Ha a halál elválaszt

Négyre beszéltem meg találkozót Zsömlye Béla bácsival, a becsegbogáti ó-temető gondnokával. Nagyanyám tanácsára kerestem meg az öreget; ő úgy vélte, a magyar falvak rémmeséinek és szóbeszédeinek valóságtartalmával foglalkozó szakdolgozatom anyaggyűjtését nála kell elkezdenem. 

– Kilencvenkét éves, de úgy vág az esze, mint a beretva – mondta, miközben aranyló húslevest mert abba a Vuk mintás porcelántányérba, amibe az elmúlt huszonöt év során minden vasárnap.

– Gondolod, hogy tud valamit? – kérdeztem bizonytalanul. Az igazat megvallva ellustálkodtam a témaválasztást, és egyelőre még nem barátkoztam meg azzal, amit a tanszékvezető „büntetésből” kiosztott rám.

Mama kérdőn felvonta a szemöldökét, aztán legyintett. „Én nem győzködlek, édes fiam!” – sugallta a tekintete. Mázas cseréptálban főtt marhahúst, répát, félbevágott krumplit tett a kezem ügyébe, végül egy nyögéssel maga is leült a kockás viaszosvászonnal borított asztalhoz.

– Szerintem mindenkiről tud egy történetet, akinek ő ásta a gödrét; csak akad a tarsolyában valami neked való – mondta rövid hallgatás után, és keresztet vetett.

Így esett, hogy egy verőfényes vasárnap délután, mialatt a falu nagy része a kerti munkák fáradalmait pihente ki hűvös szobák vagy árnyas szőlőlugasok mélyén, én magányosan poroszkáltam a hőséget okádó aszfalton a temető felé.

 

Korán érkeztem, a temetőben lélek sem mozdult. A madarak aléltan gubbasztottak a fák ágain, az álmosító csendet csak a málladozó festésű karos kútból vékony sugárban csordogáló víz csobogása törte meg, meg a darazsak zsongása, ahogy alkalmas leszállóhely után kutatva köröztek a kőmedence fölött. Számban a jéghideg víz enyhén fémes ízének emlékével, vágyakozva bámultam a kutat, de segítség és flakon híján csak felhevült arcomat hűthettem le, mielőtt megindultam volna megbeszélt találkahelyünk, a háborús emlékmű felé.

Ahogy kaptattam felfelé a macskakővel kirakott úton a domb tetejére, tekintetem önkéntelenül is a köröttem elterülő, jól ismert tájra vándorolt. Részeg módjára ittam magamba a látványt: a kukoricaföldek harsogó zöld tengeréből fehér-barna szigetekként kiemelkedő településeket, a jegenyefák szegélyezte keskeny, kanyargós utakat, melyek fölött nyáridőben vibrált a levegő, és a békés világunkat védőn körbeölelő erdőkkel borított dombokat. Gyerekként órákon át kutattam az erdők mélyén csipkerózsika álmukat alvó vadászkastélyok dohos termeit, játszottam a szőlőkordonokkal csíkozott örköndi domb tetején őrt álló régi kővár omladozó falai közt. Csodálatos volt...

Miközben a régi emlékek áradata áthömpölygött az elmémen, felértem a háborús emlékműhöz. Megálltam a vigyázó tölgyek árnyékában, onnét figyeltem a kőből faragott honvéd katonákat, ahogy elgyötört arccal, puskájukat a kezükben lógatva meneteltek az ismeretlen jövő felé. Heten voltak csupán, de mögöttük, a márványtáblán, százhetvenkét név sorakozott: apák, fiúk, fivérek, férjek és vőlegények – mind a környező falvak szülöttei, akik sosem tértek haza a háborúból. A kőkatonák közül a kedvencem egy húsz év körüli fiú volt, aki a sor végén görnyedt vállal, de fejét büszkén felszegve segítette-vonszolta sebesült társát. Kamaszlányként sokszor jöttem el „hozzá”: finom vonalú, elszántan összeszorított ajka, szomorú szeme, végtelen akaratereje rabul ejtett, nem engedett; órákon át beszéltem hozzá, ha senki nem látott. Most sem volt ez másként: odaléptem hozzá, könnyedén végigsimítottam a makacsul az arcába hulló hajtincsen, és halkan üdvözöltem:

– Szervusz, rég láttalak...

– Magának is ő a kedvence? – szólalt meg mögöttem hirtelen valaki.

Ijedten fordultam hátra: az egyik padról Zsömlye Béla bácsi emelkedett fel öregesen, botjára támaszkodva. Lángba borult az arcom: komplett hülyének éreztem magam, amiért nem néztem körül, vajon élvezi-e valaki idefentről a kilátást.

– É-én cs-csak... – próbáltam magyarázkodni, de csak hebegésre futotta. Az öreg nem könyörült meg rajtam: résnyire szűkült szemmel fürkészte az arcom, szája szegletében halvány mosoly bujkált. Lehajtottam a fejem, hogy pirulásom rejtsem.

– No, igazán nem kell feszengenie emiatt! – mondta mellém lépve. – Jómagam is le-leülök a munkám végeztével, és beszélek hozzájuk.

Hitetlenkedve felkaptam a fejem, de naptól cserzett, ezer ránccal barázdált arca komoly maradt. Dohány és arcszesz illata lengte körbe, meg levenduláé. A nagyapámra emlékeztetett. Egy kicsit ellazultam.

– Mindig ide jövök, ha valamiről gondolkodni akarok. Nyugodt és békés... – vontam meg a vállam.

Béla bácsi jóváhagyólag bólintott. 

– A temető már csak ilyen, ahogy ez a vidék is. A becsebogátiak, a décstormásiak, a mikándiak, a lévacsenteiek, a bótaböröskeiek – miközben sorolta a környező településeket, körbefordult és botjával rájuk is bökött –, mind ide temetik a halottaikat. Felekezet, nemzetiség nem számít. Sokféle nép él békében egymással errefelé, és ha vannak is kisebb ellentétek, torzsalkodások, itt, a temetőben, végül minden elsimul. A dédapja ott fekszik – mutatott egy időtől megfeketedett, egyszerű, kézzel faragott fejfa irányába –, a legnagyobb haragosa, a lévacsentei cigányvajda mellette – mutatott egy keresztre, amelyet elborítottak a színes szalagok, hantját pedig teletűzdelték műanyag virágokkal.

– Haragos? Dédapának haragosa volt? – kérdeztem hitetlenkedésem alig leplezve. Amennyire tudtam, Dankó dédapámat mindenki szerette: ő volt a tanító Becsebogáton, köztiszteletben álló, megbecsült tagja a közösségnek.

– Egy tehén miatt vitáztak – biccentett Béla bácsi –, ami két napra rá, hogy a dédapja eladta a vajdának, megdöglött. Oláh Pista vigyázta a csordát; állította, hogy a tehén lement inni a vízhez, ott meg összeesett. Ha engem kérdez, a Pista valójában épp a Kis Mari pruszlikjával volt elfoglalva, és az egészből semmit sem látott. A vajda persze őrjöngve követelte vissza a pénzét, de a dédapja kötötte az ebet a karóhoz, hogy a tehén egész egyszerűen túl mélyre merészkedett a tóba, aztán vízbe fúlt. Emlékszem, egyszer még ölre is mentek a kocsma előtt: a fél falu összefutott, úgy lármáztak. – Elhallgatott, tekintete a távolba révedt. Hallgattam én is.

Néztem a sírokat: sokféleségük mindig is elbűvölt. A katolikusok sírkeresztjei közé református fejfák ékelődtek, a régi szív alakú kövek mögött modern faragványok sorakoztak, odébb maroknyi lekerekített tetejű, díszes zsidó sírkő álldogált. Volt olyan halom, amely mára a földbe süllyedt, elborította a gaz, másokon elkorhadt, ledőlt a fejfa – ha már nem volt rokon, aki gondozza, ezeket idővel beásták a sírba –, de a legtöbbet még ma is gondozták. Ha más nem, a közösség...

