Botlás

Ronald egy vakítóan fehér, üres szobában üldögélt, de nem tudta, hogyan került oda. A helyiségben egyetlen fém szék volt csupán, és a falak végtelennek tűntek. Képtelen volt megmondani, hogy hol kezdődnek, vagy hol érnek véget. Úgy érezte magát, mint amikor kiállításon az ember belebámul egy képbe, majd elveszik a felszín alatt. Beleolvad a festő ecsetvonásaiba, színeibe, súlyos gondolataiba.
Akkor jött rá, hogy a szoba zárt, amikor megpillantotta a falak éleit, amint sarkokat képeznek.
Felállt a székről, és sétálni kezdett.
Nyugodtnak érezte magát, nem zavarta, hogy fogalma sincs arról hová került. Nem volt benne az a fajta rémültség, amit az egyhelyszínes horrorfilmek főszereplői éreznek, miután elrabolták és bezárták őket egy ismeretlen, többnyire félelmetes és szűk helyre.
Fekete nadrágot viselt, amin maszatos ecsetnyomok éktelenkedtek. Felette világos pólót, elnyűtt farmerdzsekit, ami látszólag kiállta az idő próbáját.
Körbe-körbe sétált, lassan, megfontoltan, miközben próbálta felidézni az elmúlt napok történéseit. A gondolatai lazán, összefüggéstelenül kapcsolódtak egymásba és eszébe jutott, hogy két napja Rachellel ebédelt, abban az olasz étteremben, amit néhány hete fedeztek fel a házuktól néhány utcányira. Fogták egymás kezét az asztal felett, mint a szerelmesek, akik egy másodpercet sem bírnak külön tölteni. Öt év és megannyi viszontagság után, ez mindkettejük számára felemelő érzés volt.
Akkor találkoztak, amikor Ron még csak egy koszos, ismeretlen festő volt, nagy álmokkal és nagy adósságokkal. Amikor Rachel először felment a lakására, szinte sokkolta a látvány. Félig üres festékes dobozok hevertek mindenhol, a falak fulladoztak a rájuk aggatott képektől, a konyhapulton skiccek és vázlatok hevertek szétszórva. Az egy szobakonyhás lakás magába itta a festék szúrós szagát, ami már-már fullasztó volt, a hely legkevésbé sem azt a benyomást keltette, hogy Ron egy főnyeremény, akiért vetélkednének a nők. A legtöbben hanyatt homlok menekültek volna egy ilyen megszállott pali otthonnak nevezett kuplerájából, Rachel azonban, akkor és ott beleszeretett Ron kreálmányaiba. A furcsán tekeredő, szürrealista férfi- és női testekbe, amelyet élénk tónusok, hosszan elterülő árnyékok borítottak. Látta bennük az elhivatottságot és a feltörő érzelmeket.
Attól a naptól kezdve hitte, sőt, egyenesen tudta, hogy Ron egyszer sokra viszi.
Két év után összeházasodtak, úgy tűnt megalapozták maguknak a boldog élet alappilléreit. Már csak egyvalami hiányzott.
A következő gondolatban, Ron egy félhomályban úszó hotelszobában izzadt az ágyon. A csípője szakadatlanul mozgott előre-hátra, miközben hátulról magáévá tett egy indiai szépséget, aki látszatra még a húszat sem töltötte be. Kezei a lány puha bőrét simították, amíg lágyan nyöszörgött, és az izzadságtól lucskos lepedőt kaparta az élvezettől. Ron az emlékben nem látta a karcsú testhez tartozó arcot, próbálta felidézni magában, a gondolatok azonban rozoga házkent omlottak össze az agyában, amikor megkísérelt újabb információ-téglákat elhelyezni az építményben. Egy név motoszkált a fejében, amely aggódásra késztette, és nem hagyta nyugodni. Maya. Mindig is szépnek találta ezt a nevet, olyannak, amit egyszer a saját gyerekének is szívesen adna, de egyszerre mintha ez megváltozott volna.
A hiányos emlékezést egy mély férfihang szakította félbe.
– Hogy vagy Ronnie fiú? – csengett a hang, de nem sikerült beazonosítania.
Ron megmerevedett, abbahagyta a járkálást, majd vizslatni kezdte a mennyezetet. Arra gondolt, hogy a hangszórókat bizonyára a plafonban rejtették el, viszont semmi különöset nem fedezett fel rajta. Ugyanolyan fehérnek és végtelennek tűnt, mint a többi négy oldal.
– Ki az? – kérdezte kíváncsian.
– Hát nem ismered meg a hangomat, Ronnie? – gúnyosan, élvezettel tették fel a kérdést. Az apja hívta így gyerekkorában, már akkor sem rajongott érte.
Továbbra is nyugodt maradt, mintha tudná, hogy nincs miért aggódnia, ami még számára is különösen hatott jelen körülmények között, mégis örült, hogy sikerült megőriznie a hidegvérét.
– Nem, vagyis... ismerős, de nem tudom.
– Adj egy percet és mindjárt rájössz. – A gúny ezúttal elmaradt a válaszból, helyét izgatottság vette át.
Ron a szék felé fordult, ahol már nem egy, hanem kettő álldogált. Odasétált, majd rátámaszkodott az egyik támlájára. A fejében hirtelen szúró fájdalmat érzett, mintha egy migrén tette volna tiszteletét, de amilyen gyorsan jött, úgy is távozott. Amikor felpillantott, egy középkorú férfi állt előtte háttal, a vakító falat bámulta. Fekete szmokingot és nadrágot viselt.
Amikor az alak megfordult, Ron szívverése felgyorsult, nem jutott szóhoz. Ámuldozva nézte az arcot, mint akit megbabonáztak.
A férfi félhosszú, sötétbarna haja hátrazselézve feszült a fején, keményen, mintha acélból hajtogatták volna, a tincsek között feltűnt egy-két őszhajszál is. Határozott és gazdag ember benyomását keltette, amit Ron ebben a pillanatban nem tudott volna elmondani magáról. Végignézett saját ruháin. Festékes, kopott göncöket viselt.
– Na, mit gondolsz? Jól áll mi? – mosolygott rá a férfi.
Ron bólintott.
– Elvégre te választottad.
Aprólékosan végignézett a szmokingon, a tükörfényesre suvickolt fekete bőrcipőn, és összevonta a szemöldökét, amikor az arcra emelte tekintetét. A férfi szeme alatt megereszkedett a bőr, a ráncok vastag sávokban futottak végig a homlokán. Kellett jó néhány hosszúra nyúlt másodperc, amíg felismerte a fickót, aztán meglepettségébe egyúttal megelégedés is vegyült.
– Szóval így nézek ki, amikor gazdag és sármos vagyok? – tette fel a kérdést jövőbeli hasonmásának.

