Az álmodó hajnala

 (Az Álmodó-trilógia második része)

 

 

1979 tavasza, Budapest, a Belügyminisztérium Politikai Nyomozati Ügyosztálya

 

A titkárnő gyanútlanul nyitott be a főnök irodájába.

 – Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!

A sikoly visszhangja ide-oda pattogott a tágas folyosón, mint egy elszabadult labda. Két feltörekvő fiatalember rohant a hang irányába. Egyikük elkapta az eldőlni készülő nőt, a másik a földön fekvő férfihoz térdelt, kioldotta a nyakkendőjét, meglazította rajta az inget.

 – Meghalt? – kérdezte mohón az, aki a riadt arcú titkárnőt támasztotta. Ha ugyanis a főnök valamiképp távozna közülük, ő léphetne a helyébe.

Riválisa végtelennek tűnő pillanatig tartotta az idős úr nyakán az ujjait. Lassan, egyfajta ritmusra bólogatni kezdett, és elmosolyodott – Nem!

 

Eközben Vassné Nagy Flóra a kora reggeli napfényben kergetőző árnyakat nézte az ágyból, és egyszer csak megérezte az alattomosan derekára fonódó kezet.

 – Nem – mondta.

 – Ma sem? – nyafogott a férje, aztán csalódottan visszahúzódott a saját térfelére.

Flóra cseppet sem sajnálta. Az volt az érzése, hogy Szilárdot mostanában kevéssé szomorítják el az eseménytelen reggelek, mint régen. Mintha talált volna magának más szórakozást – nem szeretőt, ahhoz túl ügyetlen. Valami egészen másról volt szó.

Az asszony felkelt az ágyból, és öltözni kezdett, pedig még sok ideje volt. Elhatározta, hogy ma gyalog megy dolgozni. Felvette egyszerű drapp kiskosztümét, aztán halványan kirúzsozta az ajkát. A tükörből látszottak a szoba szemközti falát elborító ”Az Év Pedagógusa”, ”Az Oktatás Kiváló Dolgozója” és hasonló című kitüntetései. Ilyen háttérnél Flóra mindig büszkén készülődött. Indulás előtt piros sálat lendített a nyakába, és vállára vette a jegyzetekkel teletömött táskát. Éppen kiment az ajtón, mikor megcsörrent a telefon. Szilárd inkább a fejére szorította a párnát, minthogy felvette volna, így Flóra lépett a kagylóhoz.

Amint befejezte a beszélgetést, rögtön tárcsázott egy másik számot. Amíg kicsengett, arra gondolt, ez a második alkalom, hogy az apja megakadályozza a reggeli pontos munkakezdésben.

 – Csókolom, Gizike, Vassné vagyok. Sajnos nem érek oda az első órámra, mert az édesapám szívrohamot kapott, és be kell mennem hozzá a kórházba.

 

Flóra azt hitte, ő lesz az első látogató, ezért eléggé meglepődött, mikor két ügynök-kinézetű alak lépett ki a kórteremből közvetlenül az érkezése előtt. Megvárta, amíg elfordulnak a sarkon, aztán benyitott.

 – Szia, apa!

Nagy Ernő alig észrevehetően biccentett a fehér párnák közül. Újságkivágások és sűrűn teleírt lapok hevertek körülötte, a cikkek a nemrég felkapott bűnügyi hírről szóltak: több fogoly is megszökött abból a börtönből, ahol jelenleg Szilárd is börtönőrködött.

 – Te még most is dolgozol? – képedt el Flóra.

 – Amíg csak tudok.

Apja válasza annyira magától értetődőnek hangzott, hogy az asszony nem is firtatta tovább a dolgot. Újra az újságcikkekre és jelentésekre pillantott.

 – De hát téged nem szoktak érdekelni ilyen átlagos ügyek. Csak nem Szilárd kért meg, hogy foglalkozz vele?

Apja nemet intett.

 – Kik voltak ezek az alakok az előbb? Kezdő kémelhárító tisztek?

 – Eligazításra jöttek. Szerintem maguk sem tudják, micsodák. – Nagy Ernő felsóhajtott. –  Nem értem, miért jönnek utánam, erre nincs semmi. A fajtám hamarosan kihal, és egy rossz dologgal kevesebb lesz a világon.

 – Miért mondod ezt? – kérdezte Flóra. Eszébe jutott, hogy az apja nemrég jött haza Moszkvából, valami titkosszolgálati kongresszusról. – Csak nem…

 – Nem túl rózsás a helyzet.

 – Talán bejelentették az orosz elvtársak, hogy felszámolják a KGB-t? – gúnyolódott Flóra.

 – Félreérted. A rendszer… az fog összeomlani. Az egész rendszer.

 – Ezt már régebben is lehetett hallani, mégsem történt semmi.

