A sávváltó

Akkoriban egy közismert német autógyár egyik itthoni képviseleténél kezdtem üzletkötőként dolgozni. Már az első napokban megszerettem a munkát, igyekeztem hatásos marketingfogásokat elsajátítani a tapasztaltabb munkatársaktól, és ennek eredményeképp már a második hét végén önállóan eladtam egy kocsit. Azt hittem, ennyi sikert semmi sem tehet még szebbé, de csodálkoznom kellett, ugyanis zöldfülű létemre engem is meghívtak a cég soron következő németországi kongresszusára.

Aznap délután éppen indultam volna a pályaudvarra, hogy előre megvegyem a nemzetközi menetjegyet, mikor a főnököm, egy kicsi, köpcös figura, fújtatva utolért.

 - Várjon csak, új fiú! – egy névjegykártyát csúsztatott a kezembe. – Találtam magának fuvart, hívja fel és egyeztessen!

 - Köszönöm, ez aztán a meglepetés! – hálálkodtam.

 - Ráadásul csak az egyik meglepetés. Ez a tag egy igazi ász. Pesten van kereskedése, és – ezt már suttogva mondta – ő adja el a legtöbb kocsit az országban, úgyhogy próbáljon útközben minél többet tanulni tőle!

Akárhogy is, már gyanús volt, hogy sorban ennyi jó dolog történik velem, ezért szinte vártam, hogy majd valami balul sül el. Bizonyos szempontból így is lett. Az indulás reggelén útra készen álltam az ablak előtt, figyeltem, mikor jön értem az „igazi ász” – a nevét nem tudom, valami rém egyszerű és gyakori név, éppen ezért könnyen kiröppen az ember fejéből. Mérges lettem, mikor öt perccel a várható indulás előtt egy kivénhedt, bordó Renault Safrane parkolt le pont a kertkapu előtt. Sőt, ez nem volt elég, a kocsihoz képest nevetségesen elegáns, kalapos sofőr ki is szállt, nekitámaszkodott a gőzölgő motorháztetőnek, és elkezdett újságot olvasni. Már aggódtam, hova áll majd tőle az én emberem, és szóvá teszi-e, milyen furcsa alakok járnak a környékemen, mikor megcsörrent a telefonom. Riadtan vettem tudomásul, hogy a Safrane-os fazon is telefonál. Ő az! – döbbentem rá.

Kisiettem, kezet fogtam látatlanban kijelölt példaképemmel, aztán beraktam a bőröndömet a közel húszéves luxustragacs csomagtartójába. Előrementem, hogy beszállok, de mikor a kilincshez nyúltam, lesüllyedt a kezem elől. Nem értettem, aztán felnéztem, és láttam, hogy az emberem időközben ráült a motorháztető jobb sarkára. Nem lehetett olyan nehéz, hogy a karosszéria ennyit billenjen tőle, a hírhedten laza francia felfüggesztésre kezdtem gyanakodni. Levette mélyen lehúzott kalapját, megláttam furcsa fazonú ősz frizuráját, és végre a szemébe nézhettem. Különös érzésem támadt, és azonnal megértettem, mi okozza a sikerét. Félelmetes meggyőző erő lakozott a tekintetében, mely nem csak kért, valósággal kényszerített. Úgy éreztem, ha most azt mondaná, vegyek meg egy tetszőleges autót, hiába nincs még rá pénzem, megtenném.

Kihúztam a tekintetemet az övéből, és a Safrane sötét vérszínén tükröződő csupasz fekete hársfaágakat figyeltem. Azt hiszem, beszélgettünk pár percet a munkámról, a főnököm szalonbővítési terveiről, de ebből kevés maradt meg az emlékezetemben. Amíg el nem indultunk, valamiért vámpírokon járt az eszem. Rideg, havatlan február volt. Hamar elálmosított az utat körülölelő köd, a terelővonalak unalmas egymásutánja és a monoton nyekegő motorzaj, ezért hátradöntöttem a túlságosan is kényelmes ülést, és elaludtam. Jól esett álomba menekülni az elől, aki erősebb nálam.

