Kiütés az ötödikben

Alapállás

(„… a testnek az a helyzete, amelyből a támadás, illetve a védekezés könnyen végrehajtható.”)

A magánklinikán ültem a doki irodájában, néztem a rágózástól fel-lemozgó tokáját, bőrredőkbe rakódott hájas nyakát, kopasz fejét, amelynek tetején néhány szőke hajszál hullámzott keresztben átfésülve. Beszélt, de a szavak tompán hangzottak, mintha víz alól jönnének. Megfeszültek az inak a nyakamban, és elöntötte a forró düh az agyamat, akár egy kitörni készülő vulkán.
– Menjen a picsába, doki! – csattantam fel, aztán felcsaptam a bőrdzsekimet a vállamra, és kiviharzottam az irodából. Az asszisztens csaj meglepetten meredt rám és a kicsapódó ajtóra a füléhez tapadt telefonkagylóval a kezében.
A kocsim felé tartottam, miközben az járt a fejemben, hogy a múlt hónapban töltöttem be a huszonötöt, a mérlegem 15-1-1 a legutóbbi meccsem óta, és úgy tűnt, ez már így is marad örökre.
A gondolataim őrjöngve cikáztak, felidézve bennem egy régi emléket:
Úgy tíz éve történt, emlékszem a srácok vérre szomjazó tekintetére, ahogy kíváncsian körénk gyűltek a St. Joseph suli betonudvarán. Arra készültem, hogy szétverjem Mamlasz Mickey bowling-golyó fejét, mert rájöttem, a csajomat döngeti a hátam mögött.
Mickeynek biztonsági őr testalkata volt, a lagymatag, fánkzabáló fajta, és fél perc kocogás után francia bulldogként fújtatott – ennek ellenére én voltam az esélytelen. Megjátszott tekintéllyel vagánykodott, Bud Spencer-filmekből tanult verekedni, az apja pedig igazi rasszista söpredéknek nevelte.
Megindult felém, az orrom előtt cirkált böszme mancsaival, mielőtt megsuhintott egy-két parasztlengőt – tudtam, ha ezekből az egyik betalál, halott ember vagyok. A srácok hurrogtak, őrjöngtek körülöttünk, egyértelműen látszott, kinek az oldalán állnak. Alacsony és vékony voltam, de gyors akár egy gepárd. Kitértem az ütések elől, amelyek tiszta paraszterővel süvítettek felém, és láttam rajta, hogy ez bosszantja. Elvörösödött fejjel püfölte a levegőt. Éreztem, hogy eltalál egy pofon, de erőtlenül pattant le az állkapcsomról. A nagy mamlasz részeg jegesmedveként dülöngélt előttem, minden egyes elhibázott ütéssel pazarolta az erejét. Szurkáltam ballal-jobbal, elhajoltam a veszélyes ütések elől, aztán egy jól irányzott jobb egyenessel eltaláltam, amitől úgy kapott a füléhez, mintha moszkitó zümmögött volna bele.
Bal horog – állkapocs. Egyenes horogütés – orrcsont. Hallottam, ahogy ropognak az ujjperceim minden egyes találatnál. Bevittem egy irdatlan felütést, amitől bevérzett a szeme, felmordult, de nyomult tovább, játszotta a sérthetetlent. Hatvan kilót nyomtam, belevittem az egész testsúlyomat az ütésekbe, csípőből tüzeltem és táncoltam, akár Sugar Ray. Fekete srácként, egy lecsúszott kelet-londoni környékről, nem először kellett felpofoznom valakit. Egy bivalyerős jobb egyenessel telibe kúrtam a pofáját, megtántorodott, egy pillanatra fennakadt a szeme, mintha a fejére borították volna a világot. Zavartan pislogott rám az ökle mögül. Kihasználtam, hogy kibillent az egyensúlyából, és egy izmos felütéssel állon vágtam – száraz fájdalom hasított a kezembe.
A kövér test egy szempillantás alatt összeroskadt előttem, és az orrából vér fröccsent a betonra. A kiabálás elhalt, döbbent csend zuhant a korábban harsogó tömegre.
Ziháltam.
Végigfuttattam a szemem az elsápadt arcokon, aztán megfordultam. Két fehér kölyök idegesen szökkent arrébb az utamból, amikor elsétáltam. Éreztem a tekintetüket a hátamon.
Nem tarthatott tovább az egész öt-hat percnél, a koponyám lüktetett az adrenalintól. Eksztázis hullámzott végig a testemen, egyszerre fenyegetővé és veszélyessé váltam, akár egy kiszámíthatatlan gyilkos. Féltek tőlem.
Ha ringbe akarok szállni, akkor az meg is fog történni – dúltam magamban, miközben a négysávoson repesztettem hazafelé. Mikor megérkeztem, bedobáltam a cuccomat egy sporttáskába, és negyed órával később már a teremben melegítettem. Két órán keresztül edzettem, addig vertem a zsákot, amíg a kezem magától le nem esett. Harvey később rákérdezett, minden rendben van-e, mert rég látott ilyen keményen ütni. Azt feleltem, ki kellett eresztenem a gőzt: nőügyek. Hitt nekem, egészen addig, amíg az orvos fel nem hívta, hogy beszámoljon a rendelőben történtekről.

