A Titanic és én

Ma megint arra ébredtem, hogy rohadtul fáj a jobb lábam. Ezt kifejezhetném finomabban, udvariasabban, cizelláltabban is, de felesleges lenne.
Ha őszinte akarok lenni - márpedig az szeretnék lenni, ha már nekifogtam ennek a történetnek -, akkor kendőzetlenül kell leírnom, amit erről az egészről gondolok.

Mostanában szinte minden reggel ugyanaz történik.
A fájdalom a sarkamtól indul, és a vádlimon keresztül felsugárzik egészen a térdemig. Ott megáll, mintha azt mondaná, "oké, öreg, ennyi volt, a combodat - benne a platinaszöggel - nem bántom, ennyi pont elég lesz neked ahhoz, hogy soha ne felejtsd el AZT A NAPOT"...
Ilyenkor megdörzsölgetem az ébredés után kicsit még merev bokámat, a vádlimat is szisztematikusan végigmasszírozom, aztán felállok, sétálok néhány lépést a szobámban, és akkor szép lassan enyhül a kín, "bejáratódik" a lábam, a fájdalom szépen visszahúzódik a tudatom egy távoli, rejtett zugába, látszólag eltűnik, de én tudom, hogy ott van, kárörvendő pofával figyel, és csak arra vár, hogy újból rám törhessen a legváratlanabb pillanatban.
A lábfejemre tekert fáslit is ellenőrzöm. Általában tiszta, de néha - amikor előző nap többet gyalogoltam a kelleténél - apró, beszáradt vérfoltot találok a sarkamon.
"A hasról átültetett bőr soha nem lesz olyan erős, mint a talp vastag bőre. Jobb, ha megbarátkoznak a gondolattal, hogy ezzel sajnos együtt kell élnie a gyereknek" - mondta annak idején a neves plasztikai sebész a szüleimnek.

A Titanic katasztrófájának dátumát szerintem mindenki ismeri. (Hogy ez hogy jön ide, reményeim szerint hamarosan kiderül).
Legelső útján, 1912. április 13-án jéghegynek ütközött az elsüllyeszthetetlennek hitt óriásgőzös, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy még aznap éjszaka elnyelték az óceán hullámai.
Napra pontosan hatvan évvel később, 1972. április 13-án is történt valami, ami nem keltett ugyan világszenzációt, de néhány ember életében ugyanolyan emlékezetes maradt, mint a Titanic tragédiája.
.................................................................
Hirtelen, egy pillanat alatt térek magamhoz. Nem szép lassan, fokozatosan, hanem minden átmenet nélkül.
Nincs lebegés, nincs köztes állapot az álom és az ébrenlét között, nincs félálom, nincsenek fokozatok a sötétben való leledzés és az öntudatra ébredés között.
Felpattan a szemem, de egyelőre fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és mi történt velem.
Csak annyit érzek, hogy zuhog az eső.
Egyenletesen veri a hátamat, elárasztja az arcomat, befolyik a ruhám alá, bőrig áztat... A trópusokon, a mindennapos esők övezetében érezhetik magukat így az utazók, akik az őserdő mélyén caplatva, bozótvágó késekkel törnek utat maguknak az áthatolhatatlan aljnövényzet sűrűjében, és egyszer csak, minden figyelmeztetés nélkül, rájuk szakad az ég.
Ébren, de még kábultan, félig hason fekszem a vizes aszfalton, kicsavart tagokkal, a bal karom valahol a hátam mögött lehet, össze-vissza vert jobb kezemet pedig csodálkozva nézem, mintha valami furcsa tárgy lenne, ami nem is hozzám tartozik.
Egy duplájára dagadt, lila foltokkal teli, felfújt gumikesztyűre emlékeztető kézfejet látok magam előtt, a belőle kimeredő, karomszerű ujjaim nevetségesen apróknak tűnnek hozzá képest.
Belesajdul a szívem a látványba.
- A kezem! Jaj, a kezem!
- Ki az istenhez beszélsz, hülyegyerek? - kérdezi egy gunyoros hang a fejemben.
- Én? Senkihez. De ezzel a kézzel soha többé nem fogok tudni hegedülni.

