A 897-es járat utasai

„Üdvözöljük kedves utasainkat Trágyadombia és Édes otthon között menetrendszerűen közlekedő járatunkon. Felhívjuk minden kedves utasunk figyelmét, hogy csatolják be öveiket, vonuljanak el a külvilágtól és élvezzék a boldogság felé vezető utat! Köszönjük a figyelmet!”

 

------------- 1. A Srác -------------

 

A Srác, mint mindig, most is a hátsó ülésen utazik. Kedvenc dalai csengenek a fülében, hála a nemrég újra felfedezett MP3 lejátszó 2 gigás kapacitásának. Egymás után, egyszer black metal, máskor happy hardcore dübörög a környezetét elnyomó hangerővel. Jobb kezében könyvet, a balban pedig zseblámpát tart. A járat zötyögése és a téli este ádáz sötétje összejátszanak, egymást segítve próbálják kioltani a betűk fekete ragyogását, de a Fiú a lámpácska segítségével mindig visszaveri támadásukat. Minden nap olvas pár ezer szót a kétszer háromnegyed órás úton. Vagyis majdnem minden nap. Néha valamilyen felelőtlen döntés eredményeként újra meg újra megengedi, hogy békés, rémmesés világának harsány torzított gitár, szimfonikus hangszerek, dobok és üvöltő ének alkotta burkát felhasítsa az Élet, és kicsit beszivárogjon. Csak azért, hogy megpróbálja megmérgezni az ő tökéletes világát. Az Élet... Tudja, az a nagybetűs trágyadomb...

Szerencsére még messze áll a lejátszó aksija a lemerüléstől, a lámpa izzója sem éghet ki, hisz több ezer órás élettartamú LEDről van szó, és kivételesen még az undorító, mosdatlan férfitestek bűze is elviselhető szinten van, pedig az ablak annyira sincs leengedve, mint a jobb napokon. Ez is egy jó nap. Az Élet ma még fáradt, még nem akar újra támadni. A lelki béke engedelmesen kering a hangerővel egyenesen arányos sugarú átmérővel rendelkező dóm alatt, és éberen őrzi a Fiút. Más alkalmakkor előfordul, hogy egy-egy gondolat erre a bizonyos békére fittyet hányva kacéran elszakad a Testtől, és felfedezőútra indul. Megpróbálja kideríteni, hogy vajon ő lehet-e az a bizonyos kiválasztott. Az, aki belülről megtörheti a falat. De nem ma. Ma egy gondolat sem elég erős ahhoz, hogy félbeszakítsa a szavak mohó felfűzését. A lapok, egyik a másik után, csak úgy peregnek, néha gyorsabban, mint a percek, mégis mind egy szálig nyomot hagynak. Ez tényleg egy jó nap. Igazából szinte túl jó. Már-már mesébe illően jó. Máskor nem marad meg minden szó, sokszor újra fel kell őket kutatni, és szinte könyörögni kell, hogy végre árulják el, mit is akartak közölni. Mert ez a Fiú nem olyan, aki csak úgy veszni hagyja az értelmet. Ha megtenné, legbensőbb önmagával szállna szembe. Ugyanis gyűlöli az ostobákat. Nem a butákat, az elmebajosokat, azokat, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, vagy a "fogyikat". Azok nem tehetnek róla. Azoktól csak simán undorodik. Hülyének születtek és kész, nincs mit kezdeni velük. De aki magának választja azt az utat, amin haladva az Élet mélynövésű plafonja tökéletesen legyalulja mindazt a kevés agysejtet, amelyik fel mer háborodni az úgynevezett konvenciók ellen... Azt az utat, ami a kiemelkedő gondolatoknak megálljt parancsol, és helyette mindenkit be akar állítani egy olyan sorba, amit a Közösség épít fel, és mindenki más bolond, ha nem azt a nézetet vallja... Na ezek számára az Emberek. Vannak az Emberek, a tárgyak, és a kevés szeretetre méltó lélek. A Srác nagyon szerencsés, hisz megtalálta a másik lelket ezen a bolygón, aki ugyanilyen mint Ő. Találkoztak, szerelmesek lettek, és azóta is nagyon boldogok együtt. Az egyéb entitások listája egyébként kimerül pár háziállatban és néhány különlegesen szerencsés, saját korábbi szép életét megirigyelve új kört futó tárgy személyében. Mert akik velük tartanak, azok is mind élnek. Mert Ők ketten lelkeket gyűjtenek. Látják őket és magukkal viszik közös útjukon, hogy azok se szenvedjék tovább a szeretet hiányát.

