Az ember bűze

Nea rámutatott az üveg túloldalán lévő sütire, majd smaragd tekintetét apjára emelte.

– Kérhetek belőle hármat? – kérdezte.

Apja hallgatott. Nea megpróbálta kifürkészni lágy vonásai közt megbúvó érzelmeket, majd odafordult a sütiárushoz, és halkan szólt:

– Kettőt kérek.

A pult mögött álló nő elhúzta az üvegfedelet, majd kivett két sütit, és egy porcelántányérra tette azokat. Nea apja kisvártatva rámutatott egy krémesre. A fölszolgáló testében fölberregett a gépezet, mely irányítani kezdte kezét, hogy az vegye ki az áhított édességet többi közül.

Mikor az is a porcelántányérra került, Nea megszólalt:

- Egy üveg ásványvizet is kérek – hangja elveszett a kávéház szótengerében.

A felszolgáló kiszámolta a teljes árat, majd mély sóhajtás kíséretében közölte azt.

– Kérhetek egy üveg ásványvizet? – kérdezte újra Nea.

– Kettőt, legyen szíves! – tette hozzá apja.

A pultos elindult a szekrényhez, ahol az ásványvizeket tartották. Kivett két üveget, azokat a porcelántányér mellé tette, aztán gépies hangon megkérdezte:

– Más valamit?

– Nem, köszönjük – válaszolt Nea apja.

– Foglaljanak helyet! Mindjárt kiviszem.

Nea kiszemelt egy asztalt, majd apjával leültek mellé, és csendben várták, hogy nekiláthassanak az ízletes uzsonnának.

– Köszönjük! – mondta Nea, amikor a felszolgáló letette eléjük a tálcát, rajta a süteményekkel. De a felszolgáló meg sem hallotta a kedves szót. Csak rohant, hogy a következő vendégnek a kedvére tegyen.

Nea látta apja barna szemében az a kétes csillogást, mely mardosó aggodalmat ültetett a leány lelkének mélyére. Eltelt újabb tíz perc, mire Nea letette a villát, és megszólalt:

– Olyan komor vagy, amikor velem vagy.

Apja nem hagyta abba az evést. Csendben maradt. Akkor szólalt meg, amikor Nea újra nekilátott a sütinek:

– Máskor nem vagyok komor?

– Nem tudom – ismerte be a leány szinte rögvest.

Többé nem beszélgettek. Nea elmerült ide-oda cikázó gondolataiban. A külvilágból néhány szófoszlány eljutott hozzá, és azokat próbálta megemészteni.

A hangok egyre erősödtek; a szavak belevájtak Nea bőrébe, a távoli kacagás boldog hangjai émelyítővé kezdtek válni. De Nea apja nem is hallotta. Mintha süket lett volna.

Nea érezte, ahogy megremeg körülötte a világ. A zaj sípolássá vált, az pedig egyre erősebbé lett. A leány arrébb tolta tányérját, villáját megforgatta a süteményben, próbált a szájában szétáradó ízre figyelni, de a süvöltés egyre erősödött; a fájdalom már agyának redős felszínét karistolta. Az apja nem hallotta, nem érezte. Csak evett tovább, kortyolt egy keveset az ásványvízből, majd evett tovább. Csak Neát kínozta a világ zaja.

Köd kezdett beáramlani a kávézóba. Mindent elnyelt. Iszonytató bűz áradt szét az emberek közt, de egyik sem pattant föl, egyikük sem menekült. A borzalmas süvöltés elviselhetetlen volt; mintha üvegtűk szurkálták volna Nea hamvas bőrét. Apró tövisekként mélyedtek testébe, majd kezdték cafatokra tépni. És a hang egyre csak erősödött; kíméletlenül szaggatni kezdte a valóság gyérül összefoldozott anyagát.

A világot groteszk formájú szilánkokra tördelte a Nea szemén megtelepedő sűrű könnyfátyol. Minden szétesett, elmúlt. Csak a sípolás maradt. Csak a süvöltés volt olyan ragaszkodó, hogy mindhalálig kínozza a lányt. Nea apja miért nem hallotta? A zaj egyre csak hangosabbá vált. Nea apja miért nem kelt föl? A süvöltés fenevadként zúzta tönkre a kávézót. Nea apja miért nem érezte?

– Minden rendben? – kérdezte végül egy lágy hang.

Nea megremegett, ahogy megérezte karján a meleg érintést. Letörölte szeméről a bánat hírhozóit, a mindent látó könnycseppeket, majd fölpillantott. A pultos nő állt az asztal mellett. Arca teljesen átalakult; az érzelmek már nem rejtőztek géparc mögé.

– Igen – válaszolta Nea apja. – Minden rendben. Kérem, hozzon még egy üveg vizet!

A nő azonnal sarkon fordult, és elsietett. A következő pillanatban már vissza is tért. Nea apja fizetett, a felszolgáló pedig távozott.

A porcelántányérok nem sokára üresek lettek. Csupán parányi szöszöknek tűnő morzsák maradtak rajtuk. Nea úgy érezte, soha többé nem akar ide jönni. Emberekkel sem akart már találkozni; még ott érezte a köd szagát az orrában, és talán nem is tévedett sokat, mikor úgy gondolta, hogy ez a bűz az emberek bűze. Összerándultak zsigerei, amint megértette, hogy az ember mindezt az elméjével érzi. A leány undorodott a sáskarajtól, mely körbevette nap mint nap.

Mindketten fölálltak az asztaltól, majd halk köszönéssel távoztak. A pult mögött várakozó felszolgálók bizonytalanul pillantottak egymásra, majd egyikük halkan viszonozta a gesztust.

Vége