Séta az esőben

A bérház előteréből kitekintve, továbbra sem tűnik úgy, hogy javulna az idő. Az eső szakadatlanul esik, egyre növekvő tócsákat képezve a járdákon és betonfelületeken. Visszatekintek a jelenlegi helyzetem alanyára, aki a maga hat kilójával, minden izmát és négy mancsát keményen megfeszítve áll ellen, a póráz húzásának. Tekintete félelmet és csalódottságot sugároz. Utóbbit azért, mert igen aljas módszerrel szedtem rá, hogy kilépjen a lakás biztonságot jelentő ajtaján. Átverésem eszközéül egy szelet parizert választottam. Persze, mire magához tért a mámorító felvágott ízvilágából, már liftben találta magát, úton lefelé. Kilépni onnan viszont nem volt hajlandó, és kénytelen voltam ölben az ajtóig vinni. Mikor a fehér mancsai – amik szép kontrasztot alkotnak fekete bundájával – szilárd talajt értek, lecövekelt, és azóta sem hajlandó onnan megmozdulni. Már-már olybá tűnik, hogy a járólapokból meredeznek elő azok a görbe, fekete szaru kampók, amik fogva tartják szerencsétlen kutyát.
– Döme! – leguggolok, felveszem vele a szemkontaktust, és belekezdek a bátorító monológomba. – Több mint egy napja nem voltunk lent. Tudom, ne is mondd, a tegnapi vihar tényleg félelmetes volt. Azonban, tizennyolc órája nem pössentettél, a másik dologról meg ne is beszéljünk. Már nem dörög kint, csak esik. Én sem akarok kilométereket kóvályogni, hogy megfelelő helyet keress az ügyeid intézésére. Rendben? – félrebillenti a kis fejét, és néz értetlenül. Pedig tudom, hogy érti… – Kimegyünk, elfutunk egy fáig, megöntözöd és uccu vissza! – felegyenesedem, megfogom a kilincset és bátorítólag még visszanézek rá. – Na? Mehetünk?

Kilököm az ajtót, ő még búcsúzóul visszatekint a lift irányába. Tesz egy bátortalan lépést a kijárat felé, de ahogy a beáramló hűvös és párás levegő megborzolja a szőrét, megfordul és olyan elkeseredett küzdelemmel próbál iszkolni a lift felé, hogy csak úgy kaparnak és kopognak a járólapon a karmai. A fuga épségét megóvandó ismét felveszem a remegő fenevadat. Kilépünk a bérházból a kellemes, hűvös, estébe forduló szabadba. Az esőcseppek vidám dallamot játszanak az épület köré ültetett fák levelein. Egy erkély által óvott, száraz helyre leteszem újra – a nyomokban kutyát is tartalmazó lényt – és várok. Döme egy óvatosat szippant a levegőbe, közelebb húzódik a ház falához. Lassan megemeli a lábát, és anélkül, hogy szemmel látható jelet hagyott volna maga után a száraz falon, mint aki elvégezte dolgát, már indulna is haza.
– Nem! – a póráz kattanva megállítja az állatot. – Nem fogom megvárni, amíg bélcsavarodásod lesz. Gyerünk! – Magam után húzva elindulunk a bokrokkal szegélyezett járdán.