Szóval hiába hétfő van, ami számára – bár sokszor nem látszik – általában a hét legnehezebb napja, az olcsónak mondható papírlapokra nyomott harmincéves történet ma gond nélkül jut el a tudatáig. Beitatja magát. Finoman megérintik a szavak, kellemesen futkosnak gondoktól mentes fejében, egyik gyorsabban, mint a másik. Koponyája fogságában, mint a Föld rétegei, a vékonyka külső héjban elsődleges védelmi pajzsként hangosan lüktet a zene, míg egy kicsit mélyebben a vastagabb magmában képek követelnek maguknak helyet. Szükségük van a térre, hisz három dimenzióban kell elférniük, sőt még mozognak is, majdnem úgy, mint a táncosok egy musicalben. Ahogy a szavak sorban megérkeznek fej-gömbje pólusain át, a héjakon áttörve a vasmagig, majd onnan képekké alakulva szétáradnak abban a bizonyos vastag rétegben, a Fiú nagyon kellemesen érzi magát. Az olvasmány izgalmas, mint mindig. Már a közepén, épp a legjobb résznél jár, és az utazás még elég hosszú ahhoz, hogy befejezze a reggel megkezdett novellát. Lezárhatja, még mielőtt megérkezik a teleport rendszer 897-es járatán a túloldali kapuba, a szülővárosába. Roppant érdekes. Pont a kedvenc műfaja. Olyan agymozgatós történet aminek a végén...

De nem fogom elmondani, hogy miről szól! Egyrészt, nem vagyok az a fajta, aki csak azért is elárulja, hogy másokkal kicsesszen. És tudja meg, senki nem kötelezhet rá! Na meg, ha kíváncsi, majd később olvassa el maga is, ha még nem tette…

Na jó, annyit elárulok, hogy a bohókás feltaláló nemrég rájött, hogy szerkezete – bármily meglepő – igenis működik. Egy igazi sátáni dög, de még hasznos lesz a jövőben, úgyhogy folytatja a kísérleteket. De nem ez a vége, úgyhogy ezzel még szerintem, nem árultam el semmit. Ha kell, később szívesen segítek megérteni. És elnézést kérek az előbbiért, nem akartam ezt így önre zúdítani, csak tudja elég sértődős vagyok, ha ellenem fordulnak... Na mindegy, folytatom...

Az én álláspontom az, hogy ha valami igazán furcsát elég sokáig nézünk, két dolog történhet. Megértjük, vagy feladjuk. Az olyan dolgoknál ez általában könnyű, amivel kapcsolatban minden kérdésre kapunk logikus választ. Annál könnyebb, minél közelebb állnak ezek a válaszok a szívünkhöz. De mi van akkor, ha olyasmivel találkozunk, amiben hiszünk – vagy hinni akarunk – de cseppet sem logikus? Esetleg fordítva. Logikus, de nem hihetjük el, hogy létező. Ha egy komoly ellentmondásba keveredünk a logika és a hit frontján, vajon végül mi győz? Az ésszerűség oltárán áldozunk majd, és örömmel vetjük magunkat a hihetetlenbe, vagy kereszttel és fokhagymával hadonászva űzzük el szemünk elől a gonosz jelenséget, amiről meggyőződésünk, hogy ott sincs, hiába lehel a pofánkba alvadt véres bűzt, és meg akarja kaparintani a lelkünket? Netán valahol félúton megállunk kicsit megpihenni, és szép lassan mi is elveszítünk egy pár kereket – mint egy hivalkodó autó egy rossz környéken. Így már kiváló indokkal léphetnénk azok sorába, akiktől ez a Srác simán csak undorodik. Köszönöm nem… Nem tudom ön hogy van vele, én ebből nem kérek. Talán elég lenne a hisztérikus viselkedés, vagy mohón tovább szaladva simán megőrülnénk? Ki tudja. Olyan különbözőek vagyunk.