Amikor másnap beléptem a terembe, Harvey a szorítónak támaszkodva várt rám. Széles mellkasa fölött halovány mosoly villant át az arcán. Üdvözölt és megrázta a kezemet. Nem tetszett, ahogy lesajnálóan rám nézett.
– Felhívott Dr. Hanbury.
Halkan beszélt, de feldúltnak tűnt.
– Akkor már tudod, remek. Elkezdünk végre edzeni is, vagy csak álldogálunk itt, mint két hülye?
Lesütötte a szemét, nem mozdult, beletelt néhány hosszú másodpercbe, amíg keserű hangon megszólalt:
– Nem edzhetlek tovább, Joey. Az orvos szerint be kéne menned hozzá, hogy megvitassátok a lehetőségeket, mert tegnap olyan gyorsan faképnél hagytad, esélye sem maradt elmondani.
– Kösz, kihagyom.
– Nézd, Joey – a vállamra tette a kezét, mintha egy kiskölyök lennék, akivel közlik, hogy megdöglött a hörcsöge –, el sem tudom képzelni milyen szar egy ilyen hírt kapni, pont most, amikor… Na, érted. De semmi más nem számít ebben a helyzetben, hallgatnod kéne a dokira!
Leráztam magamról a kezét. A szemében jószándék tükröződött egy kevés kétségbeeséssel.
– Ne beszélj úgy velem, mint egy szaros gyerekkel! A címmeccs itt van a küszöbön, Harvey, én pedig ki fogom ütni Cole-t. Ezt nem hagyom kicsúszni a kezem közül. Hagyd ezt a rossz dumát és kezdjünk!
Otthagytam, és megindultam az öltöző felé.
– Nem tehetem, Joe. Egyszerűen nem lehet.
Megfordultam, egy percig csak némán álltam, ökölbe szorult a kezem. Tornádóként Harvey előtt teremtem, centikre az arcától, fortyogó, tüzes haraggal meredtem a képébe.
– Mi a faszról beszélsz, huh? – üvöltöttem, mire a terem másik végéből páran felkapták a fejüket. – Tavaly elbasztam. Vagyis elbasztuk, te meg én, öreg, emlékszel?
Alig láthatóan bólintott.
– Arra is emlékszel – folytattam –, amikor közöltem, jövőre kiütöm a csávót, az sem érdekel, ha tüzes vasat kell feldugnod a seggembe, hogy sikerüljön?! Hát, most itt vagyunk. Nem veheted ezt el tőlem!
Feszült csend ülte meg az izzadságtól büdös termet, az összes kíváncsi szem ránk szegeződött. Vártam, de Harvey nem szólt, úgyhogy a vállammal ellöktem az övét, és kirontottam a vasajtón, amely fémes csattanással vágódott a téglafalnak.

