Kutyafuttában

A rongyossá gyűrt füzetkét szokott helyén, a párnám alatt éri a hajnal − egészen pontosan a vekker ádáz rikoltozása, ami az egész környéket harckészültségbe rántja. Egyesek már a negyedik világháborúról suttognak, mások védősisakká léptetik elő a sebtiben felkapott lábasokat, majd tudatosul bennük, hogy ugyanez történt tegnap is, nem beszélve a tegnapelőttről.

A szomszédság minden tagja szépeket, jókat kíván nekem és egész famíliámnak, bár az ébresztő korábbi akciójától meglehetőst megsüketülve akkor sem hallanám dicsérő szavaikat, ha itt állnának az orrom előtt.

Szemem sarkában dekoratív csipagolyóbisok gyülekeznek reggeli tornára készen, szórakozottan azon töprengek, vajon a fénysebesség kétszeresével vagy inkább háromszorosával nőttek-e ilyen nagyra egyik éjszakáról a másikra. Ez az első oldalon szerepel az élet nagy kérdéseinek könyvében, egyszer el kell gondolkodni rajta.

Jelen pillanatban talán még a kínai arcok karikatúráit is megszégyenítem, látómezőmre jótét sötétség borul, de ujjaim máris a nyállal bőven átitatott párna alá rejtett kincs köré fonódnak, az arcomon ragyogó bugyuta vigyor versenyre kelhet a napsugarakkal. Ha most rajtam ütnének, csőre töltött fegyver helyett csupán egy kopott jegyzettömbbel védhetném magam, legnagyobb sajnálatomra nem az a vaskos, keményfedeles, ölésre termett fajta.

Nagylábujjam kilopakodik a paplan alól, a szertehányt bolyhos mamuszt közelebb noszogatva lassan kikászálódom az ágyból, a kis füzetet egy pillanatra sem eresztem el, jóllehet arra gondosan ügyelek, hogy ne keverjem össze a tartón várakozó vécépapírtekerccsel.

Dolgom végeztével kicsoszogok a konyhába, a neonzöld mamusz orra félelmetes fenevad benyomását keltve megkergeti egyetlen lakótársamat, a kopaszodó nanoebet, akinek erősen kétségbe vonható a kutyákhoz fűződő bármiféle rokonsága.

A konyha minden szegletében akad legalább egy toll, így nem kell azon aggódnom, a tegnapi hová lett. Amíg lefő a kávé, a pirító pedig ropogósra pörköli a két szelet kenyérkét, én már egy másik világban járok − annyi van, némelyiknek nevet sem adtam −, az új oldal tetején azonmód ott pompázik két szó. Bambán mosolyogva megdicsérem magam, igazán helyre kis cím.

Reggeli közben sem állnak meg a fogaskerekek, olajozottan, simán gördülnek tovább, a nagy sietségben kávé csöppen a lapra, egy idő után meg azon kapom magam, a tisztesen megvajazott pirítósra akarok tovább körmölni. Szórakozottan bekapom az összetollazott, félbekezdésnyi falatot, fokhagymás leheletemmel nem törődve kihagyom a fogmosást, a végén még a számat is összetintázom, esetleg az aktuális oldal lesz egy kicsit mentolosabb a többinél.

Az öltözködést nehezen kivitelezem, valahogy azért sikerül, a fekete anyagon szerencsére nem látszik meg az a pár kósza vonal. Táskámat felkapva már ki is lépek az ajtón, nehogy elkéssek: jól ismerem magam, legalább három órával előbb kell indulnom, hogy biztosan beérjek.

Vannak, akik útközben sem teszik le a könyvüket, az orruk és a lap egyenletesen koptatja egymást, fél szemmel azért a lábuk elé néznek − én andalogva mesét írok, a furcsa pillantásokat jó barátként üdvözlöm, a toll nem áll meg a kezemben, minden sor után felpillázok, nem jönnek-e velem szembe.

A busz épp akkor fut be, amikor a megállóba érek, boldogan lecsüccsenek a törzshelyemnek számító bal hátsó ülésre, és folytatom a szószövést.

Három és fél bekezdéssel később − ördög tudja, hány perc volt az − bekászálódik mellém egy öregúr, gondosan nyírt bajsza és szakálla a nyaralását töltő Mikulást idézi, a feltevést lapos pocakja is igazolja, még nem kezdte meg a téli hájgyűjtést.

Az alapos megfigyelés oka, hogy az egyik szereplőm makacskodik, mindvégig hátat fordítva magyaráz, az arcát nem mutatja meg, így ötletek után kutatok, néha szemügyre veszem a kínálatot, de az utasok között sajnos egyetlen lehetséges pszichológiaprofesszort sem látok.

