Nehéz tél, könnyű szerelem

Utasomat Erinnek hívták, az óváros egy elhagyatottabb részéből igyekezett az egyetemi bulinegyedbe. Dideregve nyomkodta a mobilját egy sápadt fényű utcalámpa fénykörében, mikor lefékeztem mellette. Haját és rövidke kabátját belepte a hó, és amikor felnézett, láttam, hogy az orra egészen kipirosodott a kikötő felől fújó, jeges szélben. Megmutattam neki a polgárőr igazolványomat, és megkérdeztem, elvigyem-e. Hezitálás nélkül bólintott.
– Légy szíves, verd le a lábadról a latyakot! Most takarítottam a kocsit, nem szeretném, ha koszos lenne – mondtam.
Nevetve tett eleget a kérésemnek. Miután beszállt, hálásan megköszönte a fuvart. Őrjítően édes eperillata egy szempillantás alatt betöltötte öreg Fordom belsejét. Termoszból forró teával kínáltam, elfogadta.
– Nincs tervem, egyszerűen csak nekivágok az éjszakának! – magyarázta két korty között. Hogy a tea tette-e, vagy egyszerűen csak nem volt kedve újból a hideg utcákat róni valami random parti reményében, nem tudom, de néhány perc múlva beleegyezett, hogy eljöjjön velem moziba.
A város két, még télen is üzemelő autósmozija közül a Cherry-t választottam. A mogorva tulajt csak a jegyért leperkált pénz izgatta – hogy aztán mi történik az autókban, az a legkevésbé sem. A viharvert, hatalmas vásznon Bőrpofa éppen Pamet akasztotta fel egy húskampóra, ám a köröttünk elszórtan parkoló néhány jármű bepárásodott üvegét elnézve, ez keveseket érdekelt.
Erin darabos mozdulatokkal próbált megszabadulni hófehér garbójától – a kabátját már korábban levette. Haja csapzottan tapadt a halántékához, a szemfestéke elkenődött.
– Láttad már ezt a filmet? – fordultam felé, miközben újabb adag teát töltöttem ki neki.
Bizonytalanul kibámult a szélvédőn, hunyorított. Biztosra vettem a nemleges választ – egyszerűen túl fiatal volt az 1974-es eredetihez –, szóval meglepett, amikor azt mondta:
– Csak ezt, a remake-t elvből meg sem néztem. Viszont ha már Hooper, akkor a Kopogó szellem nekem jobban bejön.
– Nocsak, egy lány, aki jártas a hetvenes évek horrorjaiban?! Megleptél…
Elmosolyodott.
– Apámnak hatalmas VHS gyűjteménye volt. Titokban mindet megnéztem, párat nem is egyszer. – Pillantása a távolba révedt – minden bizonnyal a gyerekkori csínytevést idézete fel. A képzeletem meglódult: egy kockás pizsamás kislányt láttam éjnek évadján, aki a nappaliban, a földön ülve bámulja az elnémított tévé képernyőjén pergő, véresebbnél véresebb képkockákat, és összerezzen az alvó ház minden apró reccsenésére – no, nem ijedtében, hanem attól tartva, hogy lebukik.
Megköszörültem a torkom.
– Teát?
Kuncogva elfogadta a bögrét, és nagyot kortyolt belőle.
– Neked? – nézett rám aztán kérdőn. – Ki a kedvenc rendeződ?
– Hooper nem rossz, de Carpenter a király.
– Halloween, A dolog, A köd, Christine…
Innentől kezdve megállás nélkül beszélgettünk: a filmek után előkerültek a zenék – mint kiderült, ’13-ban ő is ott volt a The Rolling Stones washingtoni koncertjén, igaz, ő az apjával –, majd a könyvek, gyerekkori álmok, kedvenc ételek, italok és így tovább, végeláthatatlanul. Csak az első csóknál és a kutyám, Pip halálánál kellett hazudnom, de Erin nem figyelt fel rá, hogy mindkét esetben egy akkor kiötlött mesét adtam elő. Ragyogó szemmel itta a szavaimat. Azon vettem észre magam, hogy miközben ő beszél, én megpróbálom megszámolni a szeplőket az orra körül.
Úgy vélem, Erinnek egy darabig fel sem tűnt, hogy eljöttünk a moziból. Fejét a támlára hajtva, lehunyt szemmel azt ecsetelte élénken, milyen sokat álmodozott arról, hogy egy varázslatos éjszakán egyszerűen nekivág a szerelmével a nagyvilágnak.