Angie keresztbe tett lábbal ült a bőrkanapén, amikor hazaértem. A kezéből telefon lógott ernyedten a dohányzóasztal fölé. Hosszú, gesztenyebarna haja alatt a sminkje apró fekete foltokban elkenődött sápadt arcbőrén. Bámultam egy darabig, és az járt a fejemben, hogy lelépek, kocsikázok egyet, mert senkivel sem akartam beszélni.
Mielőtt megtehettem volna, észrevette, hogy a szobában vagyok, úgyhogy letettem a kocsi kulcsot a fehér márványpultra. Mélybarna szemével elkeseredetten nézett, felállt, és a nyakamba vetette magát. Egy pillanatra megsajnáltam, mert tudtam, ami ezután jön, az még jobban ki fogja borítani.
– Szóval beszéltél Harvey-val.
Szipogott párat, aztán zokogni kezdett, majd szorosan átölelt. Éreztem, ahogy langyos könnyei lefolynak a nyakamon.
Leültem vele a kanapéra.
A tévé fölötti posztert bámultam, amin Muhammad Ali az első menetben padlóra küldte Sonny Listont. Hasonló érzés keringett bennem, mint amit szerencsétlen Sonny élhetett át, de igyekeztem elnyomni magamban. Angie a tenyeremet simogatta ceruzavékony ujjaival, közelebb bújt, és a vállamra fektette a fejét. A parfümjének levendula illatától bevillant egy régi emlék:
A tízedik győztes meccsem után elutaztunk Róma mellé, egy apró, tengerparti városba, ahol a Buona Notte nevű hotelban szálltunk meg. Az ágyon fetrengtünk meztelenül, a hőség kis híján elporlasztotta a bőrünket. Angie a nyitott erkélyajtóhoz sétált, aminek fátyolszerű függönyei karcsú csípőjére tekeredtek a szellőtől, és közben rágyújtott egy cigarettára. Pézsmaszag és kókusz illat keveredett a kesernyés füsttel, amelytől újra felforrt a vérem, pedig csak néhány perce tértünk magunkhoz az előző menet szédítő orgazmusából.
Most, a kanapén ülve az illat megváltozott. Nem gerjesztő, inkább nyugalmat, biztonságot árasztó volt, amelytől kezdtek helyrezökkenni a gondolatok a fejemben, de mégsem tudtam elhitetni magammal, hogy minden rendben van.

Belharc

(„Testközeli küzdelem, amelyben a támadó felütést, horgokat helyezhet el ellenfelén.”)

Napok óta itthon ültem, a tévét kapcsolgattam, és belefutottam egy dokuba.
– A fekete oroszlán létezéséről kizárólag állatkerti beltenyészetben számoltak be – közölte a narrátor. Az első címmeccsem után a sajtó aggatta rám ezt a nevet, és onnantól kezdve az összes bevonulásomnál DMX hörgő-rekedt hangja dübörgött a hangszórókból, a kivetítőn pedig ott virított az üvöltő nagymacska. A közönség zabálta, igazi adrenalinbombaként robbantotta fel a stadiont, most meg azt várták, intsek búcsút ennek az egész felhajtásnak.
Ironikusnak tartottam, hogy pont most botlok bele az infóba, ketrecbe zárt vadként tombolva, kitörésre készen.
Láthatatlan rácsok. Szét akartam tépni őket.
Elterjedt a hír.
Néhány napja felhívott Harvey, finoman közölte, hogy hivatalosan is lefújták a jövő heti meccsemet. A sajtó szenzációt kerekített a dologból, de a rossz értelemben: tíz perces drámát csináltak belőlem a médiában. Számítottam rá, hogy ez fog történni, de arra nem, hogy teljesen elvesztem a kontrollt. Darabokra tudtam volna tépni minden sportriportert, aki a szájára vette a nevemet – csak az igazságot mondták, újra meg újra. Már nem a teljesítményemről beszéltek, nem sportolóként kezeltek, hanem eladható sztoriként. Egyre több hívást kaptam mindenféle emberektől, de nem voltak hízelgőek. Felhívott egy nő, tudni akarta, hogy működik-e még a szerszámom odalent, mert befizetne egy körre. Akaratom ellenére kényszerítettek visszavonulásra, fiatalon és életerősen, amitől egyszerre éreztem magam dühösnek és szánalmasnak.
Felismertek az utcán, sajnálkozó tekintettel meredtek rám, miközben azt mondták: „Minden rendben lesz!, Kitartás!”. A torkának ugrottam volna mindnek. Ki akartam tépni az ádámcsutkájukat, majd a szájukba tömni, hogy végre befogják.
Angievel hetek óta veszekedtünk. Állandóan azt hajtogatta, kapjak már a fejemhez, vegyem észre, nincs veszve minden, de tudtam, csak a kétségbeesés beszél belőle.
Ezt a meccset akkor sem lett volna esélyem megnyerni, ha a világ összes bokszrajongója mellettem áll. Angie ott kereste a reményt, ahol annak nyoma sem volt. Mintha valaki beküldött volna egy szakadt csövest a ringbe Mike Tyson ellen.
Az egyik ilyen ajtócsapkodós eset után Angie felkapta a táskáját, és kirontott a lakásból. Harvey kiderítette, hogy az anyjához cuccolt. Eleinte nem bántam, – nem kell szemtanú a leépüléshez –, de hamar rájöttem, a magány nem a legjobb társ, ha az ember haldoklik.

Óvás

(„A versenyző fél térdre ereszkedik, egyik karját feltartja, s közben közli mondanivalóját a vezetőbíróval.”)

