Dekadencia

A napsugarak aranyló pászmákként tűntek át a fátyolszerű felhőrétegeken, de ahogy mélyült az alkony, a fény lassan bronzszínt öltött, és utoljára még felragyogtatta a völgyben elterülő romokat.

 – Nincs szörnyűbb, mint megmaradni utolsóként – mondta a dombtetőre érkező csuklyás árnyalak.

Szinte már elfeledte, ki ő. Mesala – ismételte sokszor, de a név üresen csengett. – Mesala, a helytartó lánya. Talán az utolsó római Pannóniában. Testőreire gondolt, akik a barbárok támadásakor érte adták életüket. Miért tettetek értem ennyit, ha egyszer nincs tovább?

Lenézett az előtte húzódó völgybe.

Az egykori palota, mely félig a megcsuszamlott földbe süppedt, zátonyra futott hajóra emlékeztette. Az épület mellett meglepően ép földdarab terült el. Sík volt, akár egy tükör, néhol megtépázott bokrok tarkították, és a lány legnagyobb döbbenetére ismerős emberi alakok álltak rajta. Leereszkedett egészen a völgy aljára, hogy eldöntse, hihet-e a szemének. Régóta kereste őket, ám e csalódással terhes időkben mégis óvatosan közelített.

Szürkék voltak és mozdulatlanok, de a napnyugta oly csalfán felmelegítette, kiemelte és elmélyítette a vonásaikat, hogy messziről élőnek tűntnek. Mesala szoborkertbe tévedt, s mikor erre ráeszmélt, gyorsan tovább akart menni, mert e remekműveket egykor római mesterek emelték az istenek tiszteletére. Ha rájuk nézett, emlékeznie kellett, mennyi minden veszett el. Megfordult, lehunyta a szemét, de egy végső, kósza napsugár már a szemébe égette a finoman megmunkált kőalakok képét.

Engedett a fájó kísértésnek, és hátranézett. Feltűnt a szobrok közt egy szárnyas Apolló, aki hívogatón nyújtotta felé a karját, kedvesen incselkedett üres-szürke szemével. A lány elmosolyodott e néma igyekezet láttán, és elindult felé. Úgy gondolta, végül is nem lehet belőle baj, ha köztük és az emlékei közt tölti az éjszakát.

Bement a megsüllyedt palotába, hogy élelmet keressen. Már a kapu repedezett boltíve alatt megcsapta a halál szaga. Amikor az első nagyobb terembe ért, be kellett fognia az orrát. A vetemedett padlóhoz oszló holttestek simultak. A legközelebbi ablakon beeső vörös fénysugár egy jóval frissebb tetem torkán időzött, melyet valami a csigolyákig marcangolt. Mesala az iszonyatos bűztől támolyogva kibotorkált a szabadba.

 – Hát, akkor ma nem vacsorázom – jelentette ki, mintha az étel eddig minden este osztályrészéül jutott volna; ismét be kellett érnie azzal a néhány morzsával, ami megmaradt hajdani nemesi büszkeségéből. – Ave, halál illata!

Kiábrándultan nézett a szobrok felé, és a tekintete megakadt a méltóságteljes Minerván. Jelen pillanatban igen rokonszenvesnek találta, ugyanis moha zöldellt az öreg istennő arcán, mintha ő is undorodna mindattól, ami körülveszi.

Mesala elmosolyodott, és sétára indult. Ahogy az istenek közé lépett, a belőlük áradó magasztosság szinte elszédítette, eddigi vad büszkesége valószerűtlennek tűnt, szertefoszlott. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát, talán úgy, mint az alázatosan térdelő Uránia, aki átszellemült kőarcával az éppen kigyúló csillagokra tekintett.

A szobrok közül kiemelkedett Jupiter és Júnó alakja. Díszes öltözékük redői úgy fodrozódtak, mintha lágy szellő fújná őket, arcukról mindenhatóság adta nyugalom sugárzott. Kezük egymás felé nyúlt, de össze nem érhetett, talán mert ha egyikük a gondos munka ellenére mégis ledőlne, magával rántaná a másikat.