– Vissza se nézek… – suttogta, majd vetett egy pillantást az elsuhanó tájra. Épp a kínai negyed mellett autóztunk, készültek az újévi mulatságra: lampionok, piros-arany villódzás, kiabálás, petárdák durranása, tűzijáték fényzuhataga az égből. Erin szeme hatalmasra tágult.
– Kár, hogy az apám lehetnél – nevetett fel.
Egy hete nem ültem lánnyal ilyen meghitt közelségben, forrt a vérem. Megjegyzése csak tovább spannolt.
– Talán tehetnénk úgy, mintha… – mormoltam, óvatosan megsimítva csupasz karját.
Erin csak egy apró kuncogással válaszolt, ám a kezét nem húzta el. Ide-oda kapkodta a fejét, ahogy próbálta a látvány minden részletét magába inni. A vágást, amit a csuklóján ejtettem, észre sem vette. Sosem szokták.
Ahogy elhagytuk a várost, Erin lelkesedése fokozaton alábbhagyott, a beszéde kásássá vált. Az arcából kifutott minden szín, a feje néha előrebukott. Egyre kevésbé figyelt rám. Kezdett untatni.
– Voltál már szerelmes? – kérdeztem tőle, miközben rákanyarodtam a régi cementgyár mögötti, elhagyatott útra, amely kivezetett a városból, egyenesen a közeli, többezer hektáros erdőséghez.
– Nem, nem hiszem. A gimiben volt egy fiú, neki hagytam, hogy megdugjon a kocsija…
– Szánalmas – intettem le. Az izgatottságom és a dühöm is múlóban volt. Már mélyen a fák között jártunk. A város fényei messze elmaradtak mögöttünk. A hó csikorgott a kerekek alatt.
Erin tétován rám nézett.
– Szomjas vagyok. Kaphatnék még teát? – kérdezte, majd az arca elé emelte a kezét. – Zsibbad… – állapította meg. Mozdulatával vércseppeket permetezett a műszerfalra.
Beletapostam a fékbe. Durván megmarkoltam, és az ölébe löktem a karját.
– Mondtam, hogy ne koszold össze az autót!
Átnyúltam az öle fölött, kinyitottam az ajtót.
– Tűnés!
Lassú mozdulatokkal, de engedelmesen kászálódott ki az autóból. Még sosem kellett csalódjak a drogoknak azon keverékében, amit a teához adtam.
– Cs-csak m-még e-egy k-kérdést? – Erin a mély hóban állt, reszketve dörzsölgette csupasz karját. Észre sem vette, hogy eközben vért ken szét saját magán. Hatalmasra tágult szeme alatt szürkés karikák húzódtak, az ajka vértelenül sápadt volt.
Emlékeztetett a lányra, akivel egy hete, az előző nagy havazás előtt randiztam. Igaz, őt egy büfé közelében szedtem fel, és undok étolajszagot árasztott magából.
Megráztam a fejem.
– Menj! Menj már! – intettem neki türelmetlenül.
Bambán meredt rám.
– Indulj már! – kiáltottam rá. Hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, becsaptam az utasoldali ajtót.
Egy utolsó, kétségbeesett pillantást követően sarkon fordult, és elindult az erdő fagyosan hívogató mélye felé.
Leállítottam a motort, letekertem az ablakot.
Előhúztam a jegyzetfüzetem, és a következő, üres lapra felírtam: 2019. február 2-a, Erin.
Néha, miközben engedelmesen lépdeltek előrefelé, elkezdtek könyörögni, sikoltozni – hozzám, az istenükhöz vagy csak valami láthatatlan alakhoz, akit elgyötört elméjük idézett meg. Persze hiába: a számukra nem létezett segítség.
A fényszórókat égve hagytam, hogy jó sokáig lássam Erin távolodó alakját. Ez is része volt a megfigyelésnek.
Páran elestek ilyenkor, a túl gyengék többször is. Volt a küzdelmükben valami idegtépően izgalmas – és értelmetlen.
A mély, szűz havon vérrózsák szegélyezték az utat, amit Erin tört magának.
Nem aggódtam emiatt.
Holnapra újabb havazást jósoltak.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2018-12-29 20:15 craz