Valójában az egész történetet azért kezdtem el mesélni önnek, hogy rávilágítsak, mennyire fontos, hogy szilárd lábakon álljon a világunk. Az Ő világának eme kicsiny, zsivajba és LED fénybe burkolt része most nagyon jól eleget tesz ennek a kihívásnak. Annyira jól, hogy az egyébként minden ismeretlentől rettegő Srác olyan önfeledten olvas, hogy talán nem is öregszik. Meg sem hallja, ahogy az idő sürgeti.

- „Olvasnod kell! Gyerünk, haladj! Nem pazarolhatsz el engem! Figyelj oda, minden szóra, nehogy ismételned kelljen! Vigyázz, ott egy nehéz szó! Nemsokára megérkezünk, és még sehol sem tartasz!” – ostorozza az idő.

De Ő most fittyet sem hány erre, meg sem hallja. Persze máskor ez is más. Előbb csak eljut a füléig az öreg vasfogú véget nem érő szövege, majd szavai kígyózva bekukkantanak a fejébe, a titkok kamrájába, végül az apró réseken át olyan mélyen behatolnak, hogy a Fiú úgy issza fel őket, mintha Ő maga találta volna ki az egészet. De mondom, most nem… Csak olvas és élvezi, ahogy az idő telik körülötte. Ha nem jön közbe semmi, akkor kényelmesen végez ezzel a pár oldallal, mire megérkeznek és biztos, hogy nem őrül bele a sietségbe. Most nem…

Majd az Élet tarsolyából előkerül egy újabb trükk. A kocsi fájdalmas dörrenésekkel esik bele a hirtelen feltűnő – egyébként hónapok óta ott található – úthibába, majd négy újabb koppanással tér vissza a helyes útra. Ettől nagy zöttyenéssel esik ki a lámpa keze szorításából, a könyv öngyilkosokat megszégyenítő hévvel veti magát a mélybe, és még a hosszú hajtincsek is előrebicsaklanak.

- A picsába… - mondja félhangosan.

Végül a könyv nem esett le, nem záródott be, úgyhogy nem történt katasztrófa, de mégis félre kell raknia a kötetet, hogy az izgalom átéléséhez szükséges fényt újra megteremtse. Nekilát, s kicsit jobb belátásra téríti lámpáját, hogy a korábban olyan kiváló helye továbbra is pont megfelelő lesz számára, úgyhogy legyen szíves oda visszamenni, és úgy is maradni. Persze ez egy annyira hibátlan hétfő, hogy az a káromkodás is csak a bénázás számlájára vetett bélyegző, amolyan „láttam”, semmi komolyabb. Hátracsapja a haját, és nézi egy darabig az utat. Fürkészi, hogy hol járnak. Pár pillanat alatt felismeri a környéket, hisz minden nap ezen az úton közlekedik a 897-es járat. Még mindig nagy a távolság, úgyhogy könnyedén merül bele újra gondolataiba.