Fékcsikorgásra és azt követő kigyorsításra ébredtem. Odakint hóvihar tombolt. Százhatvannal mentünk a német autópálya külső sávjában, mellettünk egy nagyon siető, de lassabb pótkocsis teherautó fröcskölte ránk a hólevet. Mikor elhagytuk, átvágtunk elé a belső sávba.

 - Féleszű kamionos! Nem értem, hogy ilyen sebességgel és ekkora teherrel hogy jut eszébe sávot váltani – szólalt meg, baljós játékossággal a hangjában. – Nekünk viszont… könnyen megy!

Demonstrációs céllal meglóbálta a kocsit jobbra-balra, a puha francia futómű émelyítően imbolygott, a teherautó meg hosszan dudált mögöttünk, testes hangon, akár egy hajókürt. Ő csak nevetett, és engem is erre bíztatott a pillantásaival, de én meredten bámultam, és ha akartam volna, sem tudtam volna visszaaludni. Ezen közjáték után, mint aki megunta, lekanyarodott az autópályáról. Behajtottunk egy kisebb városba, és egy sávozatlan, meredek szerpentinre tértünk a bajor Alpok lábainál. Megesküdött rá, hogy ez rövidebb út.

Keservesen nyöszörgött a motor, ahogy kapaszkodtunk hegynek fel. A magasabb fekvésű útszakaszokat már vékony hóréteg borította, és mikor véletlenül a jobb oldali tükörbe néztem, sűrűsödő fekete cseppeket vettem észre mögöttünk. Az olajszintjelző lámpa viszont nem világított, bizonyára tönkrement az izzója. Meredekebbé vált az emelkedő, ő gázt adott, és hirtelen a kenetlen fém fülsértő visítása szűrődött az utastérbe.

 - Úgy tűnik, nincs éppen csúcsformában a kocsija – próbáltam finoman fogalmazni.

 - Két hete hallgatom a halálsikolyait, de nem hagyom meghalni – mondta erre, és a hangjában visszataszító könyörtelenség csengett. – Ha munka van, mennie kell.

- De… - Nyeltem egyet. - Úgy láttam a visszapillantóban, mintha csepegne az olaj.

Erre már nem maradt idő válaszolni. Éreztem, hogy utoljára még padlóig nyomja a gázt, hogy a hegygerincre felérjünk. A Safrane egyszer csak elhallgatott, és füstölni kezdett. Lehúzódtunk az útszélre, és kimenekültünk a kocsiból a forró fekete füst elől, melyet hamar szétoszlatott a hegyek felett süvöltő szél.

Ő hátrált még néhány lépést, aztán mintha megfagyott volna. Odaálltam mellé, de nem törődött velem. Ha nem látom a légzése páráját, azt hittem volna, nem is él. Pár perc után megmozdult, lassan körbejárta a kocsit. Hiába, egyértelmű volt, hogy ez a roncs sehova sem fog már magától menni. Mintha csak a gondolatomra reagálna, elfordult a Safrane-tól, és vállat vont.

 - Könnyen jött, könnyen megy – mondta, aztán kipakolta a csomagjainkat.

Elővett egy iránytűt a kabátja belső zsebéből, kinyújtotta a karját valamerre, aztán fürgén elindult a bokáig érő hóban, keresztül mindenen. Felkaptam a csomagomat, és követtem, bár nem tudom, miért. Ennyi erővel elindulhattam volna az ellenkező irányba is. Veszett tempót diktált. Mikor egy nehéz kapaszkodó előtt hullafáradtan pihenőt kértem, gúnyosan azt mondta, milyen kár, hogy az én generációmnak már eltörölték a sorkatonaságot. És meneteltünk tovább, természetesen. Egy szikláról visszanéztünk a Safrane-ra, mint viszonyítási pontra. Alig látszott már, betemette a hó. Sietségünk jutalmaként pontosan kezdésre odaértünk a rusztikus kinézetű bajor hegyi szálloda konferenciatermébe.