*
– Tudod, hogy miért vagy itt, Ron? – kérdezte a hasonmás.
– Nem.
– Akkor gondolkodj egy kicsit.
Ron maga elé bámult egy percre. Látomások vibráltak az agyában, ahol öltönyben smúzoló férfiak, és kisestélyi ruhába szorított női testek szlopálták a kezükben lévő pohárból a pezsgőt. A képek homályosak, szemcsések voltak a nehézkes emlékezéstől, mégis kezdett derengeni néhány dolog. Öröm és zavarodottság keveredett a szívében, de nem tudta mit is jelenthet mindez.
Nagyot nyelt, eltakarta a szájára szökött mosolyt, mert úgy vélte, hogy a társasága nem venné jó néven.
– Miattam – kezdte Ron megvilágosodva –, miattam vagyunk itt.
– Ezt eltaláltad, de tegyük hozzá, hogy ezt nem volt nehéz kitalálnod, hiszen éppen saját magaddal beszélgetsz. – A hasonmás hátat fordított Ronnak, megint a fehér falat bámulta, mintha a világ egyetemes igazságai peregnének rajta diafilmként.
– Azért vagyunk itt, mert elcseszted, és a hibádból próbálsz előnyt kovácsolni.
– Mire gondolsz? – faggatózott Ron.
– Tőlem kérdezed? – vágott vissza a férfi, miközben bal válla fölött hátrasandított. – Nézz magadba, ne kelljen mindent kimondanom.
Ron komótosan idősebb énje mellé lépett, az arcát vizslatta egy ideig, majd azt mondta:
– Rachel miatt.
– Részben – felelte a férfi, majd az üres felületre mutatott. – Nézz csak oda!
Mindketten az üresen tátongó falat bámulták, amin úgy jelent meg Ron korábbi látomásából a fiatal barna bőrű szépség, mintha csatornát váltottak volna a tévén. Ezúttal látta az arcát.
– Maya – szólalt meg Ron, amikor felismerte a lányt.
A hasonmás bólintott.
Nagyjából fél évvel ezelőtt találkoztak egy olasz festő kiállításán. Maya fekete flitteres egybe-ruhát viselt, hosszú sötét haja finoman simult a vállára. Világos magas sarkújában a tükörsima, arany barnára sült lábak nem győzték hárítani magukról a mohó férfi tekinteteket. Természetes szépség volt, vad és nőies pillantással.
Ron igazán sosem foglalkozott más nőkkel, amióta elvette Rachelt, kapcsolatuk kiegyensúlyozottan viselte a hullámvölgyeket, amik tarkították, de a hűtlenség veszélye egyik oldalról sem fenyegette őket. Fél évvel ezelőtt azonban, abban a teremben történt valami.
Maya képről képre járt a galériában, és Ron azon kapta magát, hogy követi a lányt. Nem bírta levenni róla a tekintetét, miközben öltönyös festőkkel, szobrászokkal diskurált, az elméje teljesen máshol járt. Hamisan csengő háttérzajnak hallott minden mondatot, mint amikor a vászon előtt átszellemülve mozgatja az ecsetet fel-le, a rádió pedig üresen serceg mögötte. A szabadon hagyott feszes lábak látványa egyszerűen felrobbantotta az agyát, és képtelen volt bármi másra koncentrálni.
A hipnózisból csak akkor tért magához, amikor egy operaénekes testalkatú lila ruhás nő, aki láthatóan túlságosan szerette a pezsgőt, véletlenül meglökte. Ron nem ejtette el a kezében lévő poharat, de a tartalma a márványpadlón landolt. Az asszonyság elnézést kért, Ron pedig a galériában felállított pulthoz sietett és kért egy újabb italt. Ezúttal valami erősebbet. Azt hitte ez majd segít kiverni a fejéből azokat a gondolatokat, amelyekben rondábbnál rondább dolgokat művelt azzal a tökéletes testtel.
Rendelt egy vodkát tisztán, két hajtásra kiitta, de a fejében nem sok minden változott. Úgy érezte tennie kell valamit, úgyhogy körbesétált, hogy megtalálja a házigazdát. Tíz perc után rá is akadt Leóra, aki éppen egy vöröslő vaginára hasonlító festmény előtt álldogált sokadmagával. Szerencséje volt, mert két teknősbéka felépítésű figura épp akkor fejezte be a társalgást Leóval.
– Hé, Leo! Nagyszerű ez a kiállítás – lépett oda Ron.
– Köszi, de nem kell megjátszanod magad. Mindketten tudjuk, hogy az ingyen pia miatt vagy itt. – Leo olasz akcentusa fel-le szánkázott a hangsúlyoktól. Ébenfekete zakót viselt, alatta fehér garbóval, puhára borotvált arcán fazonra vágott pajesza olyan volt, mint fekete villám a fehér lapon.
– Hogy mondhatsz ilyet? – Kérdezte felháborodást színlelve Ron. Aztán a képre mutatott, ami legalább másfél méteres volt. – Aki ilyen szép pinákat tud festeni, arról semmiképp sem maradnék le.
Leo nevetett, nem vette magára a gúnyos megjegyzést.
– Mit akarsz? – kérdezte, miközben sóhajtott, mint akinek nehezére esik beszélni.
Eközben az egyik boltív alatt Maya sétált keresztül, közben egy hatalmas fekete lyuk alakú festményen legeltetve a szemét. Ronnál csettintésre visszatért a hipnózis, öntudatlan állapotában gondolkozás nélkül rávágta a választ.
– Azt a csajt ott, most és azonnal! – Poharával a lányra mutatott, aki már egy másik képet nézegetett, amin terhes nő ölelte körbe hasát a vásznon, miközben a felette haragosan egymásba kapaszkodó sötét felhőket bámulta. – Ki ez a lány? – kérdezte Ron megigézett hangon.
– Az ott Maya, az egyik tanítványom.
– Most csak hülyítesz. – Csapott a homlokára Ron, mint aki nem bírja elhinni, amit hall.
Leo közben észrevett valakit a terem másik oldalán, akivel beszélni akart.
– Figyelj, most mennem kell. Valakinek még meg akarom mutatni ezt a „pinát” itt – Leo a képre biccentett, – aki sokkal jobban fogja értékelni, mint te, szarházi. Egyébként üdvözlöm Rachelt. – Egy laza mozdulattal megigazította a zakóját, majd a lila ruhás asszonyság felé vette az irányt.
Ron eközben megbabonázva állt, a lányt figyelte, amint apró mozdulatokat téve megigazítja fekete tincseit, és az előtte tornyosuló felhőkön elmélkedik. Ron azokat a felhőket éppen a saját feje felett érezte, amint viharrá állnak össze, és bármelyik pillanatban lecsaphatnak rá.
Úgy gondolta, hogy a közelgő villámcsapás előtt még egy ital jólesne, ezért újra a pulthoz sietett.