Aztán már az egyetemi hallgatóságot leckéztető tanerő hangját sem hallom, egy átszenvedett, körülírásokkal teli fél bekezdés után kicsit félénket megszólítom legközelebbi útitársamat, aki ziháló és halkan szörcsögő hangokat bocsát ki magából:

− Elnézést... Megkérhetném, hogy egy darabig ne lélegezzen? Más ritmusban veszi a levegőt, mint amihez hozzászoktam, ezért nehezen tudok koncentrálni.

A bácsi rám néz, nagyot nyelve felkészülök az ilyenkor szokásos morgásra és visszafogott üvöltözésre, ehelyett egy lehengerlő jézusi mosolyt kapok ajándékba. Úgy tűnik, nem taszítja fokhagymás leheletem, így megkönnyebbülve megállapítom, hogy ma is elkerültem a vámpírokat.

− Mit írsz ilyen nagy belefeledkezéssel, drága?

Az aljas becézést átmenetileg figyelmen kívül hagyva röviden vázolom neki az ötletemet. Igazából csak sablonmotívumokat emelek ki, a történetet páratlanná és egyedivé tévő titkos fegyverről hallgatok, nem kockáztatok egy esetleges plágiumot, az a négy évvel ezelőtti eset bőven elég volt.

Az öregúr megértőnek látszik, igyekszik csendben, fölösleges és zavaró hangok nélkül megfulladni − valószínűleg túl sok futóbolond írót sodort már mellé a sors, megtanulta, hogy nem érdemes ellenkezni, ezért kimondhatatlanul hálás vagyok neki.

A toll hegye visszatér az elhanyagolt füzetlapra, gondolataim újra a kérdéses pszichológiaterem felé kanyarodnak. Szegény professzort későbbre hagyom, inkább a közelgő tetőpontra fókuszálok, már a kulcsmondat közepén járok, amikor valaki gyengéden megkocogtatja a vállamat.

− Le kellene szállnod − mosolyog rám a bácsi, mire tudatosul bennem, hogy valóban, a következő megálló a Hedvig utca, onnan pedig már csak egy köpés a miniatűr könyvesbolt, ahol dolgozom. Nem kérdezem, miből jött rá; az ilyen elvarázsolt lelkek talán köztudottan nem a szupermarket pénztárgépe mögött töltik a munkaidejüket.

Legnagyobb meglepetésemre azonban ő is leszáll, és nem úgy tűnik, hogy sürgős dolga lenne, ugyanazzal a ragyogó mosollyal az arcán sétálgat mellettem.

− Esetleg tehetek önért valamit?

Bár egy kicsit szétszórt, roppant udvarias. Helyes, helyes − motyogja maga elé.

Megállok, a kis füzetet indulatosan a táskámba vágom, majd gyanakvóan összeszűkített szemmel kérdőre vonom a nyomomban kajtató zaklatót.

− Ó, félreérted, nem akarok semmit, csak gondoltam, ideje lenne személyesen is találkoznunk, megismerkednünk. Ha végeztél a boltban, megihatnánk egy kávét, nagyon szeretnék beszélgetni veled.

− Elnézést... Ismerjük egymást? − kérdezem immár semmit nem értve.

− Én találtalak ki − hangzik a sztoikus válasz. Úgy pislogok az öregúrra, mint hal a szatyorban.

− T-tessék?

− Mondom, én alkottalak. Én vagyok az íród.

Egy, kettő, három...

− Megsütötte a nap? Hívjak orvost?

A bácsi jóízű hahotázása egyre növeli bennem a kétségeket, elhatalmasodik rajtam a félelem, mert egyszerűen nem tudom, mit zagyvál itt össze. Képzeletbeli kérdőjelekkel a fejem felett már épp indulni akarok, amikor meghallom azt a nevet, amit csak néhány nagyon közeli barátom használ:

− Lis... − Minden jókedv elszállt a hangjából. Sóbálvánnyá dermedve fordulok vissza. − Nem hallgatnál meg?

Nagyot sóhajtva az órámra nézek, még mindig van harminchat percem a nyitásig, egy kis csevegés nem fog megártani. Zavart félmosollyal a közeli kávézó felé veszem az irányt, ott nyugodtan beszélhetünk.

− Szóval...? Mi ez az „én alkottalak” szöveg?

