Szerződés az ördöggel

Az öltönyös férfi az anyja kedvenc karosszékében ült, hanyagul keresztbevetett lábakkal. Más talán felkiáltott volna, vagy a telefonhoz kap, hogy rendőrt hívjon, de Amelia Salisbury rögtön tudta, hogy értelmetlen lenne. A címlapra illően jóképű férfi ugyanis maga volt az ördög. Hogy miért volt ebben Amelia ennyire biztos? Mert a tíz centiméter vastag, keményfa bejárati ajtóra felszereltetett két heveder-, és négy egyéb zár garantálta, hogy élő ember be nem juthatott a lakásba – ha csak nem az ő engedélyével.

Itt jegyezném meg, hogy az elmúlt tíz évben az orvoson, illetve a halottszállítókon kívül más valóban nem is lépte át a küszöböt. Azt is elárulhatom – csak a tisztánlátás végett –, hogy a harmincöt éves Amelia-nak az jutott az eszébe, az ördög talán beszámolni jött arról, hogy megy a néhai Dolores Harrison Salisbury sorsa a pokolban. Amelia remélte, hogy nagyon rosszul.

Így aztán vegyes érzelmekkel, de a meglepettség legkisebb jele nélkül fogadta a nappaliban üldögélő ördögöt, aki széles, ügynökhöz illő mosollyal nézett fel rá, amikor kezében egy bögre kakaóval – amit az anyja tiltott, s amit a halála óta minden este elkészített magának –, belépett az ajtón.

– Jó estét, Amelia! – köszöntötte őt enyhén rekedtes, de roppant sármos hangon az ördög, amitől a nő furcsa, egyszerre kellemes és kellemetlen bizsergést érzett a tarkójában. Amelia válaszként csak biccentett.

– Milyen csinos ma este! Ez a szín különösen jól kiemeli a szeme szépségét! – folytatta az egy bókkal, mire Amelia kábultan gyűrögetni kezdte agyonmosott hálóingének megfakult anyagát. Mondanom sem kell, innentől kezdve az ördög játszi könnyedséggel rávette a nőt bármire. Például arra, hogy meséljen nyomorúságos életéről.

Amelia – egészen annak öt nappal azelőtt bekövetkezett haláláig – ugyanis az anyja zsarnok árnyékában élt, aki saját, jól felfogott érdekében szolgalelkűvé nevelte egyetlen lányát. A gyenge, befolyásolható természetű Amelia sosem járt el szórakozni, nem volt tévéje, pasija vagy barátnői, de még csak maszturbálni sem mert soha, mert az anyja úgy tartotta, az vakságot okoz.

– És elgondolkodott már valaha is azon, vajon az anyja miért veszítette el a látását? – kérdezte diszkrét suttogással az ördög. Amelia bambán megrázta a fejét.

– Hát akkor, gondolkodjon el egy kicsit, kedveském, s nyomban meglátja az összefüggéseket – javasolta udvariasan a szokatlan beszélgetőpartner, aztán kényelmesen hátradőlt a fotelban és türelmesen várta, hogy Amelia-nak leessen a tantusz.

A nő pedig szép lassan rájött – időnként persze az ördög hathatós közreműködésével –, hogy az anyja elnyomta őt, sőt, megfosztotta a szabadságtól, s az élet élvezetétől is. Ráébredt, hogy harminc évesen talán már késő megszabadulni a múlt béklyóitól, még ha az anyja halott is. Voltak ugyan apró, önálló lázadásai – mint például a kakaó –, de az ördög rávilágított, hogy ennél sokkal többre is képes lenne. Hogy egész pontos legyek, az ördög elhúzta Amelia előtt a mézesmadzagot: megszépíthetné, adhatna neki pénzt, csillogást, amit csak akar. Mindezért pedig csak egy aláírást kért cserébe arra a szerződésre, mely ott feküdt előttük az asztalon.

Amelia azonban hezitált. Zavarta a hófehér papír. Zavarták a fekete betűk. Zavarta az aranyozott toll, melyet az ördög szinte észrevétlenül húzott elő a belső zsebéből, s a keze ügyébe tett le. Amelia – bár erősen igyekezett felejteni – még emlékezett rá, hogy az anyja óva intette az ügynököktől és a szerződésektől. Mindig azt mondogatta neki, hogy átvernék, mert még ahhoz is buta, hogy felismerje, ha csőbe akarják húzni.

– A lelkemet kéri cserébe, igaz? – kérdezte végül néhány percnyi szótlan kéztördelést követően. Roppant bölcsnek érezte magát, amiért átlátott a szitán.