Tőlük jobbra Neptunus tündökölt, a tengeristen hullámzó szakállával, háromágú szigonyával furcsán festett az elszáradt bokrok hátterén. A főisteni pár másik oldalán Mars magasodott teljes fegyverzetben, csapásra emelt karddal; aki elébe állt, úgy érezhette, menten lefejezi. Mesala elcsodálkozott a szobrászok bátorságán és zsenialitásán, mellyel az isteneket megjelenítették.

Úgy érezte, az alkotások az ő nyelvén beszélnek. Muzsika volt lelkének a kétarcú Janus ellentmondásos alakja, a fél szemét lesütő Fortuna, fején csillagszerű koronával és Apolló, akit még sohasem látott szárnyakkal ábrázolva, pedig magától értetődő, hogy a művészet elrepíti az embert a rideg valóságból.

Plútó egészen zavarba ejtette. A mester ragyogó ifjúként formázta meg, finom vonású arca boldogságot, határozatlan rajongást fejezett ki. Szeme valahogy mindenre és mindenkire nézett; az összes többi isten mögött ott állt ő, az alvilág ura. Mesala önkéntelenül odalépett hozzá, és azon tanakodott, vajon miért alkotta a mester a halál istenét ilyen vonzóra, miért csalogatja őt egyre közelebb? Odaállt Plútó elé, vágyakozva megérintette a hideg mészkőtestet. Tudta, hogy egyedül van, senki meg nem láthatja, mégis körbenézett; az istenek hátat fordítottak nekik.

Kísértés fogta el, hogy megízlelje Plútó csókját. Átölelte a szobrot, és ajkát a kőszájra tapasztotta. Érezte a túlvilág hidegét, és vele az örökkévalóság mozdulatlan békéjét, amit nemrég még, ifjúkorának boldog rohanásában el sem tudott képzelni. A szabadság öröme töltötte el, hiszen a jelen káoszában is megtalálta a jót: az egykori tiltások és elvárások értelmüket vesztették, a maga ura lett, akármit megtehetett, nem volt ki előtt szégyenkeznie. Valami jótékony hideg űrbe vetődött, ahol ok és következmény megszűnt létezni.

A bokrok felől hallatszó morgás kizökkentette a gondolatmenetéből. Plútó válla felett kikémlelt az éjszakába. Egy felborzolt szőrű, vicsorgó kutya közelített hozzá. Az állat szeme vérben forgott, szájából minden lépésénél nyálcseppek hullottak. Úgy látszik, senki sem élvezheti sokáig büntetlenül a halál csókját – döbbent rá a lány. Az egykori házi kedvenc most maga volt az engesztelhetetlen harag, mintha saját hanyatlásán keseregve mindent el akarna pusztítani.

Mesala nem félt, csupán bosszúságot érzett. Oly sok küzdelem árán jutott el idáig, és most felbukkan ez a veszett szuka, hogy mindent tönkretegyen. Hátrálni kezdett, az állat pedig gonosz szemét rászegezve követte, és a palota falának egy szegleténél sarokba szorította. A lány rövid tőrt húzott elő az övéből. Az épületben fekvő szétmarcangolt torkú férfira gondolt, és tudta, ő is úgy jár, ha nem elég ügyes.

Meglehetősen nehéz volt a választás: megtehette volna, hogy a kutya fejébe dobja a tőrt, ugyanis ha sikerül, győz egyetlen karcolás nélkül. De ha elvéti, ott áll majd fegyvertelenül, szemben a biztos halállal. Viszont ha közelharcra kerül sor, a kutya könnyen megharaphatja, és a veszettség hosszú kínja vár rá is. Az állat ugrásra készen állt előtte, és minden rezdülését figyelte. Mesala elbizonytalanodva tanácsért fordult az istenek felé.

Apolló és Minerva állt hozzá legközelebb. A költészet istene azt sugallta, engedje szabadjára az érzelmeit, az ösztön mindig megleli a kiutat. A tudás istennője ellenben azt szorgalmazta, az eszére hallgasson, mert csak higgadt elme találhat rá a helyes megoldásra. A lány úgy érezte, széthasad a feje. Na, ebből elég! Inkább a saját módszeremet választom, bármi legyen is az.

Döntött. A szerencsére bízta magát, és nem kockáztatott sokat. Bal kezét csalétekként gyorsan kinyújtotta, a kutya harapásra tátott szájjal felugrott, a lány pedig kifordult az útjából, és közben teljes erőből döfött. Az állat holtan zuhant a földre, a torkába szúrt tőr hegye piros taréjként díszelgett a koponyáján. Mesala megköszönte sikerét az ágak közül kacsintó Fortunának.