– Aztán elmúlik... – szólalt meg hirtelen Béla bácsi, véget vetve merengésemnek. – Haragnak, szerelemnek, gondolatoknak, mindennek vége van, mikor az emberből kiszáll a lélek.

Tett egy lépést előre – így már a „honvédem” mellett állt közvetlenül –, levette fejéről kopott svájci sapkáját, aztán előrenyújtotta reszketeg kezét, és óvatosan, mintha élő ember lenne, megpaskolta a szobor vállát.

– Egyet kivéve, és maga ezért jött... – mondta sírós, reszketeg hangon, de amikor felém fordult, már csak szeme vörössége jelezte a korábban elmorzsolt könnycseppet. – Jöjjön utánam – intett –, megmutatom.

 

Jó pár percet gyalogoltunk; a kövezett útról hamar letértünk egy murvás, arról pedig egy kitaposott ösvényre. Egy idő után elmaradt mögöttünk a gondosan nyírt pázsit, a rendezett, szemmel láthatóan gyakran látogatott sírokat felváltották a földbe süllyedt, gazzal borított halmok, töredezett márványlapok. Próbáltam kibetűzni egy-egy olvashatatlanná kopott feliratot, napszítta, fakó fényképből kideríteni a mélyben nyugvó, rég elporladt halott történetét. Itt-ott gyereksírokat láttam – az imádkozó kőangyalok láttán összefacsarodott a szívem. Szívesen megálltam volna egyik-másiknál, de az öreg korát meghazudtoló sebességgel lépdelt előttem, s nekem igencsak össze kellett kapnom magam, hogy ne maradjak el tőle. Amikor végre megállt egy szomorúfűz mellett, rajta a fáradtság legkisebb jele sem mutatkozott, én viszont kimerülten lihegtem.

– Megérkeztünk – jelentette ki Béla bácsi. Megütközve körbenéztem: közel s távol nem láttam egyetlen sírkövet, de még csak korhadt fakeresztet sem. A tanácstalanság kiülhetett az arcomra, mert az öreg felkuncogott, aztán széthajtotta a fűz földig omló ágait és besurrant a lombsátor rejtekébe.

Ahogy követni próbáltam, ágak akadtak belém, bokáig merültem a puha, vizenyős földbe.

– Nem biztos, hogy ez jó... – kezdtem tiltakozni, aztán átverekedtem magam a sűrű szövevényen, és az odabent fogadó látvány a torkomra forrasztotta a szót.

A hatalmas fa koronája zöld, hullámzó kupolaként borult fölénk, az ágak közt beszűrődő aranyló pászmák sejtelmes hangulatot teremtettek a természetnek ebben a bámulatos kápolnájában. A földet vastag avarszőnyeg borította; ahogy léptem, a halott levelek halkan, panaszosan felzizzentek. A szinte tökéletes kört formáló lombozat középpontjában, a törzstől nagyjából fél méternyire, egymástól karnyújtásnyi távolságban két, mindenféle faragványt, cicomát mellőző kő álldogált. Az egyiket szemmel láthatóan megrágta már az idő vasfoga: kövének hajdani fehérsége megszürkült, egyetlen „dísze”, a név aranyozása megkopott, oldalára moha kúszott, és meg is dőlt – a másik irányába.

– András – betűztem ki hangosan a bevésést.

Béla bácsi bólintott.

– A katona, akihez maga is kijár – közölte. – Még negyvenháromban halt meg; egy sebesült honvédeket és civileket szállító szerelvény vesztegelt ötödik napja mozdony nélkül a becsebogáti állomáson, mikor megjelent néhány gép és lebombázta a környéket.

Több tanulmányt olvastam az esetről: a támadók nemzetiségére a mai napig nem derült fény.

– Ő is a vonaton volt a sebesültek között? – érdeklődtem.

– Mint katonaorvos, igen. Solymász Jancsi, a bakter fia mesélte, milyen elszántsággal próbálta menteni az embereket, mikor megkezdődött a bombázás. Hős volt, igazi hős: buzdította a többi katonát, hogy segítsenek menteni, bátorította a mozgásra képeseket, hogy hagyják el a vonatot és keressenek fedezéket. Ő egymaga vagy tizenkét embert helyezett biztonságba, mielőtt találat érte a kocsit, amelynél dolgoz... – Hangja hirtelen, minden átmenet nélkül fulladt zokogásba. Még éppen időben néztem rá, hogy lássam, amint megtántorodik; ha nem kapok utána, talán el is vágódik. A síroktól néhány lépésnyire, a levélfüggöny tövében faragott kőpad álldogált – a könyöke alá nyúlva odatámogattam, ő pedig erőtlenül leroskadt rá. Mikor felnézett, szeme tele volt könnyekkel, az arca holtsápadt volt, vértelen ajka remegett.

– É-hé-hén vho-vholtam a-haz u-hu-tholsó, a-ha-khit khi-ho-hozott... – zihálta még mindig a sírással küszködve.

Leültem mellé és a karjára tettem a kezem. A bőre ijesztően hidegnek tűnt.

– Nyugodjon meg, Béla bácsi – mormoltam nyugalmat színlelve. Agyam közben vadul járt: azon töprengtem, vajon hogyan hívok segítséget, ha az öreg rosszul lesz. A térerőt a temető környékén csak hírből ismerték...

Egyszerre mentő ötletem támadt: ha sikerülne valahogy elterelnem a figyelmét, talán megnyugszik. Szóra nyitottam a szám, hogy valami semmitmondó témáról kezdjek fecsegni, de megelőzött.

– Eszméletlen voltam, már napok óta hánykolódtam a kórházvonaton élet és halál között – közölte.

Érthetően beszélt, hangjában nyoma sem volt a sírásnak. Korábbi felindultságáról csak botot markoló keze árulkodott: úgy szorította a vizslafejet formáló fogantyút, hogy egészen kifehéredtek a bütykei az erőlködéstől. Ez nem lehetett túl kellemes, mert mielőtt folytatta, a botot átvette egyik kezéből a másikba, és megnyújtóztatta elgémberedett ujjait.

– A többi orvos egy lyukas garast sem adott azért, hogy életben maradok – mondta aztán –, ő mégis ápolt rendületlenül, mégis visszajött értem. Ha ő nincs, én ma nem üldögélnék itt magácskával.

– Szóval az a szobor odafent – intettem abba az irányba, amerre a dombot sejtettem –, az őt ábrázolja? Nem csak Dókus képzelte el?! De hát a könyvekben erről egy szó sincs... – Hihetetlenkedve megráztam a fejem: képtelenségnek tűnt számomra, hogy „pajtásom” valaha hús-vér ember, mi több: hős volt.

– Mind azok. Ezt soha senki nem mondta magának? – álmélkodott az öreg. – Persze Dókus nem verte nagydobra; akkoriban nem nézték volna jó szemmel, talán el is bonttatják az emlékművet, ha kiderül... – Elhallgatott, legyintett. – Nem érdekes, nem emiatt jött!

Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy ilyen könnyen hagyjam magam eltántorítani egy érdekesnek ígérkező részlettől. Megszorítottam az öreg karját, és esdekelve kértem:

– Béla bácsi, mondja csak el! Nem írom le, de muszáj tudnom! Talán hallotta már a nagyanyámtól, hogy a helyi népszokásokról írt tanulmányom meg is jelent egy lapban, és... – Hatásosnak szánt szónoklatomat Béla bácsi harsány nevetése szakította félbe: úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult belé.

– Hogy hallottam-e róla? Nagyanyád felolvasta a legutóbbi kultúresten! Balla Rozi, a szatócs felesége elkövette azt a hibát, hogy félúton felállt és kiment – Ilona azóta nem áll vele szóba, és inkább átkerekezik Décstormásra, ha kifogy a sóból.

Elmosolyodtam; ez jellemző volt mamára: a család szent volt a szemében.