*
A hasonmás visszasétált a székhez és leült. Keresztbe tette a lábát, figyelte, amint Ron elmélyülve bámulja a falat, amelyen az emlékkép lassacskán elhalványul, majd teljesen nyoma veszik.
Ismét vakítóan fehérré vált minden fal, amitől Ron úgy érezte tompa fejfájás tör rá. Megfordult, belebámult önmaga vigyorgó arcába, aztán lesütötte a szemét. Szégyellte magát, de mégsem gondolta, hogy csak ő tehet arról, ami történt, az agya próbálta felülírni a lelkiismeretén élősködő bűntudatot.
– Szereted őt? – kérdezte tőle a szmokingos férfi. Ron felpillantott, majd odasétált a másik székhez, és helyet foglalt.
– Miért kérdezel olyat, amit tudsz?
– Mert tőled akarom hallani – vetette oda.
Ron nem válaszolt. Nem akart vitába szállni önmagával, ezért csak bámult maga elé, és Mayára gondolt. A hibára, amit elkövetett, a legklisésebb botlásra, amit egy középkorú férfi megbánhat. Ágyba bújni egy fiatal lánnyal, aki aztán rémálommá teszi az életét, sőt még a gyerekét is kihordja a szíve alatt, csak, hogy sose felejthesse el a félrelépését. Egy kisfiú vagy kislány, akiben egyszerre látja élete legnagyobb baklövését és boldogságát. Arra gondolt, hogy az élet igenis igazságot szolgáltat, de ez esetben inkább próbálna kibújni alóla, megoldani kéz alatt, mintha mi sem történt volna. Lefizetni, akit kell, aztán elfelejteni a titkot, cserébe azért, amit elvettek tőle és Racheltől. Amiért alattomosan meglékelték házasságuk biztos pilléreit, amelyek előtte sziklaszilárdan álltak, és meg sem inogtak a nehézségek súlya alatt.
Önkéntelenül azon a napon járt az esze, amikor a felesége arca elsápadt, mikor az orvos közölte vele, hogy nem lehet gyereke. Akkor Ron úgy érezte tompa kalapács csattant a koponyáján, és rengett körülötte a világ a megrázkódtatástól.
Egy éve történt, még azelőtt, hogy Maya besétált volna a galériába.
Egyikük sem mondta ki, de mindketten érezték, ahogy a feszültség láthatatlanul közéjük furakszik, és úgy távolodtak, ahogy a mérföldeken keresztül egybeforrt út ágazik el egymástól. Lassan és észrevétlenül.
A csend túl hosszúra nyúlt a két férfi között. Ideje volt megtörni.
– Úgy látom, ismét kitérnél a válasz elől, mint mindig – bökte oda a hasonmás, miközben levette egyik lábát a másikról. A szemei végig Ront fürkészték, aki a fehér padlót bámulta.
– Mivel már nincs sok időnk, Ron, kénytelen leszek én beszélni. Tudod, hogy miért vagy itt, és azt is tudod, hogy amire készülsz, az abszurd, csak még magadnak sem mered bevallani.
Ron összeszorította a szemhéját, pontosan úgy, ahogy gyerekkorában tette, ha ki akarta zárni a külvilágot, és Ilyenkor a visító gondolatok elcsitultak, akárcsak a nappaliból hallatszó veszekedés a szülei között. Később ezeket a veszedelmes gondolatokat megtanulta átalakítani magában és vászonra festeni. Méghozzá olyan absztrakt formákba öntötte azokat, amiért manapság vagyonokat fizetnek ki egyes gyűjtők.
– Egyiküket el kell hagynod – hangzott a csendes utasítás.
Ron kinyitotta a szemét, amiből könny folyt le az arcán.
– De nem szeretem őt – fakadt ki.
– Tudom… de nem teheted ezt Rachellel.
– Nem fogja megtudni. Egy barátomon keresztül intézzük az örökbefogadást. – A könnyektől üvegessé vált a tekintete, hangja monotonul csengett a fehérségben. – Maya végül belement.
– Mert rákényszerítetted. Legálabb annyira akarja azt a gyereket, mint te.
– De hát, nem tarthatjuk meg. Vagyis ő nem tarthatja meg. – Mondta Ron elvékonyodott hangon, aztán megköszörülte a torkát, megszívta az orrát, próbálta férfinek mutatni magát. – Viszonyom volt egy tizenkilenc éves csitrivel, aki előtt még ott az egész élet.
– Ne csinálj úgy, mintha egy rohadt szívességet tennél! – kiáltotta a hasonmás.
– Így legalább a saját véremet nevelhetem fel, nem valami idegenét.
A gipszfehér falakon hirtelen homályos foltok jelentek meg, és mozogni kezdtek. Olyanok voltak, mint a papucsállatkák a nagyító alatt. Sötét és világos színek kavalkádja töltötte meg a termet, hangfoszlányok pattogtak egyik faltól a másikig, mintha Ron víz alól hallotta volna őket, olyan tompán szóltak.
– Már nincs sok időnk. Pár perc. Döntened kell! – figyelmeztette a hasonmás, miközben körbenézett.
Ron felszegte állát, lelkében fortyogtak az érzések, a feje egyre hevesebben lüktetett.
– Már döntöttem. Rachel lesz az anyja.
A hangfoszlányok körkörösen keringtek körülöttük, zsongásuk folyamatosan emelkedett. Lassan érthető, aggodalmas szavakká változtak, a képek pedig úgy élesedtek ki, mintha egy láthatatlan kéz autófókuszra váltott volna a fényképezőgépen.

