A halott nagypapa szelleme

Évi egy téli estén hirtelen ébren találta magát. Körülnézett a szobában, ahol szüleivel együtt aludt, de nem látott semmi rendkívülit. Nem volt teljesen sötét, mert a leeresztett redőny résein keresztül beszűrődött az utcai lámpák fénye. Minden nyugotnak tűnt: szülei mélyen aludtak, s mindenütt csend honolt.
Már éppen behunyta volna a szemét, amikor lépteket hallott a sarokból. Nagyon elcsodálkozott, hiszen senki sem lehetett a szobában rajta és szülein kívül. A léptek nagyon tompák és puhák voltak, mintha cipő nélkül járt-kelt volna valaki, talán azért, nehogy meghallják.
Évi újra körbenézett, hogy megállapíthassa, merről jön a zaj, amikor hirtelen a szemébe ötlött valami. Egy nagyon magas, sötét alakot pillantott meg a szoba túlsó végében, az ajtó mellett...
Az alak fején furcsa sapka volt, és mintha hosszú leplet vagy köpenyt viselt volna, mert nem látszottak a végtagjai. Csendesen járkált a szobában, és Évinek az az érzése támadt, hogy keres valamit. Az illető ugyanis a kislány ágyával szemközti szekrénysorhoz igyekezett, és sorra nyitogatta az ajtókat. Úgy látszott azonban, hogy bármire is vadászott, nem járt sikerrel.
Évi kővé dermedt a félelemtől. Szíve a torkában dobogott, s úgy érezte, még elfojtott lélegzésével is hatalmas zajt csap, pedig tudta, hogy nem szabad elárulnia magát. A betörőnek - mert hiszen annak kellett lennie, bár kétségkívül furcsa öltözéket viselt - nem szabad megtudnia, hogy ébren van. Ki tudja, milyen szörnyűségeket tenne vele...
Az idegen pedig mintha csak olvasott volna a kislány gondolataiban, megfordult, és egyenesen ránézett... Évi nem tudta kivenni az alak arcvonásait, hiszen az leginkább egy hatalmas, baljóslatú árnyékhoz hasonlított, de önkéntelenül is megborzongott a gondolatra, hogy a betolakodó őt figyeli. Az árny pedig lassan, mintha lebegett volna a levegőben, elindult az ágya felé...
A kislány kővé dermedt a rémülettől. Pánikszerűen megragadta takarója szélet, és alá temette magát. Egész testében remeget, s egy pillanat alatt kiverte a hideg veríték. Néhány percig moccanni sem mert, aztán amikor semmi sem történt, óvatosan felemelte a takaró szélét és kipislantott.
A szoba üres volt. Az árnyat most nem látta sehol. Megkönnyebbülten felsóhajtott... ám ebben a pillanatban egy kéz érintését érezte a takaró alatt. A láthatatlan valami simogatni kezdte a hasát...
Évi testét megfeszítve hisztérikus sikoltozásba kezdett. A rettenetes kéz erre felemelkedett róla, az árny pedig, mely ekkorra jól kivehetővé vált a feje felett, meglódult és az ajtó felé suhant, ott pedig hirtelen eltűnt a szeme elől...
Mire a szülők felébredtek, a jelenésnek mindenestűl nyoma veszett. A kislány kétségbeesetten mesélni kezdte, milyen irtózatos dolgot élt át, de szülei nem nagyon hittek neki. Inkább hajlottak arra, hogy gyermekük rosszat álmodot, és persze igyekeztek megnyugtatni. Évi azonban nem akart ágyban maradni. Látszott rajta, hogy nagyon fél. Édesanyja erre megsajnálta, és maga mellé vette az ágyba, a kislány helyét pedig az édesapja foglalta el.
Évi valamelyest megnyugodott, mert úgy vélte, hogy anyja mellett nem fenyegetheti veszély. Amikor azonban szülei elaludtak újra rátört a félelem. S mintha a fantom csak erre várt volna, újra előkerült a semmiből. Pontosan azon a helyen bukkant fel, ahol valamivel azelőtt elillant a kíváncsi szemek elől. Csendesen a kislány felé indult, majd szinte fölé tornyosúlva megállt az ágy végénél. Alakja lehetetlen szögben megdőlt, és láthatatlan kezével újra simogatni kezdte Évit, aki tehetetlenül, üveges tekintettel meredt a betolakodóra.
Mialatt a förtelmes valami egyre csak simogatta, megpróbálta összeszedni magát, hogy sikítani tudjon. Ordítani kezdett, ahogy a torkán kifért.
Amikor a szülők másodszorra is felriadtak, az árny már messze járt. A kislány - még mindig az átéltek hatása alatt - egy darabig szóhoz sem jutott, csak kiabált és zokogott. Amikor édesanyja magához ölelte, hogy megnyugtassa, érezte , hogy csuron víz a pizsamája...
A szülők azonban még ekkor sem gyanakodtak semmire, mert úgy gondolták, rossz álom lehetett az egész, mely néha nagyon félelmetes tud lenni, főleg kisgyerekek számára. Évi azonban ragaszkodott hozzá, hogy szülei nézzenek utána, nem hiányzik-e valami a szekrényből, mert az idegen kutatott benne. Betörésre azonban semmi sem utalt, és a szekrényben mindent a helyén találtak.
Most hogy Évi utólag visszagondolt arra a rettenetes éjszakára, valószínűtlennek tartja azt a lehetőséget, hogy a betolakodó emberi lény volt. Azt is hozzá teszi - bár ez akkoriban, amikor még fogalma sem volt arról mi fán teremnek a kísértetek, eszébe se jutott -, hogy valamivel azelőtt halt meg a nagyapja, és ő hordott mindig munkássapkát, olyat amilyet a szellemalak is viselt...
Talán valóban keresett valamit a kísértet: egy tükröt, hogy megnézhesse magát benne. A régi szekrények ajtaján általában akadt is tükör.
A nagyapa, akit Évi nagyon szeretett, bár félt is tőle egy kicsit, mert öreg és ráncos volt az arca, talán azért jött, hogy még egyszer lássa kisunokáját. Azt azonban valószínűleg nem gondolta, hogy Évi ennyire megrémül tőle...