– A lényeg – mondta az öreg még mindig kuncogva, miközben óriási, kockás zsebkendőt húzott elő a zsebéből és a szemét kezdte törölgetni vele –, hogy azok odafent mind olyan embereket mintáznak, akikhez Dókus közel állt. Az élen az apja és a nagyapja – előbbi az orosz fronton veszett oda, mikor a Pali még karon ülő kisgyerek volt, utóbbit tífusz vitte el. Őket a bátyjai követik a sorban; átvonuló német katonák végeztek velük még a háború elején. Utána én jövök...

– Maga?! – vágtam csodálkozva az öreg szavába, aztán sietve bocsánatot is kértem az illetlenségemért: – Bocsánat, Béla bácsi, folytassa!

Az öreg halványan elmosolyodott, kis biccentéssel nyugtázta mentegetőzésemet.

– A legjobb barátok voltunk – magyarázta. – Később, jó sok évvel a háború után a nővére hozzám jött feleségül. De persze addigra Pali kifaragta a szobrait, el is hurcolták, meg is ölték.

– Mert nem kívánatos elem volt – mondtam, aztán a sírokra pillantottam. – És a sor végén ott menetel András... De ő hogy jön a képbe?

Az öreg kérdéssel válaszolt a kérdésemre.

– Észrevette valaha is, hogy akit támogat, az valójában nem fiú, hanem egy lány?

Döbbenten felugrottam és szembefordultam vele. Mintha hirtelen mozdulatom keltette volna, szélroham száguldott végig a tájon, megrázta fűzfánk ágfüggönyét, és kisöpörte a lombkupola alatt megrekedt forró, fülledt levegőt. Verejtékben úszó testem hálásan fogadta a cirógató, hűvös fuvallatot: karomat libabőr lepte el, tüdőm nagy kortyokban nyelte a friss levegőt. Egy pillanatra még Béla bácsiról is megfeledkeztem: csak álltam és élveztem a természetnek ezt a váratlan, éltető ajándékát. Anélkül, hogy tudatában lettem volna, fél kézzel verejtékben úszó testemhez tapadt pólómat rázogattam.  

Közben Béla bácsi botjára nehezedve felállt a padról; engem nyögése térített vissza a valóságba. Eszembe jutott, mit is kérdezett, és már éppen ellenkezésre nyitottam volna a számat, amikor megszólalt.

– Dókus Éva, a húga az – mormolta, miközben ismét előkerült a már ismerős kockás textildarab, amit előbb reszketeg mozdulattal végighúzott a homlokán, majd gondosan összehajtogatott és visszacsúsztatott a zsebébe. Csak mikor végzett, akkor nézett rám – és a tekintetéből sütő mélységes meggyőződés végleg belém fojtotta a tiltakozást.

Együtt sétáltunk a sírokhoz, szó nem esett köztünk. Az öreg óvatosan, minden mozdulatot alaposan megfontolva lépdelt, én aggódva követtem, készen rá, hogy elkapjam, ha újból megtántorodna. Szerencsére nem történt ilyesmi. Mikor odaért a másik sírkőhöz, amit eddig nem különösebben vettem szemügyre, lehajolt, és szeretetteljes mozdulattal lesöpört róla egy kósza falevelet. 

– Ez a néma kődarab jelzi, hol engedték a földbe öt évvel ezelőtt a híres-hírhedt szobrász és forradalmár, Dókus Pál húgát, és Aranyossy András doktor szerelmét. Bizonyos politikai megfontolások miatt az Aranyossy család nem engedélyezte, hogy a férfi mellett aludja örök álmát, akihez rövid ismeretségük ellenére is sírig hű maradt – mondta, aztán felegyenesedett, rám nézett és úgy fűzte hozzá: – De ő megoldotta!

 

Mintha végszóra tette volna, a szél, amilyen hirtelenséggel jött, el is ült. A forróság egy szempillantás alatt visszavette az uralmat az ágakból szőtt kupola alatt, burkot vont az elmém köré, meglassítva gondolataim folyamát és eltompítva a külvilágot. Az öreg hangját, mintha egy üvegablak túloldaláról szólt volna hozzám, tompán, messziről hallottam.

– Kora tavasszal láttam utoljára élve. Emlékszem, az olvadó hó alól a tavalyi fű barna foltjai bújtak elő, a téli álmukat alvó fák pedig csupasz csontvázakként őrködtek az ösvények és sírok fölött. Ott ült, azon a padon. Tulajdonképpen mindig ott ült, minden áldott nap eljött. Néha csak egy-egy órára, máskor egész délutánokat itt töltött, míg szürkületbe nem fordult a nappal. Beszélt hozzá, elmondta a híreket, kérdezgette – aztán félrehajtotta a fejét, mintha a válaszra fülelne. Láttam nem egyszer, és tudja: szinte biztos vagyok benne, hogy hallotta is, ahogy felel neki.

Ha itt volt, sosem zavartam, csak akkor váltottunk pár szót, ha az emlékműnél üldögélt. Ezért is lepett meg, hogy utoljára, mikor épp a Varga Emike sírjához tartottam, hogy összeszedjem róla a hervadt virágokat, utánam szólt, hogy nem ülnék-e mellé kicsit. Persze megtettem, miért ne tettem volna?! A szeme különösen csillogott, az arca kipirult, mintha láz emésztené. Tisztán beszélt, és olyan meggyőződéssel, hogy rázott a hideg a hallatán.

„Nemsokára meghalok” – jelentette ki egyszerűen. Mikor tiltakozni próbáltam, elmosolyodott és legyintett kesztyűs kezével. „Érzi az ember az ilyesmit, majd te is rájössz pár év múlva” – mondta, aztán felnevetett.

Borsózott a hátam attól a nevetéstől; volt benne valami eszelős magabiztosság. Ha a kapcsolatunk nem lett volna ennyire különleges, talán fel is pattanok, hogy magára hagyjam tébolyával. Leolvashatta az arcomról, mi jár a fejemben, mert a következő pillanatban kezét a karomra téve azt mondta: „Hidd el, kedves barátom, nem bolondultam meg!”. Aztán – mintha bizonyítani akarná az igazát – más dolgokról kezdett magyarázni; olyanokról, hogyan képzeli a temetését, milyen előkészületeket tett. Azt hiszem, fogalma sem volt róla, hogy hűvös tárgyilagossága csak olyan rémületet kelt bennem, mint derűs őrülete.

Egy darabig beszélt, csak beszélt ezekről a dolgokról, aztán hirtelen elhallgatott. Aranyossy doktor sírját nézte tűnődve, karcsú ujjai satuként tartotta fogva a karom. Vastag kabátot viseltem, másnapra mégis kék foltok jelezték, ahol ujjai a húsomba mélyedtek. „Hiszel a mennyországban?” – kérdezte, s olyan vizslató tekintettel méregetett, mintha egyenest az agyamból akarná kiolvasni a választ. Természetesen tudtam, mi érdekli. „Abban hiszek, hogy ahová ő ment, oda követni fogod” – feleltem.

Tetszhetett neki a válaszom, mert felkuncogott, és szorítása is enyhült némiképp a karomon. Tekintete ismét a sírkőre siklott. „Nos, abban én is hiszek...” – mormolta, aztán megint elhallgatott egy időre.