− Mindig arról álmodoztam, hogy író leszek, de a tanáraim, akiknek megmutattam a műveimet, egyre-másra törték le a lelkesedésemet: nincs érzékem hozzá; az ötlet, a fantázia ide édeskevés; erre születni kell. Elhatároztam, csekélyke tudásommal létrehozok egy karaktert, egy szerzőt, aki majd a saját történetének útját járva gyöngyszemeket teremt nekem, megírja helyettem a sztorikat. Nehéz volt, évekbe tellett, mire életre kelthettelek, rengeteg apróságra kellett figyelnem...

− Egy pillanat! − szakítom félbe dühösen. − Ezt úgy értsem, maga miatt utasították vissza a könyvemet?!

A bácsi bűnbánóan néz rám.

− Ne haragudj, nem tehettem mást...

− De ellopta a történetemet! − Ezt a kérdéskört csak vérbeli alkotók érezhetik át. A szívem is belesajdul a gondolatra, hogy a gyermekeimként szeretett szereplők valaki más neve alatt láttak napvilágot.

− Mivel én találtalak ki téged, az általad megírt művek gyakorlatilag az én jogtulajdonomat képezik, ez igazából nem számít lopásnak. Elég tehetségesnek írtalak meg ahhoz, hogy az ötleteimből mesterműveket alkoss, ezért pedig nem lehetek elég hálás.

− De. Lehetsz − morgom most már a tisztelet legkisebb jele nélkül. − A legmagasabb fokú hála jeleként fognám fel, ha elmagyaráznád, mégis miféle karakter vagyok én, a lehető legunalmasabb életű eladó egy könyvesboltban, aki soha nem tett semmi olyat, ami egyetlen sort is érdemelne egy történetben.

Az öregúr − a teremtőm, chh − tanácstalanul megvakargatja szakállas állcsúcsát, látszólag nem tudja, hol kezdjen neki.

− Ezt nehéz megmagyarázni, de te a történeteden kívül élsz, a szükségesnél többször nem avatkozom bele a dolgaidba, azt csinálsz, amit akarsz.

− Más szóval nem vagyok marionett bábu. Hála a Magasságosnak!

− Kérlek... Ez most ne viccelődj.

− Bocsánat. Tudod, ha huzamosabb ideig nem fogok fel valamit, ideges leszek. Máris hiányzik a füzetem. Bár ezzel neked is tisztában kell lenned, elvégre te teremtettél, vagy mi a szösz.

− Ennyire taszít? − kérdezi szomorúan.

− Nem veled van a baj − nyugtatom meg gyorsan. − De... Én nem lehetek kitalált szereplő, csak nézz rám! Mit látsz? Megmondom: húst és vért!

− Mégis én alkottalak.

Mivel ezzel nem jutunk egyről a kettőre, frusztráltan felsóhajtva témát váltok: − Miért ilyennek?

Úgy tűnik, a kérdés roppantul szórakoztatja, megint kacarászik, az előbbi búskomorságának nyoma sincs. Legalább tudom, honnan örököltem a széljárásnál is gyorsabb hangulatváltozásomat.

− Szegény megboldogult feleségem olyan lány volt fiatalkorában, akit körbedongtak a férfiak, egyik váltotta a másikat, mindegyik őt akarta. Jól ismered a fajtáját: lehengerlően csinos, öntelt és felelőtlen. Valamilyen csoda folytán harminc évet éltünk egymással boldog házasságban, de mindig tudtam, ha más nőről lett volna szó, rá se nézek, a csillogó burokban ritkán akadsz kincsre.

Megértően bólogatva figyelek. Ez az ősellenségeim pontos leírása, a hetente új sportkocsival járó, kiszőkített plázababák szerteágazó családfájának legmélyebb, elemi lényege.

− Egy helyettes írót akartam, értelemszerűen olyan valakit kellett találnom, aki megbízhatóan gyártja nekem a műveket, kevés dolog tereli el a figyelmét. Sok álmatlanul átforgolódott éjszakát töltöttem az ezen való töprengéssel, végül körvonalazódott bennem a megoldás.

− Hadd találjam ki. Százhetven centi alatti, nem épp manöken alkatú, a szürke egeret védőállatának tartó lány, aki nem a tükör előtt vagy a helyi klubban, a barátokkal iszogatva tölti a szabadidejét, hanem áldozatosan végzi a munkáját.

− Valahogy úgy.

− És nem telik neki sportkocsira − teszem hozzá szúrósan.

A teremtőm zavartan elmosolyodik, arcát rózsaszínes pír borítja. Egy darabig szótlanul ülünk egymással szemben; a kávézó kihalt, hiszen mindenki dolgozik, még messze az ebédszünet. Leköt az üvegfalakon túl zajló élet, az öregúr azonban engem bámul, érzem magamon a tekintetét.

