Felhők

Minden rohadtul el volt tervezve.

Leteszem a záróvizsgákat, megkapom a sportösztöndíjat, felvesznek az egyetemre. Apám halálunalmas cégénél már vártak rám, három éven belül úgy üdvözöltek volna azok a savanyú képű, szürke gallérosok, mint a leendő igazgatóhelyettest. Én pedig szépen vasalt ingben, sötétkék nyakkendőben kezet rázok velük, leülünk a nagy tárgyalóteremben, mögöttünk az a koszos folyó… Otthon pedig várna Beth, a tökéletes barátnő, feleség, majd anya. Igen, azt hiszem, remek élet várt rám. Nem is vágyhattam volna többre. Mégis, elég volt egyszer az égre pillantanom…

– Felhők. Imádom őket nézni. Olyan viccesek, cél nélkül sodródnak. Bármi lehet belőlük, csak nézőpont kérdése. Az például egy ugató kutya. Az pedig az apámra hasonlít, amint részegen hazabotorkál. És nézd meg azt: tisztára olyan, mint Sellő rozoga tragacsa. Emlékszel, mikor a platóján zötykölődtünk, és végig azon aggódtál, hogy nem fogsz visszaérni a meccsre?

Rám nevet. Gyönyörű a mosolya. Gyönyörű szeme van, sötétkék, mint az éjféli tenger.

– Nem is értem vissza… Vesztettünk.

– És mégis, mennyi mindent nyertél, nem igaz?

Szemtelenül kacag, és kénytelen vagyok vele nevetni.

Három hét volt hátra a suliból. Még három hét a ballagásig, három hét, tele záróvizsgákkal, bajnoki döntővel, Beth érzelmi hullámaival. Hiába tűnik most minden olyan értelmetlennek, akkor mindegyik fontos volt. Hetente négyszer edzettem, késő estig tanultam, abban a kevés szabadidőmben pedig Beth-szel lógtam, vagy a haverokkal ittunk a parkban. Közben anyám azon parázott, hogy mikor érkezik meg az egyetemi levél a sportösztöndíjamról, apám pedig napjában háromszor elmondta, hogy milyen remek életem lesz. Elhittem neki.

Zavarosak azok a napok, lehet, hogy valami rohadt nagy baj van a fejemmel, de csak homályosan emlékszem rájuk. Mintha nem is lenne mire emlékezni… Persze a vele való találkozást sosem felejtem el.

Az edzésről tartottam haza, elég erősen nyomtam a gáz, még be kellett magolnom a biológiai tételeket. Pont Beth hívott telefonon, hogy mennyire hiányzom neki, és hogy a kedvemért süt hétvégére valami finomat, mikor észrevettem a hídon fekvő lányt. Keresztben hevert az úton, mozdulatlanul.

Gyorsan lefékeztem, és odarohantam hozzá. A szeme nyitva volt, az eget nézte. Mellette egy drámakötet, Shakespeare-től. Valami halvány emlék motoszkált a fejemben… ismerősnek tűnt az arca. Egész jelentéktelen vonások, vékony alkat, nem volt benne semmi különös, vagy szép. Vagyis szép volt, a maga elvont, távoli, elvágyódó módján, de kicsit sem bírtam ezeket a világfájdalommal küzdő lányokat.

– Jól vagy? Pont az út közepén fekszel…

– Utálom a drámákat – jegyezte meg közömbösen, rám sem nézett. – Annyi fölösleges szenvedés, szerinted az életben is van ilyen? Szomorú, hogy az emberek olyan vakok, némák és süketek…

– Ööö, felkelnél? Szeretnék továbbmenni, hogy…

Megmozdult, a fejét felém fordította, mélykék szemével olyan hipnotikusan nézett, hogy kénytelen voltam elkapni a pillantásomat.

– Továbbmenni? – furcsa, kacér mosoly ült ki az arcára. – Itt miért nem jó?

Csak hebegtem valami baromságot, majd kicsúszott a számon a kérdés, hogy mit csinál itt.

– A lehetőségre várok – válaszolta azon a titokzatos, álmos hangján. – Gyerünk, nézz fel az égre, és mondd el, hogy mit látsz!