Amikor legközelebb megszólalt, komolyan fontolgatni kezdtem, hogy megtébolyodott. Azt mondta: „Sosem esett nehezemre, hogy elaludjak, de az eső kopogása, a villámlás és dörgés mindig felvertek. Két éjszakát tölthettem Andrással, mindkettőn hatalmas felhőszakadás volt. Felriadtam az égzengésre, de ő ott volt és magához ölelt. Tudod, milyen jó volt az ő erős karjai közt álomba szenderülni?” – fordult hozzám, de még mielőtt bármit válaszolhattam volna, folytatta. „Már megismerkedésünk első napján tudtuk, hogy együtt akarjuk leélni az életünket. Mikor nem ápolta a sérülteket, mikor engedélyezett magának egy kis pihenőt, felmásztunk a szénapadlásra, szeretkeztünk, aztán feküdtünk egymás kezét fogva, és beszélgettünk. Nem érdekelte, hogy szegény sorból származom. Azt mondta, hogy ha megtalálod azt, akit neked szánt az ég, nem szabad elengedned semmiképp. Aztán az ötödik napon láttam hullani a bombákat az égből, és hallottam a gépek zúgását. Rohantam az állomásra, ahogy csak a lábam bírta. Az úton szembe jött velem egy fiatal hadnagy, vállból hiányzott a karja. Az egész ruhája vérben ázott, piszkos arcából csak a szeme fehérje világított. Sírt és énekelt, imádkozott és átkozódott felváltva. Néhány lépéssel hagytam csak el, mikor összeesett és meghalt. Mire az állomásra értem, ahol a vonat vesztegelt, már csak füstölgő romokat találtam. Mindenfelé halottak és sebesültek hevertek, iszonyatos volt hallani a sikoltozást és halálhörgést. Az én drágám a nagy tölgyfa tövében feküdt, a légnyomás hajíthatta oda. Még élt. Az ölembe vettem a fejét, simogattam az arcát, és úgy sírtam, mint egy gyerek. Ő meg egyre azt mondogatta, hogy ne legyek szomorú, hogy minden rendben lesz. A végén már csak a nevemet ismételgette, mint egy imát. Utoljára azt mondta: »Mosolyogj rám, Évim, erre akarok emlékezni...«. És én még akkor is mosolyogtam, amikor megszorította a kezem, sóhajtott egy nagyot, és elment. Ide temették. Nem tudom, hogyan, de rendelkezett felőle, és akárhogyan is próbálta az anyja megmásíttatni az akaratát, az iratot őrző ügyvéd minden próbálkozást kivédett. Egy levelet is hagyott nekem letétben, meg persze vagyont is, hatalmasat. A pénz nem érdekelt – az egészet odaadtam volna, hogy még egyszer láthassam, sőt az életemet is eldobtam volna, ha számít bármit. A levele viszont... az életben tartott az első időkben. Őrzöm azóta is, mindig magamnál tartom.” – Itt megsárgult, elrongyolódott papírt húzott elő a zsebéből, az ajkához emelete, csókolt lehelt rá, aztán ismét eltette. – „Biztosított a szeretetéről, de kérte, hogy ne makacskodjak: ha vele bármi történne, éljem tovább az életem. Így is tettem, csak nem az ő elképzelése szerint. Felneveltem a fiúnkat, Andrást, aki nyolc és fél hónappal a halála után született. Tiszta apja; ha ránézek, összefacsarodik a szívem, akkora a hasonlóság...”

Mintegy végszóra Lévacsente határában felvonyított egy kutya, egy másik válaszolt rá. A temetőhöz vezető utat szegélyező kopár nyárfákról varjúsereg rebbent méltatlankodó károgással a hamuszürke égbe. Megborzongtam. Éva monológja olyan sebeket tépett fel, amelyeket rég begyógyultnak hittem már. Képtelen voltam bármit is mondani; attól féltem, ha szóra nyitom a szám, menthetetlenül sírva fakadok. Így aztán csak ültünk egymás mellett, ő összekulcsolt kézzel és mosolyogva, én feszülten és kétségek közt. Latolgattam, mit tegyek: feledkezzem meg a dologról, esetleg próbáljam telefonon elérni Dókus András professzort, aki éppen Iránban ásatott?

Töprengésemnek Éva vetett véget: nagyot sóhajtva felállt, komótosan odasétált Aranyossy doktor sírjához, lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, és csupasz mutatóujját végigfuttatta a kőbe vésett név megkopott betűin. Ahogy felém fordult, tartásából eltűnt minden korábbi büszkeség; mintha hirtelen évtizedeket öregedett volna: háta meghajlott, válla előregörnyedt, arcának pírja megfakult, a szeme alatti sötét karikák csak még jobban kiemelték lázasan csillogó tekintetét. Megroggyant a térde – a sírkőbe kellett kapaszkodnia, hogy ne bukjon előre –, de nyomban intett, hogy maradjak a helyemen, nem szorul segítségre. Könnyek peregtek a szeméből – nem fáradt vele, hogy letörölje őket. „Tudom, hogy néhány éve minden barátoddal idekint virrasztasz az első föld alatt töltött éjszakájukon...” – mondta halkan. „Azt kérem tőled, hogy mikor velem leszel itt, bármit hallasz, bármit tapasztalsz is, ne avatkozz közbe. Hagyd, hogy tegyem, amit tennem kell! És öltözz melegen, mert aznap éjjelre vihar várható...”.

 

Az öreg hirtelen harapta el a szót; a váratlanul ránk boruló csend úgy rántott vissza a valóságba, mintha mély álomból ébredtem volna: először azt sem tudtam, hol vagyok. Néhány másodperccel korábban még hideg csípte az orrom, most verejték csordogált a homlokomon. Az előbb az égen a betegesen sápadt fényű nap hadakozott a szürke, füstösen gomolygó felhőkkel, most a vakító kéken szikrázó égre nézve hunyorognom kellett. Kótyagos fejjel néztem körül: Béla bácsi ott állt mellettem, arckifejezése aggodalomról árulkodott. 

– Jól van? Egy pillanatra olybá tűnt... – összeráncolt homlokkal kutatott a megfelelő szó után, s csak akkor derült fel, mikor meglelte –, mintha kísértetet látott volna.

– Minden rendben – jelentettem ki tettetett higgadtsággal, miközben igyekeztem elhessegetni a halála felé menetelő, vérmocskos katona képét. 

Sajnos Béla bácsi gyanakvását nem lehetett ilyen könnyen elaltatni: továbbra is kutató tekintettel méregetett. Ideges nevetéssel a hajamba túrtam.

– Elég élénk a fantáziám, könnyen el tudtam képzelni, amiről mesélt – hadartam lángba borult arccal, aztán – hogy témát váltsak – Dókus Éva sírjára mutattam. – És mi történt aztán?

– Biztosan hallani akarja? – kérdezett vissza. – Az igazság az, hogy az ijesztő rész még csak most következik...

– Ez nem is kérdéses – bólogattam hevesen. – Látta őket szellemalakban sétálgatni? Hallott fura zajokat? Vagy mások tapasztaltak valami furcsát? Meséljen! – Nem tettettem az érdeklődést: roppant mód furdalta az oldalam a kíváncsiság, hová lyukadunk ki végül.

Béla bácsi még néhány másodpercig méregetett, mielőtt ismét beszélni kezdett volna.

– Sok szóbeszéd kapott szárnyra az állomáson történt tragédia után. Csuda bácsi például, aki 1978-as haláláig bakterkedett minálunk, néhány kupica pálinka után mindenkinek arról mesélt, hogy éjszakánként az állomáson hallani a halálsikolyokat, segélykiáltásokat, és látni a doktor szellemét, ahogy parancsokat osztogat és sebesülteket vonszol a perontól a kocsiszínig. Balla Rozi pedig, aki a falu első házában lakott, a mai napig állítja, hogy ’58-ban többször látta Dókus Palit és Aranyossy Andrást diskurálni a faluba vezető úton – magyarázta.

– Maga mit gondol ezekről? – tudakoltam leplezetlen érdeklődéssel.

– Lehetnék rosszindulatú és mondhatnám mindenféle bizonyíték nélkül, hogy Rozinak pendelyes gyerekként meglehetősen élénk volt a fantáziája, Csuda bácsi történetei pedig az elfogyasztott itókával egyenesen arányosan váltak egyre érdekfeszítőbbé... de az igazság az, hogy számtalan órát eltöltöttem mindkét helyen, és állíthatom: semmi szokatlan nem történt az említett helyeken – felelte az öreg, majd ravaszkás hunyorítás kíséretében hozzátette: – Erről írhat a dolgozatában. Menjen, keresse meg a szatócsnét – biztos szívesen mesél magának! Állítom, némi figyelemért cserébe olyan színes, kerek történetet fog kapni, hogy a tanárai repesni fognak örömükben!

