Indigo

Garrett egyszerű földműves volt, az érett paradicsom és a nagyra hízott tök látványában lelte örömét − a harc nem lopott a szívébe ifjonti izgalmat. Viszolygott a vér mindenre rátelepedő bűzétől, a füsttől, ami vastag takaróként borult a csatamezők fölé. Az öccsét, akit a fegyvereken és viadalokon kívül semmi sem érdekelt, mégis nagyon szerette.

Geoffrey egyáltalán nem hasonlított a testvérére. Mindig is untatta a gazdálkodás, eke és ásó helyett szívesebben vett a kezébe egy-egy sebtiben lemetszett husángot, hogy képzeletbeli ellenfeleivel hadakozhasson. Kívülről fújta a hősi énekeket, A Nyugati Fekete Ember volt a kedvence, akárhányszor csak tehette, elmesélte, hogyan győzte le a szörnyűséges bajnokot egy jöttment lovag, aki szolgálataiért cserébe csupán egy pajzsot kért a királytól.

Eljött a vetés ideje, majd az aratásé, a bárdok új hősökről énekeltek, a két testvér azonban nem változott. Idősebbek lettek, igen, talán bölcsebbek is, de mindketten a saját útjukat járták. Apjuk halála után Garrett felelősségévé vált a földek és az állatok gondozása, míg Geoffrey, párbajban bizonyítva érdemességét, helyet kapott őfelsége katonái között.

A telek egyre zordabbak, a nyarak egyre szárazabbak lettek. A háború ezúttal nem városokért és királyságokért, hanem földért, vízért és élelemért folyt. Geoffrey-t jól szolgálta a kard és a pajzs, Garrett azonban féltette őt; a nyughatatlan, nemtörődöm öccsét, aki még mindig nemes eszméket és hőstetteket kergetett.

Mielőtt a fiú keletre lovagolt volna, Garrett megígértette vele, hogy vigyáz magára. Geoffrey kinevette, ahogy a magabiztos kistestvérek szokták kinevetni az óvatoskodó bátyjukat. „Ne aggódj, nem lesz bajom! Én mindig visszatérek!”

***

A háborúk távoli vidékeken dúltak, Garrett mégis úgy érezte, mintha az a száz és ezer mérföld néhány lábnyira terülne el tőlük. A földek fölött vastag füstréteg ült, már a napot és a holdat is ritkán lehetett látni, nemhogy a csillagokat. A termés kirohadt, az állatok megbetegedtek, lesoványodtak. A gazdák megpróbálták eladni, amijük maradt, de mindenhol hasonló állapotok uralkodtak.

Mindenki elveszítette a hitét. Az arcok rémületet és reménytelenséget tükröztek, még a gyerekek sem mertek kacarászni.

Garrett elszokott a nevetéstől, szája azonban akaratlanul is mosolyra görbült, amikor meghallotta a patás lábak egyenletes dobbanását. Ismerte ezeket a lépteket.

− Geoffrey! − Sietségében meglökte az asztalt, s annak minden tartalma a földre zuhant. A férfi vissza se nézett, csak rohant ki a szabadba, szemével a büszke lovast kereste, a vigyort, ami mindig ott virított a fiatalabbik arcán.

Mikor meglátta a felé szaladó Garrettet, a ló lelassított, horpasza hullámzott az erőltetett vágtától. A nyeregben senki sem ült.

− Hol van Geoffrey? − A férfi szinte kiabált, hangját átjárta a félelem. − Hol a gazdád, Indigo?

A ló nem felelt. Hogy is válaszolhatott volna? Megtanították neki, hogyan vigyen a hátán egy embert, miként viselje el a csatazajt, a halál bűzét, de továbbra sem ismert más nyelvet, csak a sajátját. Felnyerített; hangja csupa gyász és keserűség. Garrett átölelte a bozontos, szürkés fejet, kezét a puha sörény mélyére rejtette.

A férfi Indigo szemébe nézett, mintha keresne valamit. A sötét, végtelenül őszinte tekintet, mely a lovak sajátja, a lelkébe mart. Noha nem voltak szavai, a mén beszélt hozzá, elmesélte, mi mindent látott a messzi földeken. Azon a vidéken éltető víz helyett nyílzápor és tűzeső hullott a fekete égből, a testek úgy hevertek a karók mellett, mint a szőlőtövek, s kakas helyett ágyú kukorékolt.