Az arcom bal oldala beleér a pocsolyába, amely egyre csak növekszik, terjed, a folyamatosan záporozó esőcseppek sisteregve verik a gőzölgő aszfaltot.
Az eső nem hideg, nem bánt, inkább langyos, olyan, mintha egy hajtós nap után beálltam volna a kellemes zuhany alá, hogy kiáztassam a tagjaimból a fáradtságot.
Mit keresek én itt? Ezen a héten vége a tavaszi szünetnek, tanulnom is kéne már valamennyit, Anyu várja, hogy hazaérjek, én meg itt fekszem az esőben, mint valami agyonázott, rakás szerencsétlenség. Most szépen felállok, hazamegyek, és elfelejtjük ezt az egész marhaságot!
Szép, gyerekes gondolat, csak éppen megvalósíthatatlan. Erre akkor jövök rá, amikor megpróbálok felkelni. Ugyanis meg sem tudok mozdulni!
Csak vonaglok a pocsolyában, mint egy dagonyázó, kövér disznó, de olyan gyenge vagyok, hogy igazából még a fejemet sem tudom felemelni, illetve, ha nagy nehezen mégis sikerül, szinte azonnal visszaejtem az esős aszfaltra.
Mintha mázsás súly nehezedne rám. Megpróbálok a jobb kezemre támaszkodni, és felnyomni magam, de csak annyit érek el vele, hogy olyan fájdalom hasít a kézfejembe, mintha egy kést vágtak volna bele. Jézusom, de fáj!
Fel is adom a kísérletezést, és továbbra is úgy fekszem a vizes aszfalton mozdulatlanul, a sorsomba beletörődve, mint egy darab mosogatórongy.
Ahogy tisztul az öntudatom, és mindenféle gyerekes, lázas gondolatok után már jobban meg tudom nézni, hogy hol vagyok egyáltalán, akkor veszem észre az arcomtól nagyjából fél méternyire lévő hosszú, két tenyérnyi széles vasdarabot, ami koromfekete az olajtól, és alsó pereméről időről-időre kövér vízcseppek hullanak alá.
A hosszú vasdarab mögött hatalmas, súlyos, félelmetes külsejű acélkerekek vannak, szinte megcsap a belőlük áradó dölyfös kegyetlenség.
Most állnak, pihennek, kevélyen, büszkén, ijesztően, de érezni, hogy ha egyszer újból megindulnak, akkor nincs az az erő, amely megállíthatná őket.
Még nem tudom biztosan, de valahogy sejtem, érzem, hogy közük van ahhoz, hogy most ilyen állapotban vagyok.
A kábult ábrándozásból visszaránt a realitás talajára a felismerés, hogy annyira kell pisilnem, hogyha nem történik azonnal valami, rögtön szétrobban a hólyagom.
"Nehogy behugyozz itt nekem, tizenhárom éves, nagyfiú létedre, mert nem tudom, mit csinálok veled!" - szólal meg a fejemben a hang. Pedig már azt hittem, megszabadultam tőle...
Gondolatban megvonom a vállam, mint akinek minden mindegy, aztán szinte kárörvendően, mondhatni, "csakazértis", megkönnyebbülten elengedem magam.
Kifejezetten kellemes érzés, ahogy a meleg szétárad a combjaim között. Ebben az iszonyatos zuhéban, az átázott nadrágomon úgysem fogja észrevenni senki, hogy bepisiltem, nem igaz?
Most, hogy lassan kezd kitisztulni a tudatom, az is feltűnik nekem, hogy a kézfejemen kívül igazából nem fáj semmim. Valamiféle meghatározhatatlan állapotban vagyok, nem érzem a testemet, a szervezetem biztosan bekapcsolta azt a védekező mechanizmust, ami ilyenkor megóvja az embert attól, hogy megőrüljön a szinte elviselhetetlen kínoktól.
Eddig valamiféle tompa, áthatolhatatlan burában feküdtem itt, nem jutottak el hozzám a külvilág zajai, de most oszladozni kezd az engem körülvevő csend vattaszerű sűrűsége, mintha füldugókat szednének ki a fülemből.
Ekkor már egy közeledő sziréna hangját is hallani vélem.
Ez meg megint micsoda? Idejön? De hol az istenben vagyok? Miért nem segít már nekem valaki? És miért nem tudok felállni?
Váratlanul abbamarad a testemre záporozó eső. Mi történhetett? Elállt volna?
Nem lehet, mert látom, hogy egy méterrel arrébb ugyanolyan erővel esik, sőt, szakad, mint eddig.
Ugyanabban a pillanatban a fejem felett furcsán dübögő hangokat kezdek hallani.
Mi lehet ez? Esernyő? Valaki fölém tart egy esernyőt! Ezek szerint nem vagyok egyedül!
De egyáltalán, hol vagyok? És hogy kerültem ide? Mi történhetett velem?

Iszonyatos erőfeszítéssel próbálok visszaemlékezni valamire, bármire, ami adhat egy kis támpontot.

Rémlik, hogy a jobb combom szinte szétrobbant egy óriási ütéstől, az elképzelhetetlen intenzitású fájdalom pedig vakító lángcsóvaként villant át a testemen, és csapott föl egészen a fejem búbjáig, mintha át akarná törni a koponyacsontomat, hogy azon keresztül lövelljen az ég felé.
A szemem majdnem kiugrott, a lélegzetem elakadt, a dobhártyám pedig olyan hangosan csattant, mint a repülőgépek hangrobbanása. Egy láthatatlan erő felkapott, és néhányszor megforgatott a levegőben - ahogy pörögtem a saját tengelyem körül, szinte követhetetlen gyorsasággal váltakozott a beborult ég kéksége és az aszfalt feketesége alattam -, aztán teljes testsúlyommal rázuhantam a bal vállamra, ami hangos roppanással darabokra tört, és akkor végre elsötétedett előttem a világ.