 – Szétesik minden, amiben valaha hittem. Nem kell hozzá tíz év, és vége – Nagy Ernő ismét a körülötte heverő papírokra bámult. – De mindezen túl a rendőrségnek illene tudni nyomozni. Úgy látszik, csak nekem tűnt fel, hogy minden állítólagos szökés után egy-két héttel felismerhetetlen holttestet halásznak ki a Dunából. Szó sincs szökésről, ezeket elrabolják, aztán…

 – Még mindig nem értem, miért foglalkozol ezzel az üggyel – szólt közbe Flóra.

 – Tudom, ki teszi ezt, és neked is látnod kell, különben nem hinnéd el. Kérlek, menj el ma ötkor erre a címre – bökött az apja egy papírcetlire.

 – Csak nem gondolod, hogy…

 – Ez az utolsó kívánságom.

Flóra hátrált egy lépést.

 – Hát nem tudtál jobbat kitalálni? – sajnálkozott.

 – Van a szekrényben egy zacskó. Vidd magaddal, de itt még ne nézd meg, mi van benne!

Flóra kinyitotta a szekrényt, és megfogta a papírzacskót. Nehéznek érezte. Belenézett, aztán elejtette, és leroskadt apja mellé az ágyra.

 – Mondtam, hogy ne nézd meg – Nagy Ernő felszisszent. – Állj fel, kérlek! Ráültél az infúziómra.

Flóra felpattant, lerántotta a sálját, és belecsavarta a zuhanástól kiszakadt szatyrot, meg ami benne volt.

 – Hogy került ide egy… ilyen? Ez egy kórház!

 – Neked hozattam a fiúkkal, mert szükséged lehet rá, ha odamész. Ha észrevétlen maradsz, természetesen nem fog kelleni. Csak nézd meg, amit ott láthatsz, aztán gyere vissza! Semmiképp se próbálj beavatkozni!

 – Komolyan azt hiszed, hogy most hirtelen felcsapok holmi nyomozónak?

 – Jól ment volna neked a szakma, de te mindenáron kölyköket akartál pesztrálni abban az iskolának nevezett gyerekmegőrzőben. Persze mindig is csodáltam az előmeneteledet, szépen megdolgoztál a rengeteg kitüntetésedért, de nem tudom, mennyire követed egykori tanítványaid további sorsát…

Flóra kérdőn felvonta a szemöldökét.

 – Szóval semennyire – mondta az apja.

 – Az biztos, hogy nem foglalkozom mások tevékenységével annyit, mint te.

 – Ó, igen – mosolygott Nagy Ernő. – Te túl jó vagy, a gyerekekhez is túl… igazságos. Aztán később rájönnek, hogy a világ nem olyan szép, sőt igazságtalan, és attól kezdve… szenvednek.

 – Én legalább megmutatom, hogyan kéne lenniük a dolgoknak – vágott vissza Flóra. – Csak meg akarom adni nekik azt, amit én sohasem kaphattam meg.

Nagy Ernő eltűnődött.

 – A magunk módján mindketten az igazságot keressük.

 – Az lehet, de egyikünk rossz helyen és rossz módon.

Flóra durcásan kilépett, ám az ajtóból visszafordult.

 – Különben hogy vagy?

Az apja újra elmosolyodott.

 – Ez téged nem érdekel. De ha visszajössz, és még élek, megkapod, amit akarsz: mesélek neked egy s mást a Grunner Ignácról.

 

Tanítás után Flóra igyekezett haza, hogy legyen még ideje átöltözni valami nyomozásra alkalmas ruhába. Az előszobában összefutott a lányával.

 – Anya, ma korán hazajöttél – állapította meg Szilvi. – De remélem, hogy apa ma is csak este szabadul.

 – Megint idehívtad azt a Gergőt? – kérdezte Flóra. – Ne játssz a tűzzel, apád kitekeri a nyakát, ha mégis előbb hazatéved, és itt találja. Csak semmi ostobaság, rendben?

 – Jaj, anya! Már tizenhat vagyok, tudok vigyázni magamra.

 – Azt csak hiszed.

 – Gergő rendes srác, és különben sem itt találkozunk, hanem nem mondom meg hol – Szilvia nevető szeme a postaládára siklott. – Ó, jött ám neked fogalmam sincs kiktől egy meghívó. Egy esküvői meghívó! Ugye elmegyünk?

Flóra kivette a ládából a csillogó kartonlapot. Ahogy ránézett, a szája elé kapta a kezét. Hirtelen minden sietségét elfelejtette.

 – Nem hiszem el! A Pistike meg a Magdika!

 – Honnan ismered őket?

 – Az legelső osztályomba jártak – Flóra arca felragyogott. – Még szép, hogy elmegyünk.

 

A papírcetlin szereplő címen egy hámló vakolatú hegyi viskó állt. Flóra sokat gyalogolt a legutolsó városszéli bérháztól, ahol az autóját hagyta, és nem maradt ideje kifújni magát, mert két fénypászma bontakozott ki mögötte a korai márciusi alkonyat ködéből. Éppen sikerült elrejtőznie, mikor a sárga Wartburg bekanyarodott a telekre. A fényszórók kihunytak. Egy megtermett alak szállt ki, és sietett le a hajlék pincéjébe. Flóra kiemelkedett a bokor takarásából.