Azt mondják róla, hogy félelmetes fantáziája van. Most is, olvasás helyett saját útját választja. A sci-fiből kikapcsolódva lehunyja a szemét, és elengedi gondolatait, hagyja, hogy alábukjanak a sötétség tengerében. Igazán élvezetes játéknak tartja az ilyesmit, és egyáltalán nem sejti, hogy milyen veszélyes is lehet. Van aki halálra rémülne ha meglátná azt, amiket Ő örömmel fotóz lelki szemeivel. Szereti a rémségeket. Mióta ilyesmi történeteket olvas, egyre gyakrabban nyílik meg számára a képzelet világának sötét sarka. Sok példa áll előtte, de mégis jobban szereti a saját szörnyeit. Ezt mások úgy magyarázzák neki, hogy Ő kreatív. Itt van például a ma este. Szerintem bárki el tud képzelni egy szörnyet, még egy kétéves is. Míg mások általában csak összedobják őket, és gyorsan megijednek tőlük, Ő nagyon is élvezi, hogy félelme minden porcikáját maga tervezheti meg. Rémregénybe illő szövegét önmagának felolvasva próbálkozik az egytagú hallgatóság elkápráztatásával.

„…a derengő fény láttatni engedi kihegyezett pengék erdejére hasonlító fogsorát, miközben szája szélét annyira felhúzza a hegyes fülei mögötti izmokkal, amennyire csak bírja. Szinte recseg a bőre, ahogy megfeszül. Szisszenő hangot hallatva készül a pillanatra. Szemgödrei véres, tüzes fénye szinte éget. Összeráncolt homloka és szarvai látványa eltörpül az arcán kiülő rémséges érzés árnyékában, de önmagukban is lennének olyan ijesztőek, hogy egy erős felnőtt hisztérikus üvöltés közepette rohanjon, amíg a teste bírja. Egyszerre emeli fel két csöppnyi, csökevényes karját melyek egy döglött madár megkopaszodott lábait idézik, - talán még a szaguk is hasonló - miközben lassú, tökéletes összhangban engedi ki nyolc centis karmait… Ott ül melletted… Le vagy kötözve és nem menekülhetsz… Azért jött, hogy megegye a lelkedet!” - Érzi, hogy teste minden szál szőre hadba áll, és szuronyként vágnak a ruhájába.

Kinyitja a szemét, és látja, hogy még mindig a kocsiban ül, karjai és lábai pedig csupa libabőrösek. De senki nem utazik mellette. Tudja, mert ma csak hárman indultak haza. Egyedül ül ott hátul.

A könyv lapjai újra felhasadnak, gerince meghajlik, és előkerül az aranyos üzenettel ellátott egyszerű papírlapból fabrikált könyvjelző. Még amatőr olvasó, és egyébként is a fejébe vette, hogy mindent elfelejt, úgyhogy neki egész egyszerűen szüksége van rá! Tudja, szamárvezetőnek. Hogy valaki megmondja, hogy hol járt. Sebaj, ha úgy érzi, hát legyen. Egyébként is; menyasszonya szerelmes szavaival ellátva még egy ilyen furcsa kis papírszelet is egy kedves élő tárgy, akit szeret. Egy azok közül a szerencsés néhányak közül, aminek ők ketten életet adtak, és így vidáman gondolnak rá.

Míg ezen jár a feje, megkeresi a lapok között leejtett fonalat. Szemével a bekezdések elejét gyorsan átfutva – nagyjából emlékezve, hogy hol is járt – hamar megtalálja azokat a szavakat, amik még forróak tekintete átható erejétől. Végül is minden megy tovább, nem tört meg nagyon a burok, mert a zene legalább nem hallgatott el. Szerintem észre sem veszi mi történt.

 

------------- 2. A gondolat ereje -------------

 

Aranyos srác, de nagyon figyelmetlen tud lenni. Persze akár erény is lehetne ebben a helyzetben, hisz csak úgy zárhatja ki a világot, ha nem tudja, hogy mi folyik körülötte. Így nem hibáztathatom, hogy engem sem vett észre. Pedig ha tudná… Már egy ideje figyelem… Ha úgy nézzük, csak pár másodperce, de Ő annyira közel áll hozzám, hogy ez a csipetnyi időszelet akár az a majd 30 év is lehetne, ami a születésünk óta telt el. Ja persze! Ezt eddig nem mondtam. Még nagyjából 13 hónap és betöltöm a harmincat, pont mint Ő. Köszönöm jól vagyok, igazán kellemes a létezésem még ennyi idősen.