– Amelia, hát mit képzel rólam?! – Az ördög sértődötten csóválva a fejét rámutatott a szerződés egyik sorára. – Itt áll, hogy a mennyországba való bejutás garantált.

A nő kétszer is elolvasta a vastag betűkkel szedett sort, ám még mindig habozott. Ezt látva az ördög bedobta az utolsó aduját.

– Ezt a különleges ajánlatot csak olyanokhoz juttatjuk el, akik eddigi életük során sokat szenvedtek valaki miatt, aki azóta már a mi vendégszeretetünket élvezi!

Amelia alig hitt a fülének.

– Szóval az anyám ott van? A pokolban? – Nem bírta megállni, hogy ne kezdjen kuncogni a számára oly kellemes hír hallatán.

– De ott van ám! – lelkendezett az ördög, majd egészen közel hajolt Amelia-hoz, s izgatottságtól elfúló hangon súgta a fülébe:

– Első osztályú üstben rotyog. Sőt, minden áldott nap mutatunk neki egy felvételt arról, milyen boldog ön a halála óta. Azt látta volna, mit művelt, amikor ön megvette azt a csipkés alsóneműt! – Az ördög felnevetett, hogy még a könnye is kicsordult. – Majd felrobbant dühében, és káromkodott, mint egy kocsis!

Ez hatott. Amelia felkapta a tollat, s odafirkantotta a nevét a szerződésre. Ha az anyja szenved az ő boldogsága láttán, akkor ő boldog lesz, bármibe kerül is.

Miközben ő a kakaóját kortyolgatva tervezgetni kezdte a másnapját, az ördög, kezében az aláírt szerződéssel, észrevétlenül kisétált az ajtón. A ház előtt aztán megállt egy pillanatra, megnézte Amelia aláírását a papíron, majd elégedetten csettintett a nyelvével.

– Az emberek ostobák, nem vitás! – mondta, s nekivágott az éjszakának, hogy újabb lelket juttasson a pokolra.

Amelia másnap ötkor ébredt, mint az elmúlt huszonöt évben mindig, pedig most már az anyja sem állt készenlétben, hogy ráhúzzon egyet a pálcájával, ha sokáig talált volna lustálkodni.

Akár kilencig is alhatnék! – gondolta.

Már épp azon volt, hogy visszabújik a paplanja alá, ha nem jut eszébe, hogy aznap be kell vásárolnia a piacon. Így aztán egy nagy nyögéssel feltápászkodott, és elcsoszogott a fürdőszoba irányába.

Miközben hidegvizet locsolt az arcára, eszébe jutott bolondos álma, amiben az ördög megkereste, hogy szépséget és boldogságot ajánljon neki grátisz, az anyja zsarnokoskodása miatt. Amelia felkuncogott; még az ötletet is merésznek tartotta. Még mindig mosolyogva felegyenesedett, kitapogatta a kefét a mosdó szélén, s a hajához emelte, hogy megfésülködjön.

Nem szeretett tükörbe nézni, bár ha másért nem is, a hajáért megérte volna. Hosszú volt és dús, de az anyjával töltött évek hatása nem múlt el nyomtalanul: harminc éves korára megőszült, mint egy vénasszony. Ezúttal azonban kinyitotta a szemét, mert a hajának furcsa tapintása volt, aminek az okát mindenképp ki akarta deríteni.

Amit a tükörben látott, az olyan döbbenetes volt, hogy a hajkefe kifordult a kezéből, és hangos csattanással landolt a kövön. Összerezzent, várva az anyja kiabálását, ami eddig mindig, menthetetlenül bekövetkezett. Egy percbe is beletelt, mire rájött, az anyja halott. Akkor elernyedt, s folytatta a gyönyörködést a nőben, aki a tükörből nézett vissza rá, sőt, meglepő módon utánozta a mozdulatait is.

Vörösesbarna, tökéletesen formált frizurája, vékony, ívesre szedett szemöldöke, csillogó, sötétzöld szeme, bársonyos bőre, érzéki, telt ajka volt. Emlékeztette is, meg nem is tizenhat éves önmagára, amikor még nem mérgezte meg teljesen az anyja gonoszsága.

–Ilyen lehettem volna – suttogta a tükörképének Amelia –, ha nincs az anyám!

Egyszerre érzett dühöt és megkönnyebbülést. Dühös volt az anyjára, amiért tönkretette, megkönnyebbült, amiért esélyt kapott az ismétlésre. Felszabadultan rohant a szobájába, hogy felöltözzön és a lehető leghamarabb megkezdje új életét. Miközben azon töprengett, mit vegyen fel új, feszes testére, igyekezett nem tudomást venni az anyja rikácsoló hangjáról, mely azzal fenyegette, hogy ezért pokolra jut. Végül, hogy elhallgattassa, bement a nappaliba, megállt az anyja bekeretezett képe előtt, s kiabálni kezdett:

– A mennyország garantált! Emlékszel? Csak irigykedsz, mert te ott égsz a pokol tüzében, én pedig boldog vagyok, gyönyörű és fiatal! És azt csinálok, amit akarok! – Ezzel kisétált a szobából, s teljes erőből bevágta maga mögött az ajtót.