craz képe

Holnap nem fog esni a hó. :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

szo, 2018-12-29 21:12 Dana

Dana képe

Majd a február 3-at figyeld! :-)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2018-12-29 22:36 Sednol

Sednol képe

Ha ez ihlette, akkor telitalálat!
https://index.hu/kulfold/2018/12/10/oroszorszag_sorozatgyilkos_rendor_po...

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

szo, 2018-12-29 22:45 Dana

Dana képe

És ha nem, akkor minek neveznéd? :-)

Köszönöm, hogy olvastad!

Most hallottam róla először szerintem.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2018-12-30 09:30 Sednol

Sednol képe

Hogy minek nevezném? Amolyan biztonsági, belesimulós írásnak, ami meg van írva, de!

Az első olvasást követően az jutott eszembe, hogy ennek a történetnek sokkal jobban állna, ha jelen időben mutatnád meg a történéseket ha már E/1, akkor szívjon be rendesen. Mint az E/3 múltidejű mesélés elkötelezett híve, sohasem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok tanácsolni, de van az, amikor kiabál a történet egy másik lehetőségért. A tiéd pont ezt tette.

Az első mondat „Utasomat Erinnek hívták”, amolyan beszélő mondat, legalábbis a munkásságod fényében előre lelövöd vele a poént.

Később belebonyolódsz egy olyan körmondatba, ahol meg akarod libbenteni a tea jelentőségét, de aztán lebeszéled magad róla, holott tudod, hogy az teszi a dolgát. Sokkal ártatlanabb lenne, ha csak annyit írnál, a tea megtette a hatását. Ebben az esetben nem gondolnánk másra, mint a melegsége marasztalására.

Felvezeted egy lehetséges aktus lehetőségét, majd az érintés nyugtázza is, aztán hirtelen eltörik valami, de hogy mi, azt nem tudjuk meg. A könnyű préda is lehetne a gondja, még válasz is lenne, de mit vár egy bedrogozott lánykától? Majd megvágja a csajszit, ami tetemes vérveszteséggel járhat, és hisztizik pár csepp vérért a műszerfalon. Az egész olyan érzést kelt, mintha nem mindent tartana a kezében, pedig ez nem így van, ez a végéből pontosan ki is derül.

A végén valamennyire magyarázat lenne, hogy miért rabolja el a lánykákat, de azt meg elgyengíted, mondhatni összegyűröd azzal, hogy az ominózus pillanatban, amikor a legnagyobb eufóriában lubickol, elővesz egy jegyzetfüzetet, és ír. Ne tedd ezt! Ez olyan, mintha végre választ kaphatnál életed legégetőbb kérdésére, de te közben egy chips-es zacskó kibontásával küszködnél. A felét fel sem fognád a válasznak. Ezt a mondatot vagy záróakkordként a „Nem aggódtam emiatt.” rész elé tenném azzal a kiegészítéssel, hogy a lány már eltűnt a szeme elől, és a „hősöd” jólesően kisóhajtozta magát, vagy egyszerűen törölném. A történetből amúgy is kiderült, hogy nem az első eset.

Azért linkeltem be emberünket, mert egyből az ugrott be. Borzasztó lehet kényszeresen élni. Folyton ott a nyomás, a cselekvésre, de közben okosan kell csinálni, nehogy lebukjon az ember. Ebből is tehetnél bele egy csipetet. Ezért is ajánlgatom a jelenidőt. Abban még közelibbé teheted az egészet. Együtt lélegezhetünk az emberünkkel.