Ellenállhatatlan a késztetés, de nem akarom megijeszteni. Nem akarom, hogy rosszul fogadja a találkozásunkat. Így könnyebb a dolgom. Szinte csak olyan módszerek jutnak az eszembe, amivel holt biztos, hogy hosszan tartó önkívületbe kergetném, az egyik mégis olyan erősen ragaszkodik hozzá, hogy próbára tegyem, hogy egyszerűen nem tudok ellenállni neki. Már majdnem megteszem, de valami azonnal lebénít...

- A fenébe! – villan át a fejemen. – De akkor hogyan?!... Nem tétovázhatok sokáig. Még csak fél távon járunk, de oly sok mondandóm lenne. Nem húzhatom a végtelenségig.

Csak ekkor veszem észre, hogy a pajzs amit maga köré vont, ilyen mértékű fizikai közelségben még soha nem látott erővel sugározza át rám mindazt, amit Ő kizár. Én már tapasztalt vagyok ilyen téren, úgyhogy hamar rájövök, de egy pillanatra akkor is megszédített. Mivel ma Ő ilyen határozottan kirekeszti a félelmeit, helyette én kezdtem el rettegni. Először csak a tett mezejére lépéstől, majd az idő végtelen és száguldó vonatától… Hogy esetleg a kerekek alá lépek mikor sietve próbálok átkelni a bódult tömegként vonuló végeláthatatlan vagon horda között. Nem tudom egy átlagos szörny számára meddig tartott volna míg ráébred, hogy mi történik, de én már majdnem 30 vagyok és annyi mindent láttam, hogy meg tudom ezt oldani. Rég volt már mikor legutóbb találkoztam Vele és elfelejtettem milyen erősek a félelmei. Ezért történhetett meg, hogy egy pillanatra magával ragadtak. Így talán megbocsátható, ugye?

Újra nekirugaszkodok hát, és ezúttal sokkal magabiztosabban. Félig nyitott szemhéjam mögül a vörösen izzó semmi mint egy vaku, úgy villan fel a sötétségben. Senki nem láthatja, csak Ő, de még mindig semmi nem történik. – Nagyon jó – gondolom magamban – ne figyelj ide! – Óvatosan kinyitom a számat. Rekedtes sikolyom egyre élesebbé és hangosabbá válik, és végre elhagyja testem a keserves lehelet. Egyenesen felé tart. A pára eléri a nyugalmat adó pajzsot és sercegve apró lyukat üt rajta. A rés széle, mint a hajszálvékony papír amikor tűzbe dobják, gyors léptekkel szalad el mérgem elől és vulkánokéhoz hasonló szikrát hányva halk, vörös pattogással égeti le egy részen a burkot. Mikor már elég nagyra tágult a félelem kapuja, hamar belekapaszkodok a peremébe és óvatosan átsegítem magam a túloldalra, az Ő kicsiny világába. Bejutottam. Nem sokan mondhatják el magukról, de én igen. A rés bezárul mögöttem, ami jól tudom mit jelent; egy időre itt ragadtam és csak egy módon távozhatok. Testem felületén még mindig kusza repedések kígyóznak, néhol még gőzölögnek a pórusaim a forróságtól, és kimerülve veszem a levegőt, de a nehezén már túl vagyok. Mire megpillant, már nem ismer majd fel. Sietve újra felveszem ártatlan alakomat, nehogy úgy pillantson meg, mint egy vérengző állatot. Pedig az vagyok. Hiába, nem tagadhatom. A lelkéért jöttem, és nem megyek el nélküle.

