Az Álomfaragó

– Várj egy percet! – mondta idegesen Daniel.
– Mire? – felelt Aaron a csengő felett tartva ujját. – Nem tökölhetünk tovább! Már így is késésben vagyunk!
– Csak valami eszembe jutott! – Daniel visszavett hangjából, amit már amúgy is nehezen lehetett hallani a benti buli lármájától. – Úgy értem, ti mind jogászhallgatók vagytok, én meg csak egy nyamvadt bölcsész. Ez elég... égő.
– Jaj, ugyan már! Mi mind könyvmolyok vagyunk, és ez a lényeg. Nem fognak nagyon lenézni téged... remélhetőleg.
Aaron megint megkísérelte megnyomni a csengőt, de barátja újfent félbeszakította.
– Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy én egy...
– Te egy mi vagy?
– Nem tudom, valami kevésbé gyík dolog. Valami politológus, vagy zenész...
– Szart se tudsz a politikáról, és nem is játszol semmilyen hangszeren – sóhajtott Aaron fáradtan. – De a művészeteket bírod, nem? Miért nem mondjuk azt, hogy szobrász vagy?
– Hát, – motyogott zavartan Daniel.
– Ez lesz. Te mostantól szobrász vagy. Üdv a jogászok buliján, Michelangelo! – Aaron berekesztette a beszélgetést, és megnyomta a gombot.
*
Daniel soha nem érezte magát annyira idegennek, mint azon az éjjelen. Aaron jogász csoporttársait sznobnak, hiúnak, narcisztikusnak találta, és némelyikük – amire az ember nem számítana jövendő ügyvédek esetében – kimondottan ostobán érvelt, ha vitára került sor. Dacára annak, hogy még két tucat másik ember is jelen volt abban a lakásban, igazán magányosnak érezte magát.
Amíg nem találkozott Hope-al. Amikor először látta őt, ahogy két sráccal beszélgetett, csak annyi tűnt fel neki, hogy kimondottan bájos arca és alakja van. Később kiszűrte a hangját a zajból, és kifejezetten különlegesnek találta: egyszerre volt felnőttesen búgó és nőiesen csilingelő. Azon kapta magát egy idő után, hogy legtöbbször képtelen arra összpontosítani, amit a lány mond. Ahogy egyre több időt töltött a társaságában, elkezdtek szemet szúrni neki a finomabb részletek: ragyogó szeme intelligenciát és nyitottságot tükrözött, mozdulatai finomságot sugároztak, és kedves nevetése mindig arra sarkallta Danielt is, hogy vele nevessen. Hope az őt körülvevő unalmas fiatalok tökéletes ellentéte volt.
Daniel hirtelen izgatottsága, amit Hope váltott ki, lassan alább hagyott, ahogy a fiú észrevette, hogy a lány nem igazán érdeklődik iránta. Több kísérletet tett arra, hogy lopva csatlakozzon a társalgásokhoz, amikben ő is részt vett, és a lány néha bájos kuncogásával jutalmazta poénos megjegyzéseit, de sosem tudta hosszabb időre magára vonni a figyelmét. Lekötötték a jól ismert csoporttársai, és Daniel ezért nem tudta hibáztatni, de ettől függetlenül hanyagolva érezte magát.
A hatodik meddő kapcsolatfelvételi kísérlet után csalódottan öntött magának egy jó adag vodka narancsot, majd az erkélyre vonult vele. Ott találta Aaront, amint egy márkás fekete cigarettával etette tüdejét.
– Hogy tetszik eddig? – kérdezte vigyorogva Danielt. – Tiszteletbeli jogásszá avattak már?
– Nem igazán – sóhajtott Daniel. – Ezek a srácok egészen másként vannak összerakva... mármint amelyikük még nem csapta szét magát.
– De a csajok bejönnek, nem? – kacsintott Aaron. – Észrevettem ám, ahogy Hope-ot időnként tovább sasolod, mint az úriemberhez illik.
Daniel örült, hogy az elpirulása nem látszik a halvány holdfényben, és magabiztosat kortyolt italából.
– Hát – mondta –, nem csúnya éppen, ezt meg kell adni neki.
– Ezt én is így gondolom. Ne aggódj, egy seregnyi srác érez ugyanígy! Ő az egyik legnépszerűbb csaj az osztályban.
– Valóban? – kérdezte Daniel némi keserűséggel a gyomrában.
– Úgy ám! – Aaron sárkányként eregette a füstfelhőt. – De ugyanakkor elég magas elvárásai vannak a lánynak. Ezer évente egyszer megy el egy sráccal, és ha össze is jön valami, az nem tart sokáig köztük.
– Nos, én azt mondom, nagyobb dicsőség van egy nehezebb feladat teljesítésében.
Nyílt a franciaablak, és egy harmadik fél csatlakozott a társasághoz: Daniel nagy meghökkenésére Hope volt az, ki közvetlenül mellé könyökölt az erkélyre és rágyújtott egy cigarettára. Aaron elnyomta a sajátját és bement, Danielre kacsintva menet közben.
A fiú váratlanul kettesben maradt Hope-al, aminek hatására eszébe jutott, hogy nincs mit mondania neki. Miután Hope cigarettája először felizzott vöröses fényével, Danielhez fordult szívet szaporáztató mosolyával.
– Hallottam a többiektől, hogy szobrásznak tanulsz – mondta váratlanul.
– Igen, így van – nyögte a fiú bizonytalanul. – Ez nem olyan hasznos, mint a jog, de talán...
– Jaj, ugyan már! Én azért tanulok jogot, mert a szüleim erre késztettek. Nincs még olyan unalmas dolog a világon, mint az egész könyvtárak arról teleírva, hogy hánymillióképpen vétkezhet az ember a társadalom ellen. És miért magolom be őket? Hogy utána abból éljek, hogy olyan fickókat mentek meg a börtöntől, akik még az akasztófát is simán megérdemelnék.
Füstjelet küldött a sötét éjszakába, majd Danielhez fordult.
– De te művészetet alkotsz! Létrehozol valami újat, valami szépet. Gazdagabb hellyé varázsolod a világot.
– Hát, nem ezt mondanád, ha látnád néhány művemet – nevetett Daniel.
– Igazán irigy vagyok rád – folytatta Hope. – És nem csak rád, a modelljeidre is.
– A modelljeimre? – A fiú nehezen tudta leplezni zavarát. – Nincs miért irigynek lenni olyan emberekre, akiknek órákon át mozdulatlanul kell állniuk néhány szobornak csúfolt halvány kísérlet kedvéért.
– Nem tudom – vont vállat Hope. – Igazán csodálatos lehet, amikor egy gyönyörű szoborban örökítenek meg téged.
Daniel nem tudta, mit mondjon. Hope elnyomta cigarettáját, majd a fiúra mosolygott.
– Azt hiszem, bemegyek. Neked is ugyanezt javaslom, amennyiben nem akarsz megfagyni. Elég nehéz lenne márványt faragni lefagyott kezekkel!
Megsimogatta a fiú vállát, aztán eltűnt a benti sokaságban. Daniel néma hallgatással töltötte a buli hátralévő részét azt tettetve, hogy figyel Aaronra és a többiekre. De belül a gondolatai egészen más körül forogtak.
*
Első lépésként vázlatot kellett készíteni gyurmából. A húga színes gyurmáját kérte kölcsön a célra, de túl durvának találta, így fel kellett áldoznia a havi ösztöndíja negyedét, hogy profi anyagot vehessen. Csalódottan tapasztalta, hogy ezzel a finomabb típusú gyurmával sem bizonyult sokkal tehetségesebbnek. Újra és újra nekiállt, és azzal tartotta magában a lelket, hogy elképzelte, milyen boldog lesz a lány, ha saját szobrot kap. Tizenhét próbálkozás kellett, hogy Hope arcáról olyan változatot készítsen, ami legalább kicsit emlékeztet rá. Ekkor úgy döntött, hogy hagyja pihenni ezt az arc dolgot egy darabig, és egy rövid időre inkább a testtel foglalkozott. Még nehezebbnek bizonyult a lány vonalait megfelelően megalkotni, különös tekintettel a végtagokra. Egy széttárt karú pózra gondolt először, de egy sornyi elbukott kísérlet után, amelyben megpróbálta a szobor karjait megfelelő szögben megtartani, inkább a vigyázban álló ábrázolás mellett döntött. Kihegyezett fogpiszkálókkal kellett az ujjait egyenként kivájni. Másfél hónapba került, mire végül egy olyan gyurmafigurát alkotott, ami valamelyest hasonlított Hope-ra.
Daniel könnyedén kölcsön tudott venni nagyapja műhelyéből egy kalapácsot és egy vésőt, de gondjai akadtak a kővel. Először márványra gondolt, de ahogy az interneten utánanézett az árának, rá kellett jönnie, hogy ezt az anyagot nem az ő pénztárcájának találták ki. Hope amúgy sem mondta, hogy márványszobrot szeretne magáról, csak hogy szép legyen. Így hát a fiú olcsóbb alapanyag után nézett, és arra jutott, hogy a mészkő a legkedvezőbb megoldás. Két hét keresgélés után sikerült szerezni egy köbméternyi nagyságú darabot az egyik elhagyatott focistadion romjainál.
El sem tudta képzelni, hogy ilyen nehéz lehet a mészkő faragása. Már akkor verejtékben úszott, mikor az első kis darabot sikerült letörnie a kőből. Négyszer rácsapott a kezére, mire sikerült kifaragnia a fej formáját. De milyen fej volt az! Egy durva, szögletes golyóbis, ami egyáltalán nem hasonlított Hope finom arcára. Csak miután már elkezdte faragni a nyakat jött rá, hogy elfelejtett a fejen elég anyagot hagyni a fülnek meg az orrnak. Dühödten hajította el a vésőt és törte a mészkövet apró darabokra a kalapáccsal. Lihegve állt műve maradványai között, majd feltakarította a rendetlenséget, és elkezdett azon morfondírozni, honnan fog másik darab mészkövet szerezni.
*
Fél év és négy elrontott próbálkozás után minden megtakarított pénzét egy szobrász tanfolyamra költötte. Élete zsúfoltabbá vált, mivel egy étteremben kezdett dolgozni, hogy megélhetését és szobrászkodását egyaránt fedezze. Ennek ellenére még mindig úgy érezte, megéri, hiszen könnyebben haladt előre a szobrászkurzuson, mint a többi társa. Egy idő után már tudott kerek felületet faragni, megtanulta az emberi test anatómiáját – bár az ő modelljük sehol sem volt Hope-hoz képest –, és elkezdett olyan kis részletekre figyelni, mint a ráncok vagy a körmök.
Eljött a nyár, és Danielnek végre lett elég ideje, hogy Hope szobrával is foglalkozzon. Már majdnem végzett a fejrésszel – ezúttal igazi, kocka alakú mészkőtömböt vásárolt egy üzletből –, mikor Aaron hívta, hogy igyanak meg valamit. Így hát leültek a törzshelyük teraszára, és két verejtékező, hideg sörösüveg társaságában nekiálltak beszélgetni. Aaron egyszer csak cigarettára gyújtott és Danielre vigyorodott.
– És még nem is meséltem az elmúlt hónapjaim legjobb részét – mondta. – Találd ki, kivel feküdtem le nemrég?
– Na, kivel? – kérdezett vissza Daniel.
– Hát a mi drága aranyos Hope-unkkal! – kacsintott Aaron.
– Nem mondod! – mondta Daniel rövid szünet után.
– De bizony! Abban a borzasztó diszkóban, a Hádészban találkoztunk két hete. Megittunk pár italt, táncoltunk is kicsit, és aztán sutty... zöld volt az út a hálószobájába. – Aaron elégedett arccal rázta a fejét. – Öregem, el nem tudnád képzelni, mit tud az a csaj az ágyban! Bármelyik álmodat felülmúlja!
– Szóval ti most... egy pár vagytok? – kérdezte Daniel.
– Ó, dehogyis! Barátnőként nem igazán kedvelném. Nem, csak egy kicsit szórakoztunk. De sikerült bejutnom a sok lakatra zárt bugyiba, és ez az életem egyik legnagyobb sikerélménye.
Daniel mérgesen szorongatta a sörét egy darabig, továbbra is leplezve féltékenységét. Aztán idővel megenyhült.
„Megkaptad őt egy éjszakára a személyes varázsoddal?” gondolta. „Én egy életre megkapom majd a szobrommal!”
*
Az évek múltak, és Daniel élete sok változáson ment keresztül. Elvégezte a bölcsész szakot, és kapcsolattartó ügyintéző lett egy utazási irodánál. Körülbelül egy tucatszor találkozott Hope-al az utcán, de mindketten folyton rohantak, épp csak köszönni volt idejük egymásnak. Még ezek a ritka alkalmak is megszűntek nem sokkal a lediplomázása után, és ennek okát Aarontól tudta meg: Hope válóperes bíró lett az ország másik felében. Daniel sajnálta, hogy sokáig nem láthatja a szeretett arcot, de megkönnyebbült a tudatra, hogy tudja, merre jár, és ha eljön az idő, meg fogja tudni találni.
Harminc éves korában feleségül vette az egyik irodai kollégáját, és két fiuk született: Holden és ifjabb Daniel. A férfi állt elő az ötlettel, hogy Holdennek nevezzék el az első fiukat: azt mondta a feleségének, hogy Salinger Zabhegyezője iránt érzett rajongásából, Holden Caulfield után szeretné elnevezni a fiát. Valójában azért ezt a nevet adta neki, mert hasonlított Hope nevére.
Az egyetlen dolog, ami változatlanul jelen volt az életében a hosszú évek alatt, az a szobrászkodás volt. Daniel továbbra is minden szabadidejében egyik követ faragta a másik után, megpróbálva hőn szeretett Hope-ja szilárd megtestesülését megalkotni. Nem sokkal az első fia megszületése után történt, hogy végre sikerült befejeznie egy szobrot, ami egyértelműen Hope-ot ábrázolta. A felesége egyszer lement a pincébe, és meglátta a frissen befejezett művet.
– Atyaég, Daniel! – hökkent meg. – Ez fantasztikus! Te egy született tehetség vagy! Ezt ki kellene tennünk a kertbe, és a szomszédok meg a járókelők megpukkadnának az irigységtől!
De Daniel nem engedte közszemlére tenni a szobrot. Minél hosszabban vizsgálta művét, annál több hibát fedezett fel benne: túl nagy szemei voltak, túl ormótlan végtagjai, és kissé húsosnak is tűnt. Ezt a szobrot is betette többi sikertelen kísérlete közé, ami Hope kőből való kifaragására irányult.
*
A felesége csodálta Daniel rendkívüli szobrász tehetségét, és tiltása ellenére gyakran mutogatta a pincében lévő alkotásait barátoknak és rokonoknak, akiket szintén lenyűgözött. A kisebbik fiát annyira izgatta apja művészete, hogy kérte szüleit, hogy őt is írassák be művészeti iskolába. Idősebbik fia, Holden – bár nem mutatott különösebb affinitást a művészetek iránt – örökölte apja szorgalmát és elhivatottságát, és gimnáziumi tanárai is javasolták a szülőknek, hogy küldjék egyetemre építészetet tanulni.
Daniel lassanként haladt felfelé a munkahelyi szamárlétrán, ahol az ügynökség vezeti székéig jutott. A cég tervezte, hogy kiküldi őt külföldre az anyavállalathoz, de ő nemet mondott: úgy gondolta, hogy már így is túl sok időt vesz el a munkája a szobrászattól, és az anyagokat sem tudná olyan messzire szállítani.
Egy napon, mikor épp Hope jobb karjának huszonhetedik változatát faragta, telefonhívást kapott egy ismeretlen számról. Egy ügyvéd volt, aki elmondta neki, hogy Norton bácsikája – akivel Daniel körülbelül ötször találkozott egész életében – sajnos elhunyt, és egy kisebb összeget hagyott rá. Nem volt egy nagy vagyon, de Daniel megörült a váratlan bevételnek. Miután letette a telefont, tudatosult benne, hogy Holden így már arra az egyetemre mehet, amelyikre csak akar. Az általa alig ismert nagybátyja az élete egyik nagy problémáját oldotta meg.
Ekkor bámulni kezdett: csak nézte egyre a szürke mészkövet, amit éppen faragott. Ahogy bámulta, rádöbbent, hogy ez az anyag méltatlan Hope tiszta szépségéhez. Ő nem csak egy színtelen kődarab. Ő egy csoda. És az ember nem tud csodát formálni az átlagosból.
Daniel felesége és gyermekei soha nem tudták meg, hogy a férfi hirtelen örökséghez jutott. Csupán furcsállták, hogy Daniel honnan szedte azt a hatalmas tömb fehér márványt.
*
Miután Aaron fülébe jutott Daniel válásának híre, sürgősnek találta, hogy elmenjen megvigasztalni régi barátját. Mikor a férfi ajtót nyitott, különösnek találta a látványt. Fáradtnak és megterheltnek tűnt, de a legkevésbé sem boldogtalannak. Olyan életvidámsággal köszöntötte Aaront, amilyet még sosem látott tőle. Szokatlan volt, de mintha a családja távozása megkönnyebbüléssel töltötte volna el Danielt.
A két barát sokféle témát érintett Aaron közelgő ügyvédi nyugdíjaztatásától a második lánya esküvőjén keresztül a huszonhét év dohányzás utáni leszokásáig. Egy idő után Aaron nem tudta megállni, hogy ne ellenőrizze a pletykák valóságtartalmát.
– Mondd csak, öreg barátom – kérdezte Danieltől. – Igaz, hogy szobrász lettél?
Daniel arca elkomorodott.
– Foglalkozás szerint még mindig egy ügynökség főnöke vagyok – mondta csendesen. – Nem vagyok valódi szobrász; ez csak amolyan hobbi.
– Öregem, ezt nem hiszem el! – nevetett Aaron. – Emlékszel arra a házibulira az egyetemen? Azt javasoltam neked, hogy add ki magad szobrásznak, hogy ne tűnjél egy gyík bölcsésznek.
– Igen, így volt.
– Akkor csak viccből mondtam. És lássatok csodát: a poénom valóra vált! – Közelebb hajolt Danielhez. – Megnézhetem a szobraidat?
– Aha, persze – mondta Daniel némi habozás után.
A pincébe vezette őt. Aaron nem hitt a szemének: a tágas helyiség telis-tele volt szobrokkal, mindegyikük egy széttárt karú, fiatal lányt ábrázolt. A művészi fejlődést kiválóan meg lehetett figyelni rajtuk.
– Azt a mindenit! – nevetett csodálkozva Aaron. – Ez hihetetlen! Te tényleg egy Michelangelo vagy!
– Mit mondjak – vont vállat Daniel. – Volt időm rá.
– Tudod mit? – kérdezte Aaron az egyik újabb szobor előtt állva. – Tisztára úgy néznek ki, mint Hope. Tudod, az a csoporttársam az egyetemről...
Aaron meglepve pillantott Danielre.
– Öreg, te Hope-ról készítesz szobrokat!
Nem volt értelme tagadni.
– Hát, legalábbis próbálok – mondta halkan Daniel. – Már egy ideje egy új változatán dolgozom, ezúttal márványból. Remélhetőleg ezt már sikerül olyanra alkotnom, hogy meg tudjam mutatni neki is az eredményt.
Aaron mosolya lelohadt arcáról.
– Megmutatni neki? – kérdezte bizonytalanul. – Te... te nem tudsz róla?
– Miről nem tudok?
– Hát hogy ő már három éve meghalt.
Daniel némán állt egy ideig, de arcvonásai nem változtak.
– Meghalt? – kérdezte nyugodtan.
– Igen, barátom. Tüdőrákja volt. A férje ott volt nemrég a csoporttalálkozónkon, én is tőle tudom.
Daniel nem szólt, csak leült a sámlijára. Aaron a padlót bámulta, és nem tudta, mit mondjon.
– Akkor ezek szerint már soha nem fogja látni, hogy szobrot faragtam róla – mondta Daniel.
– Nem. – Aaron csak ennyit tudott mondani.
– Akkor ez az egész értelmetlen most már. – Daniel felállt a székből. – De legalább neked tetszettek a szobraim.
Képtelen volt aludni aznap éjjel. Egyfajta ürességet érzett a mellkasában, a fejében, az egész személyében. Egy halott nő szobrát faragta hosszú évtizedeken keresztül. Ezek a szobrok örökké élnek majd, de ő maga nem fog. Nincs már többé kinek szobrokat faragni.
Azon kapta magát, hogy felkel az ágyából, kábultan lesétál a pincébe, és faragni kezd, ahogy még sohasem faragott. Nem akarta ezt csinálni, de érezte, hogy egyszerűen képtelen abbahagyni.
*
–...és itt láthatjuk Daniel Ayden egyetlen befejezett szobrát, amiről tudomásunk van: a Modern Idők Istennőjét. Ezt a művet a művész mindössze néhány nappal a rejtélyes halála előtt fejezte be, és az egyik jóbarátja szolgáltatta múzeumunk rendelkezésére. Bár nem olyan ismert, mint kiállításunk legtöbb művésze, sok elemző egyetért abban, hogy ha tovább élt volna, lehetséges, hogy ő lett volna korunk egyik legmeghatározóbb szobrásza.
És most térjünk át a következő alkotásra...

4.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2017-04-03 09:13 Blade

Blade képe

Tetszetős! Fordulatos és nem terjengős.

"– Hát, – Daniel zavartan motyogott." - Ez mi.

v, 2017-04-09 11:43 Forsaken

Forsaken képe

Köszönöm szépen a kikerülést!

-----------------------------
"Az életelvem:
Nem beszélni magamról,
Még magammal se."

h, 2017-04-03 19:40 Roah

Roah képe

Nahát, "mit fútt be a szél az ajtón?"* :)))

Te, figyelj már, szerintem fejlődtél.
Mintha...nem is tudom, mintha nem a szerencsére bíztad volna a történet megírását.
Sehol egy túltolt külső - zöld szem, vuoááá :D pacsi! ;) -, leírás, köldökszösz, meg ilyenek, nem tévedtek el az infok, nem csapongott semerre - hol a Nokia, he? :D hát hol van? :D szekönd pacsi! ;) -, Samsung sincs, hűha ;) , a cselekmény, dagály egy szál se - dugó volt a parton? -, szép szorgosan haladt minden ából-bébe, és még csak hepiendig sincs?

Két észrevételem lenne; az emoció és a hangulat számomra sekélyes, úgy fogalmazom, hogy kissé felülnézetből ábrázoltad, vagyis a magam részéről keveselltem. Vagy húztál belőle? Hogy ne legyen túltolt és ne érjen el a novella Rio de Janeiroig?

Ha szeretnél vérfürdőt - vicceltem! :D -, na még egyszer, Karcoshoz méltóan is: ha gondolod, belemászhatok még, hm?

"Szokatlan volt, de mintha úgy tűnt volna, hogy a családja távozása megkönnyebbüléssel töltötte volna el Danielt."

Mondjuk ilyen mondatokat nem kímélnék meg. :D (Nem, nem úgy tekintek a voltozásra, mint a kolerára, és nem, nem úházok fel úgy a látványától, mintha nyílt-törésre pillantanék, sőt, kellenek néha, na de ennyi...? ;)

"Ő nem csak egy színtelen kődarab. Ő egy csoda."

Jó buli a nyomatékosítás és ízlés is, meg minden - de ennek a mondatnak is adnék. :D

És ez random munka, látok mást is, csak nem akarok macsétával hadonászni, kapásból.

"Hope válóperes bíró lett az ország másik felében."

Csak érdekességnek szánom. :)))
Házassági Bontó peres (HB-peres), vagyis nem váló, hanem bontónak hívják, bontópernek. Ezen belül 'P', vagyis Polgári, és hogy még csavarjak egyet rajta, van még Családjog, Vagyon és Lakás Csoport, Jogellenes, Peren Kívüli, meg ilyen marhaságok. :D sok minden tartozik még az Igazságügyi Minisztérium bugyraiba. ;)
Szóval ügyvédek, aztán fogik - fogalmazók, csak a bíróságon minden annyira hosszú, hogy mindent rövidítünk :D nyesünk, orrba-szájba :D -, aztán fél-bíra, instruktorral, aztán ha Isten is úgy akarja, bíróvá válik. :))) (és még van más lehetőség is, ha az ember bíra szeretne lenni.)

Egyébként tetszett! ;)

A dalt nem úszod meg. :D
Hogy miért pont ezt? Hát mert...igen, nincs hepiendig, de mégis...azt hiszem, keveseknek adatik meg, ami a karakterrel történt.

https://www.youtube.com/watch?v=VkAVfsw5xSQ

*Vissza a jövőbe/ part III.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2017-04-09 12:29 Forsaken

Forsaken képe

Köszönöm szépen a hozzászólást!
A dagállyal és a hepienddel kapcsolatos megjegyzést nem értem. Mármint az előbbivel kapcsolatban, hogy mit értesz dagály alatt, az utóbbival meg azt, hogy mikor láttál Te tőlem hepiende. Csak mert én most végignéztem az ide feltöltött írásaimat, és azok között, amiknek van egzakt cselekménye (tehát Gondolatok egy pár női mellről, A modern politika, az Ismeretlen hívás, A huszonegyedik század mesemondói és World of Karcolat kizárva) és komolyan lehet őket venni (tehát a Half-life és a Warcraft szintén kizárva), azok közül egyedül a Busztöröttre mondanám, hogy valamelyes pozitív vége van, de azért annál is jegyezzük meg, hogy egy halálos buszbalesetről szól. Én soha nem voltam híres a túl "hepi" "endingekről".
"Ő nem csak egy színtelen kődarab. Ő egy csoda." Márpedig ezt a mondatot nem adom. :D Valahogy érzékeltetni kell a úriember megszállottságát néha.
A jogi gyorstalpalót köszönöm szépen. Azért írtam válóperes bírót, mert van az ismeretségi körömben egy, és őt a kollégái is így emlegetik. Ezek szerint csak szlengből, vagy valami ilyesmiből.
Köszönöm szépen a dalot is. Én a szerelmi történetekkel úgy vagyok, hogy a beteljesületleneket szeretem igazán. Azok valahogy valóságosabbnak hatnak.

-----------------------------
"Az életelvem:
Nem beszélni magamról,
Még magammal se."

v, 2017-04-09 13:07 Roah

Roah képe

"A dagállyal és a hepienddel kapcsolatos megjegyzést nem értem. Mármint az előbbivel kapcsolatban, hogy mit értesz dagály alatt, az utóbbival meg azt, hogy mikor láttál Te tőlem hepiende."

Általánosságban.
Nincs túltolt mondat, vagy másnéven dagályos, túlírt, olyan, aminek uszálya van, annyira hosszú, hogy a mondat végére nem lehet tudni, hogy mivel is kezdődött.
Miután errefelé gyakori jelenség, különösen méltattam, hogy erre a novellára nem jellemző a dagályosság.

Ugyanez vonatkozik a hepiendingekre - kvázi ritkaság, ha nincs a lezárásban hejehuja, meg a történetet vastagon, ragacsosan, teljes egészében bevonó cukormáz, ezért emeltem ki ezt is.
Díjaztam.

Hogy a többi írásodhoz képest milyen?
Szerintem kifejezetten nívósabb, szórakoztatóbb, és könnyebb olvasni, jó úton jársz és haladsz is, ez a novella magabiztosságot, céltudatosságot sugallt nekem.

"Ő nem csak egy színtelen kődarab. Ő egy csoda." Márpedig ezt a mondatot nem adom. :D Valahogy érzékeltetni kell a úriember megszállottságát néha."