– Ne szórakozz már! Mi a francot látnék, felhőket. De…

– Felhőket – úgy mondta, mint valami rohadt nagy tudományos felfedezést. – Tudod, ha az a bolond Romeo, vagy az a szerencsétlen Júlia egyszer is fölnéz az égre, nem haltak volna meg olyan ostoba módon. Ha Ophelia, vagy Hamlet egy pillanatra is a felhőkre néz, rájöttek volna, hogy nincs örök csalódás, nincs sorsszerű kötelesség, csak végtelen lehetőségek áramlata. Rájöttek volna, hogy az élet a legnagyobb lehetőség. Akár élvezhették is volna…

– Ennek mi köze…

– Te élvezed?

Döbbenve néztem rá. Már biztos voltam benne, hogy valami flúgossal akadtam össze. Máig nem értem, miért nem hagytam ott, és kerestem más útvonalat.

– Élvezem? Mire gondolsz? Naná, hogy szeretek sportolni, szeretem…

Elfintorodott, és abban a becsmérlő arcban volt valami igazán vonzó.

– Szeretsz mindennap felkelni hét előtt, hogy kimenj a pályára? Szeretsz mindennap este órákat tanulni, hogy ötösöket szerezz? Szeretnél egyetemre menni, olyan egyetemre, melyet a szüleid választottak ki helyetted? Szeretnél abban az unalmas irodaházban dolgozni, unalmas emberek, és még unalmasabb papírok fölött? Szeretnél tökéletes feleséggel, tökéletes családdal az oldalon megöregedni, majd tökéletes nyugalomban meghalni? Szeretnél senki lenni a sok senki között?

Felpattant, pimaszul elmosolyodott.

– De legalább boldog leszel – vágta a képembe, és elsétált. Legszívesebben utána kiáltottam volna, hogy szánalmas, amit csinál, hogy soha nem fogja semmire vinni az életben, de végül csak dühösen ökölbe szorítottam a kezemet, és hazavezettem. Otthon anyám a nyakamba ugrott, mert végre megjött az a béna levél az egyetemről: megkaptam az ösztöndíjat. Apám is gratulált, én pedig büszkén mosolyogtam. Most igazán, mit tehettem volna?

Egy héttel később tudtam meg, hogy kicsoda a felhős lány. Egy másik osztállyal közösen jártunk irodalomra, és ott ült ő is, a hátsó sorban, természetesen lúzerekkel körülvéve. Azzal a sellős tetoválásos, furcsa sráccal, egy másik holdkóros szőke csajjal, aki mindenkinek beszólt valami kellemetlent, meg egy asztmás, szemüveges fiúval, gondolom, még életében nem csókolódzott lánnyal – már ha egyáltalán a lányokat szerette.

Elégedetten gondoltam arra, hogy igazam volt, Felhő nem több egy féltékeny, szerencsétlen lánynál, akinek túl sok a szabadideje, és reménytelen az élete. Annál inkább meglepődtem, mikor pár nappal később kiderült, hogy éltanuló, nyolc évig táncolt és szerződést ajánlottak neki a balettintézetbe, illetve ösztöndíjat a St. Marcus-ra, de ő mindkettőt visszautasította.

– Miért tetted? A St. Marcus… onnan a legjobb képesítéssel kerülhetnél ki… ezernyi lehetőséged lenne, bárhova felvennének…

– És nem lenne több gondom az életben, igen tudom. Minden remek lenne. Elrendezett. Éppen ezt nem akarom. Különben is, honnan tudjam, hogy mi lesz egy vagy két hónap múlva? Azt sem tudom, hogy a következő perc mit hoz. És nem is érdekel. Az élet legyen meglepetés. Sodródó felhők, melyek mindegyike egy-egy soha-vissza-nem-térő lehetőség…

– Nem így kellene gondolkodnod – és felkeltem mellőle. Nem is emlékszem, hogy miért ültem le arra a padra, miért kérdeztem meg, hogy mit olvas, és hogy mit tervez a jövőben. Mégis megtettem, majdnem két órát beszéltünk, és elfelejtettem elhozni az öltönyömet a tisztítóból. Anyám egész vacsora alatt azzal jött, hogyan felejthettem el, hiszen másnap megyünk az egyetemi nyílt napra… és blabla.

Reggel feldobott hangulatban mentem suliba. Hónapok óta először hagytam otthon az autót, és inkább sétáltam. Az eget néztem, dalokat dúdoltam, még a fülhallgatót is betettem. A zene még jobban felvidított, mintha régóta nem hallott dallam dobbanna bennem. Vajon ilyen lehet megpihenni egy pillanatra?

Kicsit elszámoltam magam, mert sikerült negyed órát késnem, és a kémia tesztre alig maradt időm. Épphogy befejeztem, de már nem tudtam visszaellenőrizni a válaszokat.