Még egy pár pillanat, csak ennyit kérek. Ez az! Végre visszahúztam a karmaimat is. Kialudt a tűz a szememben, és a karjaim, lábaim és még a testem is újra csecsemőszerűek és eltűnt róluk minden árok. Viccesen duzzadtak a puha zsírrétegtől. A füleim kikerekedtek, igazán aranyosan mutatnak óriási fejemen, csakúgy, mint apróra zsugorodott két szarvam, ami most már inkább csak egy-egy kis agancsnak vélhető, mint egy féléves szarvasé. Esetlen mozdulattal odahuppanok közvetlenül mellé és magam előtt összefont lábaimmal és előregörnyedő testtartással takarom az ölemet, nehogy valami perverznek nézzen. Felesleges lenne ruhában járnom. Az nem bírna ki egy ilyen mutatványt. Na de ideje lenne a külsőhöz igazodva cselekedni. Kezdődik a menet.

„…Öt perccel a boszorkányóra előtt Carune átszaladt a házba, fölkapta az aranyhalas akváriumot (amelyben…” – olvassa mohón, és én hallom a belső hangját. Keze már fogja a papírt és izgatottan gyűrögeti. Lapozni készül, hisz a szöveg kapzsi tekintete elől egy másik lap tetejére menekült. Ekkor bal kezem csecsemőszerű mutatóujjával az Ő akaratának ellentmondva finoman leszorítom a könyvlap szélét, és azt mondom – Várj, én még nem végeztem az oldallal! –, határozottan és természetesen, mintha végig együtt olvasgattunk volna, csak én lassabb lennék – ez érthető is, egy totyogó, akármilyen furcsa is, hogy piros színe van, karikatúrába illően nagy kobakja és szarvai, mégiscsak lassan olvas, sőt, kész csoda, hogy egyáltalán tud – és nyugodtan nézek tovább érdeklődő arckifejezéssel az utolsó bekezdés irányába, olvasást tettetve. Jól érzem, figyel. Érzem a meghökkenést. Meg is ijedt. A szíve zakatol. És nem csak a napi három kávé miatt, amit az unalom elűzésére írt fel magának, mint egy falusi orvos vérnyomás gyógyszer helyett. Így kell maradnom, amíg ki nem alakul az egyensúlyi állapot. Hallom a fejében kavargó hitetlenkedést. De szerencsére ott ordibál a logika is. Vajon melyik utat választja. Bízok a tapasztalatomban, és erősen koncentrálok a lapra, miközben természetesnek mutatom magam. Csak egy másodperc telt még el, de egyre jobban a szakadék felé rohan. Ismerem Őt, tudom mit kell tennem. Nézek rá kérdőn és pontosan látom amit eddig csak éreztem. Szemében és arca fiatalos ráncain vadul táncol a megérteni akarás, de egyre kevésbé tudja elhinni, hogy valóban ébren van. Még az is megfordult a fejében, hogy „mi van ha meghaltam? Ilyen lény vagy mi ez az izé nem is létezik! Tuti, hogy meghaltam. Amikor az előbb koppant a kocsi. Az egy halálos karambol volt. Ilyen a pokol? Vagy most mi van?”

- Hogyhogy most mi van? – szajkózom, amire felfigyel, hisz mozdulatlan számból hallja vissza saját szavait, de nem az Ő hangján.

- Te hallod amit gondolok? – kérdezi magától, vagyis tőlem, de magában, ugyanolyan némán mint én az előbb.

- Természetesen. Miért mit gondoltál?

- Hol vagyok? Mi történt? Ki vagy te?

- Lassan a testtel öreg! Egyszerre csak egyet ha kérhetném. Had nyugtassalak meg kicsit, aztán minden kérdésedre válaszolok. Rendben? – és várom, hogy agya jóváhagyja a jelenlétemről vett jeleket.