 – Ez nem lehet igaz – suttogta a deres ágaknak, aztán óvatosan odalopózott a pinceajtóhoz.

Vass Szilárd egy falhoz láncolt, térdelő ember fölé magasodott, a megtépázott férfi tarkóját szorongatta, és időnként belenyomta a fejét az előttük imbolygó vizes edénybe.

 – Hajlandó végre megnevezni a bűntársait? – kérdezte egy kis szünetet tartva.

A fuldokló férfi sokáig csak zihált és tátogott, aztán fogvatartója cipőjére köpött.

 – Ezerszer megmondtam már, hogy én mindig egyedül dolgoztam, és fogalmam sincs, miről beszél!

 – Ha nekem nem mondja el, idehívok valakit, aki biztosan szóra bírja. – vigyorgott Vass Szilárd kajánul. – Úgy tudom, ismeri még régebbről Nagy elvtársat.

A fogoly szeme elkerekedett, egész teste reszketni kezdett.

 – Ne! Csak a Nagy Ernőt ne! Én, kérem, inkább meghalok!

 – Ahogy akarja – vonta meg hatalmas vállát Vass Szilárd.

Felkapott a földről egy hosszú vascsövet, és a férfi feje felé lendítette.

Flóra ekkor elhúzódott a kulcslyuktól. Hatalmas reccsenést hallott, amit üvöltés követett, és ő rohanni kezdett. Lefutott a hegyről, meg sem állt a bérház parkolójáig. Beugrott a kocsijába, kivette a kesztyűtartóból a sálba burkolt zacskót, és abból az apja revolverét. Első gondolata az volt, hogy visszamegy, és rákényszeríti Szilárdot, hogy engedje el azt az embert. Előtte egy telefonfülkéből a rendőrséget is értesíthetné. Már indította a Ladát, mikor rájött, hogy a terve túl kockázatos volna, és annak az elrabolt rabnak valószínűleg már úgyis késő. Megragadta a kormányt, és a kórház felé vette az irányt.

 

 – Téged meg mi lelt? – kérdezte a lányától Nagy Ernő.

Sokkal rosszabbul nézett ki, mint reggel, és a hangja is erőtlen volt. Flóra még ilyen feldúltan is észrevette ezt. Összeszedte magát, vett néhány mély lélegzetet, aztán elmondta, mit látott.

 – Téged utánoz! – kiáltotta a végén.

Nagy Ernő hosszan lehunyta a szemét.

 – Úgy látszik, elment az a kevés esze is. Én soha senkit nem vertem agyon vasrúddal. A vallatásnak is vannak szabályai.

 – Vannak? – Flóra keserűen felnevetett. – Nem is gondoltam!

Sokáig hallgattak aztán.

 – Vissza kellett volna mennem – mondta egyszer csak Flóra.

 – Nem, nem, elmondom, mit tegyél. Először is az a fontos, hogy Szilvia biztonságban legyen. Úgy hírlik, az egy szem unokám egy disszidálni készülő focistával jár…

 – Hát erről is tudsz? – képedt el Flóra. – És eddig tétlenül nézted?

 – Nos, talán furcsa tőlem ezt hallani, de ha jót akarnak maguknak, most kell elmenniük. Az embereim hamarosan itt lesznek, hoznak számukra autót, papírokat, nyugati ruhákat, pénzt… Mentek, előkerítitek, és rögtön elindítjátok őket. Így lesz a legjobb. Aztán az ügynökök segítenek neked elkapni Szilárdot. Csendesen, diszkréten, hogy se Szilviának, se neked ne legyen terhelő az ügy.

 – Köszönöm.

 – Ugyan már, hisz sohasem akartam rosszat neked, csak mindig félresikerült minden.

Nagy Ernő fáradtan elhallgatott, szeme lecsukódott, már–már úgy tűnt, elalszik. Flóra zajosan maga alá húzta az ágy melletti kisszéket, és megfogta az apja kezét.

 – Azt ígérted, beszélsz Ignácról.

 – Igen, de… félek, sok lesz ez neked.

 – Én már mindent kibírok – mondta Flóra, és úgy is gondolta.

Az apja fürkészőn a szemébe nézett, de nem szólt semmit. Flóra arca egyre kiábrándultabb lett.

 – Miből gondoltad, hogy Ignác egyáltalán érdekel ennyi év után?

 – Sokáig nem voltam biztos benne, de ma reggel leleplezted magad, mikor akaratlanul is egy piros ruhadarabba csavartad a halált.

Flóra a fejét rázta.

 – Hiszed, vagy sem, az égés maradandó nyomot hagy, és ez nem csak a valódi tüzekkel van így. – folytatta az apja. – Grunner Ignác különös figura volt. Érdekes, hogy belőled a legjobbat hozta ki, belőlem meg a legrosszabbat.

 – De hát miért gyűlölted őt?

 – Igazából nem ővele volt bajom. Ahogy sejtetted, mindezidáig hazudtam neked. A dolgok ott kezdődnek, hogy édesanyád halálát nem… agyi érrepedés okozta. Egy mocskos kém ölte meg, aki valószínűleg engem akart megmérgezni, de a véletlen folytán a felszolgált kávé nagy részét anyád itta meg.