A lány elégedett mosolya csak úgy tündökölt a véres munka fölött. Jupiter és Júnó arca elismerően villant a holdfényben. Janusnak tetszett a kontraszt. Mars diadalittasan magasodott a vér láttán, Neptunus dorgálóan tekintett rá, mintha a külső szemlélők tudálékosságával azt mondaná, a szigonyommal többre mentél volna.

Mesala nem sokat törődött velük, hol Apollóra nézett, hol Minervára, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról. Hiába várt volna dicséretet a részükről, hiszen sérthetetlen kőisteni mivoltukban egy lány harca egy veszett kutyával hidegen hagyta őket. Megértés helyett megvetés ült a szemükben, elfojtott felháborodás, amiért a lány nem hallgatott rájuk. A düh könnyei szöktek Mesala szemébe, mikor belekiáltott az éjszakába:

 – Szétszakítatok! Egyikőtöknek sem tudok megfelelni, ha ellentétes dolgokat kértek!

Lekuporodott a földre, lassan kinyújtózott a száraz fűben, és álomba sírta magát.

Reggel arra ébredt, hogy remeg a talaj. Valami nehéz hullott le mellette. Amikor felnézett, látta, hogy alig maradt ép szobor körülötte; Apolló szárnyai letörtek, Minerva elvesztette a fejét. A rengés egyre erősödött, és mindegyikük repedezni kezdett. A büszke kőistenek lassanként darabokra hullottak. A föld is meghasadt, és Mesala rohanni kezdett. Nem maradhatott, ha élni akart. Utoljára Fortuna omlott a lába elé, de szerencsésen átugrotta.

Felszaladt a dombtetőre, és lehasalt a fűbe. Döbbenten figyelte a pusztulást. A palota alatt beomlott a talaj, az épület végleg elsüllyedt. A szobrokból csak szürke kőkupacok maradtak. Sokáig tartott, míg alábbhagyott a rengés, de amikor a föld végre megnyugodott, a lányt büszkeség töltötte el, hogy ezt is túlélte.

Meleg szél fújt a kora tavaszi táj felett, a levegő tele volt várakozással és ígérettel. Mintha a természet azt mondta volna, minden rendben lesz, újraéledek én, csak hagyjatok egy kicsit magamra. Mesala még egyszer végignézett a szobrok maradványain. Sajnálta őket, de elégtételt is érzett. Ami nem hajlik, az törik. Lám, valóban – gúnyolódott magában, aztán ismét útra kelt Délnek, Róma felé. Az a merev, és éppen ezért törékeny gondolat hajtotta, hogy egyszer majd, valahol messze, hozzá hasonlók között új otthonra lel.

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2012-03-27 08:39 Sren

Sren képe

 

Mondanám, hogy ne használj költői elemeket prózában, de elég kiegyensúlyozott a stílusod és a történet jellege is jó ahhoz, hogy az a pár alig észrevehető „oly” és „s” elférjen benne.

„Tekintetébe égett” – ez így nem jól van, elvont fogalmakat húzós dolog fizikai történéssel társítani. Szemébe égett, retinájára égett, az rendben van, de a tekintet túl elvont ilyen szókapcsolathoz.

„Szétszakítatok” – ez elütés lesz, illetve már az is.

„Minerva elveszítette a fejét” – ez így és itt elég goromba; felesleges jópofaság, erőltetettnek hat az amúgy komoly történetben.

A fogalmazás néhol lehetne határozottabb, de egyébként tetszett, jó volt olvasni.  

 

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2012-03-27 20:00 Esvy

Esvy képe

A tekintetet javítottam, köszönöm.

A szétszakítatok dolgában lehet, hogy bennem van a hiba, de nem látom, hol az elütés.

A fej elvesztésével kapcsolatban eszembe jutott egy tanács, amit Stephen King Az írásról c. művében olvastam: "Gyilkoljuk meg a kedveseinket!" - mert attól ugyebár jobb lesz a történetünk. Itt sajnos nem tudom megtenni, ez a goromba félmondat túl közel áll hozzám. :)

Örülök, hogy tetszett.

 

A korlátok is korlátoltak.