Pillanat

Szokásom a reggelt a sarki kávézóban kezdeni. Ma a jegeskávéra esett a választásom karamellöntettel és tejszínhabbal a tetején. Egy részét egy kis asztalkánál üldögélve szürcsölöm el, aztán utamra indulok. A papírpohár a kezemben még félig teli, mikor kilépek az aromás illatokkal átitatott, félhomályos boltocskából. Alig múlt nyolc óra, de a téren máris hemzsegnek a szájukat tátó turisták és a körülöttük lebzselő árusok. Magabiztosan kerülgetem őket egészen a gyalogátkelőig, ahol a lábamnak megálljt parancsol az élénkpiros jelzés.
A szemközti megállóban harákolva és kékes füstöt eregetve életre kel a busz, amit el kellene érnem, ha nem akarok elkésni a reggeli megbeszélésről. Idegesen az órámra, majd a piros, tiltó fényre pillantok. A járdaszegélyen billegek, a poharamban összekoccannak az olvadozó jégkockák. Mellettem egy fiatalember nem bírja tovább: kihasználva a forgalom egy pillanatnyi szünetét, átszalad a zebrán. Néhányan a várakozók közül tétován mocorognak, beleértve engem is. Egy tizenéves kamaszlány előrelép, az arca átszellemült, rohanni akar, követni a srácot. Barátnője az utolsó pillanatban kapja el a vállát, és rántja vissza. Idegesen felvihognak, megfogják egymás kezét, a szemük lázasan csillog. A várakozás feszültsége úgy terjed egyik emberről a másikra, mint valami roppant fertőző ragály.
Ha piros, akkor tilos!, mormolom magam elé, hogy senki ne hallja.
A rigmust a nagymamám akkor kezdte ismételgetni, amikor még az ő krémillatú, simogatásra mindig kész kezébe kapaszkodva tipegtem át a házukat és a közértet elválasztó négysávos úton, és még az évtizedek súlyától hajlott hátú öregasszonyként sem hagyott fel vele, amikor belém karolva botorkált szombat reggelente a piacra. Felidézem, ahogy a halála előtti napon álltunk az út szélén, várva, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, és amikor felnézett rám, inkább kérdezte, semmint mondta: Ha piros, akkor tilos? Emlékszem a vizenyős kék szempárra, amely mélyen ült üregében és bár rám szegeződött, úgy éreztem, valójában már nem lát engem. Igen, mamikám, ha piros, akkor tilos!, mondtam neki, mire bólintott, aztán elfordította a fejét.
Ettől az emléktől összeszorul a szívem, és gombócot érzek a torkomban. Még most, annyi évvel később is. A nagymamám rigmusa és az ő semmit – mindent – látó szeme az, ami visszatart attól, hogy néhány öles, könnyűnek tűnő lépéssel átsiessek a zebrán. Újra megnézem az órámat, aztán szemügyre veszem a szemközt pöfékelő buszt. Magamban találgatom, vajon egy perc vagy egy másodperc múlva indul-e, és hogy ott fogok-e ülni valamelyik ülésén, amelynek naptól felforrósodott, szakadozott műbőr bevonata majd égetni fogja a combomat.
Ha piros, akkor tilos!
Zöldre vált a lámpa. A kamaszlányok repülőrajtot vesznek: mire én lelépek, ők már a gyalogátkelő közepén járnak. Megszaporázom a lépteim, miközben arra kényszerítem magam, hogy a busz helyett egy nénikét figyeljek, aki degeszre tömött kerekes szatyrot húz maga után. Rövidke póráz végén gubancos szőrű, kistermetű kutya kocog előtte. A szatyor élénkpiros színű, akárcsak a póráz.
Ha piros…, kezdek bele a rigmusba, ám befejezni nem tudom: fék fülsértő csikorgása szakít félbe.
A szemem sarkából éppen csak érzékelek valami fehérséget, króm villan, aztán iszonyú erejű ütés ér. Éles fájdalom lobban a medencém tájékán, a lábam cserben hagy. Valaki felsikít, de a hang, mintha üvegbúra borulna rám, tompa. Az ütközés erejétől a levegőbe repülök. A kezemből kiesik a pohár, a retikülöm viszont csodával határos módon a vállamon marad. Van időm mérgelődni a buszon, ami ezt a pillanatot választja, hogy kihajtson a buszöbölből. Már lefelé zuhanok, amikor nagyot fékezve megáll. Megkönnyebbülve veszem tudomásul – így lesz esélyem elérni!
Látom a sebesen közeledő aszfaltot. A becsapódás előtti pillanatban arra gondolok, odafent megpróbálhattam volna repülni. Mint álmomban: egy-két karcsapással felfeküdni a levegőre, és tovasiklani. Csak elkezdeni nehéz, ezt biztosan tudom. A másik dolog, ami eszembe jut, hogy tiszta hülye vagyok, amiért nem próbáltam meg letenni a kezem. Tompa puffanással, tehetetlen rongybabaként érek földet. Hangos reccsenést hallok – odabent, a fejemben –, és érzékelem, ahogy a csontjaim szó szerint elmozdulnak egymástól. A fájdalom kéretlenül, iszonyatos erővel érkezik. Minden porcikám sikít. A szemem előtt piros és fekete lángrózsák nyílnak. Egy pillanatra elsötétül minden, aztán kitisztul.
A poharam az oldalára dőlve hever a földön, a kávé mindenfelé szétfolyt. Karamellás-fahéjas illata betölti a levegőt. Egy lány fekszik alig karnyújtásnyira, a szemét rám szegezi. „Nem akarok meghalni, kérem szépen, nem akarok!”, ezt mondja. Szőke haját vörösre színezi a vér, ami a halántékán húzódó ronda vágásból csordogál. Az arca is piros, mintha maszkot húzott volna.
Szeretném megnyugtatni, de a szám nem engedelmeskedik. Igazából más sem. Erőtlennek érzem magam, fáradtnak. Nagyon fázom. A fájdalom távolinak tűnik, a testem nem az enyém. A színek kezdenek megfakulni. Nem akarom a lányt nézni. Furcsa. Már nem mond semmit, és a tekintete is kifejezéstelen, üres. A feje körül víz gyűlik tócsában. Először azt gondolom, talán a lány könnyei azok. Aztán meglátom a jégkockákat a kávéból: a forró aszfalton gyorsan olvadnak. Ezeket nézve halok meg.