Flóra kővé dermedt. Nem akarta kimutatni, mennyire megdöbbent. Próbált nem gondolni az édesanyjára.

 – A nagy részét? Tehát aznap este nem csak a gyász miatt voltál annyira beteg!

Nagy Ernő komoran bólintott.

 – Nem tudtam kideríteni, ki tette. Akkoriban léptettek elő az ÁVH-nál, és hamarosan az ifjú Tűz elvtárs is belépett a köreinkbe. Láttam az ő elegáns és kevés nyomot hagyó információszerző módszereit, és biztosra vettem, hogy közel s távol minden méregkeverőt ismer a pályán. Csapdába csaltam, és ki akartam szedni belőle, ki lehetett édesanyád gyilkosa, de el kell ismernem, remekül tartotta a száját. ’56-ban a dolgok úgy alakultak, hogy el kellett engednem. Aztán, mikor ’62-ben elküldte a jelentését rólad, és ebben nyilván valami méreg segítette, mert te nem vagy olyan lány, aki csak úgy bárkinek levetkőzik... Szóval, nem bírtam türtőztetni magam.

 – A halálba kergetted!

 – Nem kellett őt kergetni. Gyűlölte a rendszert, pedig nyakig benne volt. A mi szakmánkban megesik, hogy az ember egy idő után undorodik magától. Bármikor megtehette volna, a ciánkapszula – a kémek megváltása – mindig nála volt. De ő bosszút akart és visszatérni valami álomvilágba.

 – Nearába – mondta Flóra.

 – Azt nevezte így? – csodálkozott az apja. – Előttem sosem említette, hogy a világának neve is van. Még ÁVH-s fogolyként találta ki azt a helyet, egyfajta védekezésül. Ha nem tetszett neki a műsor, úgymond elment oda, és olyankor tényleg elérhetetlen volt. Szégyelltem, hogy ott álltam majd’ húsz éves tapasztalattal, és egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. Túljárt az eszemen, de utólag úgy tűnik, csúnya árat fizetett: a kitalált világa túl valósra sikerült, és idővel teljesen beszippantotta.

 – Nem értem, akkor olyan…

 – Megnyerő volt?

 – Ragyogott.

 – Nem te voltál az első nő, akit elszédített a szövegével, és különben is… a csillagok felragyognak utoljára az elmúlásuk előtt.

Kopogtak az ajtón. A két ügynök érkezett meg, akiket Flóra reggel látott.

 – Indulnotok kell – mondta Nagy Ernő. – Flóra, ha többé nem találkoznánk… vigyázz magadra, és sok sikert!

Az asszony zavarba jött.

 – Hát, köszönöm. Nem tudom, mit mondhatnék most.

 – Egy szót sem kell szólnod, csak hadd lássam még egyszer a mosolyodat!

Bár nem igazán volt kedve hozzá, Flóra mosolygott, mert az apja még soha semmit nem kért ilyen szépen tőle.

 

Vass Szilvia Laki Gergő ölében ült egy rozoga padon, a park egy rejtett zugában. A lámpafény alatt csókra készültek, csaknem összeért már az ajkuk, mikor az autók zaja megriasztotta őket.

 – Odanézz, egy BMW! – csodálkozott Gergő. – Meg egy GAZ-24 diplomatarendszámmal!

 – Az még hagyján, de a harmadik az anyám Ladája! – tette hozzá Szilvia.

 Az autók körbeállták a padjukat, Flóra és a két ügynök kiszálltak.

 – Mi folyik itt? – kérdezte Szilvia. – És egyáltalán hogy találtatok meg minket?

Az anyja vállat vont.

 – Csak végiggondoltam, én hova mennék romantikázni.

 – Olyan szimatod van, mint a nagyapának.

Flóra megrázta a fejét, aztán elmondta, mi járatban vannak.

 – Nyugatra? Most rögtön? – visszhangozta Gergő.

 – Hogy intézted el? – kérdezte Szilvia.

 – Nem én, a nagyapád – mondta Flóra. – Csak neki áll hatalmában ilyesmi.

 – De hiszen ő szokta levadásztatni azokat, akik kiszöktek. Most elkezdett fordítva működni?

 – Szerencsére.

 – De hát hova menjünk? – nézett nagyot Szilvia.

 – Bárhova is, nekem semmiképp ne mondjátok el! – figyelmeztette őket Flóra. – Szilvi, tudod jól, hogy az apád mindenre képes. Ez a legbiztosabb módja, hogy ő ne tudja meg.

Szilvia kétségbeesett arcot vágott.

 – Anya, gyere velünk te is! Jönnöd kell!

 – Nem. Én ide tartozom. És most menjetek!

Szilvia az anyja nyakába ugrott. Flóra alig tudta lefejteni magáról az ölelő kezeket.

 – Minden jót, kislányom! Kis lányom – ismételte ironikusan, hiszen Szilvi örökölte Szilárd termetét, és egy fejjel magasabb volt az anyjánál. – Te Gergő, vigyázol rá, mint a szemed fényére!

