Tanárnő, kölcsönadná a kezét?

Tíz éve dolgoztam matematika tanárként. Alsó tagozatosokat tanítottam egy budapesti általános iskolában. Mindig is büszke voltam rá, hogy a diákjaim hamar a bizalmukba fogadtak, és őszintén felnéztek rám. A legnagyobb örömöt azonban az a tény jelentette számomra, hogy egy olyan nehéz tantárgyat, mint a matematika, viszonylag rövid idő alatt sikerült megértetnem valamennyi növendékemmel. Idősebb iskolásaim sűrűn látogattak meg, és számoltak be arról, mennyire hiányzom nekik, hiszen a középiskolai matematika tanáruk a nyomomba sem ér. Azt hiszem, egy pedagógus nem is kívánhat ennél többet.

Tanári pályám egy bizonyos szakaszán kezdtem azt hinni, hogy sosem lesz olyan diák, akivel ne tudnám megértetni, hogy a számolás tulajdonképpen közel sem olyan nehéz, mint hiszi. Ekkor lépett be az életembe Bizánci Ábel. Évismétlőként jött az osztályomba, matematikából buktatták meg. Először nem gondoltam, hogy ez kihívást jelenthet, hiszen számos hasonló múltú diákom  akadt már előtte. Csendes, visszahúzódó fiú volt, ennek ellenére – vagy tán éppen ezért – társai szerették, ahogyan jómagam is. Sosem mondott semmit csak azért, hogy hallassa a saját hangját, nem próbált állandóan a figyelem középpontjába kerülni. Sosem láttam idegesnek, ami nagyon ritka az ő korosztályában. Arcát a nap minden percében körüllengte egyfajta békés aura, szája végében halvány mosoly ült. Még akkor sem dühöngött, mikor kézhez kapta a gyengén sikerült dolgozatait, pedig sajnos számos ilyen esetre sor került. Nem fakadt sírva, nem állt ki makacsul a saját igaza mellett. Szótlanul fogadta az eredményeit, de látszott rajta, hogy legbelül szégyelli őket.

Ábel tanulmányi teljesítményében a legmeglepőbb fordulatokat az a néhány alkalom jelentette, mikor kifejezetten jól sikerült megoldásokat produkált. Hiába kérdeztem tőle, vagy a szüleitől, hogy máskor miért nem képes erre, soha nem kaptam egyértelmű választ. Hamar világossá vált számomra, hogy ha nem akarom visszavetni az egész osztály teljesítményét, külön órákon kell foglalkoznom Ábellel. Megegyeztünk, hogy hetente kétszer bent maradunk délután, és megpróbálunk együtt megoldani néhány példát.

Tél volt, a karácsonyi szünet előtti utolsó különórát tartottuk. Ábel mozdulatlanul állt a tábla előtt, és a felírt feladatot tanulmányozta. Már épp azon voltam, hogy megpróbáljam kis segítséggel rávezetni legalább arra, hogyan kezdjen neki, mikor hirtelen felém fordult, és azt kérdezte:

– Tanárnő, kölcsönadná a kezét?

Válasz gyanánt értetlenül pislogtam. Fogalmam sem volt, mire céloz, de ismertem már annyira , hogy tudjam, sosem beszélne szándékosan butaságokat.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem végül.

Erre ő kinyújtotta mindkét kezét, tenyérrel lefelé.

– Így. Kölcsönadná a kezét?

Zavartan teljesítettem a kérését. Ábel hosszú másodpercekig a saját kezét, utána pedig az enyémet figyelte. Láttam rajta, hogy gondolkozik, ezért nem szóltam semmit. Aztán bizonytalanul megfogta a krétát, megint megnézte a kezemet, és felírt valamit a táblára. A megoldása helyes volt.

– Ábel, hiszen ez tökéletes!

Szerény mosoly volt a válasza.

– Akkor mehetek, tanárnő?