– Valami baj van? Olyan nyúzottnak tűnsz, drágám – érdeklődött Beth kedvesen.

– Furcsa, pont, hogy végre kipihentnek érzem magam.

Rettenetesen untam az egyetemi nyílt napot. A szüleim úgy pózoltak velem, mint valami kirakati majommal, apám ismerte az igazgatót, és muszáj volt elsütnie az összes családi sztorit, az összes sporteredményemet, az összes rohadt, idegesítő közhelyet. Igen, én pedig kezet ráztam, bólogattam, helyeseltem és mosolyogtam, mint a tökéletes jelölt a tökéletes egyetemre. Hiszen minden olyan tökéletes, nem?

Pár napig nem láttam Felhőt, és valamiért hiányozni kezdett. Mikor másodszorra beszéltem vele a padon ülve, már nem tűnt olyan rémesnek. Egyáltalán nem látszott szerencsétlennek, sem féltékenynek, csak egy különös, valamiért meglepően vonzó lánynak. Hát igen, ez a másik dolog, ami megváltozott. A hídon egyáltalán nem tetszett, azóta pedig egyre jobban. Tetszett a csodálatos, titokzatos, sötétkék szeme, tetszett az arcán ülő, örökös kacérság, a kritikus pillantása, az elrévedő tekintete, a távoli, álomittas hangja, ahogy az életről és önmagáról mesélt. Élet… talán ez tetszett benne a legjobban. Ha ránéztem, minden mozdulatában láttam az életet. Hiányzott…

De nem pihenhettem. Tanulás, edzés, Beth, egyetem, edzés, Beth, tanulás, Beth, edzés. Hármas lett a kémia dolgozatom. Egyre figyelmetlenebb lettem a pályán. Mikor hozzáértem Beth-hez, egy rémületes pillanatig nem éreztem semmit, csak ürességet. Egyre türelmetlenebbé váltam, egyik este visszakiabáltam anyámnak, hogy ne próbálja beosztani a napomat. Már nem jártam kocsival, és rendszeresen késtem az első órákról. Hol van Felhő? És hol járok én?

Közeledett a bajnoki döntő, közeledett az utolsó két vizsga, Beth pedig felvetette, hogy nyáron költözzünk össze. Megnyugtattam magam, hogy minden rendben lesz. Aztán elérkezett a nap, és valamiért szörnyű érzéssel ébredtem. Pedig megtanultam mindent, simán mennie kell az irodalomnak és a geometriának, tegnap az edzésen is a legjobb formámat hoztam, szóval este sem veszíthetünk. Mégis… nem tudom miért, de legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba, bekapcsoltam volna a hangfalakat, hogy veszettül üvöltsön a zene, hogy azok az irigy szomszédok visítva fenyegetőzzenek, hogy kihívják a rendőrséget, miközben én bámulok ki az ablakon, az égre, a felhőkre…

Persze anyám már korán reggel dörömbölt az ajtómon. Megreggeliztem, összepakoltam a cuccomat, és beültem az autóba. Felvettem Beth-t, a suliban elváltunk, majd elindultam az első vizsgámra. Minden a terv szerint…

Valaki megérintette a vállamat.

– Mi a felhők úti célja?

Akaratlanul is elvigyorodtam.

– Merre voltál? Már egy hete kerestelek, de az a szemüveges srác azt mondta, nehéz napjaid vannak, és nem tudsz suliba jönni… Hé, mi van az arcoddal?

Felhő zavartan kapott az ajkához, fel volt dagadva, látszott a friss seb nyoma.

– Elestem – mondta komoran, és nem nézett a szemembe. Istenem, milyen bolond voltam, hogy nem faggattam tovább.

– Hát… a felhők céltalanul sodródnak, nem igaz? – próbáltam meg felvidítani. – Legalábbis ezt mondtad.

Szomorúan elmosolyodott.

– Igen… de egy kis szellő csodákra képes – azzal erősen megszorította a kezemet, és magával rángatott.

Életem legszürreálisabb élménye volt az a nap. Minden összetört. Minden terv, minden elképzelés, minden álom. Fogtam az egész életem, a földhöz vágtam, és újra és újra rátapostam a rohadt drága sportcipőmmel. Be kell vallanom, élveztem minden egyes percét. Anyám biztos azt mondta volna, hogy az ördög szállt meg, és a jövőmet kockára tettem egy átkozott, csalóka vágy miatt.

