Vakon bízva

Sötétség. Semmi más. Nem tudom, milyenek a színek. Hiába mondják, hogy piros meg kék, nem tudom, milyen lehet. Még sosem láttam őket. Ha ismerném a zöld vagy a lila formáját, talán más lenne minden.

Már a lábam sem jó. Fáj. Azért fekszem ebben az ágyban. Az arcomat csiklandozza a kis plüss tigris, amit nagyitól kaptam. Vörös és fekete – bár tudnám, mit jelentenek! A kórház rossz. A gyógyszerek és a beteg emberek szaga nagyon undorító. Apu azt mondta, a falak egészen fehérek, mint most odakint a hó. Aztán dadogni kezdett, hogy nem úgy gondolta. Tudja, hogy fáj, hogy nem láthatom őket. Amikor azt mondogatja, hogy „Nézd, milyen szép!”, bocsánatot kér.

Mindig azt mondták, hogy nagyon szép szemem van. Hallottam, ahogy sírnak, amikor apu elárulta nekik, hogy nem látok semmit. Megsimogatták a fejem, átöleltek, nyalókát meg csokit kaptam tőlük. A csoki nagyon finom volt.

Lépteket hallottam. Két cipő kopogott közelebb. Egy kéz megsimogatta a hajam.

− Ki vagy? – kérdeztem sírós gyerekhangomon.

Senki nem válaszolt. Kókuszos parfüm illatát éreztem.

Széknyikorgás. Leült az ágyam mellé. Még mindig simogatott. Valami nedves cseppent az arcomra. Sír?

− Ki vagy? – követeltem a választ. Még mindig semmi. A szoba csendes, csak a bőre súrlódása az enyémen, csak azt hallottam olyan hangosan, mintha ágyút durrogtatnának. Egy finom kéz valami hideget érintett a nyakamhoz, egy aprócska kis lánc csörrent. Odakaptam a kezem. Egy függőleges és egy vízszintes vonalacska egymáson. Egy pici kereszt.

Nem kaptam levegőt. Ismerős volt a medálocska, ilyet kapott anyu is a nagyitól, mikor megszülettem. Azt hittem, elveszett, pedig nagyon szerettem azt a nyakláncot. Már én is sírtam. Honnan tudhatta? Ki ez?

Nem tudom, hány óra telhetett el. Elaludtam, de mikor felébredtem, ő már nem volt mellettem. Helyette apu mesélt nekem egy távoli országról, királyokról és gonosz varázslókról. Nem vette észre a kis medált, vagy csak nem akarta.

Másnap a kókuszillatú idegen újra eljött hozzám. Nem láttam az arcát, nem hallottam a hangját. Mégis valamiért úgy éreztem, hogy mellette nyugodtan aludhatok, ő nem fog bántani. Mindig olyan fáradt voltam, de nem mertem elaludni. Féltem.

Egy nővér csoszogott oda az ágyam mellé, valami birizgált, aztán el is ment. Ő sem szólt egy szót sem. A néma idegen felhúzott magához, szorosan átölelt. A hajába temettem az arcom, hosszú, göndör fürtjei megcsikizték az orromat. Sokáig tartott ott magához karolva, de aztán elengedett. A cipői kifelé kopogtak a szobából, és mintha halk szipogást hallottam volna...

 

 

Aznap éjjel egy kicsi angyal ott üldögélt az ágy keretén. Fehér piheszárnya pillangóárnyékot vetett a szemközti falra. A kislány mélyen aludt. Óvatos koppanásokkal betipegett a titokzatos látogató, szeme éppen olyan gyönyörű, mint a lányé.

− Holnap elviszem játszani – csilingelte az angyal, vidám kis mosoly bujkált a szája sarkában.

− Nem mondod el neki, hogy itt voltam?

Az angyalka félredöntött fejjel nézett a fiatal nőre, ahogy ott álldogált az ágy mellett.

− Miért nem mondod el neki te? – kérdezte ártatlanul. Olyan ártatlanul, ahogyan csak a gyermekek és az angyalok tudnak kérdezni.

Az asszony nem válaszolt. Kezét tétován nyújtotta az alvó kislány arca felé, majd hirtelen visszahúzta. Nem akarta felébreszteni. Hosszas töprengés után végül azt mondta:

− Még nem jött el az ideje.

Szeretetteljes pillantással még utoljára végignézett a szundikáló gyermeken, majd sarkon fordulva elsietett. Tudta, hogy most látja utoljára a lányát, de csak két könnycseppre tellett tőle. Feladta már, hogy reménykedjen.

Az angyalka nevetve puszilta meg a kislányt. Egy álmos kis rezzenés és egy felháborodott mormogás jelezte, hogy ébren van.

− Velem jössz?

A lány kacagva gurult odébb, mikor a kis huncut megcsikizte.

− Hagyd abba! – visította nevetve. – Ki vagy egyáltalán?

− Barát – hangzott a komoly felelet. – Velem jössz?

A kislány elgondolkozott.

− Apu nem tudja meg? – Nem is érdekelte a válasz. Apró kezét az angyal tenyerébe csúsztatta, de még mindig kacagott.

Így hagyta el a kórházat örökre: nevetve.

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2012-05-14 19:51 Kelvin

Kelvin képe

"Még sosem láttak őket." khm
Nem is lenne rossz. Nem sikerült olyan szinten elrontanod a témát, mint ahogy én tettem a "Down"-ban, de közel jársz hozzá. Az is lehet, ha egy kicsit többet agyalsz egy vak, haldokló gyerek lelkén, a végén beversz egy liter kakaót a Barátok közt alatt és inkább semmit se írsz. A vége tetszik. Jó az az angyalos rész, de az utolsó mondatot ki kell húzni. Így is érthető.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2012-05-14 20:22 Elisabeth Lilia...

Elisabeth Lilian Blake képe

Uupsz, ezt elírtam, mindjárt javítom!

Huh, rögtön kikerestem az említett szüleményt. Hát, mit ne mondjak, megrázó. Én csak karcolgatom a felszínt.

♠~♣~♥~♦ http://sirainportal.qwqw.hu ♦~♥~♣~♠

Bármit mondasz vagy teszel,
Halandó vagy − s az is leszel.

k, 2012-05-15 06:54 Dana

Dana képe

Nem rossz. Nekem egy kicsit ellentmondásos az első és a második rész. A második rész egy kisgyerekről szól. Az első rész gondolatai nem egy kislány fejében születnek.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2012-05-15 10:31 Sütiszörny

Sütiszörny képe
4

Szerintem aranyos. :)
De hol vannak a farkasok? :D Biztos csak mosolyognak:
http://www.youtube.com/watch?v=y8ak_u7K_kE

 

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

cs, 2012-05-17 00:49 Ndy

Ndy képe
4

Egyenes, mint a szög, a téma pedig lerágott csont. De bíztatásképp megérdemel egy négyest. Ami később simán lehet ötös is, de lehet hármas, majd kettes... Ebből sajna nem állapítható meg, hogy van-e fantáziád, mindenesetre bizalmat szavazok és majd elolvasom a következőt.

(Viszont jelzem, hogyha tapasztalt író követte volna el, simán menne a kettes.)

--------------------------------------------------------------------

http://www.myspace.com/nexushungary