A telepen történő körözésünknek csak annyi eredménye volt, hogy már a kabátom varrásai feladták a küzdelmet és utat engedtek a hideg víz beáramlásának. A szőrcsimbók mögöttem kullog, mint akit a vesztőhelyre vezetnek éppen, szemei az ártatlanok, kegyelemért rimánkodó tekintetét idézi. Bundája – köröket verve a legjobb nedvszívó kendőkre – teljesen lelapulva, átázva tapad a testéhez, tovább fokozva a szánalom faktorát. Beletörődve a tudatba, hogy reggelre valószínűleg a bélcsavarodásban elpusztult kutyám tetemével kell majd szembesülnöm, elindulok vele haza. A mellettünk lévő bokor megremeg, vízcseppeket rázva le magáról, melyek eddig a levelek fogságában raboskodtak. A cserje tövében egy fehér, szintén teljesen vizes, sártól csatakos kutya jelenik meg. Vidáman odaszalad az én ebemhez és két szippantással minden információt begyűjt. Persze, az enyém is hasonlóan cselekszik. Amikor a receptorai feldolgozzák a feromonokat, és juttatják az agyába az információt, arról, hogy ez nem is akármilyen kutya, ez egy szuka ráadásul, felkapja a fejét. Kihúzza magát, megrázza a bundáját, szanaszét szórva a rátapadt vízcseppeket és a félelmei azon tényezőit, amik megbéklyózták. Nincs választása a férfinak – legyen állat vagy ember –, ha ott egy ellentétes nemű egyed, akkor biza, le kell gyűrni a félelmeket. Együtt rohannak bokorról-bokorra, ahol a – legnagyobb örömömre –, az én ebem hosszasan elidőzik, és a művelet végeztével, többször végigszántja a mancsaival a sáros talajt. A mókának egy távoli, de igen hosszú fütyülés vet véget. Az ismeretlen kutya felkapja a fejét, búcsúzóul még orrával megböki Dömötör orrát és futásnak ered a hang irányába. Az én négylábúm szomorúan néz utána.

– Na, gyere! Menjünk haza. – Bőrig ázva indulnék az említett hely irányába, de a póráz megfeszül és visszatart. Ellenben ő még nem akar hazaindulni, még egy elég fontos ügye van hátra a természetben, és rögtön neki is veselkedik. Orrával többször végig túrja az aljnövényzetet, farát maga aláhúzza, háta ettől meggörnyed. Felveszi velem a szemkontaktust – hogy máshogy lehetne? ¬–, és nekilát a nagydolognak. Hát igen… látszik, hogy egy ideje nem ürített. Olyan mennyiségű excrementum-ot hagy hátra, hogy egy német-juhász is megirigyelné. Kibogarászom a farzsebemből a kutyakula-zacskót, és szomorúan konstatálom, hogy ide valami reklámszatyor ideálisabb választás lett volna. Némi időbe, és rengeteg koncentrációba kerül, hogy becsomagoljam az enyhén képlékeny végterméket, anélkül, hogy magamat is összekenném vele.
Az állat önfeledten futkározik, már nem foglalkozik se esővel, se hideggel, félelmeit a viharral és csapadékkal kapcsolatban, a fehér kutya teljes mértékben szétkergette. Kis kerülővel – a veszélyes hulladéknak is beillő ürülékkel teli zacskót, még ki kellett dobni –, haza is érünk. Jó kedvvel nézek végig az agyonázott eben, csoffadt kis teste leginkább egy lyukas vizeskannára emlékeztet, folyamatosan dől belőle a koszos víz.

– Már csak meg kell, hogy fürdesselek, de az már egy másik történet.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2017-06-15 13:30 Kelvin

Kelvin képe

Nem emlékszem ennél szebb történetre a kakilásról.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

cs, 2017-06-15 17:15 Galárd

Galárd képe

Köszi. Az írásod alapján, nem tudom, hogy szarkasztikusan mondod-e vagy sem. De próbáltam odatenni, még ha csak arról is volt szó...

cs, 2017-06-15 15:19 Gitáros

Gitáros képe
3

Aranyos sztori, érezhető belőle a szereteted a kutyus iránt, ami nem egy utolsó dolog ebben a rideg világban.
Néhány kis vesszőhiba előfordul, de összességében jól meg van írva.
Három csillagot érdemel nálam (azt jelenti, jó...:)

Miki

cs, 2017-06-15 17:12 Galárd

Galárd képe

Köszi! Örülök, hogy tetszett. A vesszőkre próbálok figyelni, de tényleg van amikor nem tudom kell-e vagy sem...

cs, 2017-06-15 19:07 Suana

Nagyon aranyos. Jól bele is éltem magam. Természetesen - gazdiként. :)))

Üdv: Sz

p, 2017-06-16 07:14 Galárd

Galárd képe

Örülök, hogy tetszett. Szerencse, hogy gazdiként és nem fordítva élted bele magad :D