Botlás

Ronald egy vakítóan fehér szobában ült, ahol egyetlen szék árválkodott, és a falak végtelennek tűntek. Felállt, és járkálni kezdett. Fekete, festékes-maszatos nadrágot viselt, kopott pólót és elnyűtt farmerdzsekit. Próbálta felidézni az elmúlt napok eseményeit, de a gondolatok összefüggéstelenül kavarogtak a fejében, és abban a pillanatban szétestek, amint kezdtek volna összekapcsolódni. Egyszer az egyik művésztársa kiállításán addig bámult egy festményt, amíg teljesen elveszett a felszín alatt. Belefeledkezett a súlyos ecsetvonásokba, a tónusokba, amelyek rabul ejtették, de most, ebben a végtelen fehérségben képtelen volt gondolkodni.
Az első, ami felrémlett előtte, hogy két napja Rachellel ebédelt a házuktól néhány saroknyira lévő olasz étteremben. Fogták egymás kezét, mint akik egy másodpercet sem bírnak külön tölteni, de öt év és megannyi viszontagság után ez mindkettejüknek felemelő érzés volt.
Ron még csak egy ismeretlen, nagy álmokkal és nagy adósságokkal küszködő festőként próbált érvényesülni, amikor először találkoztak. A vacsora után Rachel beleegyezett, hogy felmenjenek a férfi lakására, ami leginkább annak a három pohár bornak volt köszönhető, amely dolgozott benne.
Üres és félig telt festékes vödrök fogadták őket, a falak fulladoztak a rájuk aggatott képektől, a konyhapulton skiccek és vázlatok hevertek szanaszét. Az egy szoba-konyhás lakás magába itta a festékek szúrós, émelyítő szagát, és a hely legkevésbé sem azt a benyomást keltette, amire Rachel számított. Ron azonban nem mentegetőzött a kupleráj miatt. Rachel alaposan szemügyre vette az állványokon lévő műveket: azonnal beleszeretett a furcsán tekeredő, szürrealista férfi- és női testekbe, amelyeket élénk színek és hosszan elterülő árnyékok alkottak. Egyik-másik festmény felkavaróan, nyersen vegyítette az érzelmeket a külső testi torzulásokkal, amelyek rabul ejtették és kissé meg is botránkoztatták az embert. Rachel mást látott bennük, mint a legtöbben: elhivatottságot, fájdalmat, haragot, árulást, hűtlenséget és végső soron szeretetet.
Újabb emlék villant fel Ron agyában: hotelszoba, langyos félhomály, nyögések.
A lány puha, barna bőre verejtéktől ragyogott, a férfi végigsimított a mellén, aztán a karcsú csípőjét markolta. A fekete hajrengeteg eltakarta előle a lány arcát, és amikor összpontosítani próbált, az emlékek töredezett téglákként omlottak darabokra a fejében.
A neve viszont felrémlett előtte: Maya.
Mély férfihang szólalt meg a semmiből:
– Hogy vagy Ronnie?
Ron megmerevedett, vizslatni kezdte a mennyezetet, de nem látott hangszórókat. Átfutott az agyán, hogy talán a plafonba építették őket, a vattaként körülölelő fehérség nem mozdult.
– Ki az? – kérdezte.
– Hát nem ismered meg a hangomat, Ronnie?
Egyedül az apja hívta így gyerekkorában.
Megőrizte a hidegvérét.
– Nem, nem ismerős.
– Adj egy percet, mindjárt rájössz.
Ron egyre idegesebben fürkészte a mennyezetet. Lépteket hallott a háta mögül, visszafordult, és két szék állt egymással szemben. A szíve egyre hevesebben vert.
Egy férfit pillantott meg fekete szmokingban, aki háttal állt, félhosszú, barna haja zselétől ragyogott, és úgy tett, mintha egy festményt tanulmányozna a falon.
Ron közelebb lépett, végignézett a szmokingon, a tükörfényesre suvickolt bőrcipőn és az ezüstösen csillogó Rolexen.
– Ki maga? – kérdezte.
Az ismeretlen megfordult és végigsimított a haján. Szeme alatt megereszkedett a bőr, a ráncok vastag sávokban futottak végig a homlokán.
– Na, mit gondolsz? – Elmosolyodott.
Ron arca halálsápadttá vált a megdöbbenéstől.
– Te… ez lehetetlen!
– Hogy tetszik az öltönyöm? Elvégre te választottad.
Ron feje lüktetett, tenyere izzadt, a szíve kalapált, miközben jövőbeli önmagával nézett farkasszemet.