Mindig szívesen olvaslak, és ez az írás jó, de lehetne kiváló is. Olyan, ami befúrja magát a bőrünk alá, és még órákkal az olvasás után sem enged el.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

v, 2018-12-30 10:02 Dana

Dana képe

Az első mondatot betalált. Több, megkezdett írásom van, de általában nálam az működik -- kihagyás után --, ha valami új ötletet megírok. Ez történt most is. Valóban biztonsági írás, és szerettem volna nagyon jól megírni persze, ahogy leírod, hogy végig csak sejtetés legyen, de... úgy látszik, ez csak néha sikerül nekem, ez a "kiválóra írás".
Köszönöm a megjegyzéseket, át fogom őket rágni, és megnézem, mit tudok hasznosítani "észrevétlenül".

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2018-12-30 19:40 Suana

Jó írás - jó történet.
Precíz munka, szép felépítés. Szerintem leültél, és egy nagyobb lélegzetvétellel, hipp-hopp megírtad. Lehet, hogy apróbb csiszolások kedvéért, még egyszer-kétszer átnézted. Az eredmény kitűnő lett!
Szeretem, ha egy történetnek van eleje, közepe és vége. Ebben minden megvan. Amit leírtál, az mind kell bele. Amit nem írtál le, az a sorok között van. Ezzel együtt folyamatos és zökkenőmentes. Semmi nincs benne, ami megakasztott volna az olvasásban.

Az én tetszésemet minden szempontból elnyerte!

:)

Üdv: Sz

v, 2018-12-30 21:05 Dana

Dana képe

Köszönöm! :-)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2018-12-31 10:21 Roah

Roah képe

Álohá!

Búúúééék! Jó-jó, elkomolyodom. ;)

Több lehetőséget érzek az írásban, mint amennyit kihasználtál belőle.

Mondják, hogy nincs új a nap alatt - szerintem igen! -, és bla-bla-bla, emiatt az írás maga viheti hátán a sztorit, a megírása, aspektusok, és amit itt hiányolok, a zummolás. A fókuszálás.
Sednol álláspontjával egyetértek, miszerint az e per egy tágabb mozgásteret is adhat - használd ki! szerintem is -, és közelebb hozhatja a narrátort az olvasóhoz, már-már ott szuszoghat a fülébe. Ez az írásmód arról is biztosíthatja szerintem a mesélőt, hogy ne vágják sittre néhány pillanat alatt - erre még visszatérek. ;)

Az áldozat karaktere rokonszenves, noha néha úgy éreztem, komplett izét csináltak belőle, hogy elnyerje a narrátor bizalmát - de felmentem az áldozatot, mert miért ne lehetne felelőtlen kalandvágyó, főleg, ha ezt az elővigyázatlan magatartást a szöveg meg is akarta magyarázni annyival, álmodozás, fiatalság-bolondság. (És még két dolog: ha nem lenne ennyi elővigyázatlanság, az íráson kívüli világban, nem lenne ennyi áldozat, noha hangsúlyozottan fiatalokra célzom; ez a fajta felelőtlenség általában akkor jellemzi őket, ha tudatmódosító hatása alatt állnak, akár a legenyhébben is. Ergo kábítószer és/vagy alkohol, vagy a kettő együtt. Ennek hatására szűnik meg bennük a veszélyérzet is, általában. Sajnos.)
De úgy érzem, a viktimológiába beleáll az írásbéli áldozat, noha túltoltnak találom a felelőtlenségét.

A narrátor azonban ezt nem teheti meg - nem lehet ennyire könnyelmű.