Azt hiszem elmondhatom, fizikálisan gyerekkorom óta nem tudtak megfélemlíteni. Akkor egyedül az apámnak sikerült. Nagydarab, morózus, hallgatag melósként dolgozott napi kilenc órát az építkezésen, ezért amikor dögfáradtan hazaesett, könnyen felkapta a vizet. A tekintetében valamiféle gonoszságot láttam, amit akkor még nem értettem. Később rájöttem, valójában ijedtség volt: félelem a rá váró élettől.
Sosem szerettem a közelében lenni, tizenhat éves koromban lécelt le, azóta egyikünk sem kereste a másikat. Fizette a gyerektartást, ezzel bőven kivette a részét a gyereknevelésből – legalábbis ő így gondolta.
Nem drogoztam, nem ittam – a francba, cigire is csak egyszer gyújtottam, akkor sem jött be a dolog –, de mindig szerettem mozogni, focizni, esténként jókat futni, úgyhogy elmondhatom, a szerencsés függőséget választottam. Miután már rendszeresen bokszoltam, még a rosszarcú suttyók sem merészkedtek tovább egy-egy szúrós tekintetnél. Vertem a száznyolcvanat, a pólómban kötélként feszült a bicepszem, tagbaszakadt alkatomat pedig egy kamionnal sem lett volna könnyű felborítani.
De most, hosszú idő után először, féltem. Elkezdett legyűrni a végtelen fáradtság, egy-egy parkban tett rövid séta után a vádlim úgy lángolt, mintha forrasztópisztollyal perzselnék. A legrosszabb a szűnni nem akaró hányinger volt. Az a fajta, amely belülről feszítette a hasfalamat, kiölt belőlem mindenféle étvágyat, és ha alul maradtam, a wc előtt térdelve úgy éreztem átrobogott rajtam egy tehervonat.
Ez a rohadt kór nagyobb félelmet ébresztett bennem, mint egy többszörös életfogytiglanra ítélt sorozatgyilkos.
Angie-vel nem beszéltem, amióta elköltözött, és a haveri látogatások is elmaradoztak, ahogy rosszabbodott az állapotom. Egyre ritkábban mászkáltam el otthonról, ezért Harvey egyre többször látogatott meg.
A szűnni nem akaró levertség, kimerültség és gyengeség miatt alapos önmarcangolásba kezdtem. Valakit hibáztatnom kellett, és mivel sikeresen eltaszítottam magamtól majdnem mindenkit, aki megpróbált segíteni, már csak a legnagyobb ellenfelem maradt hátra.
A karrierem elején küldtem néhány fajta szteroidot, ezért most arra gondoltam, biztos azok csináltak ki. És mindezt miért? Hogy a puncik sikongassanak? Azt a csajt kaptam meg, amelyiket akartam. Nem nagyon ettem műkajákat – helyette húst hússal kajáltam –, de néha beugrottam a Burger Kingbe meg a KFC-be. Rögeszmésen hittem, hogy ezek az apró bűnös élvezetek a felelősek a betegségért, amely felkúszott a seggemen egészen a kopasz fejem belsejéig.
Ma reggel körbeokádtam a porcelán mosdókagylót, mert nem sikerült elmásznom a vécéig. A fürdőkádnak csapódva kötöttem ki a padlón, ahol a koszos, hányástól bűzlő ruháim hevertek. A kezemben nem maradt erő, mintha súlyzókat pakoltak volna rá. A szám cserepesre száradt, a torkom kapart, mert a gyomorsav felsértette a nyelőcsövemet, alig tudtam leerőltetni rajta néhány korty vizet. A néma falak közt rám tört a remegés, amely az elmúlt napokban hirtelen jött balhorogként terített le.
A migrén szűnni nem akaró gongként lüktetett a fejemben, és folyton újabb menetet jelzett, de a ring közelébe sem kellett menjek, hogy tudjam, vesztettem. Eljutottam arra a pontra, hogy bármit elcseréltem volna néhány szebb napra, ahol nem kell annak a szerepét játszanom, akit kiütnek.
Felhívtam Angie-t.

Stop

(„Vezényszó, melynek elhangzásakor a versenyzőnek a küzdelmet abba kell hagyni, és a vezetőbíró további közlését kell betartani.”)