− Olyan vagyok, amilyennek megalkottál? − bukik ki belőlem a kérdés. − Az enyémek mindig változnak, meglehetősen szabadszelleműen alakítják a történet menetét, soha nem az én tervem szerint mennek a dolgok. Ezt is neked köszönhetem?

− Az alapok nem tűntek el belőled, de kinőtted az elképzeléseimet − vallja be kuncogva. − Én csupán a fejedbe írok néhány ötletet, hogy mit kezdesz velük, az már rajtad áll. Ahogy mondtad: nem vagy szereplő. Te irányítasz.

− Ezt most meg kellene köszönnöm? − Hangom játékosan fenyegetőző. A feszültség elpárolgott a tagjaimból, a továbbra is teljességgel abszurd helyzet valamiért mulattat.

− Sose köszönd. Ha hálálkodni akarsz, mindig jusson eszedbe, hogy Istent játszva meg akartam szabni az utadat, közben pedig csúnyán felhasználtalak a saját célomra.

− Örülök, hogy neki már nincs ilyen nehéz dolga − célozgatok a saját személyi nemezisemre. Művésztársam egyetértően hümmög.

− Délután folytatod, amibe belekezdtél?

− Ezt is el akarod lopni?!

− Három hét múlva van a leadási határidő az egyik kiadónál. Ha gondolod, nézz be.

− Látom, jó hatással volt rád, hogy leüvöltöttem a fejed − kacsintok rá, mire összenevetünk. − Áll még a zárás utáni „randi”?

− Nocsak − néz rám megrökönyödve. − Nemrég szemmel gyilkoltál, most beszélgetni akarsz?

− Amíg megvan a szabad akaratom, annyira nem is bánom a dolgot.

− Azt viszont bánni fogod, ha nem indulsz most azonnal...!

Az órámra pislogva tudatosul bennem, hogy mindössze két percem maradt. Kifelé menet megölelgetem újonnan felfedezett alkotómat, a délután ígéretével telve sietek a bolthoz, gyomrom kellemes görcsbe rándul a következő légyottunk gondolatára.

Egész nap a furcsa találkozás jár a fejemben. A füzetbe zárt kalandnak nélkülöznie kell a figyelmemet, a kukacoskodó pszichológiaprofesszor durcásan magyaráz tovább a nagy semminek, mivel lefoglal a friss információk dzsungelének szolid dzsumbujjá való visszaszorítása.

Nagyokat bólogatva levonom a tanulságot: Senki se érezze magát a világ urának, hiszen valaki figyeli odaföntről, a nagyobb univerzumban bizony hatalmasabb erők munkálkodnak...

Kíváncsi vagyok, ez a kitekert hűbéri lánc hol ér véget. Vajon ki az Ősteremtő?

Nagyot sóhajtva visszatérek az egyetemre, a toll ismerősen simul a kezembe. Nekem tökéletesen megfelel, ha semmiről nem tudok semmit, abból mindig kevesebb baj származik.

2.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 2.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2013-09-26 17:02 Sren

Sren képe

Nem rossz. Dicséretes a változatos fogalmazás, szóhasználat.
Kicsit a dinamika talán nyújtott, lassú a ritmus a történet által diktálni akart ütemhez képest. Ebbe persze könnyű belebotlani, én is folyton így járok... :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2013-09-26 19:16 Elisabeth Lilia...

Elisabeth Lilian Blake képe

Igen, egy kicsit megborult az egyensúly, az eleje nagyon aprólékos a felölelt időtartam ellenére, pedig (mint a cím is mondja) ennek egy sietős, valóban dinamikus folyamatnak kellene lennie. De így viccesebb is, nemde? :D
A szóban forgó füzetkéhez hasonló alkalmatosságba körmölgetve az első másfél oldal megtette alvás helyett, már kicsit fáradt/pihent volt az agyam akkorra, kikívánkozott belőlem egy mosolygós rétestészta (azaz jólesett nyújtani a dolgokat, persze a humorosabb oldalára fordítottam a tésztát). Erre figyelni fogok, majd lépést tartok a leírt eseményekkel, egyszer megnézem, mi lesz, ha húzok rajta egy keveset.
Örülök, hogy megütöttem a "nem rossz" szintet, ez (számomra) nagy elismerésnek számít Tőled. :)

♠~♣~♥~♦ http://sirainportal.qwqw.hu ♦~♥~♣~♠

Bármit mondasz vagy teszel,
Halandó vagy − s az is leszel.