*
– Tudod, miért vagy itt, Ron? – kérdezte a hasonmás.
– Fogalmam sincs.
– Akkor gondolkodj egy kicsit.
Ron meredten bámult maga elé, látomások vibráltak az agyában: smúzoló férfiak, kisestélyi ruhában lépkedő feleségek és asszonyok szorongattak pezsgőspoharat a kezükben. A felvillanó képektől egyszerre öröm és zavarodottság keveredett benne, nem tudta hova tenni a dolgot. Aztán egyszer csak bevillant neki, és nagyot nyelt.
– Miattam – kezdte megvilágosodva, – miattam vagyunk itt.
– Ezt eltaláltad! De tegyük hozzá, nem volt ez akkroa rejtvény, hiszen éppen saját magaddal beszélgetsz.
A hasonmás hátat fordított, és úgy fürkészte a falat, mintha a világ egyetemes igazságai peregnének rajta diafilmként.
– Azért vagyunk itt, mert elcseszted.
– Mire gondolsz? – faggatózott Ron.
– Nézz magadba, ne kelljen mindent kimondanom!
A férfi élesen pillantott rá a válla fölött.
– Rachel miatt, ugye? – kérdezte halkan Ron.
– Részben – felelte a férfi, majd az üres felületre mutatott. – Nézz csak oda!
Ron közelebb lépett, és a falon hirtelen elmosódott képek kezdtek peregni.
– Maya.
Ezúttal látta az arcát.
A hasonmás bólintott.
Ron sosem igazán foglalkozott más nőkkel, amióta elvette Rachelt. Kapcsolatuk kiegyensúlyozottan viselte a hullámvölgyeket, de a hűtlenség veszélye egyikük részéről sem fenyegette őket, egészen Leo kiállításáig. Fél évvel ezelőtt azonban történt valami. Maya fekete, ezüst flitteres egybe-ruhában és magas sarkúban vonult végig a festményekkel zsúfolt termen. Éjfekete haja minden egyes lépésnél a vállát seperte, aranybarna lábán a bőr feszesen ragyogott, a mohó férfi tekintetetek mágnesként tapadtak minden mozdulatára.
Ron megbabonázva követte a lányt, ahogy az képről képre járt a galériában. Beképzelt festőkkel, különc szobrászokkal diskurált, ezzel próbálta leplezni kíváncsiságát és szenvedélyét, amely belülről fűtötte. Minden mondat háttérzajjá silányult, tekintetével végigszántott Maya dekoltázsán. Újra és újra, nem bírta levenni róla a szemét. Az indiai szépség puszta látványa olyan eksztázisba lökte, mint amikor átszellemülve mozgatta az ecsetet fel-le a vásznon, miközben a rádió üresen sercegett. A hipnózisból egy lila ruhás nő zökkentette ki, amikor véletlenül kiverte a kezéből a poharat.
Ron a pulthoz sietett és kért egy whiskeyt jéggel – erősítésre volt szüksége.
Úgy döntött megkeresi a barátját.
Bolyongott egy darabig, amíg rátalált Leo-ra, aki éppen egy vöröslő vaginára hasonlító festmény előtt álldogált néhány sznob európaival.
– Hé, Leo! Nagyszerű ez a kiállítás.
– Köszi, de nem kell megjátszanod magad. Mindketten tudjuk, csak az ingyen pia miatt vagy itt. – Leo olasz akcentusa fel-le szánkázott a hangsúlyoktól.
Ébenfekete zakót viselt, fehér garbóval, puhára borotvált arcán fazonra vágott pajesza fekete villám volt egy fehér lapon.
– Hogy mondhatsz ilyet? – Kérdezte felháborodást színlelve Ron, aztán a képre mutatott. – Aki ilyen szép pinákat tud festeni, arról semmiképp sem maradnék le.
Leo felnevetett, nem vette magára a gúnyos megjegyzést.
– Mit akarsz?
Eközben az egyik boltív alatt Maya sétált keresztül, Ronnál csettintésre visszatért a hipnózis, gondolkodás nélkül válaszolt.
– Őt ott, most azonnal! – A lányra mutatott, aki egy képet szemlélt, amelyen egy terhes nő fogta a hasát, és a felette gyülekező sötét felhőket bámulta. – Ki ez a lány?
– Az ott Maya, az egyik tanítványom.
– Most csak hülyítesz.
Leo közben észrevett valakit a terem másik oldalán, akivel beszélni akart.
– Figyelj, mennem kell. Valakinek meg akarom mutatni ezt a „pinát” itt – a másfél méteres vászon felé biccentett, – aki sokkal jobban fogja értékelni, mint te. Egyébként üdvözlöm Rachelt.
Laza mozdulattal megigazította a zakóját, majd a lila ruhás nő felé vette az irányt.
Ron továbbra is a lányt figyelte, amint finom mozdulatokat téve megigazítja fekete tincseit.