Felhő egy rozoga tragacshoz vezetett, felfeküdtünk a platóra, Sellő pedig vezetett. Betakartunk egymást, és a fölöttünk sodródó felhőket néztük, nem láttuk az utat, nem láttunk mást, csak egymást és az eget. Egy idő után már csókolóztunk, és olyan elemésztő szenvedély tört rám, amilyet még életemben nem éreztem.

Egy tó partján kötöttünk ki, eszméletlenül tűzött a nap, Sellő elment benzinért, mi pedig lefeküdtünk a fűbe, és szeretkeztünk. Először a parton, aztán a vízben, végül pedig egy magaslaton, a szakadék szélén, alattunk a mélységgel, és a tükörsima vízfelszínnel. Utána pedig bevetettük magunkat a tóba, zuhantunk, csobbantunk, süllyedtünk, éltünk.

Mikor a sötét vízben egyre mélyebbre merültem, láttam Felhő gyönyörű, hófehér testét, és már teljesen elfogyott a levegőm, végre úgy éreztem, lélegzethez jutok. Így késtem le a vizsgákat, így vesztettem el Beth-t, így hagytam ki a bajnoki döntőt. Egyiket sem bánom.

Hazafelé persze végig azon görcsöltem, hogy visszaérek-e a meccsre. Nem sikerült, mert a tragacs defektet kapott, és egy motelben kellett aludnunk. Beth hatszor, anyám ötször, apám pedig kétszer hívott. Egyiket sem vettem fel, egy idő után pedig kikapcsoltam a telefon, és Sellő tragacsának anyósülésére dobtam. Egy napig szabályok nélkül, önmagam akartam lenni, önmagamból kilépve. Sikerült is, mert azon az éjszakán olyan vadul estünk egymásnak Felhővel, amilyen dugásban azóta sem volt részem.

Máig érzem a bőrének az illatát, látom a testén folyó verejtékcseppeket, érzem, ahogy a haja a mellkasomra hull… hatalmasat élveztünk mindketten. Beth mindig visszafogottan nyögdécselt, de Felhő nem fogta vissza magát, mikor a csúcsra ért, olyan kéjes sikoly tört ki belőle, mely valószínűleg a legelemibb női reakció, hacsak nem fojtják el. Az éjszaka is velünk sikoltott és remegett.

Rohadtul furcsa volt visszatérni az iskolába. Mintha egy idegen helyen lennék. Vagy én lettem idegen az ismerős helyen?

Bűvös varázslatban telt el az utolsó hét. Apám és anyám hatalmasat csalódott bennem, az edzőm órákig üvöltözött volna velem, ha nem hagyom faképnél, Beth pedig… nos, miután nem sikerült lefeküdnöm vele, érezte, hogy valami nincs rendben. Érdekes mód, Felhő mindenért kárpótolt. Vele végre éltem, éltem, éltem…

A ballagás előtti napon kivittem az erdőbe, egy virágos, üres tisztásra. A szex után ölelkezve, meztelenül néztünk a sodródó felhőket. Annyira békés volt minden, manapság, ha feszült vagyok, vagy az idegeimmel játszanak, csak arra a napsütéses, égszínkék délutánra gondolok, és minden rendben. Minden rendben.

– Miért én? Miért engem választottál? – kérdeztem tőle szórakozottan. Egyre inkább úgy éreztem, hogy szándékosan rendelte nekem a sors, hogy megváltoztassa szürke, hétköznapi, tervszerű életemet.

– Megmondtam, hogy csak a lehetőségre vártam… Te voltál az.

– Egy felhő… - sóhajtottam. Túlságosan élénken élt bennem Beth kiábrándult tekintete, mikor megmondtam neki, hogy vége. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem fájt. Két évig voltunk együtt, és eldobtam egy olyan lányért, akivel háromszor találkoztam. Nem akartam összetörni a szívét, nem akartam, hogy hetekig zokogjon… Nem beszélve arról, hogy anyám rögtön tudomást szerzett róla, és olyan csúnya szavakat még sosem vágott hozzám. Apám egyszerűen csak megvetően nézett, bár nála már akkor elvágtam magam, mikor kihagytam a meccset. Tényleg ilyen rohadt nehéz élni?

– Utálom a drámákat, mondtam már. Mégis mindenki olyan görcsös, ragaszkodik a tervhez, ragaszkodik ahhoz, amiről azt hiszi, hogy az élet előírta neki. Pedig ez nincs így. Nincsen előírva semmi sem. Bármit megtehetünk, ha hajlandóan vagyunk viselni a következményeket. Lehet, hogy bolond vagyok, de szerintem megéri néha csak a felhőket bámulni a sok tanulás és kötelesség helyett. Néha megéri letérni a jól bevált utakról, néha megéri egy motelben aludni, és mással szeretkezni.