*
A galéria hatalmas halogén- és reflektorlámpáinak fényei tengerként töltötték meg az óriási termet. A kiállított festmények azonban bámészkodó szempárok nélkül maradtak. A pezsgőt szürcsölgető kultursznobok egyre nagyobb félkörben gyűltek össze. Szmokingos férfiak, oldalukon ékszerként csillogó nőkkel nyújtogatták a nyakukat, próbálták kideríteni, hogy mi történhetett. A vendégtömeg egy kép előtt gyűlt össze, amin arctalan, denevérszerű foszlányokba burkolózó fiatal nő állt ijedten. A kép aljáról férfikezek nyújtózkodtak felé, hogy megkaparintsák maguknak. A vászon jobb sarkában, világos festékkel Ronald W. aláírás díszelgett.
Mentősök próbáltak életet lehelni a földön eszméletlenül heverő testbe, miközben ideges susmorgás hallatszott a tömegből, amit hangos utasítások szabdaltak ketté. Olyan volt az egész, mint a színházban sugdolózó tömeg, amikor az egyik színész elfelejti a szövegét, aztán mikor eszébe jut, hirtelen mindenki elhallgat.
Amikor Ron magához tért a márványpadlón, nem bírta nyitva tartani a szemét. A fényár folyamatos hunyorgásra késztette, csak pillanatokra látta az emberek kétségbeesett tekintetét, ahogy aggodalmasan bámulva körülveszik.
Látta Rachelt, ahogy idegesen próbál közelebb férkőzni, de az egyik mentős útját állta. Nem volt benne biztos, hogy nem csak a képzelete játszik vele, amíg a szeme el nem kezdte szokni a világosságot néhány perc után.
Az egyik mentős fél térdre ereszkedve fölé hajolt borostás arcával. Ron gyengének érezte magát, de a vér lassacskán kezdett visszatérni a végtagjaiba.
Amikor stabilizáltak az állapotát, utat engedtek Rachelnek, aki sietve közeledett, kétségbeesett arcát könnyek lepték el, csak szótagokban bírt beszelni. Ron mellé térdelt, percekig zokogott, amíg végre sikerült kicsit összeszednie magát.
– Drá… gám, drá… gám. Ronald! Hálaistennek! – Rachel vadul ölelte a férjét.
Ron sem megmozdulni, sem gondolkodni nem bírt. Megköszörülte a torkát.
– Mi történik? – kérdezte elhaló hangon.
Rachel a kezébe temette arcát. Ron agyában kérdések bukkantak fel: Miért fekszik a földön? Meghalt volna? Sosem hitt a mennyországban, ez a terem pedig cseppet sem úgy nézett ki, mintha angyalokkal lenne tele, vagy Elvis várná a túloldalon énekelve.
Ron a gondolataiba merült, ezéert nem vette észre, hogy a mentős folyamatosan szólítgatja. Talán egy perc is eltelt, mire a szájmozgáshoz hangot is társított az agya.
– Hé, Ron, el kell mondania milyen drogot vett be!
– Drogot? – Kellett neki egy kis idő, amíg felidézte a WC-ben előadott porszívó számát. Lassan, de biztosan szállingózott vissza az emlékezés az elméjébe, de nem tudott megszólalni, ezért felemelte mutatóujját, majd az orrához érintette.
A mentős bólintott, óvatosan megemelte a férfi fejét, hogy aládúcolja.
Ron végignézett a döbbent vendégeken. Aggodalmas, értetlen ábrázatuk megkönnyebbült, amikor látták, hogy a férfi ismét velük van. A kirakós darabjai szakaszosan összeálltak és értelmet nyertek, amikor felidézte hogyan került a WC-be. Szabályosan bemenekült a mellékhelyiségbe, amikor észrevette, hogy Maya megjelent a teremben. A szíve kalapált, kapkodva lélegzett, egy hajszál választotta el a pánikrohamtól.
Leo éppen „felfrissítette” magát egy kis kokainnal az egyik kabinban, az ajtót pedig félig nyitva hagyta, ezért Ron a tükörből felismerte az arcát.
– Mi az isten? – suttogta Ron. – Leo?
Az olasz művész gyanúsan kisandított a fehér ajtó mögül, majd elvigyorodott.
– Hé, öreg! Minden oké? Elég rosszul nézel ki.
– Mid van? – kérdezte Ron.
Leo a WC papírtartó tetején kihúzott kacifántos csíkokra rántotta tekintetét, aztán egyenesen vissza Ronra.
– Kérsz? – kérdezte meglepetten.
Ron szinte berontott a szűk helyiségbe Leo mellé, kivette a kezéből a csővé csavart tízfontost, és elkezdte pusztítani az utcákat.
Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett, mielőtt összeesett, és elvesztette az eszméletét.
A következő, hogy a földön fekszik, a felesége mellette zokog, aztán a tömegben meglátta a csillogó aranykarperecet, a gyémánt fülbevalót és a hófehér ruhát. Maya az egyik boltív falának vetett hattal állt, kezeit összefonta gömbölyödő hasa felett. A dekoltázsa alatt dagadó mellek pöffeszkedtek, hosszú fekete haja, vérvörös rúzsa még terhesen is veszélyesen vonzó nő benyomását keltette.
Ron szíve zakatolni kezdett, mint egy elszabadult vonat, amely egyenesen a szakadék felé tart. Attól tartott, hogy duplázik, és egy napon belül lassan magáénak tudhat két szívrohamot is, ha így folytatja. Rachelre pillantott, aki könnybe lábadt szemmel próbált mosolyogni szétfolyt sminkje alatt.
– Minden rendben lesz, drágám, megígérem! – szipogta Rachel.
A mentősök hordágyra tették Ront, miközben közölték Rachellel, hogy a galériához legközelebbi kórházba szállítják, és bent tartják majd megfigyelésre. Természetesen velük akart menni, de a mentősök azt mondták, hogy nem lehetséges. Arcán aggódó ráncok gabalyodtak egymásba, és a tekintete újra ijedtté változott, majd kijelentette, hogy közvetlenül a mentőautó mögött lesz végig.
Mindhárom zöld ruhás elindult, Ronnal a hordágyon a mentőautóhoz.