Az edzőterem melletti kávézóban találkoztam Harveyval. Kezet ráztunk, rendeltünk, majd leültünk az egyik asztalhoz. Érdeklődött hogy halad a kezelés. Végig féloldalasan tartotta a fejét, mintha görcs állt volna a nyakába. Világéletében egyszerű emberként élt: bokszolt, visszavonult, aztán tréner lett. Agglegényként pofonokról és ütésekről szólt az élete, a fejében naponta visszhangzott a gong, fogalma sem volt róla, egy ilyen helyzetben mi a francot kellene mondania. Törődni akart velem, de nem tudta hogyan.
– Hogy van Angie?
– Nehezen viseli.
Láttam rajta, arra vár, hogy folytassam.
– Tudod, hogy van ez. Vagy, hát el tudod képzelni.
Belekortyoltam az italomba – nem esett jól, ahogy ez a beszélgetés sem. Fáradt és kimerült voltam.
– De melletted van, Joey, ez az, ami rohadtul számít. Nézz meg engem, a kanapén dőlök el minden este, max a tévé dumál hozzám. Hál’isten időben észbe kaptál, felhívtad és bocsánatot kértél. Szerencséd van azzal a lánnyal.
Bólintottam.
Igaza volt, és ez kissé szarul érintett, mert sosem bántam úgy Angievel, ahogy megérdemelte volna. Csak arra tudtam gondolni: egyedül kell szembenéznem ezzel az egésszel.
Émelygés tört rám, úgyhogy szóltam Harveynak, hogy kimegyek a klotyóra.
Felálltam, és hirtelen forgott velem a világ, a térdeim úgy rogytak össze alattam, mint egy félig telt porzsák. Harvey felpattant, mellém lépett, hogy megtartson.
– Foglak, fiam!
Fújtattam.
A szemébe néztem: felfedeztem benne azt a riadt és ijedt tekintetet, amit apáméban láttam gyerekként, de ebben nem volt gonoszság. Harvey nem a jövőjétől félt, hanem attól, hogy nem leszek benne. Úgy szeretett engem, ahogy apám soha nem tudott.
A tükör előtt álltam a WC-ben. Letöröltem sápadt arcomról az izzadságot, amit az öklendezés okozott. Az erek megduzzadtak a szememben és vörösen csillogtak. Néztem őket pár másodpercig, aztán végigfuttattam a szemem lesoványodott kezemen, és összeszorult a torkom. Ebben a pillanatban meg akartam halni, és tudtam, már nem kell rá sokat várnom.
Harvey rám pillantott, majd kinyitotta az ajtót.

Rászámolás

(„A harcképtelen versenyzőre a bíró kötelezően nyolcat számol.”)

Csend ülte meg a szobát, mikor felébredtem. Fáradtan meredtem az ablakra, bámultam a téglaházakat, a gondolataim mérföldekre jártak.
Anyámmal álmodtam.
A konyhában sürgött-forgott hosszú köntösében, és reggelit készített. Apám nem ült az asztalnál, hogy odamorogja, ha elfogyott a kávéja. Anya éppen befőttesüveget vett elő a szekrényből, amikor felpillantott, és meglátott az ajtóban. Nyolc évesen úgy gondoltam, a ropogós lekváros kenyérnél nincs jobb reggeli a világon. A kantáros farmer lógott rajtam, mert a használt ruhák közt sosem volt nagy a választék.
Felmásztam a székre.
Kicsinek látszottam, kapaszkodnom kellett a karfába. Láttam magamat kívülről, gyerekként, és anyám megkérdezte, bepakoltam-e minden könyvemet.
Bólogattam.
Még egyszer feltette a kérdést, aztán megcsiklandozott, mire felnevettem. Tudta, hogy gondolkodás nélkül rávágtam a választ. A mosolya melegséget áraszott, biztonsággal bélelt körbe, mint egy láthatatlan burok, amely kirekeszti a törékeny valóságot.
Egy ideje rendszeresen felbukkant az álmaimban, és sejtettem, miért látom egyre többször.
A lakás ürességtől kongott, kivánszorogtam a konyhába, ahol egy cetli várt a hűtő mágnes alatt Angietől: „Leugrottam a boltba. Sietek. Puszi!” Nehezen viselte a látványomat: tizenöt kilót fogytam, a szemeim beestek, a bőrömet csontok kontúrozták árnyalatok nélkül – szar volt rám nézni, na. Párszor hallottam Angie-t a csukott fürdőajtó mögött szipogni, de sosem hoztam fel a dolgot.
A napjaim többnyire alvásból álltak, akkor is dögfáradtnak éreztem magam, ha tíz perce ébredtem, és rendszeresen elbóbiskoltam a kanapén. Emlékeken pörgött az agyam. Már nem volt jövőm, jelenem csak a felszínen, úgyhogy a múltba mártóztam abban a kevés ébren töltött órában, amikor sikerült legyűrnöm a gyengeséget. Folyton sztorikat meséltem az anyámról, csínyeket, amiket a környékbeli srácokkal csináltunk még Plaistow-ban. Egyszer egyfontosokat ragasztottunk a metróállomás bejárata elé a betonra, és néztük, ahogy a gyanútlan járókellők röhögve, fejüket vakarva próbálják felkapni azokat.
Azelőtt sosem beszéltem ilyesmikről, és láttam Angie keserű mosolya mögött, örült annak, hogy megnyíltam. Sajnáltam, hogy így jutottunk el idáig, de hálát adtam, mert még jutott rá időm.
A karrierem már csak egy távolodó bójaként lebegett a vízfelszínen az erősödő vihar hullámai között. Már nem rágtam magam azon, hogy nem lettem világbajnok, nem bántott, hogy nem értem magasabbra, mert ezen a ponton mindez elenyészőnek tűnt.
Főztem egy teát – az egyetlen dolog, amitől nem kapott el a hányinger –, hogy a kiszáradt torkomat benedvesítsem.
A nappaliban feküdtem a kanapén, és a tévében egy régi film ment. Morgan Freeman arcát még nem szabdalták ráncok. Friss, életerős színészként hatalmas karrier állt előtte. Ettől nem lettem szomorú, ellenkezőleg: úgy éreztem, a gondok megszűntek, megszabadultam minden frusztráló köteléktől. A félelem azonban nem párolgott el, egyre hatalmasabbra nőtt a mellkasomban.