*
A hasonmás leült, keresztbe tette a lábát, és figyelte, ahogy a férfi elmélyülve vizslatja az emlékképet, amíg az teljesen elhalványul.
Tompa fejfájás tört Ronra, lesütötte a szemét, és megpróbált nem a lelkiismeretén élősködő bűntudatra gondolni.
– Szereted őt? – kérdezte a hasonmás.
Ron helyet foglalt a másik széken.
– Feltételezem, hogy tudod a választ.
– Tőled akarom hallani.
Ron hallgatott, Maya járt a fejében. Úgy érezte, a lány meglékelte házassága alappilléreit, amelyek korábban még csak meg sem inogtak a nehézségek súlya alatt. De azt is tudta, hogy ennek nem maradhat nyoma, kerül, amibe kerül, ő megtette az óvintézkedéseket. A botlás önmagában még nem jelentett esést, és ha az élet nem szolgáltatott igazságot, hát neki kellett megtennie.
A hasonmás Ront fürkészte, amint a fehér padlót bámulja.
– Úgy látom, ismét kitérnél a válasz elől, mint általában. Már nincs sok időnk.
Ron felpillantott, de a tekintetéből látszott, hogy fényévekre jár. A napra gondolt, mikor az orvos közölte velük a rossz hírt. Rachel elsápadt, zokogásban tört ki a doktor irodájában. A szavak koponyára mért ütésként érték őket. „Sajnálom, de a tesztek egyértelműen kimutatták, hogy felesleges tovább próbálkozniuk. Azonban, mint tudják, fennállnak más alternatívák.” Ron minden egyes szívdobbanásába beleremegett a világ.
Ezek után a dolgok megváltoztak. Egyikük sem mondta ki, de érezték, ahogy a feszültség láthatatlanul közéjük furakszik, úgy távolodtak egymástól, akár elágazó sínpárok: lassan és észrevétlenül. Maya egy évvel ezután sétált be a férfi életébe.
– Úgy látom, kénytelen leszek elkezdeni – mondta a hasonmás. Tudod, miért vagy itt, és azt is tudod, hogy amire készülsz az őrültség, csak nem mered bevallani.
Ron kényelmetlen pillantást vetett a férfira, akár gyerekkorában, amikor a szülei a szeme láttára veszekedtek egymással. Ilyenkor behunyta a szemét, összeszorította a szemhéját, amíg az ordibálás elhaló hangfoszlánnyá nem csillapodott. Később ezeket a veszedelmes gondolatokat, a magába fojtott dühöt, haragot és félelmet megtanulta átalakítani, és lefesteni olyan absztrakt formákba, amelyekért vagyonokat fizettek.
A szmokingos férfi előrehajolt és összekulcsolta a kezét.
– Egyiküket el kell hagynod!
Ron kinyitotta bepárásodott szemét.
– De nem szeretem őt – felelte.
– Tudom, de ezt akkor sem teheted.
– Nem fogja megtudni, egy barátomon keresztül intézem a dolgot. – A könnyektől üvegessé vált a tekintete. – Maya végül beleegyezett.
– Mert rákényszerítetted. Legálabb annyira akarja azt a gyereket, mint te.
– De akkor sem tarthatja meg. Lesz még lehetősége rá, nekem viszont nem.
– Ne csinálj úgy, mintha egy rohadt szívességet tennél! – fakadt ki a férfi.
– Így legalább a saját véremet nevelhetem fel, nem valami idegenét.
A falakon hirtelen homályos foltok hullámoztak, úgy mozogtak, mint papucsállatkák a nagyító alatt. Sötét és világos színek kezdték betölteni a termet, tompa hangfoszlányok szakadtak fel a háttérből.
A hasonmás körülnézett.
– Már nincs sok időnk. Pár perc és döntened kell!
Ron felemelte a fejét.
– Már döntöttem, Rachel lesz az anyja.
A hangok zsongása lassan érthető beszéddé változott, a színek és formák kiélesedtek, aztán aggodalmas arcokká alakultak.

*
A galéria halogén- és reflektorlámpái fényárként hullámoztak végig a hatalmas csarnokon, de a festményekkel senki nem foglalkozott. A szmokingos férfiak az oldalukon ékszerként csillogó nőkkel félkörben tolongtak, és a nyakukat nyújtogatták, hogy kiderítsék mi történt. Egy kép előtt susmorogtak, aminek a sarkában Ronald W. aláírás díszelgett.
A festmény előtt mentősök próbáltak életet lehelni az eszméletlenül heverő testbe.
Amikor Ron magához tért, a kétségbeesett tömeg vele együtt lélegzett fel megkönnyebbülten. Közben egy nő próbálta keresztülverekednie magát a tömegen, de az egyik mentős feltartóztatta.
– Ron! Ron! – kiáltotta Rachel.
Miután stabilizálták Ron állapotát, hordágyra rakták, és a kijárathoz vitték, miközben a vendégek utat engedtek nekik. Rachel arcát könnyek lepték el, a férjéhez lépett, és óvatosan megölelte a férfit.
– Drágám! Hálaistennek! – zokogott Rachel.
– Mi történt?