 – Úgy lesz, asszonyom! – ígérte a fiú, és büszkén kihúzta magát.

Kinyitotta Szilvinek a karcsú, sötétkék BMW ajtaját. A lány tétován beszállt, a könnyeitől nem tudott szólni, csak integetett. Flóra bátorítóan mosolygott rá, és visszaintett, ahogy lassan elindultak. A két ügynök odalépett hozzá.

 – A biztonság kedvéért elkísérjük őket a határig – mondta egyikük. – Az akció másik részét csak ezután kezdjük.

 – Jó lenne, ha tíz órára valahogy el tudná csalni a férjét a hegyi házba – folytatta a másik. – Ott feltűnés nélkül elkaphatjuk.

 – Rendben – bólintott Flóra. – Tízkor a hegyi háznál.

Kábán nézte, ahogy azok ketten bevágják magukat a nagy Volgába, és a BMW után erednek.

 

Flóra úgy gondolta, az apja emberei jól feladták neki a leckét. Nem tudta, mennyit tudnak róla, de néha az volt az érzése, őt is képzett ügynöknek gondolják. Csalja el Szilárdot adott időpontban, adott helyre – egyszerűen hangzik, de mégis hogyan? Megmosolyogtatta a gondolat, hogy életében először szakmai tanácsot kér majd az apjától. Azonnal vissza akart menni a kórházba, de rájött, hogy gyorsabb, ha telefonál. Az ügyeletestől azt a hírt kapta, hogy az édesapja sajnos néhány perce meghalt.

Révetegen tette vissza a kagylót. Számított erre, de nem éppen most, mikor szüksége volt rá. Hazaindult, de aztán befordult egy kávéház parkolójába. Úgy érezte, kell egy hely, ahol gondolkozhat egy kicsit. Rendelt egy jó erős kávét, szórakozottan kavargatta a kanállal, és elképzelte a huszonhét évvel korábbi jelenetet, mikor a szülei bementek egy ugyanilyen kávézóba, és ketten ültek egy bögre fekete ital felett, melyet udvariasságból az apja rendelt, de aztán ő valószínűleg csak megkóstolta, milyen a ház specialitása, és odaadta az anyjának, hiszen valójában ő kérte. A pincér a felvett rendelést talán egy alkalmi munkát vállaló, ám nagyon ambiciózus és elragadó modorú fiatal konyhai alkalmazottnak közvetítette, aki esetleg álnevet viselt, de az is lehet, hogy Ignácnak hívták, és a pult mögül már megleste, kinek lesz az ital. A szülei hazafelé tartottak apja szolgálati kocsijával, egy gyönyörű drapp Pobjedával, mikor a méreg hatni kezdett. Még a villámgyors autóval sem sikerült időben segítséget találni.

Flóra tizennégy éves volt akkor, és nem értette, hogy ilyen késő este miért nem értek még haza a szülei. Aztán betámolygott az apja, és Flóra tudta előre, hogy valami szörnyűséget fog közölni vele. Zihált, és folyt róla a verejték, az arcán kidagadtak az erek. Nem bírt állva maradni, le kellett feküdnie. Mikor a lánya kérdezte, mi baja, azt mondta, csak nagyon szomorú, de majd nemsokára jobban lesz. Flóra egész éjjel mellette volt, nagyon félt, hogy őt is elveszíti. De ezúttal az apja igazat mondott, reggelre a teste meggyógyult. Azonban azt, hogy miért hazudott az édesanyja haláláról, még mindig nem értette Flóra teljesen. Az apjának akkor még voltak ideái, ő az egész országot védte a rendszer ellenségeitől, és nagyon sajnálhatta, hogy éppen az ő tevékenysége miatt lett a felesége áldozat. Biztos könnyebb volt úgy tennie mások előtt, mintha senki sem tehetne róla.

A kávé kilöttyent, mert megtelt a csésze. Flóra észre sem vette, hogy hullanak bele a könnyei. Megtörölte a szemét, aztán fölhajtotta a kihűlt italt. Késznek érezte magát arra, hogy szembenézzen Szilárddal.

 

 – Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte a férje, mikor hazaért. – És hol van Szilvi?

Flóra elmondta, hogy az apjánál volt, aki reggel kórházba került.

 – Fel se hívtál, hogy legalább tudjak róla! – csodálkozott Szilárd.

 – Bocsáss meg, elfelejtettem. Nem gondoltam, hogy érdekel, hiszen egy éve nem is beszéltetek, miután…

 – Kirúgott – fejezte be Szilárd.

 – … nem hosszabbította meg a szerződésedet – helyesbített Flóra.

 – És Szilvi?

 – Iskola után ő is eljött meglátogatni, ott maradt még vele.

A férje arca most először gyanakvó lett.

 – Furcsa, hogy ott maradt vele egyedül. Azt hittem, fél tőle.

 – Kórházban fekve nem félelmetes.

 – Nem hiszem el – rázta a fejét Szilárd. – A legerősebb ember, akit ismerek.