1
Te szavazatod: Nincs Átlag: 1 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2005-02-05 13:30 Rem

Rem képe

" a szemébe ötlött valami." Ez nagyon szúrta a szemem. ;>
Eléggé összecsapott a vége, és naiv is. A gyermekek körübelül 99% inkább valami gonosz szellemre gondolna nagyapa helyett, meggyőződésem szerint, esetleg rémálmaikban visszatérne. ;)
______________________
Az öreg dobozoló sámán

szo, 2005-02-05 14:11 Mesemondó

Mesemondó képe

Nah ez nem kutyusos... hamar megleltem:) Igen ez abszolúte más. A fogalmazás itt néha kissé erőltetett, van, hogy német szórendet használsz erre érdemes azért figyelni, gyakorolni! Rem-el nem értek egyet viszont a kislányban én el tudtam képzelni egy 4-5 éves forma kislányt. Aki igenis van annyira naiv, hogy nem rosszra gondol, fél és kíváncsi... abszolúte jól formáltad a gyermeki jellemet! Ami zseniális volt, és tipikus, mikor agyrerek bebújik a takaró alá, és azt hiszi, hogy ha ő nem látja az árnyat akkor az árny se látja őt!:) Ez jó... viszont a végét jobb lett volna teljesen a főhős szájába adni mert így nagyon újságcikk jellege van... olyan következtetés szerű... az annyira nem lett jó. Szerintema fogalmazás mellett a technikai megoldásokra figyelj, mert akaraktereid, jellemid legyen az kisgyerek, szülő kutya elég jók, valódi emberszerűek, hús vér emberek és ez ritka és tetszik! :D
... a fű nő magától.