Nem szeretném feltalálni a levegőt, kvázi biztosan tudod, hogy a széria-gyilkosokat brutális mennyiségű áldozat után lehet elfogni, az áldozataiknak még a nevére sem emlékszik senki a családjaikon kívül, csak a gyilkosaikéra - szóval bődültessen és veszedelmesen precízek. Alaposak. Körültekintőek. Felkészültek. A hatóságok előtt minimum három lépéssel járnak, a célpontjaik előtt meg legalább öttel, vagy még annál is többel. Mondhatni, kelepcébe csalják áldozataikat. Csapdába ejtik őket.
Az áldozatokat kifigyelik, tanulmányozzák a szokásaikat, titkosszolgálati módszereik, leleményességük, kreatívságuk - ami a brutális védekezési mechanizmusokból ered, általában, az én-központúságukból -, ijesztően zseniális taktikázók, kiváló stratégák, nem véletlenül kerül annyi életbe a rács mögé vezető útjuk. Mert mi van, ha az áldozat egy kormányzó lánya? Vagy egy zsarué? Mi van, ha katona családból ered és hajtóvadászat lesz ellene? Mi van, ha maga az áldozat kapott harcászati kiképzést?
A narrátorodat ezek miatt az elemi feltételek miatt könnyelműnek találom - a lány mobilja, belvárosi forgatag, tanú-tanú hátán, térfigyelő kamerák, spontán kiválasztott áldozat, a mozijegyárus, szóval szerencsére ezt a gyilkost szerintem hamar lesittelnék, hamar kivonnák a forgalomból.

Aztán az írás nyelvezete sem az igazi hozzád képest. Miközbenek, voltok, mikorok, a rossz látási viszonyok hangulati ábrázolása tök jó, csak épp miként látni ebben a rossz megvilágításban a szeplőket? (Ha e per egyben narratálsz, akkor viszont kiváló terep lehet egy sejtetéshez, egy borultabb elme magában azon mélázik, vajon hány szeplője lehet az áldozatnak, vajon van-e szeplője. Az elején piros volt az orra, nem láthatta, de a sejtetés...mmm, a te fogalmazási készségeddel, az már fincsiség lehet a műfaj kedvelőinek, szerintem.)

A nyelvezetbe befigyel néhol a szleng, stílidegenül. A 'felspanolás' is ilyen.
Vagy a 'random parti'.

Van 'nedves víz' effekt is, 'édes eperillat'-al. Szerintem nem kell az 'édes', főleg, ha előtte van az 'őrjítően', tehát elég szerintem a 'őrjítő eperillat' a mondatba - kellőképp fejfájós illatot érzékeltethet, szerintem. Ömlengő illatot.
Émelyítőt.

A tömörségét, és a könnyed megfogalmazásokat azonban kedveltem, tetszett, hogy magadhoz képest nem tolta túl a leírásokat, ami van, annak funkciója is van, tetszett az a megfogalmazás - annak ellenére, hogy az írástechnikában a sztori terjedelméhez képest sok a kettőspontozás -, aminél a narráció látja és bemutatja, hogy az áldozat valószínűleg elréved a múltban, a pizsis mondat közel hozta hozzám őt, és mindezt egy narráción át tette, ez tök jó lett, szerintem!
Tetszett a sajátos, orig Dana Blair szó-kép - látod? egy-egy ilyen is elég :))) nekem legalábbis :))) -, 'vérrózsák' (hát minek neked 'spanolás' ha van vérrózsa a szűz hóban) és tetszett az áldozat bemutatása.
Nem tisztem eldönteni, hogy az áldozat bemutatása, vagy a narrátor lelketlensége volt-e cél, de mint egyik lojális olvasódnak, előbbi jobban tetszett, hitelesebb lett a maga esetlen és naiv megnyilvánulásaival.
(Igen, nálad érződik Ellis hatása, az Amerikai pszicho-ból, az elbeszélő világa nekem ezt sugallta - de úgy fest, hogy ezen írásodnál viktimológiából jobb vagy, sőt.)

Remélem, tudtam valamit segíteni.

Jól esett egy kis Dana Blair, a régebbi világából, már rég dolgoztál a saját komfortzónádon belül. :))))

Szívből kívánok szerencsés, boldog új évet!

Búúúééék...!

Pacsi! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=r3g1kPGDcbc

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."