*
A kórterem ablaka a parkolóra nézett. Ronnak szerencséje volt, mert egyetlen szabad szoba maradt a második emeleti osztályon, ahol rövid megfigyelésre el tudták helyezni.
Erős tisztítószerszag terjengett a kis helyiségben, ahová az ágyon kívül egy éjjeli szekrényt, széket és mosdót zsúfoltak össze.
Amikor Ron feljebb csusszant a lepedőn, a karjába szúró fájdalom hasított. Felnyögött és fancsali képpel nézte, ahogy az infúzió ráérősen csöpög a karjába. Volt valami nyugtalanító a fehér falak közé szorult csendben, amely Ront egy másodpercre a látomására emlékeztette.
Az ajtó megnyikordult, majd Rachel lépett be rajta. Kávét szorongatott a kezében, szeme vörösen csillogott a sírás nyomaitól. Letette a műanyag poharat az ágy mellett lévő szekrényre, és leült a székre.
– Jobban vagy? – kérdezte kábán előremeredő férjétől.
– Kutya bajom – mondta Ron, miközben a párnákat igazgatta.
– Rohadtul megijesztettél! Mi a fene történt odaát? Kokain, Ron?
Rachel még mindig feldúltnak és kissé mérgesnek látszott.
– Ideges voltam a bemutató miatt – felelte Ron.
– Igen? Nem inkább Maya miatt? – vonta kérdőre a férjét.
Ron tekintete kiélesedett a név hallatán, mintha tarkón vágták volna egy lapáttal.
– Hogyan?
– A kiállításodon jött oda hozzám, azt mondta beszélni szeretne velem.
– Igen? – Ron szíve kihagyott egy ütemet. – És mit mondott még?
– Hogy tudnom kell valamiről.
Az ágyon fekvő férfi úgy izzadt, mintha a saját kivégzésére készülne, és közben arra gondolt, hogy a hóhér épp a baltáját élesíti.
– Látnod kellett volna azt a lányt, Ron. Az egész teste remegett, a hangja elcsuklott, rettegett attól, hogy valami komoly bajod esett. Láttam rajta, hogy félt. Miért nem mondtad el? – Rachel felvonta a szemöldökét.
– Sajnálom. Ne haragudj! – A férfi érezte, hogy a fejsze hamarosan lesújt, a tömeg pedig mindjárt indulhat haza, mert a látványosság véget ér. – Én csak... nem is tudom mit gondoltam – megrázta a fejét, mintha a mozdulattal eltörölhetné, amit tett.
– Miért nem mondtad el? Azt hittem bízol bennem. Nem értem, hogy titkolhattál el egy ilyen dolgot – mondta Rachel felháborodva, majd felvette kávéját a szekrényről és belekortyolt.
Ron értetlenül bámult a feleségére, miközben arra gondolt, hogy a bomba ketyeg, és bármelyik pillanatban felrobbanhat.
– Varjunk egy percet! Hogy érted azt, hogy miért titkoltam el előled? – Ron zavarodottan kutatta, felesége miféle játékot űz vele. Az járt a fejében, hogy ez valami kifordított bosszú, és a java csak most jön.
– Mit hogy értek – fakadt ki Rachel –, mikor akartál beszámolni róla, hogy van egy lányod, aki ráadásul terhes?
– Micsoda?
– Maya már hónapokkal ezelőtt rád talált. – Rachel haragos tekintete mögött könnycseppek gyűltek össze.
A férfi az ágyon fekve kótyagosnak, leszedáltnak érezte magát, pedig semmit sem kapott az orvosoktól, vagy a nővérektől. Az agyában lévő fogaskerekek recsegtek-ropogtak, leálltak majd újraindultak, próbálták összerakni a képet, de sehogy sem sikerült. Kellett egy-két perc nekik, amíg a megfelelő gondolatok olajként csordogálni kezdtek közéjük.
– Pontosan mit mondott neked Maya? – kérdezte Ron kissé félve a választól.
– Azt, hogy egy ügynökségen keresztül talált rád, és azóta találkozgattok. Gondolhatod mennyire meglepődtem. – Rachel idegesen újra a kávéjába kortyolt.
A férfi felült az ágyon.
– Értem – felelte Ron. – Így igaz. Egyszerűen féltem attól, hogy mit fogsz reagálni, ezért nem bírtam magam rávenni, hogy bemutassam neked.
– Pedig nem kellett volna. El kellett volna mondanod. – A nő lassan Ron kezéhez csúsztatta az övét, majd erősen megszorította, aztán a szemébe nézett. Kimerült volt és szomorú.
– Alig várja, hogy láthasson. Mondtam neki, hogy jól vagy, de a saját szemével akarja látni, hogy kutya bajod.
– Mi? – Ron arcára eltorzult rémület ült ki, mintha egy szörnyeteggel lenne találkozója pár percen belül.
– Itt van kint. – Rachel az ajtó felé biccentett. – Gondoltam előbb tisztázom veled ezt az egészet, és csak utána engedem be.
Ron úgy érezte, mintha a vegyszerek és tisztítók szaga kezdene egyre émelyítőbbé válni. Hirtelen megfájdult a feje, leverte a víz.
Rachel felállt a székről, aztán az ajtó felé indult.
– Várj!
– Mi az, drágám?
– Kinyitnád az ablakot?
– Persze.
Ron próbált időt nyerni, felkészülni az elkerülhetetlenre.