Hallottam a zár kattanását. Angie belépett a szobába, mosolygott, és elmesélte, hazafele összefutott egy gimis osztálytársával, aki a hatodik hónapban van. Amikor ezt elmondta – megpróbálta ugyan leplezni –, de láttam a bánatot, amely átvillant a tekintetén.
Egy nyári éjszakán az erkélyen beszélgettünk, meztelenül, félrészegen, és azt mondtam neki, ha lesz gyerekünk, az tuti, hogy a legdögösebb karamellbőrű csaj lesz a világon. Nevetett, majd megkérdezte: „De mi van, ha fiú lesz?” Erre mosolyogva azt feleltem: remélem, nem az én magasságomat örökli majd.
A belém pumpált fájdalomcsillapítók együttes erejétől kába voltam és kótyagos, de legalább elmúlt a hányingerem. Felkeltem, bekapcsoltam a rádiót. Dusty Springfield You don’t have to say you love me-ja andalgott keresztül a hangszórón.
Megragadtam Angie kezét, közelebb húztam, és a fülébe súgtam:
– Táncoljunk!
– Hát téged, meg mi lelt?
Érezni akartam, hogy még élek – már nem tart soká.
Átkulcsolta a nyakamat, a bőre édes levendulaillatot árasztott. Egymásba ölelkezve forogtunk körbe-körbe, komótosan, finoman, nem akartuk elengedni a másikat. Jól esett a közelség, megnyugtatott.
Arra gondoltam: nem lettem világbajnok, de nyertem valami mást, amely itt volt a kezem közt, és még csak ütnöm sem kellett érte.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2017-06-24 16:58 Sren

Sren képe
5

Hát tudod, nem gondoltam volna, hogy ma még ötöst fogok osztani. Kabbe, jó? A bakikat szálazgassák mások, engem kiütöttél kis időre. :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2017-06-24 19:07 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Thank you, thank you, thank you! :)

Nem gondoltam volna, hogy pont tőled fogom kapni az első ötösömet, szóval meglepődtem.

Cool! :) Köszi.

szo, 2017-06-24 21:32 Sednol

Sednol képe

Ez egy igazán jól összerakott történet. Így kell ezt.
Találtam benne pár apróságot, ami engem zavart. Azt nem mondom, hogy mindben igazam lesz, de kiragadom őket.

„fel-lemozgó” - fel-le mozgó? Szúrja a szemem egyben.

„keresztben átfésülve” – keresztbe, a keresztben nekem azt sugallja, hogy X-ben fedik egymást a hajszálak. Ha ezt akartad írni, akkor nem szóltam.

„Beszélt, de a szavak tompán hangzottak, mintha víz alól jönnének.” A tompa érzékeltetéséhez nem túl jó ez a hasonlat. Nem beszéltem sokat víz alatt (nem tartozik a természetes közegem közé :D), de szerintem a víz alatti beszéd nem tőr magának utat a felszínre.

„Megfeszültek az inak a nyakamban” – nyakamon-t írnék még, ha belül is találhatóak.