Ezzel vannak tele az újságok, a hírek. Egy turista pont a teret videózta, amikor a baleset történt: a felvételre dögkeselyűként csapott le a bulvársajtó. A véresebb részeket kikockázták ugyan, de még így is látszik, milyen mészárlást csapott a fiatalember, aki a mobilját nyomkodva vezetés közben, a zebrán szabályosan közlekedő gyalogosok közé hajtott. Ketten a helyszínen életüket vesztették, egy idős asszony a kórházba szállítás közben halt meg. A kutyája úgy őrjöngött a baleset helyszínén, hogy el kellett altatni. Egy fiatal lány életéért még jelenleg is küzdenek, állapota válságos.

Az ülés műbőr borítása tényleg forró, égeti a combomat. A buszon ülök, az elmúlt pár perc eseményein gondolkodom.
Billegtem a járdaszegélyen, feszülten figyeltem az indulásra kész buszt. Ha piros, akkor tilos!, ez járt a fejemben. A rigmus, ami évek óta nem jutott eszembe.
A fiatalember a fehér autóban a mobilját nyomkodta. Túl későn vette észre, hogy pirosat kapott: hangos fékcsikorgás közepette, a gyalogátkelő közepén állt meg, onnan tolatott vissza. A mobilját akkor dobta az anyósülésre, amikor a váltóhoz nyúlt, hogy hátramenetbe tegye. A nénike ijedt kis kiáltással rántotta hátra a kutyáját, a kamaszlányok sikongatva szaladtak vissza a járdára. Egymásra támaszkodva, sápadtan, lihegve álltak ott egy darabig, majd haragos szóáradatot zúdítottak a figyelmetlen sofőrre, aki igyekezett egészen picire összehúzni magát a volán mögött. Én földbe gyökerezett lábbal álltam a zebrán. Az autó alig karnyújtásnyira fékezett tőlem.
Vízválasztó pillanat, így nevezem magamban. Talán van rá jobb szó is, de nekem ez is megfelel most már, amíg csak élek.
A lámpa zöldre váltott, és nem léptem le. Sem én, sem a kamaszlányok vagy az öreg nénike a kutyájával és a piros, gurulós szatyrával. Mindenki elindulhatott volna, mégsem tette egyikünk sem. Egy-két másodpercig tétováztunk; mintha nem hittünk volna a szemünknek, még egyszer megnéztük a zöldet, és csak utána léptünk le a járdáról.
Ez a tétovázás mentette meg az életünket.
Hátradőlök az ülésben, élvezem, ahogy a nap meleg sugarai cirógatják a bőrömet.
Hihetetlen béke árad szét bennem.
Élek.