Megvontam a vállam.

– Rendben, habár sokkal jobban érdekel az, amit maga látott. Mert látott... – Nem kérdeztem, állítottam.

Most az öregen volt a vállvonogatás sora.

– Láttam, persze. Csak éppen én egészen eddig nem beszéltem róla senkinek.

– Miért?

– Két nyomós okom is volt rá: az egyik, hogy vén fejjel tán be is zártak volna a dilisek közé, a másik, hogy feldúlták volna a nyughelyüket – mutatott Béla bácsi az előttünk álldogáló néma kövekre.

– Dókus professzornak se utalt rá soha?

– Ugyan – legyintett az öreg –; fiú egész életét beárnyékolta a szülei tragédiája. Azt hiszem, a szíve mélyén egy kicsit meg is könnyebbült, mikor a halála után nem kellett többé látnia az anyja gyötrelmét.   

– És nekem miért mondja el? – faggattam rendületlenül.

– Mert tiszteli ezt a helyet. Tudom, hogy a teljes történet ismeretében gondjukat viseli majd akkor is, ha én már nem leszek – mondta egyszerűen.

– Hát akkor meséljen – mosolyogtam rá bíztatóan, ő pedig vett egy mély levegőt, aztán valóban belevágott.

 

– Ahogy mondtam: kora tavasszal láttam utoljára, sőt az is lehet, hogy február végén, ha jobban belegondolok. Az biztos, hogy áprilisban temettük, mert az ásó már könnyen szaladt a földbe, a levegő pedig a virágzó orgona illatától volt terhes. Magam is orgonacsokrot hoztam neki, fehéret. A professzor akkor épp Iránban ásatott, onnan tért haza – és rangját, korát meghazudtoló őszinteséggel siratta meg az anyját. Az Aranyossy családból persze senki nem jelent meg, egy gyásztáviratot sem küldtek. Nem mintha számított volna: mint könyvtárost, Évát rengetegen ismerték és szerették, sokan eljöttek a környező falvakból, de messzebbről is. A temetés után a gyászolók csoportokba verődve beszélgettek a focipályán, és én mondom: egy gombostűt nem lehetett leejteni.   

Este hétkor jöttem vissza a temetőbe, a népek addigra széledtek szét. A felhőtlen ég és a szokatlan meleg ellenére – vagy talán pont azért – megfogadtam az akkor már a föld alatt nyugvó asszony utolsó tanácsát: vastag lódenkabátot, sapkát húztam, a lábamra meg bélelt bakancsot. Ott ültem, pont azon a padon, és egy jó pipát ízlelgetve hallgattam a Mária-kápolnában fészkelő kuvik panaszos jajongását. A felénél sem járhattam még, mikor a vihar váratlanul, minden előjel nélkül lecsapott. Az egyik pillanatban még tavaszi szellő borzolta játékosan az öreg fűz ágait, a következőben pedig orkánszerű, forró, porszagú széllökés száguldott végig a vidéken; a temető vén fái gyászos reccsenéssel hajoltak kétrét a rohamban. Az alkonyatkor nyugovóra tért madarak álmukból ébredve, kótyagosan, riadt rikoltással rebbentek a magasba – ahol aztán elkapta és elsodorta őket a viharos szél. Északról, a puszta felől, ólomszürke felhőkatonák érkeztek fölénk: villámkardjaikkal újra meg újra lesújtottak a földre, a levegő megtelt fényrobbanásokkal és szakadatlan morajlással.

Olyan lehettem, mint egy csapdába esett állat: minden izmom megfeszítve, ugrásra készen ültem, a szívem a torkomban dobogott, a szemem üregéből kiguvadva kutatta a menekülés lehetséges útvonalait – csak épp az agyam blokkolt le és ítélt tehetetlen mozdulatlanságra. Aztán egyszerre fülsüketítő sercegés támadt. A tarkómon égnek meredt a szőr, a csontjaimban bizsergést éreztem. Hirtelen nappali világosságba borult a temető, ahogy egy óriási villám az eget átszelve egyenest belecsapott a Glatz Sára sírja mellett álló tölgybe. Az öreg, félig már kiszáradt fa recsegve-ropogva tört ketté, lángoló törmelék repkedett mindenfelé. Ez feloldotta görcsös bénultságom: halálra váltan, üvöltve ugrottam fel a padról, s a fénytől félvakon, karommal a levegőben hadonászva botorkáltam előre.

Néhány lépést tehettem csak meg, mikor a lábam elakadt egy gyökérben, s egyensúlyomat vesztve, tehetetlenül a földre zuhantam. A szemem sarkából érzékeltem, hogy a fejem alig néhány centivel kerülte el a doktor sírjának éles kőperemét. Átfutott az agyamon, hogy a sors furcsa fintora lenne, ha életében megmentett, halálában viszont megöl. Aztán nagy nyekkenéssel leértem: arcom a tavalyi avarba fúródott, kiáltásra nyitott szám megtelt undorító, nyálkás földdel, a térdem pedig egy földből kiálló sziklának csapódott. Izzó fájdalom cikázott végig az egész testemen, a szemembe csípős könnyek szöktek. Sikoltva az oldalamra gördültem és két kézzel a térdemhez kaptam, hogy tompítsam a kínt – persze hasztalan.

Perceken át feküdtem így, a térdem markolászva és zokogva, mint egy kisgyerek. Könnyeim függönyén át láttam alig karnyújtásnyira a villám sújtotta tölgy egy darabját égni, de a fájdalom önzővé tett: csak a magam baja érdekelt, a tűz lehetősége nem. Szerencsére egy újabb – ezúttal már hűvös – széllökés meghozta az esőt: a facsonk oldalát nyaldosó, száraz fűvel kacérkodó lángok bánatos szisszenéssel, füstölve kihunytak. Elmúlásukkal együtt csillapult az én gyötrelmem is: a térdemben tomboló kíndémon üvöltése tompa motyogássá szelídült. Ekkor a doktor sírjának szélébe kapaszkodva ülésbe tornáztam magam, s hátam a kőnek vetve úgy fordítottam az arcom, hogy a víz megtisztíthasson gyengeségem jeleitől: a föld mocskától és a könnyektől.

„Vihar, mi?” – kérdeztem fennhangon.

Mintegy válaszként tompán puffant valami a hátam mögött. Úgy hangzott, mint amikor egy kisgyerek ököllel az asztal lapjára csap. Nem foglalkoztam vele, a gondolataim még egyre sajgó térdem körül forogtak. Ám amikor a puffanás megismétlődött, aztán néhány másodperc múlva újra, megfagyott az ereimben a vér: a zaj egyértelműen a föld alól jött! Amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam a földről és szembefordultam a sírkövekkel. A felszín mozdulatlannak tűnt, ám a mélyből az eső kopogása ellenére is hallatszott a fojtott dobogás.

„Istenem, segíts!” – nyöszörögtem, és önkéntelenül is hányni kezdtem magamra a kereszteket.

Tudja, menekülni akartam. Elfutni onnan messzire. Ám valamiféle lázas önkívület kerített a hatalmába: ahelyett, hogy hátráltam volna, egyenest Éva sírjához lépdeltem, letérdeltem, és fejemet a kőre hajtottam. Abban a pillanatban, ahogy hozzáértem az esőáztatta márványlaphoz, megszűntem létezni. Hogyan is mondjam, hogy értse... Én nem én voltam többé, hanem az asszony, akit alig néhány órája földeltünk el. Tudom, hihetetlenül hangzik, de mégis így volt. Később az arcom jobb felét borító zúzódásokból arra következtettem, hogy próbáltam szabadulni ebből az őrületből, hogy a fejem többször is nekicsapódhatott a kőnek – ám azokban a rémisztő percekben az egészből semmit nem érzékeltem. Valami hatalmas, nem evilági akaraterő, mely legyőzte a természet és Isten törvényeit, könnyedén leigázott engem is, arra kényszerítve, hogy végignézzem, ami következett.