Valaki megszólal fölöttem:
- Itt a mentő. Csináljatok helyet!
Fékezés, a sziréna elhallgat, nyíló ajtó zaja, csattogás, dobogó léptek... Félig öntudatlanul megérzem, hogy egy határozott kéz a nyakcsigolyámtól a derekamig, egyetlen szakszerű, folyamatos mozdulattal végigtapogatja a gerincemet.
- Tiszta! Nincs törés!
Ezután mintha valaki egy kicsit lehúzná a nadrágomat. Apró szúrást érzek a csípőmben, utána felgyorsulnak körülöttem az események.
- Na, emberek! Hórukk! - hallok egy férfihangot. - Egyszerre!
Olyan álmosságot érzek, hogy még az is a nehezemre esik, hogy nyitva tartsam a szemem. Oldalra sandítva, egy picit felnézek - a fejemet még mindig nem tudom felemelni -, és akkor látom meg magam felett a sárga monstrumot, az innen, lentről, óriásinak tűnő villamoskocsit.
Egészen közel az oldalához, majdnem alatta fekszem, őskori ragadozóként úgy tornyosul fölém, mintha az elejtett zsákmánya lennék.
Közben rengeteg ember nekiveselkedik, hogy egy kicsit megbillentsék a szerelvény első kocsiját, valószínűleg azért, hogy a lábamat ki tudják húzni alóla, kezek csapódnak a jármű oldalának, és hüledezve látom, hogy a több tonnás óriás felém eső oldala egészen picit megemelkedik, mintha száguldás közben egy éles kanyarban megdőlt volna, hogy aztán visszahuppanjon a kerekeire.
- Kint van, vihetjük!
Hirtelen karok ragadnak meg, óvatosan ráhúznak egy leterített ponyvára, majd annál fogva felemelnek a levegőbe, rátesznek egy hordágyra, és betolnak a mentőbe.
Még egy utolsó pillantást vetek a sárga fémszörnyetegre, ami így elintézett, aztán a mentő kétszárnyú hátsó ajtaja nehéz zuhanással becsukódik mögöttünk.
Óvatosan átemelnek egy úgynevezett "plazmaágy"-ra - amivel a súlyosan sérült, összeégett embereket szokták szállítani -, és egy széles, a mellkasomon átvetett hevederrel rögzítenek, nehogy menet közben elmozduljak.
(Soha életemben, sem azelőtt, sem azóta nem éreztem magam olyan jól, nem fájt semmim, mintha a semmiben lebegtem volna, csodálatos élmény volt, egyszeri és megismételhetetlen!)
A mentő belsejében némi hangzavar támad, egyszerre többen foglalkoznak velem, ruhadarabokat vágnak le rólam, apró szúrásokat érzek a testem különböző pontjain, utasítások és szakkifejezések röpködnek, csak néhány szót tudok időnként elkapni ebből a zűrzavarból.
- Nem vágta le semmimet? - kérdezem hirtelen, csak úgy, bele a levegőbe. Most szólalok meg először, mióta ez az egész megtörtént velem. Megijedek a saját hangomtól, annyira erőtlen és halk, nem is beszéd, inkább nyöszörgés, a szám is teljesen ki van száradva, annak dacára, hogy hosszú percekig egy pocsolyába lógott a fejem. Lehet, hogy innom kellett volna belőle...?
Na persze! Még csak az hiányzott volna, hogy összehányj itt nekem mindent!
Egy pillanatig csend lesz, a mentőautó személyzete annyira meglepődhetett attól, hogy megszólaltam, hogy hirtelen senki nem válaszol.
- Nem - feleli kis idő múlva egy mély, rokonszenves férfihang. Nem látom, ki beszél hozzám, de a hangja megnyugtat. - Csúnyán megsérült a lába, fiatalember, beszorult a kerékvédő vas alá, alig tudtuk kiszedni. De ha szerencséje van, a kórházban megmentik.
A szívem akkorát dobban erre a válaszra, hogy majdnem kiugrik a mellkasomból. Hiszen ha valakit elüt a villamos, az az első, hogy valamelyik végtagját elveszíti. Ilyen szerencsém lenne?
- Doktor úr, nincs véna, preparálni kell! - szólal meg egy nő valahol mellettem. Érzem, hogy megfogják a karomat, és a könyökhajlatomat tapogatják.
- Csinálja, nővér! - hangzik az utasítás. - Mi a neve, fiatalember?
- Miklós - válaszolom bizonytalanul. Most még a saját nevem is annyira idegenül hangzik...
- Értem. Vért és infúziót fog kapni, Miklós. Sok vért vesztett. Most fáj valamije?
- Nem tudom... Nem... Hová megyünk?
- A Heim Pálba. Ők az ügyeletesek. De most ne beszéljen, inkább pihenjen!
A mentő elindul, az alattam lévő ágy - mint valami méregdrága, tizenkilencedik századbeli, hercegi luxushintó - lágyan ringatózva követi alattam a száguldó kerekek ritmusát.
Ó, istenem, hadd maradjak így az idők végezetéig, ígérem, jó leszek, csak lebeghessek így, a semmi közepén, ahol nincs fájdalom, nincs test, az öntudat csak pislákol az emberben, és minden olyan jó, minden annyira nyugalmas, csend van, és senki sem bánt... Aludni akarok...
A sziréna vijjogó hangja betüremkedik a kocsiba, és egyből szétoszlatja azt az idilli állapotot, amiről azt hittem, vagy inkább, reméltem, hogy soha nem fog véget érni.
Mi lehet anyuékkal? Ha megtudják, szívrohamot fognak kapni...!
A mentőautó oldalsó ablakai fehérre vannak festve - gondolom azért, hogy kívülről ne lássanak be a kíváncsiskodók -, de fölül egy néhány centis, szabadon hagyott sávon ki lehet látni belőle.
Őrületes sebességgel száguldunk. A pesti utcák késő délutáni világítása, a házak felső emeleti ablakainak fényei - ahová fel tudok nézni - gyakorlatilag összemosódnak a szemem előtt, olyan gyorsan robogunk.
Az eső továbbra is úgy szakad, mintha dézsából öntenék, folyamatosan dobol a mentőautó tetején.
Nekem óráknak tűnik ez a száguldás, aztán egyszer csak csikorogva bekanyarodunk valahová, megállunk, a mentősök kicsapják az ajtót, és kitolják belőle a hordágyat, aminek alul lenyílnak a kerekei, mint a repülőké leszálláskor a kifutópályán.
Kapkodva az arcomra terítenek egy nagy nejlont, nehogy megázzak, az eső sisteregve záporozik rajta, úgy érzem magam, mint egy frontkatona, aki hirtelen a leggyilkosabb pergőtűz kellős közepében találja magát a háború poklában.
A mentősök szaladnak velem, egyikük a hordágy mellett fut, kezében tartva az infúziós állványt, beérünk egy kivilágított épületbe, hangzavar, kiabálás, sürgető utasítások, engem pedig megállás nélkül gurítanak tovább egy folyosón.
Ahogy hanyatt fekszem, az arcomra terített nejlon áttetsző lapján keresztülnézve olyan benyomásom támad, mintha a kivilágított mennyezet rohanna felettünk hátrafelé, az egymástól szabályos távolságban sorakozó, téglalap alakú, hideg fényű lámpatestek hihetetlenül gyorsan követik egymást.
Hullafáradt vagyok, még ahhoz is össze kell szednem minden erőmet, hogy időnként kinyissam a szemem. De legalább nem fáj semmim, ez is valami...
Szaladgálás, lengőajtók suhanó hangja, nővérek fapapucsainak csattogása, ideges, kapkodó mondatok...
Magállunk, valaki félrehúzza az arcomról a nejlont, és két komoly külsejű, szigorú tekintetű, fehér köpenyes orvos mered rám. Összenéznek, az egyik megrázza a fejét, és újból az arcomra kerül az áttetsző műanyag lap.
A következő pillanatok kiesnek a tudatomból, csak arra eszmélek, hogy ismét kint vagyunk a zuhogó esőben, betolnak a járó motorú mentőbe, ajtócsapódás, a sziréna felvijjog, mi pedig újból elindulunk.
Jóval később tudom csak meg, hogy az orvosok azt mondták a mentősöknek, hogy: "Vigyék innen ezt a gyereket, nem szeretnénk, ha itt halna meg nálunk!"
A Heim Pál kórház azóta is a szívem csücske...
- Főnök, beszóltam a Bethesdába, ők fogadnak bennünket! - szól hátra a sofőr.
- Gyerünk!
A következő percek, ha lehet, még annál is őrültebb száguldással telnek el, mint ami az idefelé vezető úton volt. A sziréna fülsiketítő hangon vijjog, a mentőautó pedig minden közlekedési szabályt áthágva robog a közben besötétedett utcákon, érzem, ahogy félkerékkel időnként felugratunk valami járdára, és onnan lehuppanva, ugyanolyan lendülettel haladunk tovább, néha csikorogva fékezünk, de csak azért, hogy utána még nagyobb sebességbe kapcsolva száguldjunk a másik kórház felé.
Olyan az egész, mint egy eszeveszett ámokfutás, érzem, hogy versenyt futunk az idővel. Hiába vagyok viszonylag jól, azt az időveszteséget, amit a Heim Pál kórháznál szedtünk össze, valahol be kell hozni.
Rengeteg vért veszthettem, biztosan azért vagyok olyan gyenge, mint egy tavaszi fuvallat.
Csend van a mentőkocsiban, érezhető a feszültség, mindenki arra koncentrál, hogy minél hamarabb eljussunk a kórházba, és végre leadhassanak a baleseti ügyeletnek.
Amikor egy örökkévalóságnak tűnő rohanás után a Bethesda gyermekkórház kétszárnyú ajtaja becsukódik mögöttünk, és a mentősök néhány pillanatra megállnak velem a folyosón, azonnal egy aggódó arcú, fehér egyenruhás, idősebb nővér hajol fölém, alaposan megnéz, és mielőtt még bármit mondanék neki, otthagy.
Aztán egy kis idő múlva egy tiszta, nedves gézdarabot tart a számhoz, és nagyon lassan belecsorgat néhány csepp vizet.
A hűvös víz összesen talán egy kortynyi lehet - később tudtam meg, hogy ilyenkor ennél többet nem szabad adni, mert lehet, hogy a balesetesnek belső sérülései vannak -, mégis úgy érzem, hogy életemben nem ittam még ilyen jót.
Aztán végre betolnak a műtőbe, és innentől kezdve már csak egészen halvány, jórészt összefüggéstelen emlékeim vannak, felvillanó arcok, fertőtlenítőszag, a plazmaágy puhasága után a műtőasztal keménysége, a mennyezetről nagyon élesen a szemembe világító, kékesfehér fénykoszorú - ami egy pillanat múlva eltűnik, mert egy lepedőt húznak az arcomra, hogy ne lássak semmit -, és egyre intenzívebb fájdalom a lábfejemben, a vállamban, a combomban, a kezemben, a könyökömben, és tulajdonképpen az egész, meggyötört testemben, ahogy a csillapítószerek hatása lassan kezd kimenni belőlem.
Egy darabig megpróbálom tartani magam, mint egy komoly nagyfiú, aki nem pityereg minden semmiségért, akár egy anyámasszony katonája, de egy idő után már nem törődöm semmivel, a fájdalom nagysága mindent felülír, emberi tartást, helytállást és mindenféle ilyen baromságot, nyögök, sírok, fájdalomcsillapítóért könyörgök, és eleinte hiába nyugtatgatnak kedvesen, türelmesen, a végén már zokogva üvöltök, míg egyszer csak egy teaszűrőre emlékeztető, vattaszerű anyaggal borított, félgömb alakú tárgyat szorítanak az arcomra, amire valami folyadékot csepegtetnek.
Szúrós szagú, kábító hatású fuvallat csap az orromba, egyből forogni kezd velem a világ, megszédülök, zúgni kezd a fülem, a körülöttem beszélők hangja szinte azonnal belevész a semmibe, én pedig belezuhanva az ájulás jótékony sötétjébe, elveszítem az eszméletemet.
Éterrel kábítottak el, ma már nem használják, mert állítólag kiderült, hogy veszélyes.
De akkoriban még teljesen megszokott altatószer volt.

