életet. Hazahordtam minden kóbor kutyát és macskát, eljártam sebesült katonákat ápolni a kórházba, alamizsnát adtam a legocsmányabb porban fetrengő koldusnak is. Most nem érzek sajnálatot, nincs bennem kegyelem. Miközben táplálkozom, elkárhozott lelkem hangos üvöltéssel vergődik a pokol tüzében, de akkor, abban a pillanatban nem érdekel. Miután végzek, a vértelen, élettelen test láttán mindig eszembe jut a kérdés: vajon meddig lehet ezt ép ésszel bírni?

És a magány... Ellen, el sem tudod képzelni, milyen szörnyen magányos voltam az elmúlt években! Jó ideig Cyrus társaságában jártam a világot, de az ő véres, esztelen öldöklését képtelen voltam hosszú távon elviselni: a hetvenes évek végén megszöktem, és összeálltam egy másikkal a fajtámból. Briannek hívták, és huszonkét évesen, a nagy éhínség idején érkezett Amerikába. Egy magát örömlánynak kiadó vámpír változtatta át, amikor influenzával ágynak esett. Sokan meghaltak akkor, a járvány világméretű volt... Sokat mesélt a régi időkről; vadászat után nem egyszer hajnalig üldögéltünk a folyóparton, kavicsokat dobáltunk a vízbe, beszélgettünk... – egészen addig a pontig embereknek érezhettük magunkat, amíg a napfelkelte közeledtével vissza nem kellett térnünk a koporsóinkba.

Abban a néhány hónapban a lét elviselhetőnek tűnt. Aztán egy éjjel Cyrus beállított arra az elhagyatott tanyára, ahol akkoriban meghúztuk magunkat, és a szemem láttára kivégezte Briant. A kiegyenlítetlen küzdelem után, a füstölgő maradványok felett állva közölte, hogy takarodjak, és ne merjek még egyszer összeállni mással, mert én csak az övé lehetek, senki másé. Azóta egyedül vagyok.

Mindezek alatt a szörnyű évek alatt egyetlen dolog vigasztalt, egyetlen dolog segített, hogy a fejem felett ne csapjanak össze a hullámok: hogy te hatvanhat év után még mindig gondolsz rám, még mindig hazavársz. Ám amikor megtudtam, hogy halálos kór emészt, elhatároztam, véget vetek ennek az elkárhozott létnek. Gondosan kiterveltem mindent, s miután elhozom neked ezt a levelet, ellátogatok a Bűn és Büntetés Nemzeti Múzeumába. Nem tudom, jártál-e ott – remek kis hely egyébként, az emberek igazán jó munkát végeztek. Ami számomra a legfontosabb, őriznek ott egy „sorozatgyilkost”, mely egész életében halálos precizitással és villámgyorsan végezte a dolgát, s bár évek óta tétlenségre ítélték, ma is kész ölni. Egyszerű, de nagyszerű találmány a nyaktiló, Ellen, és az én célomnak pontosan megfelel: a lezuhanó bárd legalább negyven kilogrammos, és olyan éles, hogy gond nélkül kettémetszi egy felnőtt ember nyakát. Ez persze önmagában még nem lenne elég – a vámpírok, mint azt te is tudod, képesek felgyógyulni a legszörnyűbb sérülésekből is –, de én tudom, hogyan győzzem le a fajtám természetét, és vigyem keresztül az akaratom.

Drága Testvérem, mire ezt a levelet megtalálod, én halott leszek, s miután elolvasod, nem sokra rá te is az leszel. Múlt éjjel, miközben az ágyad mellett állva figyeltem, ahogy alszol, akkor éreztem meg. Megváltozik az ember kipárolgása, amikor a vég közelít. Tudom, hogy felkészültél rá, ezért merem elmondani. Csak azt sajnálom, hogy sem édesanya, sem a férjed, Theodor, se a kis Rose halálakor nem osztozhattam a fájdalmadban, és most sem állhatok melletted. Fajtánk törvénye, hogy élő embernek nem fedhetjük fel a kilétünket, nem mutatkozhatunk családtagok előtt. Ha valaki mégis így tesz, azzal az életüket teszi kockára: a Vének eljönnek és végeznek velük. Mentség, kivétel nincs. Így aztán arra kérlek, hogy miután elolvastad soraim, melyek remélhetőleg legalább részben nyugalmat hoznak háborgó lelkednek, a levelet semmisítsd meg, nehogy illetéktelen kezekbe kerülhessen. Napnyugta után nem lennék a helyébe annak, aki elolvassa...

Tudd, hogy számomra a te belém vetett hited, a te irántam érzett, soha el nem múló szereteted adta az erőt a folytatáshoz, hogy azt a rengeteg magányos éjszakát túléljem. Sosem tévesztettelek szem elől, és bár úgy tartják, hogy a vámpíroknak nincs lelkük – és szerintem igazuk is van –, én mégis minden erőmmel őriztem a szívemben e szeretet és hit emlékét.

Most búcsúzom... Sajnos nem látjuk viszont egymást, mert te a mennybe kerülsz, ahová én sosem nyernék bebocsátást, de tudd: mindazok ellenére, amin keresztül mentem, tiszta szívből szeretlek.

Fleur

Miután végzett az olvasással, Mary még perceken keresztül bámulta a papírokat. Teljesen megfeledkezett mindenről; az ágyon fekvő holttest, a hamarosan érkező Garrison doktor, ápolónői teendői fontosságukat vesztették. Csak ült a karosszékben, s tekintetét a levélre szegezve próbálta magát meggyőzni annak valódiságáról. Még a kandallópárkányon terpeszkedő rózsás porcelánóra érces pendüléseit is csak távolról hallotta, az ablaktábla halk nyikordulására, a vastag perzsaszőnyegen közelítő puha léptekre pedig egyáltalán nem figyelt fel. Csak akkor eszmélt, mikor Cyrus Redbay bőrkesztyűbe bújtatott keze a vállába markolva kipenderítette őt a karosszékből. Sikoltani próbált, de ahogy meglátta a vámpír igazi arcát, egyszerűen megdermedt rémületében. Az öreg, formátlan koponyára feszülő sárgás bőr, a vérben forgó szemek, az irreálisan nagyra tátott szájból előmeredő agyarak látványa túl sok volt Marynek: sikolya hörgésbe fulladt, védekezőn maga elé emelt keze erőtlenül lehullt. „Maga az a…” – motyogta, aztán kifordult a szeme és ájultan a földre omlott. Talán ez volt a szerencséje: a jótékony sötétség megóvta attól, hogy érezze, amint a vámpír feltépi a torkát és a vérével együtt kiszívja belőle az életet.