A mentőautóban kérdéseket tettek fel Ronnak.
– Milyen drogot vett be?
– Drogot? – kérdezte Rachel csodálkozva.
Ron emlékei lassan felderengtek előtte.
A galéria mellékhelyiségében könnyített magán, amikor észrevette Leo-t, aki éppen „felfrissült” egy kis kokainnal.
– Mi az isten? – hitetlenkedett.
Az olasz művész kisandított a fehér ajtó mögül, majd elvigyorodott.
– Hé, öreg! Minden oké? Elég rosszul nézel ki.
– Mid van? – Mutatott Ron a Leo kezében lévő tasakra.
– Kérsz?
Ron kivette Leo kezéből a felcsavart bankjegyet, és felszippantott egy csíkot a márványpultról. A szíve zakatolni kezdett, mint egy elszabadult tehervonat, amely egyenesen a szakadék felé tart.
Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett, mielőtt összeesett, és elvesztette az eszméletét.
– Minden rendben lesz, drágám, megígérem! – Szipogott Rachel a kocsiban, és megszorította hitvese kezét.
A mentő szirénázva a Royal Free kórház felé száguldott.

*
A kórterem ablaka a parkolóra nézett. A szobában egy ágyat, komódot és egy fotelt zsúfoltak össze. A fehér falak közé szorult nyugtalanító csendben szúrós tisztítószerszag terjengett. Infúzió csordogált Ron karjába, amikor az ajtó megnyikordult. Rachel kávét szorongatott a kezében, szeme vöröslött a sírástól.
Leült az ágy melletti fotelba.
– Hogy érzed magad?
Ron kábán meredt rá.
– Kutya bajom.
A nő még mindig feldúltnak és mérgesnek látszott.
– Rohadtul rám ijesztettél. Mi a fene történt? Kokain?
– Ideges voltam a bemutató miatt.
– Igen? Nem inkább Maya miatt?
Ron a név hallatán veszélyesen közel került a következő szívrohamhoz.
– Hogyan?
– A kiállításon odajött hozzám, azt mondta ismeritek egymást.
Ron nagyot nyelt.
– És mit mondott még?
– Azt, hogy tudnom kell valamiről.
A férfi úgy izzadt, mintha a saját kivégzésére készülne.
– Látnod kellett volna, szegény lány remegett és sírt, azt hitte, meg fogsz halni. Legalább úgy félt, mint én. Miért nem mondtad el?
– Sajnálom. Ne haragudj! – mondta Ron halkan. Csak találgatni tudott, Maya vajon mit adott be Rachelnek.
– Azt hittem bízol bennem, nem értem, miért titkoltál el egy ilyen dolgot…
Rachel elfordította a fejét, és belekortyolt a kávéba.
Ron értetlenül bámult a feleségére, arra gondolt, a bomba ketyeg, és bármelyik pillanatban felrobbanhat.
– Várjunk egy percet! Hogy érted azt, hogy miért titkoltam el előled?
Egyre idegesebben próbált rájönni, Maya miféle játékot űz vele.
– Mégis mikor akartál beszámolni róla, hogy van egy terhes lányod?
Az EKG monitor nagyot pittyent.
– Pedig már hónapokkal ezelőtt rád talált – magyarázta Rachel.
Ron agyában a fogaskerekek recsegtek–ropogtak, leálltak, aztán újraindultak, de nem állt össze a kép. Túl kimerült és fáradt volt hozzá.
– Mit mondott neked Maya?
Kíváncsisággal vegyes rettegéssel várta a választ.
– Azt, hogy egy ügynökségen keresztül talált rád. Gondolhatod, mennyire meglepődtem. Rachel idegesen belekortyolt a kávéba.
A férfi felült és megköszörülte a torkát.
– Így igaz. Egyszerűen féltem attól, mit fogsz reagálni, ezért nem bírtam magam rávenni, hogy bemutassam neked.
– El kellett volna mondanod, drágám – A nő finoman megérintette férje kezét, és a szemébe nézett.
– Alig várja, hogy láthasson. Mondtam neki, minden rendben, de a saját szemével szeretné látni. Behívhatom?
Ron arca eltorzult a rémülettől.
– Mi? Itt van?
Rachel az ajtó felé biccentett.
– Gondoltam előbb tisztázom veled ezt az egészet, csak utána engedem be, ha beleegyezel.
A vegyszerek szaga egyre émelyítőbbé vált.
Rachel felállt, és az ajtóhoz lépett.
– Várj!
– Mi az?
– Kinyitnád az ablakot?
– Persze.
Ron próbált időt nyerni, felkészülni az elkerülhetetlenre.