A Titanic katasztrófája után pontosan hatvan évvel, 1972. április 13-án elütött a villamos a Ferenciek terén. (Akkor még Felszabadulás térnek hívták, és még közlekedett rajta a villamos.)
Csütörtök délután fél ötkor történt a baleset.
Borús volt az idő, lógott az eső lába, a budai hegyek felől pedig egyre többször hallatszott, hogy morajlik az ég, várható volt, hogy pillanatokon belül kitör a vihar.
Azon a héten ért véget a tavaszi szünet, hétfőn már iskolába kellett mennem, én pedig, mint tizenhárom éves kamasz gyerek, arra használtam a szünidő utolsó napjait, hogy a környék antikváriumaiban lógtam - a Belváros már akkor is tele volt jobbnál-jobb antikváriumokkal -, illetve, amerre csak jártam, benéztem az útbaeső cukrászdákba, és két pofára ettem a fagylaltot, meg a somlói galuskát.
Mindig is hízásra hajlamos, sőt, ne szépítsük, kövér gyerek voltam, de kit érdekelt akkor a fogyókúra, meg a hasonló butaságok...? Aggodalmaskodás helyett, élveztem a tinédzserek gondtalan életét.
A közeli Veres Pálné utcában laktunk, én pedig gyorsan haza akartam érni, mielőtt elered az eső.
A Felszabadulás tér kereszteződése akkoriban Budapest egyik legforgalmasabb pontjának számított, buszok, villamosok, teherautók és személygépkocsik végeláthatatlan folyama közlekedett a Rákóczi út felől az Erzsébet híd irányába és vissza, és aznap is rengeteg ember várakozott a piros lámpánál az út mindkét oldalán, hogy átkeljen az úttesten.
Éppen a Jégbüféből jöttem ki, és miután észrevettem, hogy itt pillanatokon belül zuhé lesz, abban a másodpercben, amint zöldre váltott a lámpa, kiugrottam a zebra előtt álldogáló emberek közül - nem voltam magas növésű gyerek, nem láttam ki a felnőttek mögül -, egyenesen az Erzsébet hídról lerobogó 44-es villamos elé, amelynek a vezetője éppen gázt adott, amikor észrevette, hogy az ő számára piros lesz a lámpa, mert még át akart érni a téren, mielőtt a járókelők megindulnak.
A szemtanúk később elmondták, hogy a jármű ütközője teljes sebességgel elkapta a jobb combomat, aztán feldobott a levegőbe, ahol többször is megpördültem, majd, amikor lezuhantam - egyenesen a villamoskocsi elé -, utána még hosszú métereken keresztül görgetett maga előtt.
Akkor már eszméletlen voltam, a gurulás közben a karjaim úgy csapódtak ide-oda az aszfalton, mintha valami tehetetlen rongybaba lennék. Aztán oldalra sodródtam a jármű elől, de pechemre a jobb lábamat elkapta a vas, és annál fogva vonszolt még egy darabig.
A vezető állítólag észre sem vette, hogy elütött, csak amikor kiabáló emberek rohantak a villamos után, és esernyővel verték az ablakait, akkor jött rá, hogy itt valami baj lehet, és azonnal fékezett, de a villamosnak persze még jó hosszú útjába került, mire meg tudott állni.
Így tört ketté a combcsontom, több darabra a vállam, ficamodott ki teljesen a könyököm, törtek el a kézfejemben a csontok, a legsúlyosabb sérülésem pedig az lett - mint a torta tetején lévő tejszínhabra illesztett mazsola -, hogy a jobb lábfejem beszorult a hosszú, kerékvédő vas és a villamossín közé, szakértők szerint, ha még egyet fordul a kerék, akkor bokából levágta volna a lábamat.
A kerék a lábam előtt két centiméterrel megállt, de a sarkamról addigra már teljesen lenyúzódott minden hús és bőr, ezeket később az ország legnevesebb plasztikai sebészei pótolták a hasamról leoperált vastag, bőrös szövettel - ahogy mondták -, de az eredmény meglehetősen felemásra sikeredett.