Szóval ott feküdtem a koporsójában, hallottam az eső halk kopogását, éreztem az orrát megöltő szagokat: a vegyszerek szúrós, és a rothadás enyhe, édeskés szagát. Sötétnek kellett volna lennie – ezt képzelné maga is, nem? –, de félhomály volt odalent, mint amikor a felkavarodott iszap elül, s ha nehézkesen is, de kivenni a tó fenekén a kavicsokat, növényeket. Ott feküdtem az árnyak közt, az ő szemével figyeltem ökölbeszorított kezét, mely mint valami sápadt faltörő kos, újra és újra lesújtott a koporsó falára. A vékony deszka szinte emberi hangon nyöszörgött az ütlegek alatt, mígnem egy éles reccsenéssel megadta magát, és a résen át föld ömlött a selyembélésre.

Tudja, többnyire nem érzékeltem a gondolatait. A fejében sűrű, ragacsos köd volt, ami úgy fogva tartott, mint legyet a légypapír. Mikor koporsója oldala beszakadt, a homály elmélyült: szemhéja elnehezült, mozdulatai lelassultak, darabossá váltak. Azt hiszem, elálmosodott a fülledt melegben. De még mielőtt végleg behódolva az élet rendjének örök álomba szenderült volna, hirtelen egy fényes fáklya, egy emlékkép lobbant fel az elméjére telepedett éjszakában: Aranyossy doktort láttam egy pillanatra, ahogy őt, Évát figyelte beszéd közben. Éreztem az egykori lány fiatal szívét megtöltő szerelmet, a ragaszkodást a férfihoz, a kettejük közti megmagyarázhatatlanul szorosra szövődött kapcsolatot, mely hihetetlen akaraterőt és kitartást kölcsönzött neki nemcsak életében, de halálában is. Ugyanabban a pillanatban, mikor Aranyossy doktor emléke felvillant a homályból, káprázatos energiahullám száguldott végig a testén, s lerázva a bágyadtság bilincseit, újult erővel látott munkához: két kézzel az általa ütött rés peremébe kapaszkodott, s szaggatni kezdte a deszkát.

Miután sikerült akkorára tágítania a hasadékot, hogy átfért rajta, nekiesett a meglehetősen tömött talajnak, s mint valami vakond vagy féreg, úgy kúszott, nyomakodott előre. A szeme, szája, orra megtelt földdel, az ujjairól csontig lemállott a hús, mégis állhatatosan, egy pillanatra sem lankadva küzdte át magát mindenen. Még a doktor maradványait őrző, téglából rakott sírbolt sem állította meg: addig ütlegelte, kapirgálta a málló falat, míg át nem törte azt.

Aranyossy András egyszerű, de meglehetősen nagy fenyőkoporsója a nagyjából háromszor négy méteres üreg középen állt a mennyezetet áttört gyökerek kusza szövevénye alatt; oldalán még látszott a felirat néhány betűje. Éva – bármi volt is, nem tudtam másként gondolni rá – odakúszott, nehézkesen félretaszította a meglehetősen korhadt tetőt, aztán a koporsó peremébe kapaszkodva felhúzta magát és belenézett. A selyem szemfedő viszonylag jó állapotban megmaradt: csak egykori fehérsége sárgult meg, és persze kő- és fatörmelék borította vékony rétegben; alóla átsejlettek az elhunyt körvonalai. Az asszony előrenyúlt és reszketeg kézzel visszahajtotta a leplet.

A doktor úgy nézett ki, mint aki alszik, nem pedig évek óta halott: arca ugyan maszatos volt és kisebb vágások borították, de mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, feje köré pedig a lenyugvó nap fénye varázsolt aranyszín glóriát. Emlékszem, eszembe jutott, hogy a föld alatt nem süthet a nap – de képtelen voltam rájönni, hogy ez miért is fontos. Ahogy lekerült róla a szemfedő, a fiatal férfi szemhéja felpattant, és a mély álomból ébredtek kótyagos tekintetével nézett körül. Mikor meglátta, ki hajol fölé, elmosolyodott. „Te is tudtál aludni, kicsim?” – kérdezte. Választ helyett az asszony – leány? – szemét lehunyva előrehajolt, és könnyed csókot lehelt kedvese ajkára. Mikor ismét felnézett, én megdöbbenve, ő viszont meghökkenés nélkül vette tudomásul, hogy a szürkés mohával borított selyempárnán korhadt koponya nyugszik; a fény kialudt. Alig hittem, de amit láttam, csak egy újabb emlékkép, a múlt egy foszlánya volt, nem pedig a valóság! Éva előrenyúlt, megsimította a foszlott katonasapka alól makacsul előkunkorodó, merev fürtbe csavarodott fakó hajtincset, aztán óvatosan bemászott a koporsóba, s fejét az elnyűtt, rangjelzés nélküli posztókabátra fektette. A rozsdaszín foltokkal borított, rongyos zubbony mélyén – szív dobbant – csonttörmelék csikordult. Éreztem, ahogy az asszony tapogatózó keze rásimul a doktor kezének maradványaira, ujjait összefonja a másik csontujjaival. Aztán valami sóhajszerűség szakadt fel a mellkasából, lehunyta a szemét, s mindent elborított a sötétség. Ezúttal végleg...

 

A nap abban a pillanatban bukott le a látóhatár mögött, mikor az öreg a története végére ért. Denevér suhant el az ösvény fölött, cincogására bagolyhuhogás felelt a dombtető felől.

– Csak képzelődött... – motyogtam minden meggyőződés nélkül. Rázott a hideg, karom a derekam köré fonva próbáltam melengetni magam.

– Nekem is eszembe jutott  – mondta Béla bácsi lágyan –, ezért is jöttem  vissza egy hét múlva. Feltártam Dókus Éva sírját; a szétroncsolt koporsó, az abból kivezető nyomok alátámasztják a „látomásom”.

– Akkor ők most... – intettem tétován Aranyossy András doktor sírja felé a megfelelő szavak után kutatva.

– ...békében nyugszanak, míg az utolsó ítélet harsonai meg nem szólalnak! – fejezte be helyettem a mondatot az öreg.

 

Sokáig álltunk még ott hallgatásba burkolózva, ki-ki a maga gondolataiba mélyedve. Közben árnyak kúsztak körénk, hűvös, alkonyi szél kezdte kitartóan cibálni a fűz ágait, az égen pedig egyre-másra gyúltak a sápadt fényű csillagok.

Hogy Zsömlye Béla bácsinak mi járt a fejében, azt nem tudom. Én azon töprengtem, amit mesélt. Az eszem tiltakozott; egy józan, kimért hang egyre azt ismételgette: bolond vagyok, ha elhiszem. De a szívem...Nos, a szívem mélyén feltétel és kétkedés nélkül elhittem, hogy a szerelem ereje képes lehetővé tenni a lehetetlent, áthágni Isten és a természet törvényeit. 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2012-07-14 11:10 Blade

Blade képe
4

No, Scully, ez egész jó vót. 

Pár apróság: 

"Jó tíz percet gyalogoltunk" - 10 perc alatt a másik faluba is beérsz, nemhogy a temetőből ki. Kivéve, ha százezer embernek "ad otthont", de gondolom, ez nem igaz egy kis falu esetében.

"az ágak közt beszűrődő aranyló pászmák sejtelmes, nem evilági hangulatot teremtettek" - hát, melyik világban lehet ilyent látni, ha nem ebben? ez túlzás

Aztán többet már nem kerestem, mert érdekes volt a sztori. Bár a közepe táján nehezebb olvasni, mert kicsit hosszúkás...talán lehetne lehúzni belőle. De érdekes volt, ez a legfontosabb. 

 

szo, 2012-07-14 11:17 Dana

Dana képe

Nagyon-nagyon köszönöm. Remélem, akadnak még kitartó emberek, akik átverekszik rajta magukat :-)!