Amelia napja jól indult, még jobban folytatódott. El sem tudta képzelni, hogy ilyen boldogság létezhet a földön, mint amit az utcán sétálva érzett, amikor látta, hányan fordulnak farmeros, pólós alakja után. Hát még, amikor besétált az első butikba, s izgalmas, pántos nyári ruhában és magas sarkú, ezüstös szandálban tipegett ki. Madarat lehetett volna vele fogatni. Annál is inkább, mert felfedezte, hogy a bankszámlájára nagyobb mennyiségű pénzösszeg került.

A pénz és a bámulók hada megrészegítette. Minden kirakatüveg előtt megállt, hogy megcsodálja magát, mindenhova betért, hogy vásároljon. Vett egy televíziót, egy új franciaágyat, ruhákat, cipőket és fehérneműt válogatott, sőt még egy autóval is szemezgetett, míg eszébe nem jutott, hogy nem tud vezetni. Erre beiratkozott egy tanfolyamra. Ebédre aztán hazament a lakásába, leült az új tévé elé, s kaviárt és pirítóst evett. Az anyja hangja addigra berekedt az állandó kiabálástól.

Amelia elégedett volt. Ebéd után addig áztatta magát a kádban, amíg az illatos fürdővíz ki nem hűlt. Utána becsavarta magát egy törölközőbe, és három, a délelőtt folyamán vásárolt könyv kíséretében kiült az erkélyre. Az anyja utálta, ha olvas. Amelia a Luxusnyalánkság cíművel kezdte, mert úgy sejtette, anyja már a borítóján – érzéki női száj, kristálycukorral beszórva – kiakadna, nem beszélve a tartalmáról. Vagy negyven oldal elolvasása után visszament a szobájába, hogy kiválassza a délutánhoz legmegfelelőbb összeállítást új szerzeményei közül.

Egy piros, nagyon rövid ruha és fekete tűsarkú mellett döntött. Amikor kilépett az utcára, elégedetten konstatálta, hogy férfiszemek tömkelege követi minden mozdulatát. Felkacagott és belevetette magát a délutánba.

Először beült egy moziba, hogy megnézzen egy filmet. Az anyja szerint a mozi az ördög találmánya volt, ahogy minden más technikai vívmány is. Amelia azonban rájött, hogy az anyja tévedett: a mozi a legcsodálatosabb dolog a világon. Amikor pedig Johnny Depp inge szétnyílt, s kivillant tökéletes mellkasa – nos, akkor Amelia végleg meggyőződött róla, hogy az anyja csak gonoszságból tilthatta ezektől a dolgoktól, ezért mozi után betért egy műszaki üzletbe, s három, szemüket kocsányon lógató eladó segítségével vásárolt egy hi-fi berendezést és egy számítógépet.

A bizsergést már a moziban is érezte, de amikor a három férfi ott lebzselt körülötte, s minden alkalmat megragadtak, hogy megérintsék őt, a sürgetés az elviselhetetlenségig felerősödött. Valami felébredt hosszú, csipkerózsika álmából a lábai között. Valami, ami forró volt, s amit ha óvatosan megérintett a vadonatúj bugyi vékony anyagán keresztül, akkor a bizsergés követelőző lüktetésbe csapott, amitől Amelia akaratlanul is nyöszörögni kezdett.

Tudta, hogy mi az a szex, de eddig nem foglalkozott vele. Helyesebben szólva: nem foglalkozhatott. Férfi sosem ért hozzá még úgy, sőt maga sem sejtette, hogy az a pont a lábai között olyan gyönyör forrása lehet, mint amit érzett, ha megérintette magát. Eddig a vakságtól félt. Most attól, hogy felébred azelőtt, hogy elveszítené az ártatlanságát.

Amelia ugyanis biztos volt benne, hogy csak álmodik, ezért ki akarta élvezni minden pillanatát, s kipróbálni mindent, mielőtt felébred. Hiszen a mennyországba való jutás garantált, tehát akkor sincs baj, ha mégsem álom, nem igaz?!