Amikor már beesteledett, és még mindig nem értem haza, a szüleim, halálra aggódva magukat, a szemben lévő trafikból végigtelefonálták a mentőket, a rendőrséget, és akkor tudták meg, hogy elütött a villamos, és azt is, hogy melyik kórházba vittek.
Apám, aki egyébként egy nagydarab, kemény ember volt, az összeroppanás határán állt, zokogva ütötte a falat, és őrjöngött, hogy ez az ő gyerekével nem történhet meg, anyám is sírógörcsöt kapott, végül összeölelkezve, egymásba kapaszkodva próbálták meg vigasztalni egymást.
Azonnal kocsiba vágták magukat, és amikor engem még javában operáltak, ők már ott álltak a folyosón, és reszketve várták a híreket az állapotom felől.
Anyám később elmesélte, hogy amikor hosszú órák múlva végre kitoltak a műtőből, békésen aludtam, és olyan hatalmas, göndör szempilláim voltak, mint egy pufók játékbabának. (Az anyai szív, meg a megszépítő emlékek...).
Az orvosok azt mondták, hogy a lábfejemben gyakorlatilag alig van vérkeringés, a sarkamon lévő sérülés olyan súlyos, a csontig lenyúzott hús annyira összekeveredett a sáros olajjal, hogy a vérmérgezés veszélye miatt szinte biztos, hogy bokából le kell vágni a lábamat.
Ha reggelig nem indul be a vérkeringés, és a rengeteg Tetanusz oltás és a fertőtlenítő infúziók ellenére sem lesz érzékelhető a sebek tisztulása, akkor az amputáció elkerülhetetlen.
A szüleim sírva, összetett kézzel könyörögtek az orvosoknak, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt, és mentsék meg a lábamat.
Órák teltek el ebben az őrjítő bizonytalanságban, engem beraktak egy kis, különálló kórterembe, ahová a szüleimet egyetlen percig engedték csak be, hogy megsimogathassák az arcomat, utána csak az ajtóból nézhették, ahogy alszom. Az egész éjszakát a néptelen, kihalt kórházi folyosón töltötték, sírtak, idegesen fel-alá járkáltak, vagy szótlanul, lehorgasztott fejjel üldögéltek a padon.
Egy fiatal nővér egy megvilágított kis asztal mellett ülve vigyázott rám a szobában, olvasott és keresztrejtvényt fejtett, de a fél szemét állandóan rajtam tartotta.
Mindenféle csövek lógtak ki belőlem, vért kaptam és infúziót, a bal vállam és a bal karom végig be lett gipszelve, a jobb combom csontjait speciális csigás szerkezettel, súlyokkal húzatták, hogy az egymásba csúszott, törött csontokat szétválasszák egymástól, a jobb lábfejemen pedig egy vérrel teljesen átáztatott, ormótlan kötés éktelenkedett.
Azon az éjszakán hullafáradtan, ájuláshoz hasonló állapotban aludtam, és igazából fel sem ébredtem olyankor, csak homályosan érzékeltem valamit, amikor a legváratlanabb pillanatokban kaptam valamilyen injekciót, speciálisan összeállított koktélokat, Tetanusz oltást a mellembe, antibiotikumokat, és mindenféle mást. Kis idő múlva pedig minden kezdődött elölről.
A reggeli vizsgálatkor aztán kiderült, hogy óriási szerencsémre, a lábam megmarad, bár rengeteg műtétre lesz még szükségem, amíg újból járni fogok tudni.

Itt nagyjából véget is ér ez a történet.
Az, hogy ezután évekig tartó műtét-sorozat következett, hogy a kamaszkoromat gyakorlatilag - kisebb-nagyobb megszakításokkal - különböző kórházi ágyakon fekve töltöttem, hogy újból meg kellett tanulnom sántítás nélkül járni, hogy el kellett fogadnom a tényt, hogy soha többé nem tudok majd vízbe menni ezzel a lábbal - pedig imádtam úszni -, nem fogok tudni önfeledten végigsétálni a hajnali, harmatos füvön, vagy végigszaladni a fehér homokkal borított tengerparton, már más lapra tartozik.
Ama emlékezetes április 13-a óta minden évben megünnepeljük a "második születésnapom" évfordulóját, felidézzük az emlékeket, eszünk valami finom kaját, és elkönyveljük, hogy mekkora szerencsém volt.

És, ha már - némileg erőltetett párhuzammal - felhoztam a Titanic példáját, a kettőnk életében azért van egy apró különbség.
Az elsüllyeszthetetlennek hitt luxus óceánjáró annak idején nem kapott egy második esélyt a sorstól.
Én igen...

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2016-05-16 08:38 Dana

Dana képe

Miki, mivel gondolom, igaz történet, és nincs rosszul megírva, túl sokat nem tennék hozzá, csak a benyomásaimat.

