A szerb kapcsolat - 2.rész (2/8)

2.

 Mindig büszke voltam arra, hogy szerb vagyok. Bár megtehettem volna, hogy családommal együtt elbújok valahol külföldön és ott várom ki a harcok végét, mégse tettem.

A háború kezdetekor jelentkeztem a seregbe, és emlékszem a sorozótiszt döbbent arcára, amikor felismert. Idegesen forgatta az igazolványomat, majd telefonálni kezdett, és hamarosan megjelent egy magas rangú tiszt. Ratko Mladić őrnagyként mutatkozott be, és felhívott az irodájába beszélgetni. Elmondta, hogy roppant büszkék arra, hogy ilyen honfitársuk van, de miért nem ott teszem magam hasznossá, ahol valóban tudnék segíteni Szerbiának? Ha érdekel, akkor estére találkozót szerveznek az üzletembereknek, akikben túlbuzog a hazafiasság, és terített asztal mellett megvitathatjuk a dolgot. Bevallom, megkönnyebbültem. Akkor tudatosult bennem, hogy nem kell meghalnom az országunkért, hogy tenni is tudjak valamit. Belementem a dologba.

Ott volt mindenki, aki számított. Olyan is, akivel legutoljára a bécsi Operabálon találkoztam és köszönésen kívül nem váltottunk szót: a vacsorán mégis mint régi ismerősök borultunk egymás nyakába. Nem mondok neveket; lehet, ma már ők is szégyellik az egészet.

A vezetés tudta, hogy lesznek áldozatok: mind emberi, mind anyagi téren. Ők az előbbit próbálták mérsékelni, ránk a pénzügyi fronton volt szükségük. Nem a személyes vagyonunkat akarták: külföldi kapcsolatainkat akarták bevonni egy új Szerbia építésébe. Biztosak voltak a győzelemben, és hamarosan azt is megértettük, hogy miért.

– Jugoszlávia nincs többé! – kezdte Mladić. – A horvátok és a szlovének is kikiáltották a függetlenségüket. Azt mondják, hogy eddig a szerbek vitték el azt a pénzt, amit ők termeltek, és hogy nélkülünk majd erősebbek lesznek. Azt mondják, hogy önállóan többre fogják vinni, és ehhez mi nem kellünk. Tudman azt merte mondani, hogy szekerük gyorsabban fog gurulni, ha ledobják a potyautasokat. Tévednek! Az elcsatolt területen élő szerb testvéreink fegyvert fogtak és most ránk várnak. Ránk várnak, hogy megmutassuk, kik a szekér igazi gazdái. Nem a horvátok, vagy a szlovének. Nem! Mi vagyunk azok! – üvöltötte. – Mi, szerbek!

Leolvadt rólunk a civilizáció máza. Ökölbe szorított kezek emelkedtek a magasba, és úgy csörögtek rajtuk a drága svájci órák, mint meglazult bilincsek. Ordítottunk és halált kiáltottunk mindenkire, aki nem szerb.

Hagyták, hogy kitomboljuk magunkat, majd elmondták, hogy mi mivel tudjuk Szerbia felépülését segíteni. Részletezték, hogy a szerb hadsereg bevonulását tisztogatás fogja követni, elűzik majd házaikból az idegeneket, és helyükre hazafiakat fognak költöztetni. Lesznek gyárak és üzemek, meg bérházak, és ezeket a hadsereg már most el kívánja adni. Lesznek autópályák és hidak, amik meg fognak semmisülni, ezek helyére újakat kell majd építeni. Megbízható külföldi befektetőket keresnek, és a mi, mármint a szerb üzletemberek ajánlása lesz a záloga az ő sikereiknek is.

Azt mondták, hogy egy éven belül újra egységes lesz Jugoszlávia, de Szerbiának fogják majd hívni. Az ENSZ hónapokon belül be fogja vezetni az embargót, és ez nekünk fog kedvezni, mert az összes fegyver a mi kezünkben lesz. A szlovének két héten belül feladják majd magukat, de a horvátok és a bosnyákok sem fogják tovább húzni fél évnél. Egy éven belül új országunk lesz, és ők tudni szeretnék, hogy kik azok, akik ott lesznek majd, amikor felvágják az ünnepi tortát.

Mondanom sem kell: a szeletek nagyon gyorsan elfogytak.