 – A halál még nála is erősebb – mondta Flóra, majd kiment a konyhába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Elkezdett összerakni valami vacsorafélét, és remélte, hogy még legalább egy órán át fenn tudja tartani a látszatot, amit felépített.

Evés után Szilárd megint megkérdezte, hol van Szilvia. Még csak kilenc óra volt, de Flóra úgy érezte, nem hazudhat tovább.

 – Messze járhat már. Apám elintézte, hogy a barátjával elhagyhassák az országot.

 – Micsoda?! – ordította Szilárd. – Miféle barátjával, mi? Erről én miért nem tudtam?

Megragadta Flóra karját, és még vagy tíz kérdést kiabált, fröcskölt a nyála az asszony arcába.

 – Hova mentek? Halljam!

 – Azt te sohasem fogod megtudni – felelte Flóra.

Szilárd hirtelen elengedte, és elkezdte feltűrni az ingujjait.

 – Ne légy abban olyan biztos! – sziszegte.

Flóra távolodott néhány lépést az ajtó irányába.

 – Javaslom, hogy ezt a beszélgetést valami nyugodtabb helyen folytassuk – mondta óvatosan. – Csak a szomszédok miatt… hogy megmaradjon a jó hírünk.

Vass Szilárd felnevetett.

 – Hogy ez milyen tipikus tanáros hozzáállás! A jó hírünk! Persze, ne zavarjuk a szomszédokat, tudok is egy megfelelő helyet.

Flóra felvette a kabátját.

 – Menjünk az én kocsimmal, tele van a tank.

 – Ahogy kívánod, drágám – gúnyolódott Szilárd. Látszott rajta, hogy legszívesebben megfojtaná.

 

Az úton Flóra csak remélte, hogy a lakatlan hegyi viskót értette Szilárd a megfelelő hely alatt, de a terve egyébként jól haladt, hiszen a saját kocsija anyósülésén feltűnés nélkül kinyithatta a kesztyűtartót, és kivehette a piros sálat.

 – Mit csinálsz? – kérdezte a férje.

 – Felveszem a sálamat, mert hideg van.

Szilárd vállat vont. Azt már nem látta, hogy a felesége a sálból a kabátzsebébe csúsztat egy revolvert. Hamarosan megérkeztek a hegyi házhoz, és Szilárd belökte az asszonyt a bejáraton. Lementek az éjsötét pincébe, és mire a férfi felkapcsolta a villanyt, Flóra előkapta a fegyvert. Látta a férjén, hogy hirtelen szólni sem tud a döbbenettől. Erre aztán nem számított.

 – A falhoz! – utasította, és nyomatékul kibiztosította a revolvert.

Szilárd engedelmeskedett, helyet cseréltek, most az asszony állt az ajtónál.

 – Ez aztán a meglepetés – nyekeregte Szilárd.

 – Próbálod húzni az időt, mi? – heccelte Flóra, ám valójában ő próbálta húzni az időt.

Szilárd nyelt egyet.

 – Az a Nagy Ernő pisztolya, megismerem.

 – Ő halott, úgyhogy már nincs rá szüksége.

 – Úgy látszik, megszállt téged a szelleme – vigyorgott Szilárd kínjában.

 – Kár lenne tagadni – mondta Flóra.

 – Nem igaz. Ismerlek, te más vagy, mint ő – mondta Szilárd, és ellépett a faltól. – Te jó vagy. Nem tudnál lelőni engem. Igazad van, nagyon jó, hogy Szilvi elment innét, így biztosan boldog lesz. Sajnálom, hogy annyira felhúztam magam, csak hirtelen ért a dolog. Most már minden rendben lesz, csak kérlek, tedd azt le!

 – Elképesztő, milyen tenyérbe mászó a modorod, ha az életed függ tőle – mondta Flóra. – De hiába, ha leteszem a fegyvert, nem élem túl ezt a napot, mert ilyen a természeted. Innen nincs más kiút: vagy te, vagy én.

 – Nem tudnád megtenni – mondta Szilárd, és tett még egy lépést.

Ebben igaza volt, és Flóra rájött, hogy hiába játssza a keményet, ha nem az.

 – Ha közelebb jössz, megöllek! – fenyegette, de a revolvercső remegni kezdett, és ez felbátorította Szilárdot.

 – Képtelen vagy rá, tudom én.

Egyre közeledett, nyújtotta a kezét a fegyverért, és Flóra már azon gondolkodott, kirohan az ajtón, mikor két másik pisztolycső jelent meg mellette. Az ügynökök pontosan érkeztek. Az ő szándékukban Szilárd nem kételkedett, reményét vesztve felemelte a két kezét. Az egyik öltönyös a háta mögé lépett, elővett valami tűben végződő eszközt, és a tarkójába vágta. Szilárd szeme keresztbeállt, aztán elzuhant a padlón.

 – Köszönjük, asszonyom, hogy megvárt minket, és tíz előtt nem lőtte le. Így mi is szórakozhatunk vele egy kicsit – mondta addig a másik ügynök.