„bőrdzsekimet” – ez csak szőrszálhasogatásnak: bőrdzsekit, minek az a birtokos jelző?

„A kocsim felé tartottam, miközben az járt a fejemben” – nem rossz a miközben, de az és jobban belesimulna a mondatba.

„fánkzabáló fajta, és fél perc kocogás után francia bulldogként fújtatott” itt az és helyére egy aki kívánkozik.

„ennek ellenére én voltam az esélytelen.” – Megtoldanám egy mégis-sel: ennek ellenére mégis én voltam…

„mielőtt megsuhintott egy-két parasztlengőt” - tehát megütött pár parasztlengőt. Megeresztett.

„amelyek tiszta paraszterővel süvítettek felém” - próbálom elképzelni, hogy suhan a paraszterő, de képtelen vagyok.

„Elvörösödött fejjel püfölte” - csépelte? A püffölés magában hordozza a becsapódás tényét is.

„amitől úgy kapott a füléhez, mintha moszkitó zümmögött volna bele.” - Hát ez is egy elhibázott hasonlat. Az ütés valószínűleg ku…, izé, nagyon fájhatott, nem a csengés miatt fog az ember odakapni.

„száraz fájdalom hasított a kezembe.” - milyen az a száraz fájdalom?

„Végigfuttattam a szemem ” - kettő vagy négy lába volt? Tekinteted.

„addig vertem a zsákot, amíg a kezem magától le nem esett.” - értem én, mit akarsz, de ez így nem azt jelenti. Egyediek akarunk lenni, ezért telepöccintjük egy csomó képzavarral ezt az amúgy könnyed írást.

„az összes kíváncsi szem ” - Tekintet nem szem, de ha nincs igazam, majd jön valaki, és jól elmagyarázza nekem is.

„a vállammal ellöktem az övét” - csúnyácska megfogalmazás. Félrelöktem. Vagy vállal félrelöktem.

„A parfümjének levendula illatától bevillant egy régi emlék:” - ez így túl direkt, van erre szebb megoldás is.

„az előző menet szédítő orgazmusából.” - mámorából, ha már ilyen fennkölt akarsz lenni.

„Most, a kanapén ülve az illat megváltozott. Nem gerjesztő, inkább nyugalmat, biztonságot árasztó volt, amelytől kezdtek helyrezökkenni a gondolatok a fejemben, de mégsem tudtam elhitetni magammal, hogy minden rendben van.”
Ez nagyon döcög. A fejemben szó tök felesleges, hol máshol fogalmazódna meg gondolat. Férfi létemre tudok még egy szervet, ami alkalmas erre, de ne mélyedjünk bele, miféle gondolatokat gerjeszt. :D

„Ki akartam tépni az ádámcsutkájukat,” - Én nyelvet írnék, de hát kinek a pap, kinek a papné.

„Letöröltem sápadt arcomról az izzadságot, amit az öklendezés okozott.” - verejtéket.

„aztán végigfuttattam a szemem ” – basszus, erős lábai lehetnek a szemeidnek.

„Ebben a pillanatban meg akartam halni, ” Abban a pillanatban, hiszen azt meséled, mi volt akkor.

Aztán még itt van az utolsó rész, fejezet, nevezzük, aminek csak akarjuk.
(Következzék az ötletem, ami lehet, hogy lincshangulatot fog eredményezni.)

Az egész történet egy nagy visszaemlékezés, ami előrevetíti azt a tényt, hogy túlélted. De!
Mi lenne, ha az utolsó fejezet jelenben lenne? Az az egészet nyitottá tenné. Lehetne gondolkodni.

Várom a következő írásodat.

szo, 2017-06-24 22:07 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Köszi a bakik kiemeléséért. Nem minddel értek egyet, de van, ahol jogos az észrevétel.

"Az egész történet egy nagy visszaemlékezés, ami előrevetíti azt a tényt, hogy túlélted."

Biztos? :) Olvasd el még egyszer az uccsót. Attól, mert nem jelenben íródott, még maradhat nyitott a vége. Persze javítson ki valaki, ha tévedek, és az E/1. múltban már önmagában hordoz egyfajta információt a végkifejlettel kapcsolatban - ebben nem vagyok biztos.

"„fel-lemozgó” - fel-le mozgó? Szúrja a szemem egyben." - Ezt először úgy írtam, később javítottam át. Ebben az esetben valószínűleg külön írva a helyes, mert később valahol olvastam hasonlót, és ott külön volt.