Amikor a gyerekkori részre gondolsz vissza, túl felnőttesek a gondolataid. Mivel visszaemlékszel, nyilván felnőtt fejjel teszed azt, de számomra túl sok olyan hasonlat, kifejezés tűnt fel ezekben az emlékekben, amik nem illenek egy gyerekhez. Talán ebből kifolyólag, hiába hogy egy saját élményről van szó, esetleg egyes szám harmadik személyben írhatnád meg, legalábbis a gyerekkori részt, mintha kívülálló lennél és ez egy kitalált történet lenne -- talán még nagyobbat is ütne a végén, amikor átváltasz a szülői részre... A keret ettől még megmaradhat E/1-ben, de... nekem ilyen érzésem van a köztes rész kapcsán.

Egy-két helyesírási hiba, a dátum például biztosan rossz.
Amúgy jó, bár én a Titanicos párhuzamot másképp oldottam volna meg.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2016-05-16 09:35 Gitáros

Gitáros képe

Köszönöm, hogy kitetted, sok megfontolandó dolgot írtál, és most azon tépelődöm, hogy miket fogadjak meg a tanácsaidból anélkül, hogy a novella hangvétele megváltozna.

Szubjektív az írás, valóban rólam szól, az én történetem, de azt is tudom, hogy vannak benne dolgok, amiket esetleg át kellene írnom.
Negyvennégy évvel ezelőtt történt a dolog, próbáltam nagyon pontosan visszaemlékezni mindenre, és azt hiszem, 99 százalékban ez sikerült is.
Vannak részletek, amikre az eszméletvesztés határán lévő állapot miatt csak homályosan emlékszem, ezeket úgy hagytam, nem próbáltam meg a fantáziámra hagyatkozva "kitölteni" a hiányzó részeket.
Később volt bírósági tárgyalás is, ahol voltak szemtanúk, akik elmondtak olyan dolgokat is, amikre én nem emlékezhettem, ezeket megpróbáltam beépíteni a történetbe, hogy még pontosabb legyen.
A "gyerekkori részt" egyes szám harmadik személyben írjam meg?
Ezt nem pontosan értem, a történet megírásakor ez volt a legnagyobb dilemma a számomra is.
Mennyire tárulkozhatok ki, mennyire adhatom ki magam, a legszemélyesebb gondolataimat az olvasóknak, azokat az érzéseket, vívódásokat, amik akkor voltak velem, amikor a villamos alatt feküdtem élet-halál között lebegve?
Egyelőre el sem tudom képzelni úgy megírva, mintha másvalakivel történt volna meg, de átnézem ebből a szempontból, hátha jutok valamire.
A jelenidő, és az E/1 pontosan a személyességet próbálta szolgálni.
A dátumokat megpróbálom kijavítani, köszönöm, hogy szóltál.
A Titanicos párhuzam kissé - vagy nagyon is - erőltetett, azt csak azért hoztam fel, mert napra pontosan hatvan évvel később történt a balesetem, mint a hajó tragédiája, és kapóra jött, hogy - mint érdekességet - bele tudtam tenni a novellába.
A helyesírási hibákat megpróbálom megkeresni, ha abban még segítenél, azt nagyon megköszönném, mert sokszor átolvastam az írást, és valószínű, emiatt sem vettem észre olyan dolgokat, amik egy kívülállónak azonnal feltűnhetnek, aki először látja a novellát...:)
Amit lehet javítok, átírok, a "felnőttes" gondolatokat pedig megpróbálom "gyerekesen" megfogalmazni.
Én magam is kíváncsi leszek, mi lesz belőle.
Köszi!...:D

Miki

h, 2016-05-16 12:46 Newschool

Newschool képe

Egyszer hallottam egy olyan esetről, amikor a villamoskerék pont egy férfi derekánál állt meg - ketté vágta, de a felsőtest rá volt cuppanva a kerék külső oldalára. Az orvosok nem tudtak mit kezdeni vele, mert a legkisebb mozdításra azonnal elvérzett volna... Végül nem tudom, hogy mi lett a vége, de nyilván nem élte túl...

Marha nagy szerencséd volt. És nekünk is, mert máskülönben ezt nem olvashattuk volna. :) Érezni, amikor valaki egy valós esetet ír le - annak van valami plusz ütőereje. Talán a hitelessége, a sok valóságból vett részlet miatt.

h, 2016-05-16 17:51 Gitáros

Gitáros képe

Köszi, hogy olvastad, és hogy talán megérintett.
A mai napig nem értem, hogy hogy nem kerültem a villamos alá teljes testtel. (Akkor lecsengették volna a menetet...:)
Talán kövérebb voltam annál, hogy alá férjek, kisebb lehetett a távolság a jármű és az aszfalt között.
De a lábam egy hajszálon múlt, hogy ott nem maradt.
Amikor alatta fekszel, akkor jössz rá, hogy valójában milyen súlyos, félelmetes egy ilyen nagy dög jármű, porszemnek érzed magad mellette, egy jelentéktelen senkinek.

Miki

h, 2016-05-16 18:10 Smilezolika

Smilezolika képe

Hát igen. Te aztán sajnos a leghitelesebb forrásból tudod, hogy a villamos alól kivillanó mosolyban nem érdemes őszinteséget keresni.
Borzalmas lehetett.

h, 2016-05-16 15:15 Smilezolika

Smilezolika képe

Miki, ez kemény lehetett, bakker!
Félúton kezdtem gyanakodni, hogy valós eseményről van szó, és ettől csak sodróbb lett. Kimondottan jó írás kerekedett belőle, ami - feltételezem - azért elég sovány vígasz egy elbukott kamaszkorért.
Apaként teljesen át tudom érezni, amit a szüleid érezhettek. A legnagyobb félelmeim közé tartozik egy közlekedési baleset.