– Várj még egy kicsit! Hogy jöttél rá? Ugyanilyen feladatok voltak a legutóbbi dolgozatban is. Hogyhogy akkor nem sikerült, és most igen?

Ő gondolkozott egy kicsit, majd egyenesen a szemembe nézett, és azt felelte:

– Nincs semmi bajom az ilyen feladatokkal. Csak hidegben nehezen mennek.

Hónapokon keresztül töprengtem rajta, mire is gondolhatott. Néhányszor megkérdeztem tőle, de látva, hogy nem szeretne beszélni róla, nem erőltettem. Ábel teljesítménye ezt követően is gyenge maradt. Néha arra gondoltam, felesleges nagy jelentőséget tulajdonítanom annak a bizonyos délutánnak, mégsem voltam képes kiverni a fejemből.

Nyáron, nem sokkal az évzáró előtt az egyik órán felírtam néhány feladatot a táblára, és arra kértem a gyerekeket, jelentkezzen, aki úgy érzi, meg tudja csinálni az egyiket. Nagy megdöbbenésemre Ábel keze is magasba lendült. Ez korábban egyszer sem fordult elő. Kihívtam a táblához, a kezébe adtam a krétát, és figyeltem. Akárcsak azon a délutánon, hosszú ideig mozdulatlanul állt a tábla előtt, majd lassan lehajtotta a fejét. Először szomorúan arra gondoltam, feladja, aztán észrevettem, hogy mozog a szája.

Számolt.

A lábujjait számolta nyitott szandálján keresztül.

 

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2011-09-30 11:26 Blade

Blade képe

Jó a pojén!

p, 2011-09-30 11:37 Dana

Dana képe
5

Nekem tetszett :-).

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2011-09-30 12:44 Félix (nem ellenőrzött)

Köszönöm szépen! :-)

p, 2011-09-30 13:41 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Ez aranyos volt. :)

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

p, 2011-09-30 14:12 Roah

Roah képe

Pont az szerettem volna írni, amit Süti felettem.

Aranyos lett. :))

 

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2011-09-30 14:45 Félix (nem ellenőrzött)

Köszönöm mindkettőtöknek! :-)

v, 2011-10-02 17:44 lehel

lehel képe

Csak egy tipp:

"és felírt valamit a táblára. A megoldása helyes volt.

– Ábel, hiszen ez tökéletes!"

Itt lehetne így:

... és felírta a megoldást a táblára.

- Ábel, hiszen ez tökéletes!

Egy kicsit zavarónak találtam, hogy csak a végén derül ki, hogy egy mezítlábas kisfiúról van szó. A tanárnak korábban is látnia kellett volna ezt, főleg akkor, ha egy öt csillagos pedagógus. Ezzel megkérdőjelezem a tanárt. Az olvasó miért csak a végén kapja meg az információt? Csak azért, hogy ledöbbenjen? Gyakran találkoztam már ilyennel, én nem szeretem, mert úgy érzem, hogy olcsón akarják kiváltani az olvasó elismerését. Ez csak az én véleményem, nem tudom, hogy mennyire általános érvényű.

Mellesleg jó volt.

h, 2011-10-03 18:20 Mickey Long

Mickey Long képe

 Nagyon jó, kellemes olvasmány. Viszont innen :" Ábel hosszú másodpercekig a saját kezét, utána pedig az enyémet figyelte. Láttam rajta, hogy gondolkozik, ezért nem szóltam semmit" már lehet tudni a poént. Pedig csak a felénél jártam a novinak. :( Jó lett volna a csattanó... ha az a novi végén üt: " A lábujjait számolta nyitott szandálján keresztül." 

Sőt, ha a jelzett részt kivesszük, egy pici átírással, akkor csak a végén esne le a tantusz.

----------------------------------------------------------------------------

Ifjú Titán

"A valóság az, amit a tudatod azzá tesz." (Morpheus)