*
Maya hófehér ruhában lépett be a szobába, csillogó aranykarperecet és gyémánt fülbevalót viselt, kezét gömbölyödő hasára fektette. Hatalmas dekoltázsa pattanásig feszült, hosszú fekete haja és vérvörös rúzsa még terhesen is veszélyesen vonzó nő benyomását keltette. Azon fiatal kismamák közé tartozott, akik állapotosan sem vesztettek semmit a vonzerejükből.
Az ágyhoz lépett, és megérintette szeretője csuklóját.
– Apa, jól vagy?
Rachel az ajtóból követte az eseményeket – arra gondolt, milyen szép család lennének ők így hárman.
– Jól vagyok, minden oké.
Ron szíve a torkában dobogott.
– Úgy megijedtem a kiállításon, amikor megláttalak a földön. Csak most találtam rád, a tudat, hogy máris elveszíthetlek, teljesen kicsinál – Maya nyájasan, meghatóan beszélt.
Az ablakban megpillantotta Rachel örömteli tekintetét, amelytől csak még jobban élvezte az Oscar díjas alakítást.
– Semmi baj – suttogta Ron, majd a lány vállára tette a kezét.
Maya közelebb csúszott a takarón, megölelte a férfit és a fülébe súgta:
– Szeretlek, apa!
Ron úgy érezte, ha ennél jobban mosolyogna, szétrepednének az ajkai.
– Ha nem mondod el neki, akkor én fogom – suttogott Maya.
Ron agya folyamatosan a megoldáson pörgött, de semmi nem jutott eszébe, amivel kimászhatna ebből a helyzetből. Szó szerint ágyhoz volt kötve, a két nő pedig tapodtat sem mozdult.
Rachel táskájában megcsörrent a telefon. Magához vette a holmiját és kibányászta belőle Ron mobilját – a kórházban a férfi minden értéktárgyát átadták neki. Nem ismerte fel a számot.
– Beszélgessetek csak, addig ezt elintézem ¬– mondta, és kilépett a folyosóra.
A kórházi szoba szorítóvá változott, amelyben a két versenyző feltüzelve várta a gongot, hogy egymásnak eshessen.
Ron ellökte magától a lányt.
– Mássz le rólam! Mire volt ez jó?
– Be kell fejezned a hazudozást, mielőtt még mélyebbre ásod magad.
– Mit akarsz?
– Tudod, mit akarok, ma pedig meg fogod adni nekem.
Ron összeszorította a fogát.
– El kell tűnnöd innen! Épp elég bajt okoztál, ez nem játék, Maya.
A lány jókora konyhakést húzott elő a táskájából.
A férfi összerezzent. Maya az ágy végéhez lépett.

*
Rachel a folyosón telefonált.
– A férjem jelenleg nem érzi jól magát. Szeretné, ha átadnék neki egy üzenetet?
A vonal másik végén bizonyos William Hyde kereste Ronald White-ot.
– Az örökbefogadással kapcsolatban hívom.
Rachel felvonta a szemöldökét.
– Hogy érti?
– A férje beadta a papírokat egy bizonyos Maya Virjiri gyermekének örökbefogadására.
A nő tenyere izzadni kezdett, ezért megszorította a mobilt.
– Micsoda? Ez hogyan lehetséges?
– Közös megegyezés alapján az anya beleegyezett, aláírta a papírokat. Azért hívom, mert hétfőn be kellene jönniük, elintézni a papírmunkát. Kérem, adja át Mr. White-nak is a jó hírt.
Rachel kiejtette a telefont a kezéből. Sötét, beteges gondolatok cikáztak a fejében, egy pillanatra megszédült, és a falnak támaszkodott. A boldog család illúziója, amelyről oly régóta fantáziált, egy szempillantás alatt szertefoszlott.
Néhány perccel később visszaindult a kórterem felé.

*
Rachel belökte az ajtót, Ront a padlón találta a saját a vérében fetrengve. Hátrahőkölt, és felkiáltott. Amikor visszanyerte a lélekjelenlétét, a férje mellé guggolt. A konyhakést vércseppek színezték az ablak alatt. Ron hasának bal oldalából sűrű vér bugyogott, nem tudott megszólalni.
Rachel lerántotta a takarót az ágyról, és a sebre nyomta. Ron krákogott, szürcsölve vette a levegőt, mondani próbált valamit, de erőlködései nem jártak sikerrel. Felnyögött, majd az ablakra mutatott.
A parkolóból először egy sikoly, aztán kiáltások hallatszottak fel. A sötét felhők úgy gyülekeztek az égbolton, mint a nővérek és az orvosok Ron ágya mellett. Azonnal hordágyra tették, és a műtőbe szállították.

Ron két órával később kinyitotta a szemét: vakítóan fehér falak vették körbe, amelyek a végtelenbe nyúltak.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2017-03-18 16:39 Sren

Sren képe

Szia megint!:)

Központozási hibák, vesszőhibák, unalmas utánvetések… De hmm, hmm – a macska rúgja meg, relatíve egészen szépen írsz. Fog ez menni, csak figyelj a többiekre, használd okosan a tanácsokat.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2017-03-18 17:22 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Rajta vagyok :)

Ez még egy korábban írt novellám, amit tegnap javítgattam át egy kissé, de ezek szerint maradtak benne hibák.

Dolgozom egy új novellán, amiben próbálom használni a tanácsokat, és ha összehasonlítom ezzel az írással, szerintem már némileg előrébb járok önmagamhoz képest. Ettől függetlenül még mindig van jónéhány dolog, amiben nem vagyok biztos, de igyekszem minél többet írni, gyakorolni, és kiküszöbölni az alapvető hibákat.