Gyengéden megsimogattam az arcát, és megcsókoltam.

– Minden felhő egy soha-vissza-nem-térő lehetőség – suttogtam.

Behunyta a szemét, és olyan halkan mondta, hogy szinte alig hallottam.

– Te viszont inkább a földön maradnál…

Aztán egymás karjaiban aludtunk el.

Többet nem láttam. Másnap Sellő rohant hozzám a suliban, hogy szörnyű dolog történt: előző este Felhőt megint megverte az apja, majd az autóig rángatta, belökte az anyósülésre és elhajtottak.

– Soha nem beszélt róla… csak ma hallottam az egyik vén szatyor szomszédtól, hogy rendszeresen ütötte az apja… hol azért, mert nem tanult, hol azért, mert fiúkkal találkozgatott, hol azért, mert táncolt, vagy mert ötösöket hozott haza. Soha semmi nem volt jó neki, mindenért őt hibáztatta… és rendszeresen költöznek. Ide csak egy éve jöttek, és máris… – ekkor Sellő elsírta magát.

Tátott szájjal néztem magam elé, ilyen fajta fájdalmat nem éreztem eddig. Ha a Felhővel töltött idő maga volt az élet, akkor a tudat, hogy elveszítettem, maga a halál. Hívtam a rendőrséget, a családvédelmet, beszéltem a szomszédokkal, az iskola igazgatójával. Senki nem tudott semmit, senki nem tehetett semmit.

Olyan lettem, mint egy robot: elmentem a fodrászhoz, kivasaltam az öltönyömet, ólmos lassúsággal elkészültem, majd elballagtam az osztályommal. Elvettem a virágcsokrokat, hagytam, hogy mindenki gratuláljon, hogy lefényképezzenek, még Beth-hez is volt egy-két kedves szavam. Bocsánatot kértem anyámtól és apámtól a vacsoránál, megígértem, hogy mostantól a tanulmányaimra koncentrálok. Egyetlen dologra figyeltem görcsösen oda: egyszer sem néztem az égre.

Eltelt a nyár. Minden a terv szerint haladt. Újra jártam edzésekre, újra összejöttem Beth-szel, bár pár hét után megcsalt, gondolom, csak azért viselt el újra, hogy visszavághasson. Sikerült. Vagyis leszartam az egészet. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna Felhőre, nem volt nap, hogy ne próbáltam volna megkeresni valahogyan. Nem sikerült.

A nyár végén jöttem rá, hogy tulajdonképpen tönkretette az életemet. Minden remekül alakult, megvolt a helyen, barátnőm, jövőm. És ő mindent elvett tőlem, vagyis mindent hagytam, hogy kicsússzon az ujjaim közül. Mégis fontosabb dolgot tanított, mint amit bárki is taníthatna: az élet nem elrendezett, nem az a cél, hogy megfeleljünk a rohadt konvencióknak, hogy kövessük a rohadt szabályokat, és beletörődjünk a karrier, házasság, gyerek szentháromságba. Az élet egy választás. És azokban a percekben élünk igazán, azokban a percekben érezzük, hogy élünk a testünk minden egyes nyomorult porcikájában, mikor kilépünk az életünkből. Mikor minden felborul és kérdésessé válik, mikor ugyanolyan lehetetlen minden, mint amilyen lehetséges. Mikor felhők leszünk, és csak céltalanul sodródunk az égen…

Eljött a nyár utolsó napja, apám felajánlotta, hogy elvisz az egyetemre, de visszautasítottam. Négy óra autópályán, a kollégiumban már vártak rám. A kertben köszöntünk el, anyám pityeregve nyújtotta át a házilag sütött csokis kekszeket, apám pedig egy szigorú kézfogásba összpontosítatta összes jókívánságát. Aztán beszálltam a volán mögé, integettem nekik még egy utolsót, majd elindultam.

Már az első elágazásnál letértem az útvonalról. Igazából meg sem néztem a táblát, csak a sodródó felhőket követtem. Nem tudtam, mi vár rám, mi lesz a következő város, csak az volt biztos, hogy kihagyom az egyetemet, hogy egy darabig nem megyek haza, és bebarangolom az országot. Élnem kell még egy keveset.

Különben is, előbb-utóbb megtalálom őt. Ha nem az első városban, akkor a következőben. Vagy az azutániban.

Rohadtul bármi megtörténhet.