 – Mi? – nézett nagyot Flóra.

 – Elvisszük, és nem hozzuk vissza. Megkapja, amit érdemel, és önnek nem lesz vele többet gondja.

 – Köszönöm szépen – mondta Flóra. Képtelen reakció képtelen szavakra egy képtelen helyzetben.

 – Mi köszönjük – mondta az ügynök. – Élmény volt önnel együtt dolgozni.

Felcipelték Szilárdot a lépcsőn, aztán berakták a fekete Volgájuk csomagtartójába, és elhajtottak. Végül is nem lett igazuk, Flórának volt még gondja Szilárddal. Két napra rá azonosítania kellett egy Dunából kifogott holttestet. Nem hatotta meg különösebben, csak fárasztotta, hogy egymás után két temetést is intéznie kell.

 

Két hónappal később Flóra egy áttáncolt estét követően, késő éjjel indult el régi tanítványai fantasztikus lakodalmáról. Zsigulija zajosan vágta a sötétséget, ahogy teljes gázzal hajtott a Balaton felé. A mellette lévő ülésen csodaszép virágcsokor hevert: az volt az érzése, hogy Magdi szándékosan dobta a kezébe menyasszonyi csokrát. Hirtelen ötlet volt, hogy a Neara-dombra menjen, de úgy érezte, végleg le kell zárnia a lezáratlant.

Hajnalodott már, mikor megérkezett. Ott a dombtetőn semmi sem változott a hosszú évek alatt, csak a fák terebélyesedtek, de még mindig csillogott az ágaik közt a Balaton egy darabkája, csalfán hívva a gyanútlan vándort tünékenységével. Flóra letérdelt az éppen kibújt álomzöld fűre, és letette a virágot az Ignác nyughelyét jelző nyoma-sincs földhányásra.

Lassan felállt, körülkémlelt a hajnali csöndben. Azon gondolkozott, vajon feltűnne-e, ha zajt csapna, de arra jutott, elég messze van mindentől, hogy észrevétlen maradjon. Visszasétált a kocsihoz a revolverért. Megnézte, biztosan töltve van-e, hogy ne érjék meglepetések. Tett néhány lépést, aztán megállt, és sokáig a tájat figyelte, mígnem észrevett az égen egy kései hullócsillagot. Lehunyta a szemét, és végiggondolt mindent, ami visszavezette ide, a Neara-dombra. Ernyedten állt, és a fegyver kellemesen nehezedett a kezébe. A tó felől párával telt szél érkezett, újra és újra próbálta felnyitni a szemhéjait. Flóra ezen elmosolyodott.

– Szabad akarok lenni, Ignác, és te lettél az utolsó akadály – suttogta. – Még nem vagy eléggé halott.

Kinyitotta a szemét, felhúzta a pisztoly kakasát, és célra tartott. Érződött a fegyveren, hogy erős férfikézbe szánták, Flóra két ujjal tudta csak meghúzni a ravaszt. Könyörtelen tekintettel a földbe lőtte mind a hat golyót.

Még el sem ült a durranások visszhangja, a virágcafatok is ott lebegtek a füsttel, de ő már indította a kocsit. Lent a parton egy pillanatra megállt, a pisztolyt sálastul a tóba hajította, majd kerekeket csikorgatva indult tovább. Nem késlekedhetett, tervei voltak. Végre megérezte a szabadság ízét, és mindent maga mögött akart hagyni. Örökölt, nem is keveset, és tudta, hogy nagyon jó abban, amit csinál, így szerénységén túllépve elhatározta, hogy iskolát alapít. Ez lett a célja, mert látta, milyen nagyszerű emberek váltak a régi tanítványaiból. A szép gondolatot alig színezte aggodalom; csak az a fontos, hogy a Magdika meg ne tudja, mi történt a menyasszonyi csokrával.

 

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2011-05-25 12:43 Blade

Blade képe

" – Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!" - ennél sokan fel fogják adni...;)

sze, 2011-05-25 15:09 Maggoth

Maggoth képe
4

Hát, én nem adtam fel :) Érdekes egy történet, nem is tudom, hogy juthatott ilyen az eszedbe. Elég jól eltaláltad a hangulatát is, csak azt nem találtam hitelesnek, amikor a csaj felvetette a férjének, hogy menjenek valami nyugodt helyre, hogy zavartalanul kínozhassa, az meg bevette. Ez valahogy picit erőltetettnek tűnt, a vége viszont tetszett, ügyesen elhitetted, hogy most mi fog történni, aztán mégsem az lett :) Csak ez az elcsalós rész nem jött be annyira...