Este hétig tartott az értekezletek első hulláma, utána díszvacsorával kedveskedtek nekünk, és a nap végére szerencsére a zoknim is megszáradt. Útitársam a vacsora után félrevonult egy kisebb asztalhoz, laptopot vett elő, és gépelni kezdett valamit. Érdeklődésemre azt felelte, a tavalyi magyar és német eladási statisztikák típusonkénti összehasonlító elemzését készíti az egyik itteni marketingigazgató-helyettes kérésére. Rögtön megbántam, hogy megkérdeztem. Talán arra számított, hogy leülök mellé, és segítek, de láttam a képén, hogy egész éjjel ezen fog dolgozni, ezért inkább elmentem lefeküdni. Otthagytam ezt a fáradhatatlan, halhatatlan, önmagát szívó vámpírt, aki mindentől és mindenkitől ugyanezen tulajdonságokat várja el.

A három napos kongresszus végén egy első osztályú vonatjegyet nyomott a kezembe, mely aznap estére szólt.

 - Remélem, ez a kis ajándék valamelyest kárpótolja a kellemetlenségekért. Jó utat!

 - És Ön? – csodálkoztam.

 - Valamelyik későbbi járattal megyek. Körülnézek kicsit újautó-ügyben, tudja, itt hamarabb kijönnek az új modellek, mint nálunk.

 - Ha engem kérdez, Önhöz leginkább egy megbízható német autó illene – szaladt ki a számon.

Zord mosolyából ítélve nem illett volna ilyet mondanom, de közös utunk elég hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy elfelejtsem, kivel is beszélek. Én aláztam meg, mégis olyan fölényesen pillantott rám, mint megvilágosodott a sötétben tapogatózóra. A hazaúton, immár felszabadultan, még egyszer végiggondoltam a történteket, és arra következtettem, hogy csupán egyetlen dolgot tanultam tőle: azt, hogy bármekkora siker forrása legyen is, nem éri meg külön utakon járni. Az együtt töltött idő másrészről nagyszerűen megerősített azon elhatározásomban, hogy egyszer majd német autót veszek.

Hónapokkal később találkoztam vele újra, a Párizsi Autószalonon. Önfeledten mosolygott, és láthatóan nem a kocsik érdekelték. Egy korához képest csinos nővel volt, észrevett és köszönt nekem, de nem álltak meg, siettek valahova.

 - Milyen autót vett végül? – kiáltottam utána. Próbáltam udvariasan érdeklődni.

 - Én? – csodálkozott. - Már miért vettem volna autót? Nekem soha nem is volt autóm!

Meglepett a válasz. Először azt hittem, összekevertem valakivel, de megráztam a fejem, és máris biztos voltam benne, hogy ő az. Aztán arra gondoltam, valamiképp a nő jelenléte miatt hazudott. De lehetetlen, hiszen a hölgy végig úgy nézett ránk, mintha egy szót sem értene a beszédünkből. És ekkor, nézve, ahogy távolodik, karonfogva a bordó ruhás francia nővel, rájöttem, hogy igazat mondott: tényleg nem volt autója – az a Safrane az előző kedvese volt.

 

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2011-02-18 11:11 Blade

Blade képe

Na és mi volt? Nem elég jó a lezárás.

Nem értem a címet sem.

Autós sztori kevés van a Karcon, így ez most vmi újdonság volt. Kicsit SK Christine-je ugrott be, de végül is nem abba az irányba csavarodott a történet. Jól megírtad, de az ütősebb befejezést hiányolom.

p, 2011-02-18 15:33 krystohans

krystohans képe

 Szerintem, ha közben futna a srácnak egy magánéleti szála, ahol a melóhajtása miatt elhagyja az aktuális kedvese, jobban lejönne a sztori poénja. Nekem tetszett.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

p, 2011-02-18 17:36 Esvy

Esvy képe

Köszönöm a hozzászólásokat és az észrevételeket.

A történet végéről: az idősebbik szereplő azért tagadja le, hogy volt autója, mert az a kocsi számára nem járműként volt jelen, hanem érzelmi szinten a nőt pótolta az életében. Azzal, hogy az autóját=szerelmét elveszítette, lehetősége nyílt átnyergelni a nőkre. Erre (is) utal a sávváltó cím. Persze olyan nőt választott, aki az ő érdekes gondolkodása szerint hasonlít arra a Renault Safrane-ra (francia legyen és hordjon gyakran bordó ruhát).

Sajnálom, hogy nem lett olyan egyértelmű a történet, mint szerettem volna. Nehéz az olvasó szemével nézni egy történetet, mikor elkészül.

 

A korlátok is korlátoltak.