Ezt a novellát azért tettem fel, mert hosszabb, és egészen más jellegű, mint a korábbi volt, és kíváncsi vagyok a meglátásokra.

v, 2017-03-19 14:42 Sednol

Sednol képe

Az első bekezdés elolvasása után arra jutottam, hogy körülményesen és pontatlanul adod elő a dolgot. Azt még hozzáteszem, hogy első olvasás közben gépelem az észrevételeimet.

Figyelj csak, mutatok valamit.

„Ronald egy vakítóan fehér, üres szobában üldögélt, de nem tudta, hogyan került oda. A helyiségben egyetlen fém szék volt csupán, és a falak végtelennek tűntek. Képtelen volt megmondani, hogy hol kezdődnek, vagy hol érnek véget. Úgy érezte magát, mint amikor kiállításon az ember belebámul egy képbe, majd elveszik a felszín alatt. Beleolvad a festő ecsetvonásaiba, színeibe, súlyos gondolataiba.”

„Ronald egy üres szobában tért magához. Nem tudta, hogyan került oda. A helyiségben csupán egy szék volt, amin ült. A vakítóan fehér falak végtelennek tűntek. Képtelen volt megmondani, hogy hol kezdődnek, vagy hol érnek véget. Úgy érezte magát, mint amikor kiállításon az ember belebámul egy képbe, és elveszik a felszín alatt. Beleolvad a festő ecsetvonásaiba, színeibe és gondolataiba.”

Kicsit átrendeztem. Hogy tetszik?

Jó oldalról közelíted meg, csak még a sorrendet nem érzed.

De menjünk apránként. Maradjunk az első mondatodnál.

„Ronald egy vakítóan fehér, üres szobában üldögélt, de nem tudta, hogyan került oda.” Nagyon darabossá teszi az olvasást a fehér és az üres közti vessző. Olvasd el és-sel! Aztán sokkal ütősebb, tényszerűbb a második rész, ha kiveszed a de-t.

Próbáld meg végiggondolni a lépéseket. Roland egy szobában ül, fogalma sincs hogy került oda. Ebben az esetben az üldögél nem jó, valószínűleg éppen magához tér, különben tanúja lett volna az odaérkezésének.

„A helyiségben egyetlen fém szék volt csupán, és a falak végtelennek tűntek.” Megkapjuk az infót, egy széket leszámítva üres a szoba. Ebben az esetben arra gondolok, hogy nem a széken ül, aztán csapongsz egyet a falakra. Azt hitem, hogy már korábban lezártad a falakkal való foglalkozást. Átrendezést ajánlok, valami olyasmit, mint amit én csináltam. Nem kell követni, ezer más módja van. A lényeg, hogy amit leírsz, az azt is jelentse, amit mondani akarsz.

„Beleolvad a festő ecsetvonásaiba, színeibe, súlyos gondolataiba.” Nekem kifejezetten tetszik ez a mondat és a hozzá kapcsolódó előző, de kivenném a súlyos szót, és egy és-sel helyettesíteném. Sokkal gördülékenyebb lesz tőle a mondat.

„Akkor jött rá, hogy a szoba zárt, amikor megpillantotta a falak éleit, amint sarkokat képeznek.”
Itt megakadtam. Egy szoba nem attól szoba, hogy zárt? Nem igazán értem, hogy itt mit szerettél volna kifejezni. Ha a csupasz falakat akartad bemutatni, amin egyetlen nyílás sem látható, akkor ez így nem jó.

„Felállt a székről, és sétálni kezdett.” Mondom én, hogy a széken ült. Ezt az elején simán elmondhatod, és akkor ide elég azt írni: felállt, és sétálni kezdett.

„Nem volt benne az a fajta rémültség, amit az egyhelyszínes horrorfilmek főszereplői éreznek, miután elrabolták és bezárták őket egy ismeretlen, többnyire félelmetes és szűk helyre.”
Simán menne ez jobban is. A festményes hasonlatból ez tisztán kiderül. Ez olyan klisés. Ha mondjuk, én nem láttam még soha ilyen horrorfilmet, mert csak vígjátékokat nézek, akkor ez a mondat semmit sem mond nekem. Aztán megakadt még a szemem a félelmetes szócskán. Szerintem az ilyen helyek kényelmetlenek, fojtogatóak, esetleg nyomasztóak, de félelmetesnek nem mondanám. Persze ha maga Giger álmodta meg a belsejét, akkor jogos a félelmetes.

Mit szólnál, ha ezt a gondolatkört a bezártság köré csoportosítanád, és kihagynád belőle a filmekre való utalást, ami a fent említett eshetőség miatt nem biztos, hogy működik. Szerintem meg tudod csinálni, és ütni fog.

„Körbe-körbe sétált, lassan, megfontoltan, miközben próbálta felidézni az elmúlt napok történéseit.” Ha gonosz lennék, és az vagyok, megkérdezném, hogy a szék körül sétált körbe-körbe vagy a falak mentén? A lassan-t még megértem, bár lehetne komótosan is, abban benne lenne a gondolkodás is, de a megfontoltan valahogy kilóg a helyzetből. Mit kellett megfontolnia? Egy üres szobában van, nem kell semmire sem odafigyelnie, nem kell átugrania mérges pókokkal teli árkot vagy elhajolnia mérgezett nyílvesszők elől. A miközben is teljesen felesleges töltelékszó. Dobd ki! Semmire se jó.

„A legtöbben hanyatt homlok menekültek volna egy ilyen megszállott pali…” Egész végig egyszer sem szlenggel a mesélő, itt se tegye. A pali nem illik ide. Más lenne a helyzet, ha a férfi maga mesélne, akkor mehetne.

„Két év után összeházasodtak, úgy tűnt megalapozták maguknak a boldog élet alappilléreit.” Ha hivatkozol valamire, akkor nekem is elmondhatnád, mert abból, hogy összeházasodtak, még nem érzem a megalapozást. Valami más oka kellett legyen, mint a házasság. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor mindenki ész nélkül házasodna. :D Elég pár odavetett megjegyzés, de szeretném tudni a miértet.

„Kezei a lány puha bőrét simították, amíg lágyan nyöszörgött, és az izzadságtól lucskos lepedőt kaparta az élvezettől.”
Az első tagmondat Ron, a második bármelyikük lehet. Tudom én, hogy a lány az, de ez így nekem alanyvesztés gyanús. Ha az amíg szócskát aki-re cseréled, mindjárt azt kapod, amit akartál, már ha nem Ron az, aki kaparja az izzadságtól lucskos lepedőt.

„Ugyanolyan fehérnek és végtelennek tűnt, mint a többi négy oldal.” Ha kocka, akkor hat oldal. A többi négy oldal helyett írhatnád azt is, mint a falak, és akkor nem merül fel ez a geometriai probléma. :D

Amúgy nehogy a szívedre vedd, amiket és ahogyan írok. Segíteni akarok. Ha bántanálak, a többiek jól elvernének, mármint engem. :D

„– Hát nem ismered meg a hangomat, Ronnie? – gúnyosan, élvezettel tették fel a kérdést.” Tették fel? Hát nem egy hang szólt hozzá?

„…amíg felismerte a fickót…” A fickó itt is kilóg nekem. Lejjebb pár mondattal a szlopálták-kal is ez a helyzet. Több ilyet nem emelek ki.

Összességében tetszett a történet. Nagyon szereted a közben, miközben szót. A fele szerintem simán elhagyható, (miközben) és a mondanivaló sem sérül. :D

Az viszont kifejezetten tetszett, hogy az egészet a festészet köré csoportosítottad. Még dobna a dolgon, ha a megjelenő önmaga a saját portréja lenne, a felbukkanó képek is lehetnének festményszerűek.
A végén átmentél mindentudó mesélőbe, amit javíthatsz, ha az utolsó fejezetet a feleség szemszögéből adod elő.

Várom a következő írásod.

v, 2017-03-19 18:09 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Köszönöm az elemzést!

Pont ezek azok a dolgok, amik ugyan apróságok, de ezek kiküszöbölésével lesz igazán hatásos az előadásmód - asszem :)

"Ha a csupasz falakat akartad bemutatni, amin egyetlen nyílás sem látható, akkor ez így nem jó." - Pont valami ilyesmit szerettem volna :D

"Mit szólnál, ha ezt a gondolatkört a bezártság köré csoportosítanád, és kihagynád belőle a filmekre való utalást, ami a fent említett eshetőség miatt nem biztos, hogy működik. Szerintem meg tudod csinálni, és ütni fog."

Ez jogos, de mi van akkor, ha direkt szeretnék filmekre utalni, ami bizony magában foglalja azt, hogyha nem láttál horrorfilmet életedben (ami majdhogynem lehetetlen, és amúgy se foszd meg magad néhány baromi jó horrortól, csak mert nem vagy a műfaj rajongója, de tegyük fel, hogy tényleg nem láttál), akkor valóban nem fogod érteni, hogy miről beszélek. De én nem biztos, hogy ezt bánom. Mármint, ha pl utalok egy színészre, filmre, kulturális ikonra, akkor bizony mondhatom, hogy "elvárom" az olvasó ismerje azt, vagy ha nem, akkor nézzen utána. De ha a kettő közül egyiket sem teszi meg, akkor sincs semmi gond, és egyszerűen tovább lép. Nyilván csak azoknak tudok érdekes dolgokat mondani teszem azt a The Young Pope cselekményéről vagy rendezőjéről, akik tudják miről beszélnek. Szóval itt felmerül bennem egy kérdés, amit amúgy is szerettem volna feltenni, mert már kaptam kritikát ezzel kapcsolatban. Ha például írok egy hasonlatot, amiben a főhőst Tyler Durdenhez hasonlítom, aki a Fight Club egyik főkaraktere, de ha az olvasó nem látta, akkor nem fogja tudni miről beszélek. Ez eddig tiszta, de mi van akkor, ha én úgy gondolom, hogy aki azt olvassa, amit írok, annak ezt tudnia kellene, ha pedig ez nincs így, akkor nézzen utána. Én értem azt, hogy akkor az ütősebb a dolog, ha úgy fogalmazol, hogy mindenki megérthesse, átérezhesse, és el tudja képzelni, de ha én utalni akarok olyan dolgokra, amikhez mondjuk szükséges egy bizonyos kulturális tudás, akkor csak megtehetem nem igaz? Függetlenül attól, hogy néhány olvasó bután fog nézni, mert nem tudja, miről beszélek, aki meg igen, annak meg lehet, hogy pont ez ad egy kis extrát. Na, de továbblépek :)

"Egész végig egyszer sem szlenggel a mesélő, itt se tegye. A pali nem illik ide. Más lenne a helyzet, ha a férfi maga mesélne, akkor mehetne." - Jogos.

