Az Író és a Fal

Egyszer volt, hol nem volt, a kéklő tenger innenső partján, de a szemközti nagy hegyeken túl, állt egy palota. No, nem akármilyen palota volt az, hanem a Mindent Látó Király, Ashor otthona. Azért nevezték így, mert közel-távol nem akadt semmi, amit ő ne vett volna észre mágikus szemével.

Minden reggel, abban a pillanatban, hogy a nap első sugarai megjelentek a keleti határon, Ashor kinézett a szobája ablakán, letekintett meseszép birodalmára. Figyelte a hegyek túloldalán fekvő földeken dolgozókat, a falucska főterén álldogáló kislányt, akit az anyja szalajtott le egy kis kenyérért a piacra, majd jól össze is szidta, mert egész délelőtt a barátaival játszott... Fülébe eljutott az asszonyok pörlekedése, a lovak patadobogása.

Mindenki boldog volt, mert tudták, hogy amíg a király szeme mindent lát, nem érheti őket semmi baj.

De Ashor királynak mégis akadt egy nagy bánata. Birodalmának határán egy olyan hatalmas fal kígyózott végig, amelyen még az ő mindent látó szeme sem hatolt át. A vándorok, akik arra tévedtek, sehogy sem tudtak a fal túloldalára jutni, mert se vége, se hossza nem volt. A madarak sem repülhettek át fölötte, mert a teteje beleveszett a felhők fehér tengerébe.

Ashor király azonban rettentően kíváncsi volt. Bölcseket, művészeket, tudós véneket hívatott a palotába, mondván, ha valaki elárulja neki, mi van a fal túloldalán, annyi aranyat kap, amennyi élete végéig, sőt az unokái és dédunokái élete végéig elég lesz.

Pápaszemes, feledékeny csillaglesők faggatták az eget éjt nappallá téve, de nem jutottak semmire, így üres kézzel távoztak. Dalnokok zengtek messzi tájakról, hős bajnokokról, magáról a tejjel-mézzel folyó Kánaánról, de a király csak legyintett szavaikra.

Ogra, a birodalomszerte híres pékmester olyan tortakölteményt alkotott, hogy Ashor nem győzte csodálni gyönyörű formáját, szemkápráztató színeit, de mikor belekóstolt, az ezüst kisvilla megállt a kezében. A sütemény kívülről egyszerűen páratlan volt, de belül üres. Íztelen és hétköznapi.

Bölcs könyvrágók és tudósok koptatták az öreg lapokat, de semmit sem találtak, ami elnyerte volna a felséges király tetszését, pedig a titkos, elveszett iratokat is mind a palotába hordták, hegyekben álltak a kódexek és pergamenek.

Ekkor egy festő ballagott oda a hatalmas kőfalhoz. Összehúzott szemmel, kritikusan méregette az óriást, mígnem eszébe jutott valami. Előkapta az állványát, hószín vásznat terített rá, majd buzgón belefogott a pingálásba. Soha nem látott színek születtek a palettán, az ecset selymes vége meg nem állt egy pillanatra sem.

A világ, melyet lefestett, ugyan gyönyörű volt, mégis furcsa: a nap nyugaton kelt fel, a folyók hegynek felfelé folytak, a fű pedig élénk lila színben pompázott. Az embereknek négy kart, birkafejet kanyarított, a lovak feje a farukon nyerített vidáman.

Mikor végre elkészült, olyan gyorsan rohant vissza a palotába, hogy még foltos sipkája is lerepült a fejéről. Ashor tetszését ugyan elnyerte a mű, azonban a színek és formák kavalkádja egyáltalán nem hasonlított arra, amit keresett.

Teltek-múltak a hetek, különféle mesterségekben jártas emberek fordultak meg a palotában, tömött sorok kígyóztak a trónszék előtt, azonban mind üres kézzel távoztak. A falon túli világ titkát senki sem tudta megfejteni. A király már feladta a reményt.

Sok év szállt tova, s egy szegény író kopogtatott a palota ajtaján. Reszkető kezében tintafoltos könyvecskét szorongatott, füle mögé tűzte elmaradhatatlan lúdtollát. Az őrök gyanakodva méregették, de Ashor szívélyes üdvözletére azonnal beengedték.

A király nem hitte, hogy pont ez a kopottas öltözékű öregember adja majd meg a hőn áhított választ a kérdésére, de azért kíváncsian olvasott bele a könyvbe. Az író türelmetlenül várt.

Egy perc múlva Ashor harsányan felkacagott, még a könnye is kicsordult, de majdhogynem le is fordult a trónszékről nevettében.

A sok összefűzött lap üres volt, csupán az elsőn állt reszketeg betűkkel egy sor: "A birodalom határán, amelyet felséged keres, egy hatalmas kőfal áll."

A király örömében nem is tudta, hogy szemtelenségéért, vagy éleslátásáért jutalmazza meg az öregembert. Végül annyi aranyat adott neki, amennyit száz szekér elbírt, s azon túl minden este elolvasta azt az egy sort.

Többé nem kutatta a fal titkát...

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2012-06-30 13:09 Kelvin

Kelvin képe

Senkinél nem volt egy kalapács? :)

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2012-07-02 17:23 Chris Cage

Egy írótól csak ennyire futotta? A festő leglább erőlködött. :D

Egyébként jó mesét írtál: érvényesül benne a mesék világának gyakran visszás és naiv értékrendje. (A jutalmat a legegyszerűbb, egyben legagyafúrtabb megoldás kiötlője nyeri el.) Egy realistább történetben a királyt nem lett volna ilyen könnyű levenni a lábáról.

v, 2012-07-01 21:19 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Megkérdezhetem, hogy ha egyik másik művészt, vagy mesterembert sem nevezted el, akkor a péket miért? Azt hittem, lesz valami jelentősége, de nem volt. Miért nevesítetted őt?

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

h, 2012-07-02 08:18 Elisabeth Lilia...

Elisabeth Lilian Blake képe

Ebben van valami... Hümm, nem tudom :D

♠~♣~♥~♦ http://sirainportal.qwqw.hu ♦~♥~♣~♠

Bármit mondasz vagy teszel,
Halandó vagy − s az is leszel.

h, 2012-07-02 08:15 Esvy

Esvy képe
5

Remek történet a megismerés végső határának árnyékában. Egy dolgot tudnék kifogásolni: külön említeni kellett volna, hogy a királynak a füle is mágikus, mert a szemével ugye nem hallhatja a lovak patadobogását meg az alattvalók beszédét. Ezt leszámítva nagyszerű a történet, helyesírási hibát sem találtam, ami különösen dicséretes. :)

 

A korlátok is korlátoltak.

p, 2012-07-06 21:34 Gucs

5

 Tetszik a vége. :) Na meg az eleje és a közepe is, remekül összerakott kis mese.

Üdv!