"„amitől úgy kapott a füléhez, mintha moszkitó zümmögött volna bele.” - Hát ez is egy elhibázott hasonlat. Az ütés valószínűleg ku…, izé, nagyon fájhatott, nem a csengés miatt fog az ember odakapni."

Valóban nem a csengés miatt. Itt a mozdulatra próbáltam utalni.

v, 2017-06-25 08:32 Sednol

Sednol képe

"Érezni akartam, hogy még élek – már nem tart soká."

Attól, hogy leírod, még nem válik valósággá. Mondom a miérteket:
Első: egy visszaemlékezést olvasok, tehát a mesélő még él. Nekem ezt sugallja a választott mesélési forma.
Kettő: Az életben hányszor, de hányszor megesik, hogy azt hiszi az ember, ennyi volt, nincs kiút meg miegymás, aztán rá kell döbbennie, tévedett.
Három: A fejezeted címe: Rászámolás, ami legjobb tudomásom szerint csak egy találkozó végét jelöli, de nem zárja ki a visszatérés lehetőségét.

Természetesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a bokszban használatos szakkifejezések köré kerítetted a mondanivalót, ami igazán bravúrosra sikerült de engem, mint olvasót a fent említett három dolog egyetlen lehetséges végkifejlet felé terelt: új életet kezdtél. Ezért is javasoltam a jelenidejű utolsó fejezetet, mert akkor kétesélyes maradna a történet. De talán jön még valaki, és jól elküld engem valahová melegedni, amit a jelenlegi kánikulában igazán zokon vennék. :D

v, 2017-06-25 20:23 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Én továbbra is várom a véleményeket, javaslatokat és ellenjavaslatokat, de úgy tűnik mindenki nyaral, vagy kiütötte a meleg az olvasókat.

h, 2017-06-26 17:15 Roah

Roah képe

'No pain - no gain' ;)

Elolvastam.

A hangulata lényegesen rokonszenvesebb, mint a másiknak, céltudatosabbnak is tűnik. Ja tényleg! Van egy ilyen hasonlatod: "Beszélt, de a szavak tompán hangzottak, mintha víz alól jönnének."

Ezt már más novelládban is írtad. ;) A víz alól jövő hangokat. Ami nem baj, csak érdekességként jegyeztem meg. Lőrincz L. Laci bácsinak is vannak ilyen rendre visszaköszönő hasonlatai, nála elég gyakori volt például, a 'Hallgatott, mint a csuka'.
Ha több időm lenne, szétkapnám, mint Rocky az oroszt, de az nem most van. :))) Ha már Rocky...tudod, honnan ismertem meg Rockyt, valójában? Adrienntől. Adriennen át. Szerintem sokkal többet elmondott a karakterről, mint bárki, vagy bármi az alkotásban. :))))

Sport a végén tánccal, mi kell még? :)))

Ez?

No-péjn-no-péjn-no-péjn
...amikor minden fejben dől el. ;) (Amúgy személyes véleményem, hogy a két karakter a valóságban, abban az időben, pont fordítva működhetett a felkészülés tekintetében.)

https://www.youtube.com/watch?v=1SUzcDUERLo

Pacsi! ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

h, 2017-06-26 17:37 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Koszi! :)

Es vegul is tetszett?

Ha lesz idod, szetkaphatnal benne par dolgot, azt megkoszonnem, de azert maradjon egyben

sze, 2017-07-05 06:50 Borika

Borika képe
5

Már régebben elolvastam ezt a novit, de csak mostanra jutott időm arra, hogy hozzá is szóljak. Nem fogok túl sok mindent mondani, csak annyit, hogy nagyon erős történet, jól is van megírva, én a magam részéről teljesen a hatása alá kerültem. Ismeritek azt az érzést, amikor felkúszik a gombóc az ember torkába, és ott marad egész nap? Na, ez egy ilyen élmény. A sztori, a karakter, az üzenet sokáig velem maradt, azon kaptam magam, hogy napközben is vissza-visszagondolok a bajnokra. Sednol szépen kiszedte neked a dolgokat, én azokhoz nem akarok többet hozzáfűzni, kivéve talán annyit, hogy az utolsó fejezet tényleg mehetne jelenben, így kicsit dead narrator szagú a dolog, de ez sem rossz, nem von le semmit az értékéből.
Gratulálok, és várom a következőt!

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

http://hetedhetorszag.blogspot.com/

cs, 2017-07-06 22:40 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Köszi szépen Borika! :)

Örülök, ha annyira tetszett, hogy ennyire veled maradt a sztori és a karakter. Ez egy jó jel! :)