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2016-06-11 18:48 Kelvin

Kelvin képe

Na, már azt hittem, hogy mi van. :D

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

szo, 2016-06-11 18:54 Dana

Dana képe

Én is ;-)!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2016-06-11 20:40 Gitáros

Gitáros képe
4

Jó, kifejező a cím: "Pillanat"

Pillanatfelvétel egy jó, vagy rossz döntésről, ami véglegesen-végzetesen meghatározhatja életünket.

"Rövidke póráz végén gubancos szőrű, kistermetű kutya kocog előtte." - Ezek a mondataid mindig megmelengetik a szívemet, és önkéntelen mosolyra késztetnek.
Engem nem érdekel, hogy a kutya külsejének leírása felesleges-e, hogy előreviszi, vagy sem a mondanivalót, hogy dramaturgiailag hozzáad-e a történethez, vagy sem, kutya és cica bármikor jöhet.

Tetszett.:D

Miki

v, 2016-06-12 05:52 Dana

Dana képe

A kisnyugdíjas alapfelszerelése a kistermetű kutya, nem? :-)

Köszönöm.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2016-06-12 18:30 Sednol

Sednol képe

Valamiért képtelen vagyok megbarátkozni a jelenidejű mesélésekkel, de ez az én gondom.

Egy kicsit jövök borzolni az idegeidet.

„Valaki felsikít, de a hang, mintha üvegbúra borulna rám, távoli.” Nekem itt a távoli kilóg. Nem ültem még üvegbúra alatt, ablak mögött viszont igen, ezért inkább tompának mondanék egy hangot, ami beszűrődik.

„Az ütközés ereje a levegőbe röpít.” Mit szólnál egy szimpla repülök-höz?

Csak azért kérdezem, mert ez a rész úgy van megírva, mintha egy mesélő mesélné el a dolgot, holott éppen az elszenvedő alany teszi. Tudom, tudom, ez csak képzelődés, de akkor is. Ha át akarsz verni, akkor jobb lenne, ha azt írnád le, amit érzékelnél egy ilyen helyzetben, és nem mesélőként adnád elő a történést.

Tapasztalatból mondom, sajnos sikerült már repülnöm négy-öt métert. Ezek a dolgok gyorsan történnek meg. Egyik pillanatban emeled a lábad, a következőben felfogod, hogy valami megváltozott körülötted, majd mire megértenéd, mi történt, már fekszel összetörve az aszfalton. Ott aztán már mindenre van időd. :D

„A poharam az oldalára dőlve hever a földön, a kávé mindenfelé szétfolyt.” Itt is kilóg a szétfolyt. Ha elüt egy autó, akkor szétfröccsen az italod, hacsak nem volt teteje a pohárnak, akkor még el tudom képzelni a szétfolyást.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

v, 2016-06-12 18:53 Dana

Dana képe

Köszönöm az "első kézből szerezett" tapasztalatból fakadó tanácsokat, javítgatni fogok.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2016-06-13 05:36 Gitáros

Gitáros képe

Szerintem ne nagyon javítgass, ez úgy jó, ahogy van.:D

Miki

h, 2016-06-13 15:59 Dana

Dana képe

Mindig van mit javítani. ;-)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-06-14 16:43 Dana

Dana képe

A kávéspohár tetejét valahogy beleírnám, csak még nem jöttem rá, hogyan... :-)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-06-14 17:46 Sednol

Sednol képe

"A poharam az oldalára dőlve hever a földön, a kávé mindenfelé szétfolyt."

Ebbe a mondatba kellene belepréselned szerintem.
Van rá ötletem, ha gondolod, leírom.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

h, 2016-06-13 20:52 Kyle

Nekem nagyon a "felébredt, és kiderült, hogy csak álmodta az egészet" sablonra hajazott sajnos. :( De lehet azért van ez, mert nem volt egyértelmű nekem, hogy az első verzió csak képzelgés volt. Ezért zavart is a vége, hogy akkor most mi történt végül is?

Pozitívum viszont, hogy most nem volt zavaró a részletességed, mint a legutóbbi írásodnál! ;)

Viszont kevesellem az ötletességet. Tudom, már megint noszogatlak, de akkor is, tessék legközelebb valami lila kurvásabbat hozni nívóban! :D

k, 2016-06-14 03:36 Dana

Dana képe

Tudod, ez megtörtént, azért ilyen. És tényleg napokig gondolkodsz rajta: mi lett volna, ha... ;)

Köszi!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2016-07-16 14:50 HungarianStoryteller

3

Teljesen átlagos, de ennek ellenére/vagy épp ezért teljesen élvezetes írás.

p, 2016-09-09 16:47 Dana

Dana képe

Bocsánat, ezt csak most láttam: köszönöm!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen