A tölgyfa alatt

(Édesapám és Nagyapám emlékére)

 

Azon a reggelen, mielőtt édesapja elment volna, odahajolt hozzá, és arcán kedves mosollyal így szólt:

– Nem kell félned, kicsim. A papa nagyon fog vigyázni magára.

A kislány szipogva hozzábújt, szorosan átölelte a nyakát.

– Szeretelek, apu – mondta elcsukló hangon.

– Én is szeretlek, drágám.

– Mikor jössz haza?

– Még nem tudom, szívem. De tudod, mit?

Megfordult, és arra a hatalmas tölgyfára mutatott, aminek egyik vastag ágára a kislány hintája volt kötve. A fa ott állt az udvartól nem messze, levelei fáradtan mozogtak a reggeli szélben.

– Alkonyatkor gyere ki ide, nézd meg ezt a fát, és egyszer meg fogsz látni engem is. Pont a tölgyfa alatt. Látni fogod, hogy hazajöttem.

– Megígéred?

– Megígérem, szívem.

 

A kislány már aznap napnyugtakor kint ült a fehérre festett deszkakerítés előtt, és a narancssárga égbolt felé magasodó tölgyfát figyelte. Halk lépteket hallott a háta mögül, de nem fordult meg.

– Szívem, gyere be, vacsorázunk – mondta lágy hangon az édesanyja.

– Apu azt mondta, itt várjam őt – felelte a kislány, majd a tölgyfa felé mutatott. – Naplementekor ott lesz majd a fa alatt.

Az anyja mosolyogva felsóhajtott, leguggolt mellé, és gyengéden átkarolta a vállát.

– Édesem, apu csak ma reggel ment el. Időbe telik, míg visszajön.

– De miért kellett elmennie?

Édesanyja sokáig nézett rá, mielőtt válaszolt.

– Szívem, mi hogyan oldjuk meg, ha esetleg vitázunk valamin?

A kislány meglepetten felvonta a szemöldökét.

– Hát, leülünk és megbeszéljük – válaszolta bizonytalanul.

– Úgy van. De tudod, sajnos nem mindenki oldja meg így a problémáit. Vannak emberek, akik országokat irányítanak. Ők fontos emberek, és nagyon nagy a felelősségük. Sajnos azonban nem mindig tudják megbeszélni, ha vita adódik közöttük.

– De miért nem?

– Nem tudom, csillagom. Talán, mert nem is akarják igazán. Ők jobban szeretik az alapján eldönteni, hogy kinek van igaza, hogy melyikük az erősebb. És ha egy ilyen eset nagyra nő, akkor már nem csak ők, hanem az egész ország kell, hogy bizonyítsa az erősségét. Érted, kicsim?

A kislány kis időre elgondolkozott, majd bólintott.

– Azt hiszem, igen. Ezért hívták aput, ugye? Hogy legyen ott egy okos ember, aki elmondja nekik, hogy mi a helyes. Igaz, anyu?

A nő felnevetett, majd gyorsan rendezte a vonásait, és igyekezett komoly hangon felelni.

– Igen, kicsim. Pontosan.

A kislány elmosolyodott, majd újra a tölgyfa felé nézett. Édesanyja egy darabig némán guggolt mellette, majd azt mondta:

– Szívem, menjünk vacsorázni.

– Én még várok egy kicsit

– Drágám, a papa ma ment el. Egy kis ideig még nem jön haza.

– Megígértem neki, hogy minden nap itt fogom várni.

Édesanyja bólintott, majd felállt.

– Rendben, kicsim – suttogta fátyolos hangon, és visszaindult a házba.

 

A napok hetekké duzzadtak, a hetek hónapokká, a hónapok egy évvé. A kislány minden nap alkonyatkor kiült a kerítés elé, és egy órán keresztül a tölgyfát figyelte, várva, hogy meglássa édesapját.

Napközben, mikor hazaért az iskolából, és épp nem segített anyukájának a házimunkában, a szobájában ült az asztalánál, és az oly régóta várt találkozásról álmodozott. Gyakran gondolkozott azon, mit is meséljen el először az édesapjának a távolléte alatt történt dolgok közül.

Hiszen annyi mondanivalója volt!  Végre írt egy jeles számtan dolgozatot. Édesanyjával együtt nézték végig, ahogy a tehenük világra hozza a kicsinyét. Egy kóbor macska tévedt be az udvarukba, akit annyira megszerettek, hogy azóta is velük él, és mikor tejet iszik, teljesen összemaszatolja az arcát. Télen egyedül lapátolta el a havat az udvarról, és szintén egymaga főzött levest az anyjának, aki az influenza miatt ágyhoz volt kötve. Annyi, de annyi dolog, ami mind arra várt, hogy megoszthassa őket régen látott apjával.

A kislány talált egy gyűrött négyzetrácsos füzetet az egyik fiókban. Elhatározta, hogy beleírja azokat a dolgokat, amiket elmesél majd az apukájának. Minden apróság belekerült a füzetbe, hogy egészen biztosan ne felejtsen el semmit. A füzet oldalai egyre csak teltek, ahogy a kislány a mindennapok sodrásában kelt és feküdt.

Eleinte néha észrevette, hogy édesanyja sír. Ezt mindig akkor tette, mikor azt hitte, hogy ő nem látja. A kislány nem is szólt neki soha emiatt, de aggodalommal töltötte el a dolog. Ahogy telt az idő, egyre ritkábban látta sírni az anyját, végül pedig soha többé nem fordult elő. Ez még jobban aggasztotta. Arra gondolt, talán nem látja viszont az édesapját, soha nem mesélhet neki mindarról, ami történt vele a búcsúzások óta eltelt időben. Gyakran sírta álomba magát, de reggel újra elővette a füzetet, hogy beleírja azokat az eseményeket, amiket előző nap elfelejtett, vagy éppen azt, hogy mit álmodott az éjszaka.

Lehetett egészséges vagy beteg, nem számított, ha odakint tombolt a vihar, vagy éppen elviselhetetlen volt a forróság, a kislány minden nap alkonyatkor ott ült a kerítésnél, és várta az édesapját. Várta, hogy megjelenjen. Megjelenjen a tölgyfa alatt, ahogy ígérte.

 

A lemenő Nap aranyszínűre festette az égboltot, kellemes fényt adva a kislánynak az olvasáshoz. Néha kivitte magával a négyzetrácsos füzetet, hogy várakozás közben olvassa. A papírra vetett emlékek mosolyt csaltak az arcára. Gondolatban felállított egy listát azokról az élményekről, amiket minél hamarabb el fog mesélni az édesapjának. Ezeket piros ceruzával aláhúzta. Meglepődött rajta, milyen sok volt belőlük.

Minden elolvasott oldal után a tölgyfa felé pillantott, de csak a mozdulatlan táj köszönt vissza rá.

Azon a napon épp befejezte annak az élménynek az olvasását, mikor a nyáron először próbálta ki azt a biciklit, amit az édesanyjától kapott a születésnapjára, amikor a fa felé nézett. Mozgást látott. Nagyot dobbant a szíve. A hirtelen jött lelkesedéstől felgyorsult légzéssel felállt, és átugrott a kerítésen.

Apu!

A közeledő alakból nem látott semmi mást, csupán egy távoli sziluettet, de ennél több nem is kellett neki. Olyan gyorsan szedte aprócska lábát, ahogy csak tudta. Alig vette észre, hogy a füzet kicsúszott a kezéből futás közben. Nevetett. Hangosan, boldogan nevetett.

Olyan szorosan öltelte magához az apját, amennyire vékony, gyengécske keze engedte. A férfi felemelte, és a karjába zárta. Közben suttogva, könnybe lábadt szemmel beszélt. Azt mondta, hogy szereti őt, és nagyon hiányzott neki. A kislány válaszolni akart, de érezte, hogy összeszorul a torka, és egy pillanattal később ő is könnyekben tört ki.

Hirtelen minden, amit a füzetbe írt, minden elmesélésre váró élmény jelentéktelenné vált. Nem számított mindaz, ami a búcsúzásuk napjától történt. Nem számított, mennyi mindent írt fel a füzetébe, és tervezte hosszan, milyen sorrendben is meséljen róluk.

Nem számított semmi, csak a pillanat, melyre oly régen várt.

 

3.25
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.3 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2013-07-19 19:59 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A téma - bármi is lesz - szép, mert szép az ajánlás. Nem is akarok belekötni, mert nem. De...
A tehénnek a kicsinyét borjúnak hívják, akárhogy is próbálod kisállat kategóriának feltüntetni, az borjú.
A füzet kockás. Négyzethálós, négyzetrácsos, persze, de kockásnak mondják a gyerekek.
"kislány a mindennapok sodrásában kelt és feküdt" - Ez csúnya.
"A lemenő Nap aranyszínűre festette az égboltot" - nap

Igazából, mintha nem lenne vége. De nekem is hiányzik az apukám most, szóval nem érdekelt.

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2013-07-20 11:58 Frostler (nem ellenőrzött)

Köszönöm, hogy olvastad, és leírtad a véleményed! :)

p, 2013-07-19 22:12 Kentaur

Kentaur képe

Arca pedig csak az embereknek van, az állatnak lehet pofája, bűbájos pofija, esetleg ábrázata, bár az már határ eset, de arca semmiképp.
Számomra nem sikerült átadnod az érzelmeket, ne kétlem, hogy valósak, de amit olvastam, az giccsnek hatott. Az esőben-hóban-fagyban váró alak legalább nem kiskutya, de így sem kevésbé izé...
Naplementék, szó és gondlatismétlések, egysíkú érzelmek kijelenése, papírfigurák, elcsukló és fátyolos hangok: ezektől mind nem lett jó.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2013-07-20 11:59 Frostler (nem ellenőrzött)

Köszönöm szépen a véleményt! :)

szo, 2013-07-20 07:45 a Hang

a Hang képe
4

Kicsit Pély Barnásan fogalmazva: Nekem átjött. :)

Ahogy pedig én szoktam mondani: A többi nem számít.

Köszönöm!

aláírás:
„Tökéletest ki alkothat? Talán Isten? Még ő sem, hisz nézz magadra!” - a Hang

„Lásd meg a történet igazságát, és akkor nem kellenek a trükkök.” - Star Trek: Voyager

szo, 2013-07-20 11:59 Frostler (nem ellenőrzött)

Köszönöm a hozzászólást. örülök, hogy tetszett! :)

cs, 2013-07-25 08:20 Rajczi József

4

Olvastam és láttam már hasonlót, de akkor is nagyon tetszett.
Jó volt a vitás, háborús gondolatmenet is.
Nálam átjöttek az érzelmek. Együtt szomorkodtam és örültem velük.
A végén pedig boldog voltam a pozitív feloldás miatt is.

Köszönöm

cs, 2013-07-25 15:49 Frostler (nem ellenőrzött)

Köszönöm az elismerő szavakat! Örülök, hogy tetszett az írás! :)