Garrett a vészjósló képek mellett mást is megpillantott, egy halvány, ám semmivel sem összetéveszthető jelenlét fészkelte be magát a tudatába. Szemébe könnyek gyűltek, arcán azonban őszinte, boldog mosoly ült.

− Visszajöttél hozzám, ahogy megígérted − suttogta Indigo nyakába.

Nem tudta, valóság-e, amit lát, vagy csak az öccse halála felett érzett gyász lett úrrá az érzékein. Nem is érdekelte.

Geoffrey szelleme hazatért a messzi földekről − csak ez számított.

1
Te szavazatod: Nincs Átlag: 1 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2014-06-17 18:46 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A végén a váltás nem jó. Így a cím sem. Miért a lóra koncentrálsz? Ő játssza a legkisebb szerepet a műben.
"A ló nem felelt. Hogy is válaszolhatott volna? Megtanították neki, hogyan vigyen a hátán egy embert, miként viselje el a csatazajt, a halál bűzét, de továbbra sem ismert más nyelvet, csak a sajátját." - Ezen a ponton a saját paródiáddá léptél elő, ami a történet szempontjából hatalmas hátrány.
Az eleje jó volt. A végén a csattanó is ügyes. Minden más, ami közte van, jobb lenne helyből kitörölni.
(Megnéztem, ha én véleményezlek, akkor mindig kifogom a problémás műveidet. Vagy én vagyok rossz ómen, vagy üldöz a balszerencse.)
Ellenben a csattanó nekem valahogy tetszett és a világ is jó. Úgy értem, fantasyban ritka, hogy tényleges éhségháború törjön ki. Az ember novellában is ritkán vállalja fel. Ez tetszik. Csak az a rész a csillagok után... a megfogalmazás nagyon suta. (Pedig látszik, hogy tudsz jobbat.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2014-06-19 06:47 Elisabeth Lilia...

Elisabeth Lilian Blake képe

"Ő játssza a legkisebb szerepet a műben." − Másfelől a legnagyobbat is, hiszen ő a közvetítő, a "hordozó". :) A történet alcíme "Távol az otthontól", de az "Indigo" szerintem mélységet ad a mondanivalónak. Elismerem, ami nekem tetszik, az mást visszadobhat egy műtől, címek terén érdekes ízlésem van.

"Ezen a ponton a saját paródiáddá léptél elő" − Itt pontosan mire gondolsz? Lehet, a szerzői elfogultság vermébe estem, de nekem nagyon tetszik az a bekezdés, olyan szívhez szóló.

Hmm, ez érdekes, én pont fordítva gondoltam, a második felét "élőbbnek" érzem. Hónapokig pihentettem ezt a novellát, az első eredmény nem nyerte el a tetszésemet; azt hittem, most sikerült valamennyire visszaadnom a képet, ami megjelent előttem.
Suta megfogalmazás? Várok egy-két napot, és visszaolvasom, hátha észreveszem. Egy kis pihentetés csodákat tesz.

Ne gondold magad rossz ómennek, a feltöltésre kiválasztott műveim valóban problémásabbak. :D

♠~♣~♥~♦ http://sirainportal.qwqw.hu ♦~♥~♣~♠

Bármit mondasz vagy teszel,
Halandó vagy − s az is leszel.

cs, 2014-06-19 11:56 lehel

lehel képe

kinevette, ahogy a magabiztos kistestvérek szokták kinevetni - a második kinevetni-t kihúznám, nincs rá szükség, és zavaró visszhangot kelt.
száz és ezer mérföld - kicsit grandiózusnak tartom.
A földek fölött vastag füstréteg ült, már a napot és a holdat is ritkán lehetett látni, nemhogy a csillagokat - ez is elég merész. Ehhez már igazi természeti katasztrófa kell. Pár tüzecske nem csinál ilyet.
Egyet értek Dórával a lóról szóló értekezéseddel kapcsolatban. Amiket leírsz, amolyan nyílvánvaló dolgok, kár megemlíteni, mert csak szócséplésnek számít.

Ezek tűntek szembe. Tetszik a hangulata, a szöveg, a lezárás nekem nem okozott katarzist, de el tudom fogadni.
A legjobban viszont az eleje tetszett :D A kezdő sorokban angyon jó volt a rálátás.
Gratulálok!