*
Maya hófehér ruhában sétált be a szobába, megállt az ágy végénél, majd a betegre szegezte tekintetét. A terhességtől a mellei teltek voltak, a feneke vérlázító formát vett fel. Ritka példája volt azoknak a fiatal nőknek, akik még állapotosan sem vesztenek semmit vonzó külsejükből. Rachel az ajtóban állt, kíváncsian követte az eseményeket. Ez volt az első alkalom, hogy együtt látta férjét annak újdonsült „lányával”, és arra gondolt milyen szép család lennének ők így hárman. Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy ez a gondolat valósággá váljon.
– Apa, jól vagy? – kérdezte Maya, miközben lehuppant Ron mellé az ágyra.
– Jól vagyok, semmi gond – Ron szíve a torkában dobogott, ahogy terhes szeretője széles mosollyal nézett rá. Tudta, hogy itt és most a legjobb színészi alakítására lesz szüksége, hogy megnyerje a zsűrit magának, amit jelen esetben Rachel képvisel.
– Úgy megijedtem a kiállításon, amikor megláttalak a földön. Csak most találtam rád, és a tudat, hogy máris elveszíthetlek, teljesen kicsinál – Maya nyájasan, meghatóan beszélt. Amikor az ablakban meglátta Rachel arcát tükröződni, biztosra vette, hogy az ő Oscarja már úton van.
– Semmi baj, minden oké – hebegte Ron, majd feszengve a feleségére pillantott, aki cseppet sem tűnt meggyőzöttnek.
– Szeretlek, apa!
A kijelentés után Maya közelebb húzódott a takarón, megölelte a férfit, majd a fülébe súgott.
– Ha nem mondod el neki, akkor én fogom.
Ron mosolya másodpercenként próbált szélesebbre és szélesebbre feszülni az idegesség nyomása alatt. Úgy érezte, hogy lassan szétrepednek az ajkai. Folyamatosan pörgött az agya a megoldáson, amivel kisurranhatna ebből az átkozott helyzetből, de ágyhoz volt kötve. Szó szerint. A két nő pedig tapodtat sem mozdult.
A kis szekrényen megrezdült Ron mobilja, ami Rachel táskájában csörgött. A nő magához vette hitvese minden holmiját, amikor behozták a kórházba. Odasétált a szekrényhez, kibányászta a telefont a retikülből, és amikor a kijelzőre pillantott, nem ismerte fel a számot.
– Beszélgessetek csak, addig ezt elintézem ¬– mondta, majd sietve távozott az ajtón.
A kilincs csattant, viszont az ajtó résnyire nyitva maradt Rachel mögött. A két versenyző nem zavartatta magát. A kórházi szoba volt a ring, amelyben feltüzelve várták, hogy egymásnak eshessenek.
– Mássz le rólam! – lökte el magától Ron a lányt. – Mire volt ez jó?
– Be kell fejezned a hazudozást, de amint látom, úgy döntöttél, hogy még mélyebbre ásod magad.
– Mit akarsz? – kérdezte Ron mogorván.
– Tudod, hogy mit akarok, ma pedig meg fogod adni nekem.
Ron összeszorította a fogát, mielőtt olyat mondott volna, amit később megbán. Jelen helyzetben pedig nem szeretett volna elkövetni egy efféle végzetes hibát.
Rachel eközben a folyosón állt, telefonált. A vonal másik végén egy bizonyos William Hyde kereste Ronald Whiteot.
– A férjem jelenleg nem érzi jól magát. Szeretné, ha átadnék neki valami üzenetet?
– Az örökbefogadással kapcsolatban hívom.
– Hogy érti? – kérdezte Rachel meglepetten.
– A férje beadta a papírokat egy bizonyos Maya Virjiri gyerekének az örökbefogadására.
– Micsoda? – Rachel sokkolva fogadta az információt. – Az, hogy lehet?
– Közös megegyezés volt. Az anya beleegyezett, és aláírta a papírokat. Azért hívom, mert hétfőn be kellene jönniük aláírni néhány dokumentumot. Nem tudott róla? – érdeklődött csodálkozva a férfi.
Rachel az utolsó mondatot már nem hallotta, mert a kórterem felé vette az irányt, miközben letette a telefont. Sötét gondolatok cikáztak keresztül az agyán. Amikor az ajtóhoz ért, a résén keresztül látta, ahogy Ron és Maya beszélgetnek. Nem értette, hogy Ron miért akarná örökbe fogadni a saját unokáját, ennek így semmi értelme – gondolta. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy miért nem mutatta be neki Mayát. Semmi oka nem volt rá, hogy féljen a reakciójától, de közben az is eszébe jutott, hogy Maya rendkívül vonzó nő. Ezt a gondolatot azonban igyekezett elhessegetni, mert egyáltalán nem tetszett neki. Arra gondolt, hogy ez csak paranoia, a saját torz agyszüleménye, bér nem tudta teljesen meggyőzni magát erről, de annak kell lennie. Nem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy talán igaza van, épp most, amikor a boldog család, amelyről oly sokszor fantáziált már csak egy karnyújtásnyira volt tőle.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2017-03-18 16:39 Sren

Sren képe

Szia megint!:)

Központozási hibák, vesszőhibák, unalmas utánvetések… De hmm, hmm – a macska rúgja meg, relatíve egészen szépen írsz. Fog ez menni, csak figyelj a többiekre, használd okosan a tanácsokat.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2017-03-18 17:22 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Rajta vagyok :)

Ez még egy korábban írt novellám, amit tegnap javítgattam át egy kissé, de ezek szerint maradtak benne hibák.

Dolgozom egy új novellán, amiben próbálom használni a tanácsokat, és ha összehasonlítom ezzel az írással, szerintem már némileg előrébb járok önmagamhoz képest. Ettől függetlenül még mindig van jónéhány dolog, amiben nem vagyok biztos, de igyekszem minél többet írni, gyakorolni, és kiküszöbölni az alapvető hibákat.

Ezt a novellát azért tettem fel, mert hosszabb, és egészen más jellegű, mint a korábbi volt, és kíváncsi vagyok a meglátásokra.

v, 2017-03-19 14:42 Sednol

Sednol képe

Az első bekezdés elolvasása után arra jutottam, hogy körülményesen és pontatlanul adod elő a dolgot. Azt még hozzáteszem, hogy első olvasás közben gépelem az észrevételeimet.

Figyelj csak, mutatok valamit.

„Ronald egy vakítóan fehér, üres szobában üldögélt, de nem tudta, hogyan került oda. A helyiségben egyetlen fém szék volt csupán, és a falak végtelennek tűntek. Képtelen volt megmondani, hogy hol kezdődnek, vagy hol érnek véget. Úgy érezte magát, mint amikor kiállításon az ember belebámul egy képbe, majd elveszik a felszín alatt. Beleolvad a festő ecsetvonásaiba, színeibe, súlyos gondolataiba.”

„Ronald egy üres szobában tért magához. Nem tudta, hogyan került oda. A helyiségben csupán egy szék volt, amin ült. A vakítóan fehér falak végtelennek tűntek. Képtelen volt megmondani, hogy hol kezdődnek, vagy hol érnek véget. Úgy érezte magát, mint amikor kiállításon az ember belebámul egy képbe, és elveszik a felszín alatt. Beleolvad a festő ecsetvonásaiba, színeibe és gondolataiba.”

Kicsit átrendeztem. Hogy tetszik?

Jó oldalról közelíted meg, csak még a sorrendet nem érzed.

De menjünk apránként. Maradjunk az első mondatodnál.

„Ronald egy vakítóan fehér, üres szobában üldögélt, de nem tudta, hogyan került oda.” Nagyon darabossá teszi az olvasást a fehér és az üres közti vessző. Olvasd el és-sel! Aztán sokkal ütősebb, tényszerűbb a második rész, ha kiveszed a de-t.

Próbáld meg végiggondolni a lépéseket. Roland egy szobában ül, fogalma sincs hogy került oda. Ebben az esetben az üldögél nem jó, valószínűleg éppen magához tér, különben tanúja lett volna az odaérkezésének.