Estefelé átolvasom még egyszer, és javítom benne az általad említett dolgokat.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2012-07-15 20:58 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

10 perc séta = 1 km. Lemértem :)

_____________________

Cornelius

h, 2012-07-16 08:12 Blade

Blade képe

...és a mi temetőnk 93 méter széles, 124 méter hosszú. 2500-as falu. :)

h, 2012-07-16 08:49 Dana

Dana képe

A békesség kedvéért átírtam pár percre. A kérdés csak az, hogy annyi idő alatt ki lehet-e fulladni :-).

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2012-07-14 11:18 polgarveronika

polgarveronika képe

Még egy apróság:

"szagdolgozat"

 

_______Tertium non datur ______

szo, 2012-07-14 11:34 Dana

Dana képe

Na, ez nagyon ciki volt :-)! Köszi a figyelmeztetést!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2012-07-15 13:08 Tim

Kellemes darab, persze nem hibátlan. Ráférne egy kis szerkesztés. Mégis az egyik leghangulatosabb, amit mostanában olvastam a Karcon.

Először azt gondoltam, amikor megláttam a hosszát, hogy pár bekezdés után abbahagyom, de már az első szakasznál tudtam, hogy nem így lesz.

Példát vehetnének róla sokan, milyen is egy jó nyitás. Amely megalapozza a hangulatot, felkelti az érdeklődést, elhúz egy kis mézesmadzagot, hogy az olvasó kíváncsi legyen a folytatásra. Mondom ezt annak ellenére, hogy a cím nem igazán tetszik, hatásvadász, és a temetőőr neve is elég hangulatromboló. De a szöveg többi része tudta ezt a hátrányt ellensúlyozni.

Ügyesen vannak ábrázolva a karakterek. Ezt csak kevesen tudják jól csinálni. Egy-egy jól megválasztott félmondat elég ehhez. Például a kockás viaszos vászonterítő mellé nyögve leülő mamát szinte láttam magam előtt.

A vége felé egy kicsit átmegy “rózsaszínbe” a történet, de valószínűleg csak az én ízlésemhez képest. Amúgy elég jól ötvözted a komor elemeket a romantikussal. Jó érzéked van a dark pink-hez. :)

Nagyon tetszett, hogy ügyesen elkerülted azt a kezdőkre jellemző hibát, amikor a nézőpont karaktert hirtelen kívülről írják le. Te meg úgy oldottad meg, hogy a szereplő elképzeli, mit is gondolhatnak róla a többiek.

Nem tudom, ez mennyire volt tudatos, vagy ösztönös, de jól csináltad. Ezt is példaként mutatnám meg sok amatőrnek.

Beszéljünk a hibákról is. A temetőőr (Zsemlye bácsi, brrr, hogy lehet ilyen nevet adni neki?) ugyanolyan stílusban beszél, mint a főszereplő. Nyilván úgy, ahogy a szerző is. Jobb lenne, ha a szereplők a beszédükben is külnböznének egymástól. Aztán, amikor az öreg visszaemlékszik, sok olyan dolgot is megemlít, amire abban a szituációban nem figyelhetett meg. Olyanokat, amit mondjuk egy narrátor simán elmondhatna, de ő, abban helyzetben nem. Illetve így csökken a hitelesség.

Ha a szobor az orvost ábrázolja, hogy nézhet ki húsz év körülinek? A szobrász értette a dolgát és ismerte a modelleket. Nem tévedhetett ekkorát. Az orvosi diploma megszerzése akkoriban se ment gyorsabban. Ha még gyakorlatot is szerzett valahol, még idősebbnek kéne lennie. És ugyebár olyan beosztásban is volt, hogy „parancsokat osztogathatott”.

Furcsa volt az a megjegyzés is, hogy a háború elején átvonuló németek ölték meg a szobrász bátyjait. Tessék utána nézni, hogy a háború elején milyen volt a kapcsolat a két ország között, és a csapatmozgásokkal sem árt tisztában lenni. Mikor volt a megszállás, mikor vonultak erre? Az inkább már a háború vége felé történhetett.

Ez csak pár kiragadott példa, mert néhány ilyen bug még akad benne.

Ettől eltekintve ez olyan minőségű anyag, amivel már érdemes foglalkozni. Csiszolgatni még kell, de van mit és van miért.

A lényeg: ráereszteni egy jó szerkesztőt, aztán mehet nyomtatásba. Szerintem.

 

v, 2012-07-15 14:07 Dana

Dana képe

Először is köszönöm szépen az olvasást, meg persze a véleményezést is.

Az az igazság, hogy ez a történet eredetileg fél oldalt sem tett ki, de miután elolvastattam Kelvinnel, ő rávilágított, hogy az ember nem mesél a halála után történő dolgokról. Azt is mondta, hogy neki van egy kiváló gondolata, hogyan lehetne történetet kerekíteni köré (persze nem árulta el azt). Hosszan gondolkodtam, talán egy év is eltelt, mire újból elővettem - ez lett belőle. Egyszerűen megírta magát, nem kérdezősködött, nem tett felesleges kacskaringókat (legalábbis én így érzem). Pár dolognak persze utánanéztem, mint például a bombázás, illetve sírtípusok, temetkezési szokások.

Érdekes, hogy említed az orvos korát: igen, nekem is voltak kétségeim - és most már fogalmam sincs, miért lett annyi éves, amennyi (emlékszem, hogy számolgattam valamit ezzel kapcsolatban). Az átvonuló németeknek valóban nem olvastam utána...  Ezeket a hibákat megpróbálom úgy javítani, hogy ne sérüljön a történet.

A nevek: a falvak neveit régi magyar nevekből kreáltam - szerintem tök jók lettek. Béla bácsi neve volt az első, amit megalkottam - szintén régi magyar neveket böngésztem, hogy hatásos legyen. Marad! :-)

A pinkes beütés természetes, hiszen valahol a saját mesémet mondtam el, de ezt inkább nem fejtem ki. :-)

(De egyébként van az életemben húslevest merő nagymama, Dankó, katona, András, Éva... és még sorolhatnám.) 

A leírásokra ügyeltem, próbáltam hangulatot teremteni (erre/ennek hiányára más írásaimban Sren hívta fel a figyelmem).

Köszönöm még egyszer a jó szavakat. Remélem, más is belevág az olvasásába. :-)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2012-07-15 14:35 Tim

A falvak nevei kiválóak.

Az ember nem is hinné, hogy egy-egy jól megválasztott szó, milyen sokat tud emelni a hangulaton. Ugyanez igaz visszafelé is. Elég egy rossz kifejezés és máris le van rombolva a "feeling".

Természetesen nem kell megfogadnod a tanácsomat, de továbbra is tartom: abzug Zsemlye bácsi, Csuda bácsi!

v, 2012-07-15 21:02 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

Tim mindent felsorolt, amit mondani akartam, úgyhogy nem is teszek hozzá semmit.

Illetve ennyit: hangulatos, jó írás, érdemes elolvasni :)

_____________________

Cornelius

h, 2012-07-16 08:47 Dana

Dana képe

Köszönöm szépen!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2012-07-15 17:47 Kentaur

Kentaur képe

 Nekem ez szúrta a szemem nagyon:"emlékműhez"...jaj!

No, kérem...tényleg rószaszín.

Etől függetlenül nem rossz. A hangulatteremtés nagyon jól megy, de sajnos túlzásba viszed. Már nem kiegészíti, szinesíti a történetet, hanem néhol a kárára megy. Eltereli a figyelmet,megöli a dinamikát,és bizony - ahogy más is megemlítette - hiteltelenné teszi a karaktereket. Én is húztam a számat,mikor a temetőőr ugyanabban a stlíusban kezdett tájleírásba élő beszélgetésben, mint a főhös a belső monológjában.

Bizony a kevesebb néha több.

Egy kis plusz mondanivalót is vártam a végére,vagy valamiféle visszacsatolást a jelenhez, de nem lett.