"Valami más oka kellett legyen, mint a házasság. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor mindenki ész nélkül házasodna. :D" - ööö...Helló, hát nem pont ez történik? :D De értem, amit írtál, kell a motiváció, a múlt ismerete, hogy az olvasó tudja/érezze a miértjét.

Dehogy veszem a szívemre, hát pont ez volna a lényeg, hogy ezekre a hibákra, rosszul fogalmazott, történetből kilógó dolgokra mások felhívják a figyelmem, hogy tanulhassak belőle. Ez a lényege ennek az oldalnak is pl, ha jól tudom, legalábbis én ezért regisztráltam.

"Még dobna a dolgon, ha a megjelenő önmaga a saját portréja lenne, a felbukkanó képek is lehetnének festményszerűek." - A saját portré remek ötlet, a mondat második felében nem teljesen értem, hogy mire gondolsz.

Nem az, hogy a "miközben" szó a kedvencem, hanem, hogy összesen 186 "és" volt az írásban, ami borzasztóan rombolta az összhatást, illetve az élvezhetőséget, úgyhogy 64-et sikerült eltávolítanom. Gondolom ezért alakult úgy, hogy ezt ellensúlyozandó megnőtt a "közben" és "miközben"-ek száma, de igyekszem figyelni, hogy minél kevesebbet használjak majd belőlük.

Örülök, hogy tetszett, és köszönöm az elemzést!

v, 2017-03-19 18:34 Sednol

Sednol képe

"...a felbukkanó képek is lehetnének festményszerűek."
Itt arra gondoltam, hogy a vetítés, amit együtt végignéznek lehetne esetleg festményszerű, elmosódott, elnagyolt, érzéseket közvetítő.

A filmekre, személyekre való utalással az a baj, hogy nem egyetemes. Nincs azzal baj, ha valaminek utána kell nézni, de ha valaminek az értelmezhetősége múlik rajta, akkor baj van. Olvasókat fogsz veszíteni.

Gondold el, milyen lenne egy olyan írás, amiben azt mondom, hogy az arca Kojak-ra emlékeztetett, de neki volt haja. :D Én még tudom, ki az, de egy mostani tizenévesnek halvány lila gőze sincs róla.

Úgy vélem, és remélem, ebben többen mellém állnak, hogy ez pusztán lustaság. Minek utalnék valamire/valakire, amit/akit nem ismerhet minden olvasóm, ha azt pár szóval/mondattal le tudok írni, és ebben az esetben még jobb is lehet, mint az utalás.

Amúgy imádom a horrorfilmeket. Csak példaként hoztam fel, hogy nem tudom, miről beszélsz.

v, 2017-03-19 18:50 Ekibacsi

Ekibacsi képe

"Gondold el, milyen lenne egy olyan írás, amiben azt mondom, hogy az arca Kojak-ra emlékeztetett, de neki volt haja. :D"

De pont erről beszélek. Kojak is egy olyan figura, amit illik tudni, szinte alapműveltség, ha szórakoztatásról beszélünk, és az olvasó is azonnal tudja, hogy milyennek is képzelje azt a szereplőt - legalábbis szerintem ennek így kellene működnie. Ha emiatt elvesztek egy tizenéves olvasót, azt lehet, hogy nem fogom bánni, mert valószínűleg nem is ő a célközönség.

Ettől függetlenül értem, hogy miről beszélsz, de én személy szerint pl imádom a kulturális utalásokat mind könyvekben, mind filmekben és sorozatokban egyaránt. Szerintem egyfajta pluszt adnak ezek az apróságok. Nyilván nem szabad agyonhalmozni őket és teljességgel erre építeni mindent, de megvan a maguk bája.

Ugyanúgy, ahogy nem fogja mindenki szeretni azt, amit írunk, ugyanúgy nem írhatunk mindenkinek. Csak azért nem feltétlenül akarom lebutítani (leegyszerűsíteni) az írásomat, hogy egy-két kevésbé tájékozott tinédzser is megértse, amit írok. Ebben az esetben úgy érezném, hogy elvesztek egy olyan esetleges stílusjegyet, amit pedig imádok, és szeretnék megtartani.

Persze nyilván ezt ésszerű keretek között értem, tehát magának a leírás nagy részének valóban mindenki számára egyértelműen érthetőnek (egyetemesnek) kell lennie.