„A helyiségben egyetlen fém szék volt csupán, és a falak végtelennek tűntek.” Megkapjuk az infót, egy széket leszámítva üres a szoba. Ebben az esetben arra gondolok, hogy nem a széken ül, aztán csapongsz egyet a falakra. Azt hitem, hogy már korábban lezártad a falakkal való foglalkozást. Átrendezést ajánlok, valami olyasmit, mint amit én csináltam. Nem kell követni, ezer más módja van. A lényeg, hogy amit leírsz, az azt is jelentse, amit mondani akarsz.

„Beleolvad a festő ecsetvonásaiba, színeibe, súlyos gondolataiba.” Nekem kifejezetten tetszik ez a mondat és a hozzá kapcsolódó előző, de kivenném a súlyos szót, és egy és-sel helyettesíteném. Sokkal gördülékenyebb lesz tőle a mondat.

„Akkor jött rá, hogy a szoba zárt, amikor megpillantotta a falak éleit, amint sarkokat képeznek.”
Itt megakadtam. Egy szoba nem attól szoba, hogy zárt? Nem igazán értem, hogy itt mit szerettél volna kifejezni. Ha a csupasz falakat akartad bemutatni, amin egyetlen nyílás sem látható, akkor ez így nem jó.

„Felállt a székről, és sétálni kezdett.” Mondom én, hogy a széken ült. Ezt az elején simán elmondhatod, és akkor ide elég azt írni: felállt, és sétálni kezdett.

„Nem volt benne az a fajta rémültség, amit az egyhelyszínes horrorfilmek főszereplői éreznek, miután elrabolták és bezárták őket egy ismeretlen, többnyire félelmetes és szűk helyre.”
Simán menne ez jobban is. A festményes hasonlatból ez tisztán kiderül. Ez olyan klisés. Ha mondjuk, én nem láttam még soha ilyen horrorfilmet, mert csak vígjátékokat nézek, akkor ez a mondat semmit sem mond nekem. Aztán megakadt még a szemem a félelmetes szócskán. Szerintem az ilyen helyek kényelmetlenek, fojtogatóak, esetleg nyomasztóak, de félelmetesnek nem mondanám. Persze ha maga Giger álmodta meg a belsejét, akkor jogos a félelmetes.

Mit szólnál, ha ezt a gondolatkört a bezártság köré csoportosítanád, és kihagynád belőle a filmekre való utalást, ami a fent említett eshetőség miatt nem biztos, hogy működik. Szerintem meg tudod csinálni, és ütni fog.

„Körbe-körbe sétált, lassan, megfontoltan, miközben próbálta felidézni az elmúlt napok történéseit.” Ha gonosz lennék, és az vagyok, megkérdezném, hogy a szék körül sétált körbe-körbe vagy a falak mentén? A lassan-t még megértem, bár lehetne komótosan is, abban benne lenne a gondolkodás is, de a megfontoltan valahogy kilóg a helyzetből. Mit kellett megfontolnia? Egy üres szobában van, nem kell semmire sem odafigyelnie, nem kell átugrania mérges pókokkal teli árkot vagy elhajolnia mérgezett nyílvesszők elől. A miközben is teljesen felesleges töltelékszó. Dobd ki! Semmire se jó.

„A legtöbben hanyatt homlok menekültek volna egy ilyen megszállott pali…” Egész végig egyszer sem szlenggel a mesélő, itt se tegye. A pali nem illik ide. Más lenne a helyzet, ha a férfi maga mesélne, akkor mehetne.

„Két év után összeházasodtak, úgy tűnt megalapozták maguknak a boldog élet alappilléreit.” Ha hivatkozol valamire, akkor nekem is elmondhatnád, mert abból, hogy összeházasodtak, még nem érzem a megalapozást. Valami más oka kellett legyen, mint a házasság. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor mindenki ész nélkül házasodna. :D Elég pár odavetett megjegyzés, de szeretném tudni a miértet.

„Kezei a lány puha bőrét simították, amíg lágyan nyöszörgött, és az izzadságtól lucskos lepedőt kaparta az élvezettől.”
Az első tagmondat Ron, a második bármelyikük lehet. Tudom én, hogy a lány az, de ez így nekem alanyvesztés gyanús. Ha az amíg szócskát aki-re cseréled, mindjárt azt kapod, amit akartál, már ha nem Ron az, aki kaparja az izzadságtól lucskos lepedőt.

„Ugyanolyan fehérnek és végtelennek tűnt, mint a többi négy oldal.” Ha kocka, akkor hat oldal. A többi négy oldal helyett írhatnád azt is, mint a falak, és akkor nem merül fel ez a geometriai probléma. :D

Amúgy nehogy a szívedre vedd, amiket és ahogyan írok. Segíteni akarok. Ha bántanálak, a többiek jól elvernének, mármint engem. :D

„– Hát nem ismered meg a hangomat, Ronnie? – gúnyosan, élvezettel tették fel a kérdést.” Tették fel? Hát nem egy hang szólt hozzá?

„…amíg felismerte a fickót…” A fickó itt is kilóg nekem. Lejjebb pár mondattal a szlopálták-kal is ez a helyzet. Több ilyet nem emelek ki.

Összességében tetszett a történet. Nagyon szereted a közben, miközben szót. A fele szerintem simán elhagyható, (miközben) és a mondanivaló sem sérül. :D

Az viszont kifejezetten tetszett, hogy az egészet a festészet köré csoportosítottad. Még dobna a dolgon, ha a megjelenő önmaga a saját portréja lenne, a felbukkanó képek is lehetnének festményszerűek.
A végén átmentél mindentudó mesélőbe, amit javíthatsz, ha az utolsó fejezetet a feleség szemszögéből adod elő.

Várom a következő írásod.

v, 2017-03-19 18:09 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Köszönöm az elemzést!

Pont ezek azok a dolgok, amik ugyan apróságok, de ezek kiküszöbölésével lesz igazán hatásos az előadásmód - asszem :)

"Ha a csupasz falakat akartad bemutatni, amin egyetlen nyílás sem látható, akkor ez így nem jó." - Pont valami ilyesmit szerettem volna :D

"Mit szólnál, ha ezt a gondolatkört a bezártság köré csoportosítanád, és kihagynád belőle a filmekre való utalást, ami a fent említett eshetőség miatt nem biztos, hogy működik. Szerintem meg tudod csinálni, és ütni fog."