 

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

v, 2012-07-15 17:54 Dana

Dana képe

Köszönöm szépen mind az olvasást, mind a kritikát.

Az "emlékműhez" szón egy csomót gondolkodtam, és a saját hülyeségem miatt lett: "-hez". Javítom.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2012-07-15 18:08 Dana

Dana képe

Még egy gondolat: agyaltam ám azon, hogy mind a bácsinak, mind a nagymamának tájszólással kéne beszélnie, mert tudtam, hogy így sántítani fog a dolog. Jómagam azonban dunántúli vagyok, híján mindenféle tájjellegű beszédismeretnek. El kellett döntenem, hogy megpróbálkozom vele - és belebukom, hiszen nem tudtam volna tökéletesen reprodukálni a jellegzetességeket -, vagy hagyom.

Mi ilyenkor a teendő? Van egyáltalán olyan oldal az interneten, ahol erről/ezekről részletes leírást találni?

(Végül a magázás mellett döntöttem, ami legalább jellemző az idősekre.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2012-07-15 19:05 Tim

Ilyenkor, ha nem uralod tökéletesen a tájszólást, az a teendő, hogy ne használd. Ugyanez vonatkozik az archaizálásra.

Egyrészt nagyon könnyű hibát véteni ennek során, másrészt még ha jól is csinálod, akkor se kíváncsi rá senki.

A jelenben élsz és a jelenkori embereknek írsz, magyaroknak magyarul. Célszerű ezt figyelembe venni.

v, 2012-07-15 19:11 Dana

Dana képe

Persze, de itt jön be a képbe a dilemma: hogyan érjem el, hogy ne "én beszéljek" mindenki szájából? Igazatok van, mikor azt mondjátok, hogy egy öreg, sokat látott, de nem feltétlenül iskolázott férfi (Zs. Béla bácsi) nem beszélhet ugyanúgy, mint a lány, aki hallgatja a történetét.

Na, mennem kell, mert dörög az ég és a német juhászunk aggódik az ajtóban :-).

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2012-07-15 19:18 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Jellegzetes kifejezések használatával egyedivé teheted a beszédet. Mindenki szeret valamilyen kifejezést használni, vagy csak van egy megszokott gesztikulációja, aztán annyi. Ettől már egyedi lehet.

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2012-07-15 19:22 Dana

Dana képe

Köszönöm, ez érthető. Igyekszem majd valahogy megjeleníteni legközelebb. Csak nehogy átessek a ló túloldalára...

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2012-07-15 20:13 Tim

Általában akkor van jól kidolgozva egy karakter, ha pusztán a mondataiból is fel lehet ismerni, hogy ő beszél, anélkül, hogy a szövege mögé írnád: mondta XY.

Nem ördöngös dolog, csak nem szoktak erre figyelni, mert annyi minden másra is kell.

Ez már egy magasabb szint, és az ismertebb írók se művelik mind jól.

De ha a többi technikai trükkel ilyen jól megbírkoztál, bizonyára ez se fog gondot okozni.

Egyszerűen csak olvasd át a novelládat még egyszer, csakis erre koncentrálva. Persze más történetelből is tanulhatsz, ha csak erre fókuszálsz.

Ajánlok egy magyar szerzőt. Nézd meg Douglas Rowland, alias Tölgyesi Laci bármelyik regényét. Ő zseniálisan alkalmazza ezt a technikát.

De G.R.R. Martintól is meg lehet tanulni a módját.

h, 2012-07-16 09:54 Kentaur

Kentaur képe

 Nem a tájszólás teszi a karaktert.

Én arról beszéltem,hogy a temetőőr úgy beszél,mint egy (jelzőkben és hangulatteremtésben kissé túlkapott) író.

"Emlékszem, az olvadó hó alól a tavalyi fű barna foltjai bújtak elő, a téli álmukat alvó fák pedig csupasz csontvázakként őrködtek az ösvények és sírok fölött."

Na itt hátast dobtam,hogy így fogalmazzon egy öreg falusi temetőőr. De így amúgy sem beszél senki élőben. Írásban, narrációban egészen más,mint élő beszélgetésben. És itt most ugye egy hiteles élő beszélgetést kéne visszaadni.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2012-07-16 13:13 Dana

Dana képe

Bocsánat, értem! Abszolút igazad van - túlzásba estem :-)!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2012-07-16 14:46 Crystalheart

Most erről eszembe jutott valami:

"- Mikor az ember eltemette a bajtársát a homokban - folytatta Florent vontatottan - elindult egyedül, amerre látott. A holland Guayana - mert ott volt - folyóvizekkel és mocsarakkal megszakított vadon. Az ember több mint egy hétig gyalogolt, de nem akadt emberi hajlékra. Körös-körül halál leselkedett rá. Bár az éhség marcangolta a gyomrát, nem mert beleharapni a fákról lecsüngő, ragyogó gyümölcsökbe; félt ezektől a fémesen csillogó bogyóktól, melyeknek csomós bütykei mérget izzadnak. Napokig vándorolt a sűrűn egymásra boltozódó ágak alatt, csücskét sem látta az égnek az eleven borzalommal teli, zöldes félhomályban. Óriás madarak surrogtak el a feje fölött rémületes szárnycsattogással, halálsikolyra emlékeztető, váratlan vijjogással; majmok ugrándoztak, vadállatok csörtettek át mellette a bozóton, hajladoztak az ágak, levél záporozott a fákról, mint amikor hirtelen szélroham támad; de különösen a kígyóktól rettegett, amikor száraz levelek borította süppedékes talajon járt, és keskeny fejeket látott tovatűnni a szörnyűségesen összegabalyodott gyökerek közt." - Émile Zola: Párizs gyomra, 3. fejezet

Hehe. :DDD Igaz, értelmiségi mesél (egy ötéves kislánynak) és nem temetőőr.

h, 2012-07-16 16:31 Dana

Dana képe

Persze, de ő Zola. Nekem meg el lehet nézni :). 

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2012-07-16 16:54 Crystalheart

Azért jutott eszembe, mert épp így felvontam a szemöldökömet, mikor olvastam. :D Először éreztem azt Zola könyvben, hogy ez így nem képernyő-képes, forgatókönyvbe írva ezt jócskán át kellene fogalmazni, a kurtításon túl is.

h, 2012-07-16 17:12 Dana

Dana képe

Zola néha amúgy is nehéz. Úgy értem, én sokszor érzem azt a 18-19. századi íróknál, hogy egy kicsit túlcirádázzák a dolgokat. Vannak, akik egyszerűen írnak - ezeket el tudom olvasni -, és vannak, akik annyira le akarnak írni mindent, hogy belefájdul a képzelőerőm (ez marha hülyén hangzik, de gondolom, érthető). 

A Hölgyek öröme nagy kedvencem, de a Lourdes például már eléggé nehézkes nekem. 

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2012-07-16 17:31 Crystalheart

Tudom, tudom. Zolánál, főleg a korai könyveiben szinte több a leírás, mint a cselekmény. Aztán ahogy idősödött, egyre jobb lett. A kedvencem eddig a Germinal és Az összeomlás - amit az egyik legmonumentálisabb realista háborús regénynek tartok -, ott kevesebb a rizsa, több a karakterrajz. Amiből az imént idéztem, ott épp néha oldalak tucatjain keresztül történik két pillanat, míg Florent végigtekint a vásárcsarnokon. Igen, leírja kb. minden egyes zöldség- és halfaj megjelenését, szép költői szóképekkel illusztrálva. Akár többször is, ha kétszer is elhalad ugyanott. :D Annyi szent, hogy ha keresztülvágja magát ezen az ember, akkora adag fogalmazási, mondatalkotási tanulmányt tudott le, amit tíz mai szerkesztésű könyv is alig pótolna.

Különös módon azonban a párbeszédek eddig mindig elég reálisnak tűntek, ez a szépirodalmi mesélés a fő(?)szereplőtől kissé rendhagyó volt. Én is azt vallom, erre oda kell figyelni, mai műben nem szerencsés.