- Maggoth
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

sze, 2011-05-25 17:24 Esvy

Esvy képe

Kedves Blade, igazad van, kicsit sok lett az e-betű, mintha beragadt volna az ujjam a billentyűzetbe. Picit a formázás is elcsúszott, Word-ben még elfértek az e-k egy sorban, és úgy még egész kulturáltan nézett ki. Azt hiszem, jó lesz megritkítanom azt a sort. :)

 

A korlátok is korlátoltak.

sze, 2011-05-25 17:40 Esvy

Esvy képe

Kedves Maggoth, örülök, hogy nagyrészt tetszett a sztori. Az elcsalós rész szerintem is totyog, de jobbat nem tudtam kitalálni. Arra alapoztam, hogy a fickónak nem érdeke otthon tettlegeskedni, mert hát hova tenné a hullát, és emellett elég ostoba ahhoz, hogy azt higgye, valójában ő az, aki irányít, a csaj a hülye, és neki egyszerűen alanyi jogon szerencséje van.

 

A korlátok is korlátoltak.

sze, 2011-05-25 18:35 Obb_régi

3

–„Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!” – hát igen, azonnal felmerült, hogy abba kellene hagyni, de ne legyünk ellensége a formabontásnak, hátha egy jó paródia kerekedik belőle, hisz’ a politikai osztályon vagyunk

„Két feltörekvő fiatalember rohant a hang irányába.” – na itt a második kérdés: szándékos-e a feltörekvő? – mert ugyebár a ranglétrára kell vonatkozzon

„kérdezte mohón az, aki a riadt arcú titkárnőt támasztotta.” – csúnya is meg felesleges az az

„Riválisa végtelennek tűnő pillanatig tartotta az idős úr nyakán az ujjait. Lassan, egyfajta ritmusra bólogatni kezdett, és elmosolyodott – Nem!” – ha rivális, akkor neki is érdeke lenne a főnök halála (de azért a Nem, még ilyen szempontból nézve is sokkal inkább kijelentés)

„– Szia, apa.” - !

„Flóra kivette a ládából a csillogó kartonlapot. Ahogy ránézett, a szája elé kapta a kezét. Hirtelen minden sietségét elfelejtette.

 – Nem hiszem el! A Pistike meg a Magdika!

 – Honnan ismered őket?

 – Az legelső osztályomba jártak – Flóra arca felragyogott. – Még szép, hogy elmegyünk.” – remélem lesz ennek a résznek jelentősége későbbiekben (hát lett, de az édeskevés, ott is le lehett volna rendezni pár szóval, szóval ez is felesleges itt)

„ Az autók körbeállták a padjukat,” – nem hiszem, hogy övék lett volna az a pad

„Azonnal vissza akart menni a kórházba, de tankolnia kellett. A benzinkúton rájött, hogy gyorsabb, ha telefonál. Felhívta a kórházat, de sajnos azt a hírt kapta, hogy az édesapja néhány perce meghalt.” – ilyen felesleges információkkal tömöd a szöveget, miért sajnos a halálának híre a narrátor személyének?

Először is sajnálom, hogy nem paródia, mert így nagyon rossz a kezdés. Nagyon sok a felesleges töltelékrész, kicsit vontatottá teszi. Nagyon gyenge a férj elcsalásának a megoldása, azon dolgozni kellene, meg az elejét átdolgozni, valamint kb. felére csökkenteni a szöveget a feleslegek kiszűrésével.

 

 

 

sze, 2011-05-25 20:13 Esvy

Esvy képe

Kedves Obb! Köszönöm a részletes építő kritikát, sokat lehet belőle tanulni. A felkiáltójelet belejavítom. A hosszabb szakasz, amit idéztél, a trilógia előző része miatt van benne. A történet valóban vontatottnak tűnhet, de ez szándékos, olyan retro, szóval, ha jól ítélem meg, a tempó illik a kor hangulatához.

 

A korlátok is korlátoltak.

sze, 2011-05-25 20:38 Maggoth

Maggoth képe

Akartam is mondani, hogy gyanús, hogy Obb önálló sztoriként olvasta, nem egy retro-kommunista-trilógia középső darabjaként :)

- Maggoth
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

sze, 2011-05-25 22:10 Obb_régi

Sajnos azt tényleg nem tudtam, hogy egy trilógia része, ezért elképzelhető, hogy vannak olyan részek, amik nem feleslegesek. Viszont a példának kiemelt rész:

„Azonnal vissza akart menni a kórházba, de tankolnia kellett. A benzinkúton rájött, hogy gyorsabb, ha telefonál. Felhívta a kórházat, de sajnos azt a hírt kapta, hogy az édesapja néhány perce meghalt.”

Ha megnézzük, még egy több ezer oldalas regényben sem állná meg a helyét, pedig azért azokban vannak néha igen-igen belassult részek.

„Azonnal vissza akart menni a kórházba, de rájött, gyorsabb, ha telefonál. Az ügyeletes közölte, hogy sajnos az édesapja néhány perce meghalt.”  - nem elég, hogy megszabadítottuk pár felesleges infotól, de helyre kerül a sajnos is, mert már nem a narrátor közli, hanem az ügyeletes, és két de és két hogy helyett is csak egy-egy marad

Valami ilyesmire gondoltam, amikor a feleslegek kidobásáról beszéltem

cs, 2011-05-26 10:27 Esvy

Esvy képe

Köszönöm a javaslatot, még megfontolom, aztán igyekszem javítani.

 

A korlátok is korlátoltak.