h, 2016-05-16 18:18 Gitáros

Gitáros képe

Kemény volt, és tulajdonképpen a mai napig érzem az utóhatásait.
A talpamon a hasamról átültetett bőrrel pótolták a lenyúzott részeket, ami sérülékenyebb, érzékenyebb, mint a normál talpbőr, nem tudok sokat gyalogolni, mert könnyen bereped, és akkor napokig kenegetni, kötözgetni kell, mire begyógyul, több mint negyven éve nem voltam strandon emiatt, nem lehet vízbe menni vele, stb.
Ezzel együtt kell élnem, "ezt adta a gép", ahogy mondani szokták.
Köszi, hogy elolvastad, a dicsérő szavak pedig tőled - aki egyfajta megkérdőjelezhetetlen zsinórmértéknek számítasz - különösen jólesnek..:D
A kórházban töltött évek alatt történtek vidámabb dolgok is, lehet, hogy majd ezekből is megírok néhányat.
Vagy nem...
Egy közlekedési baleset az valóban nem játék, egy szülő számára pedig különösen nem az.
Ha adhatok egy tanácsot, a gyermekedet neveld rá az életre, tanítsd meg a közlekedés veszélyeire. A széltől is óvás, a felesleges féltés többet árt, mint használ. (Tapasztalatból beszélek, sajnos...:)
Üdv: Miki

Miki

h, 2016-05-16 15:15 Smilezolika

Smilezolika képe

Miki, ez kemény lehetett, bakker!
Félúton kezdtem gyanakodni, hogy valós eseményről van szó, és ettől csak sodróbb lett. Kimondottan jó írás kerekedett belőle, ami - feltételezem - azért elég sovány vígasz egy elbukott kamaszkorért.
Apaként teljesen át tudom érezni, amit a szüleid érezhettek. A legnagyobb félelmeim közé tartozik egy közlekedési baleset.

h, 2016-05-16 18:51 Sednol

Sednol képe

Az amerikai fociban vannak hazafutások, amelyeket az emlékezetes címkével díszítenek fel. A tiédet is ilyennek találtam. :D
Még hogy az élet nem tud alkotni.

Gördülékeny, laza, ahogyan azt tőled megszoktuk.

Csak pár észrevétel.
Engem zavart a visszaemlékezés jelenideje, ahogy a kényes precizitással leírt eszközök is, kloroform, plazmaágy.
A lábfejedre is kétszer-háromszor lábként hivatkozol. Gondolom a szóismétlések elkerülése miatt, de zavart.

Ennek fényében nem szervezünk karctalálkozót tengerparton. :D

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

h, 2016-05-16 19:47 Gitáros

Gitáros képe

Köszi!

Jelenidőben írva közvetlenebbnek, élőbbnek éreztem a sztorit, egyébként is megfigyeltem magamon, hogy nagyon szeretek jelenidőben írni - ez a régebbi történeteimnél is tapasztalat -, valahogy jobban bele tudom élni magam a szituációkba.
Hogy ez baj-e, nem tudom...

Éter volt, nem kloroform - nem tudom, van-e különbség a kettő között - nekem is úgy mondták, amikor később megkérdeztem.
Nagyon émelyítő, kifejezetten rossz közérzetet okozó szer volt, ébredés után is még nagyon sokáig nem ment ki belőlem.
A plazmaágyon fekvés pedig életem egyik legnagyobb élménye volt és maradt - jellemző, hogy egy mentőautóban, élet és halál között lebegve éreztem ezt.
Láb, lábfej - ezt észre sem vettem a nagy igyekezetben, de köszönöm, hogy szóltál.:D

Karctalálkozó tengerparton?
Esetleg egy elegáns tengerparti étterem teraszán hűsölve...:)

Miki

cs, 2016-05-19 10:49 mészégető

mészégető képe

Mondanám én hogy tetszett, de nem jó szó ez , hiszen személyes és nyilván rossz emlékről, érzésről, tapasztalásról van szó, inkább hatással volt rám, inkább.Nem könnyű a személyes dolgokról írni, az ember olykor kinyílik, olykor bezár, olykor tul könnyed, olykor súlyos, az egyensúlyt nem könnyű megtalálni, szerintem neked sikerült.

cs, 2016-05-19 13:54 Gitáros

Gitáros képe

Köszönöm.
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a történetet, mert valóban teljesen személyes, kitárulkozó és szubjektív.
Az embernek nem könnyű az esendőségéről, a testi-lelki problémáiról írni, és, ha szerinted nekem sikerült eltalálni az arányokat, annak csak örülni tudok.
Üdv: M

Miki

v, 2016-05-22 07:45 bupber 81-Szomb...