Maradjon nálad.
Tudod, mi a pálya, legalábbis felém: a sztori a tiéd. És ha nem ütközik szabályba, vagy ilyesmibe, az íróra szoktam hagyni, mit tart meg és mit nem. Szerintem túlzó ott, de nem annyira vészes. ;) Értettem a szándékodat is, persze, de azért néhány elméleti, alternatív variációt megér. Akkor is, ha nem érsz hozzá.
Általánosságban mondom ezt is, ne láss rémeket, rendben? ;) Két konklúziója lehet annak, ha ragaszkodunk egy-egy mondatunkhoz, javítás, átírás helyett; az egyik az, hogy több oldalról is nehezményezhetik az olvasók, ez esetben vessen magára a szerző :D hiszen tudott róla, de bárhogy is van, lesz, az ő felelőssége a továbbiakban a mondat, mondatok sorsa, a másik, jól döntött, hogy kiállt a gondolata, célja mellett, a megérzése helytállt, mert nem nyafogott érte más olvasó.
Hogy mit tennék hozzá még ehhez? Csak egy javaslatot arról, hogy mindig azt helyes szerintem nézni, mi a legjobb az írásnak, a történetnek, a novellának.
Hm? :)))

Te, engem csak bírák vesznek körül - jó részt. :D
Nincs becenevük. ;)
De azt csak érdekességnek szántam, jó a válóperes is. Használd csak nyugodtan. ;)

Megfelelt? :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2017-04-08 20:42 Sednol

Sednol képe

Ezt jól összeraktad. Kifejezetten tetszett. Az előzőhöz képest tényleg látványosat fejlődtél. Találtam pár semmiséget.

„A kisebbik fiát annyira izgatta apa művészete…” – apja.
„…ahol az ügynökség vezeti székéig jutott.” – vezető.
„…és egy kisebb összeget ráhagyott” – hagyott rá? Így valamiért jobban hangzik, de lehet, tévedek.
„…de Daniel megörült a váratlan nyereségnek.” - az örökség nem nyereség, talán a pénz jobban megállná a helyét.

Ez annyira jó lett, hogy még egyszer el fogom olvasni.

v, 2017-04-09 11:45 Forsaken

Forsaken képe

Örülök, ha tetszett, bár én személy szerint nem látom az akkora nagy különbséget a korábbi írásaimhoz képest, de hát ezért vannak az ilyen lelkes tesztolvasók, hogy kívülről is szemléljék a dolgot.
A hibákat javítottam. Köszönöm szépségesen az értékelést!

-----------------------------
"Az életelvem:
Nem beszélni magamról,
Még magammal se."

v, 2017-04-09 12:25 Sednol

Sednol képe

Nem tudom, ki csapatott neked egy hármast, szerintem ez annál jobb, így feljavítom. :D

Lehet, hogy te nem látod, de az előzőhöz képest ez egységesebb, és a fogalmazás is sokkal jobb.

szo, 2017-04-15 16:25 Para Celsus

Para Celsus képe

Majdnem, majdnem, de benne hagytad, hogy színes gyurmával próbálkozott. Ez majdnem olyan szarvashiba, mint a Nokia vagy a zöld szem :D

Egyébként jó lett, létező jelenséget kaptál tollvégre. Bár íróknál-művészeknél nehéz eldönteni, mennyi bennük a valóban mániákus vágyódás, és mennyi a művész-létet kiegészítő póz. Baudelaire tényleg odáig volt azért a műveletlen mulatt csajért, Juhász Gyula tényleg belezúgott a jellegtelen, szőke színésznőbe? Az alkotáshoz volt szükségük egy elérhetetlen szerelemre, vagy a beteljesületlen szerelem sarkallta őket alkotásra? Meh, filozofikus hangulatba kerülök, ha így folytatom.


"The Rainmakeeeer!"

h, 2017-04-17 16:54 Forsaken

Forsaken képe

Igazad van, a színes nem jó kifejezés. Maradnom kellett volna az eredeti koncepciónál, a babasegg-rózsaszínnél.
Köszöntem a hozzászólást, és egyáltalán nem baj, ha filozofikus hangulatba kerülsz, mert Kaiser már úgyis régóta nem írt ide, úgyhogy jó, ha valaki betölti az utána maradt űrt.

-----------------------------
"Az életelvem:
Nem beszélni magamról,
Még magammal se."