A férfival abban a bárban találkozott, ahova este hétkor tért be. A régi Amelia sosem járt ilyen helyen, ezért az új először azt sem tudta, mit kezdjen magával. Előbb a pulthoz ült, aztán amikor megkapta a koktélját – az italokat nem ismerte, ennek viszont szép színe volt –, inkább átült egy bőrfotelba, s várt, bár maga sem tudta, mire. Ám amikor a férfi leült mellé, a kérdésre megvolt a válasz: rá.

Nem csak tökéletes volt, de emlékeztette őt egy színészre, akit a moziban látott egy plakáton. Hugh-nak hívták, s olyan szemeket meresztett Amelia-ra, hogy annak teste majd felrobbant a benne tomboló, harmincöt éve kielégítetlen vágytól. Hát még, amikor a férfi karcsú ujjai a combjához értek.

Amelia-t megrészegítette az ital, a tánc a férfival, aki a nyakát csókolgatta, s mindenféle illetlenségeket suttogott a fülébe, az éjszakai séta: lerúgta a cipőit, s mezítláb, partnerét kézen fogva rohant a lakása felé, s csak annyi időre állt meg, hogy egy kapualjban hosszú, érzéki csókot váltson vele. Úgy érezte, övé a világ. Színek és illatok vették körbe, amiket sosem látott még, érzések öntötték el, amiket addig nem ismerhetett. Megrészegítette a hihetetlen szabadság, amit az ördögtől kapott. Még az anyja rikácsolását is élvezte, mert tudta, hogy az asszony az ő boldogsága miatt tombol.

Még akkor is ez járt a fejében, amikor a férfit bevonszolta az anyja hálószobájába, s magával rántotta az anyja ágyára. Amelia felkacagott saját merészségétől. Aztán csókolni kezdte a férfit, aki két csók között azt kérdezte tőle, nem akar-e egy kis anyagot egy tökéletes este még tökéletesebb folytatásához. A nő tudta, hogyan vélekedik az anyja a drogokról, ezért gondolkodás nélkül rábólintott az ajánlatra.

Az idő megállni látszott. Amíg Amelia azt figyelte, milyen sima a bőre ott, ahol a férfi beleszúrta a tűt, az odahajolt az éjjeliszekrényhez, s a felső fiókból előhúzott egy tükröt, melyet Amelia elé tartott:

– Nézd csak meg magad, kedveském!

Amelia-t előbb a hang rémítette meg – az ördög volt az, mindvégig az ördög –, aztán a látvány. A gyönyörű nő, aki reggel a tükörből nézett vissza rá, eltűnt. Helyette ugyanazt a fakó arcot, ősz hajat, cserepes ajkat látta, mint minden, átlagos napon az elmúlt években. Sikítani kezdett, de nem tartott sokáig. Egy perccel azután, hogy a száz százalékos tisztaságú heroin a szervezetébe jutott, Amelia halott volt.

Másnap reggel Amelia sokáig aludt... volna, ha a legszebb álmát nem szakítja félbe egy erős ütés, amit pálcával mértek rá. Felsikoltott fájdalmában, amire a jól ismert rikácsolás érkezett válaszul.

– Hát itt vagy, te Isten átka?! Nézz magadra, nézz körül, hogy mit tettél! – visította az anyja, s hogy nyomatékot adjon mondandójának, minden egyes szó után rávágott egyet a combjára.

Amelia felsikoltott, s kinyitotta a szemét. A szobájában volt, az anyja – vakon és szarszagúan – ott tornyosult fölötte, mint megannyi reggelen azelőtt. Miközben felült, a hirtelen előbuggyanó könnyektől maszatos arccal, az alvástól résnyire összeszűkült szemekkel elnézett a szobája ajtaja felé, melyet az anyja hagyott nyitva, mikor bejött.

A folyosó megszokott zöld linóleuma és sárga tapétája helyett halvány, narancsos derengést látott. Meg persze az ördögöt, aki ott állt az ajtófélfának támaszkodva, csinosan, mint mindig, s mosolygott a nő döbbent arckifejezése láttán.

– De hát azt ígérted, hogy nem kerülök a pokolra! – kiáltott fel Amelia sértődött, szinte kislányos hangon. Az ördög felkacagott, aztán sarkon fordult, s eltűnt. Helyette Amelia anyja szólalt meg:

– Hányszor mondtam, hogy az ügynökökkel vigyázni kell, te barom! – És ráhúzott egyet Amelia vállára. – Az apró betűs részt is el kellett volna olvasnod, te szerencsétlen! – Újabb ütés. – „Ha túléli az első napot!” – idézte, s még egyszer rávágott a lányára, aki akkor már tudta, hogy ez még csak a kezdete azon szenvedésnek, ami rá vár.

– Míg a végítélet harsonái meg nem szólalnak, vagy még tovább is! – vihogott fel Amelia anyja, ütésre emelve a pálcáját.