Amíg biztosra nem tudtam, hogy van egy nyugodt, minimum fél órám, neki se fogtam az olvasásához.
A balesethez nem tudom, mit fűzhetnék. Jó, hogy megírtad.
Most én is úgy csinálok, mint Dana: rövid leszek, de már előre látom, ez nem fog sikerülni, sok lenne a mondanivalóm.
Talán…, szerintem azért jövünk ide a Karcra írásainkkal, hogy azokat megfelelővé tegyük, megtanuljunk úgy írni, hogy azok a nagyközönség elé kerüljenek. Tehát a cél az irodalmi szint lenne, vagy nyomtatási, ki ahogy akarja.
Első benyomásként kiemelném, hogy nekem úgy tűnt, hogy van odafigyelés, rátartás. Ezt azért mondom, mert sok amatőr, aki a rövid írásban már mutat valamit, a hosszabbaknál elvesztődik. Az elejét többször átírják, már majdnem kiemelkedő, aztán a közepétől elhanyagolják.
Nálad a szöveg végig tartja azt, amivel indul – ez jó, és helyenként pedig elég élvezetesen írsz.
A visszaemlékezés jelen ideje meg perfekt, szerintem semmi szín alatt ne változtasd meg.
A baj csak az, hogy az irodalomban a cselekmény nélküli mese nem működik, nem fogadja el senki.
Én úgy látom, hogy most, miután le van írva az esemény, át kéne szerkeszteni, kidomborítani az idősíkokat, a dramaturgia elvével végig menni, a jelenetek arányát, ábrázolását megfontolni.
„Az orvosok azt mondták, hogy a lábfejemben gyakorlatilag alig van vérkeringés, a sarkamon lévő sérülés olyan súlyos, a csontig lenyúzott hús annyira összekeveredett a sáros olajjal, hogy a vérmérgezés veszélye miatt szinte biztos, hogy bokából le kell vágni a lábamat.
Ha reggelig nem indul be a vérkeringés, és a rengeteg Tetanusz oltás és a fertőtlenítő infúziók ellenére sem lesz érzékelhető a sebek tisztulása, akkor az amputáció elkerülhetetlen.” – elmagyarázni, megmagyarázni az olvasónak – ez az elv az irodalomban nem működik. Formába kell önteni.
„A kerék a lábam előtt két centiméterrel megállt, de a sarkamról addigra már teljesen lenyúzódott minden hús és bőr, ezeket később az ország legnevesebb plasztikai sebészei pótolták a hasamról leoperált vastag, bőrös szövettel - ahogy mondták -, de az eredmény meglehetősen felemásra sikeredett.
Amikor már beesteledett, és még mindig nem értem haza, a szüleim, halálra aggódva magukat, a szemben lévő trafikból végigtelefonálták a mentőket, a rendőrséget, és akkor tudták meg, hogy elütött a villamos, és azt is, hogy melyik kórházba vittek.” – ha csak ilyen formán mesélsz az olvasónak, azt megint nem fogadja el a szakma. Nézőpontokra szedés, cselekmény vezetés tenné szerintem azzá, amire azt mondani, hogy tetszik.
Végül is minden le egyszerűsödik a tetszett vagy nem tetszettre. Ennyit mond a néző, miután kijön a színházból. Még azt sem tudja pontosan, hogy miért ez vagy az.
Hogy, hogy lehet elérni a „tetszett” hatást, az a dramaturgnak a munkája, és végig neki is rá kell jönnie, mi az, ami kiválthatná.
Zenész vagy, tudod: a zeneszerző először csak klimpíroz, keresgéli az akkordokat. Mi marad meg ezekből végül a kész műben? Dolgozik, és addig keresgél, amíg tetszik. Újra és újra. Valósággal ízleli a hangokat.
A kitartásban nincs tudás. Önmagában egy semmi, de bármilyen alkotáshoz elengedhetetlen tényező. Nélküle nem születik meg a jó alkotás.
Ismered a hetvenes évek remek zenéjének mára már legendás alakjait. Soha nem elégedtek meg a kevéssel. (én Joe Cockert említeném, de kinek ki). Ne add fel ezt az írásodat, tedd csillogóvá, példamutatóvá.

v, 2016-05-22 08:18 Gitáros

Gitáros képe

Köszönöm, hogy elolvastad, az észrevételeid pedig megfontolandóak.
Egy problémám van ezzel a novellával - ha ez egyáltalán annak nevezhető -, hogy valójában nem irodalmi alkotásnak szántam, hanem egy személyes élmény leírásának - persze, megfelelő színvonalon.
Ugyanis - szerintem - a szikár, lényegre törő írásnak is lehet létjogosultsága egy irodalmi portálon, ha másért nem, azért, hogy a tanulságok mások számára is levonhatóak legyenek.

Én azt vettem észre magamon, helyesebben, az írásaimon, - ez persze mindenkinél más és más, hiszen nem vagyunk egyformák - hogy a legelső, spontán változat a legjobb.
Az még gördülékeny, "kiszalad" az ember ujjai alól, frappáns, élénk, stb.
Aztán, amikor az ember elkezd jobban agyalni, belenyúl a szövegbe, változtat, kihúz, hozzáír, az a legritkább esetben szokott jól elsülni.
Természetesen apró javítások, változtatások, korrekciók szükségesek és hasznosak is, de gyökeresen átírni egy novellát... Nem tudom...
Az emberben mindig van egy félelem, hogy az már nem lesz igazán az övé.
Ha minden kívánságnak meg akarunk felelni, minden - mások által felvetett - ötletet bele akarunk dolgozni az írásunkba, az a legnehezebb döntések közé tartozik.
De a tanácsaidat, ötleteidet köszönöm, és lehet, hogy néhányat megvalósítok belőlük.
Üdv: M

Miki

v, 2016-05-22 17:58 Kyle

Durva, örülök, hogy megmaradt a lábad!

Összességében tetszett, bár bevallom, hogy a mentős-kórházas leírásnál kicsit belepörgettem, mert a cselekmény érdekelt, nem a falak, fények stb. :)

Az elején szerintem felesleges finomkodnod, a "rohadt" egyáltalán nem durva jelző.

Ha legközelebb fikciót írsz, akkor majd jobban kötözködöm. O:)

v, 2016-05-22 21:34 Gitáros

Gitáros képe

Oké, vettem az adást.
És köszönöm..:)

Miki

k, 2016-05-24 07:51 Pyrrhusz

Pyrrhusz képe

Egyrészt nagyon kedvelem az ilyesfajta visszaemlékezéseket, másrészről viszont nem szeretem azokat az írásokat, amelyek nem teljes egészében fikciók. Éppen ezért élőszóban szívesen meghallgatom, de elolvasni azt már nem. Most megtettem, mert ahogy Rákosi elvtárs mondotta volt:
─ Az ellenség keze betette a lábát!
Másrészről meg mostanság olyan környezetben létezem, ahol az együttérzés legkisebb szikrája sem fedezhető fel, így amikor ismert emberek haláláról értesülünk csak annyit mondunk:
─ Egy éhes szájjal kevesebb.
Mindezekből kiindulva totál nem érdekel, hogy milyen nyavalya ért tégedet, meg más ilyesmi, mindazonáltal ezt elolvastam, mert megfelelően adagoltad a történéseket, szóval frankón megugrottad az előző mondataimban említett magos lécet.
És természetesen örülünk, hogy még itt lábatlankodsz közöttünk.
Ezt a vonalat kell követned, ha írásra adod a kezedet.(persze utolsó aljas gazfickó lennék, ha a puncikról lebeszélnélek, de akkor is...)
Várjuk a következőt.

- "Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé." -Woody Allen

k, 2016-05-24 09:38 Gitáros

Gitáros képe

Bírom a stílusodat...

Ha - szerinted - ezzel a rossz lábbal sikerült "megugranom" az általad említett "magas lécet", akkor a feladatomat már teljesítettem is...:DDD
Egyébként meg kösz, hogy bokros teendőid közepette elolvastad..:)
"Várjuk a következőt" - írtad. (Ez jól esett.)
Most már csak azt kell kitalálnom, hogy - ha már megemlítetted őket -, hogyan tudnám belekeverni a puncikat a következő történetembe, de ez már legyen az én gondom...:)
Üdv: M.

Miki