Ez jogos, de mi van akkor, ha direkt szeretnék filmekre utalni, ami bizony magában foglalja azt, hogyha nem láttál horrorfilmet életedben (ami majdhogynem lehetetlen, és amúgy se foszd meg magad néhány baromi jó horrortól, csak mert nem vagy a műfaj rajongója, de tegyük fel, hogy tényleg nem láttál), akkor valóban nem fogod érteni, hogy miről beszélek. De én nem biztos, hogy ezt bánom. Mármint, ha pl utalok egy színészre, filmre, kulturális ikonra, akkor bizony mondhatom, hogy "elvárom" az olvasó ismerje azt, vagy ha nem, akkor nézzen utána. De ha a kettő közül egyiket sem teszi meg, akkor sincs semmi gond, és egyszerűen tovább lép. Nyilván csak azoknak tudok érdekes dolgokat mondani teszem azt a The Young Pope cselekményéről vagy rendezőjéről, akik tudják miről beszélnek. Szóval itt felmerül bennem egy kérdés, amit amúgy is szerettem volna feltenni, mert már kaptam kritikát ezzel kapcsolatban. Ha például írok egy hasonlatot, amiben a főhőst Tyler Durdenhez hasonlítom, aki a Fight Club egyik főkaraktere, de ha az olvasó nem látta, akkor nem fogja tudni miről beszélek. Ez eddig tiszta, de mi van akkor, ha én úgy gondolom, hogy aki azt olvassa, amit írok, annak ezt tudnia kellene, ha pedig ez nincs így, akkor nézzen utána. Én értem azt, hogy akkor az ütősebb a dolog, ha úgy fogalmazol, hogy mindenki megérthesse, átérezhesse, és el tudja képzelni, de ha én utalni akarok olyan dolgokra, amikhez mondjuk szükséges egy bizonyos kulturális tudás, akkor csak megtehetem nem igaz? Függetlenül attól, hogy néhány olvasó bután fog nézni, mert nem tudja, miről beszélek, aki meg igen, annak meg lehet, hogy pont ez ad egy kis extrát. Na, de továbblépek :)

"Egész végig egyszer sem szlenggel a mesélő, itt se tegye. A pali nem illik ide. Más lenne a helyzet, ha a férfi maga mesélne, akkor mehetne." - Jogos.

"Valami más oka kellett legyen, mint a házasság. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor mindenki ész nélkül házasodna. :D" - ööö...Helló, hát nem pont ez történik? :D De értem, amit írtál, kell a motiváció, a múlt ismerete, hogy az olvasó tudja/érezze a miértjét.

Dehogy veszem a szívemre, hát pont ez volna a lényeg, hogy ezekre a hibákra, rosszul fogalmazott, történetből kilógó dolgokra mások felhívják a figyelmem, hogy tanulhassak belőle. Ez a lényege ennek az oldalnak is pl, ha jól tudom, legalábbis én ezért regisztráltam.

"Még dobna a dolgon, ha a megjelenő önmaga a saját portréja lenne, a felbukkanó képek is lehetnének festményszerűek." - A saját portré remek ötlet, a mondat második felében nem teljesen értem, hogy mire gondolsz.

Nem az, hogy a "miközben" szó a kedvencem, hanem, hogy összesen 186 "és" volt az írásban, ami borzasztóan rombolta az összhatást, illetve az élvezhetőséget, úgyhogy 64-et sikerült eltávolítanom. Gondolom ezért alakult úgy, hogy ezt ellensúlyozandó megnőtt a "közben" és "miközben"-ek száma, de igyekszem figyelni, hogy minél kevesebbet használjak majd belőlük.

Örülök, hogy tetszett, és köszönöm az elemzést!

v, 2017-03-19 18:34 Sednol

Sednol képe

"...a felbukkanó képek is lehetnének festményszerűek."
Itt arra gondoltam, hogy a vetítés, amit együtt végignéznek lehetne esetleg festményszerű, elmosódott, elnagyolt, érzéseket közvetítő.

A filmekre, személyekre való utalással az a baj, hogy nem egyetemes. Nincs azzal baj, ha valaminek utána kell nézni, de ha valaminek az értelmezhetősége múlik rajta, akkor baj van. Olvasókat fogsz veszíteni.

Gondold el, milyen lenne egy olyan írás, amiben azt mondom, hogy az arca Kojak-ra emlékeztetett, de neki volt haja. :D Én még tudom, ki az, de egy mostani tizenévesnek halvány lila gőze sincs róla.

Úgy vélem, és remélem, ebben többen mellém állnak, hogy ez pusztán lustaság. Minek utalnék valamire/valakire, amit/akit nem ismerhet minden olvasóm, ha azt pár szóval/mondattal le tudok írni, és ebben az esetben még jobb is lehet, mint az utalás.

Amúgy imádom a horrorfilmeket. Csak példaként hoztam fel, hogy nem tudom, miről beszélsz.

v, 2017-03-19 18:50 Ekibacsi

Ekibacsi képe

"Gondold el, milyen lenne egy olyan írás, amiben azt mondom, hogy az arca Kojak-ra emlékeztetett, de neki volt haja. :D"

De pont erről beszélek. Kojak is egy olyan figura, amit illik tudni, szinte alapműveltség, ha szórakoztatásról beszélünk, és az olvasó is azonnal tudja, hogy milyennek is képzelje azt a szereplőt - legalábbis szerintem ennek így kellene működnie. Ha emiatt elvesztek egy tizenéves olvasót, azt lehet, hogy nem fogom bánni, mert valószínűleg nem is ő a célközönség.

Ettől függetlenül értem, hogy miről beszélsz, de én személy szerint pl imádom a kulturális utalásokat mind könyvekben, mind filmekben és sorozatokban egyaránt. Szerintem egyfajta pluszt adnak ezek az apróságok. Nyilván nem szabad agyonhalmozni őket és teljességgel erre építeni mindent, de megvan a maguk bája.

Ugyanúgy, ahogy nem fogja mindenki szeretni azt, amit írunk, ugyanúgy nem írhatunk mindenkinek. Csak azért nem feltétlenül akarom lebutítani (leegyszerűsíteni) az írásomat, hogy egy-két kevésbé tájékozott tinédzser is megértse, amit írok. Ebben az esetben úgy érezném, hogy elvesztek egy olyan esetleges stílusjegyet, amit pedig imádok, és szeretnék megtartani.

Persze nyilván ezt ésszerű keretek között értem, tehát magának a leírás nagy részének valóban mindenki számára egyértelműen érthetőnek (egyetemesnek) kell lennie.