- Rendben – gondolja, és még mást is, hisz szokatlan számára a fejben csevegés egy idegennel, aki nem is létezik. Vagy talán igen. Most annyira sem tud semmit, mint amikor rossz kedvében a döntésképtelenség árnyékába vonul, és várja, hogy kedvese napfénybe öntött szavaival felmelegítse kihűlő félben levő lelkét.

- Összpontosíts, nem gondolhatsz ennyi mindenre egyszerre. Nem hallom a saját hangomat sem miattad! – oktatom ki jó szándékkal. Na meg persze, hogy elnyomjam a halálfélelmét. Halálos karambol. Mennyire sablonos. Ilyesmibe csak nagyon ritka esetben halnak bele manapság az emberek, és nagyon kevesen, hiába olyan magasak a statisztikai mutatók. Az a baj, hogy ezeket a számokat még Ő is elhiszi, pedig a világa pont az ilyen behatások elkerüléséről szól. De mint mondtam, néha felelőtlenül dönt, és hagyja, hogy az Élet sava megmarja. Nem halott. Még. Ha tudná mire készülök…

- Rendben – hallom a fejében, ahogy elcsitítja a többi hangot, és ezúttal tényleg komolyan is gondolja. Könnyebben ment, mint sejtettem. A légzése is lassul már és a pupillája sem akkora, mint egy drogosnak. Azért a szíve még kapkodva végzi dolgát, pedig tudhatná, hogy nincs hova sietnie. A vég nem jött el a nem létező karambollal. Elhitethetné magával, hogy ezen a majdnem tökéletes hétfőn nem fog. Az sokat segítene.

 

------------- 3. „Beszélgessünk hát” -------------

 

- A nevem Grom – kezdem udvariasan, de nem nyújtom oda jobb kezemet, mert tudom, hogy nem kedveli ezt a szokást. Manapság már teljesen felesleges dolog a kézfogás. Sőt ártalmas. Csak arra jó, hogy gazdát cseréljen a megunt piszok. Régen, a dzsentlemenek idején még őszinte volt, manapság már csak muszáj. De látom rajta, hogy nem is sejti ki vagyok, a nevem sem jelent számára semmit, hát folytatom. – Hidd el, ismersz, csak már olyan régen láttuk egymást, hogy elfelejtettél. Nem baj, ne aggódj, emiatt nem sértődök meg. Pedig tudod, sértődős fajta vagyok. – és elmosolyodok. Arcán öntudatlan válaszként jelenik meg valami halvány grimasz, amit az agya – érzem – valamiféle öröm kifejezésére szánt. A helyzetet figyelembe véve nem is csoda, hogy csak ilyenre futotta. Szakadatlan figyelme szinte süt. Úgy olvasna engem ártatlan tekintetével, mint ahogy a könyvet szelte imént. Mellesleg ez ugyebár az a könyv, ami eddig oly sokat jelentett számára a hazafelé vezető úton, de létezését gyorsan és totálisan elfeledte, pedig most is szorosan tartja három legfontosabb ujjával. A kezei még mindig várják a jelet az agy felől, hogy lapozhassanak. Ez van ha megzavarják. Varázsütésre minden kiürül belőle, és csak arra koncentrál, hogy felfogja az új jelet. De az agya most nagyon elfoglalt. Úgy döntött, hogy kötéltáncost akar játszani egy kicsit, úgy négyszáz halálos méter magasságában, és engem szeretne segítségül hívni. Én leszek a háló, vagy az olló. Még nem tudja. Én viszont nagyon is jól tudom…

- Mi az hogy régen? Úgy értem mennyire? – gondolja, miközben valamelyest kezd magához térni. Most csak az foglalkoztatja, hogy mibe csöppent. Ilyenkor bármit be tud fogadni. Nem mondom, hogy megérti vagy felfogja, hogy mit kapott. Egyszerűen az agya egyik használaton kívüli szobája polcára helyezi a tényt, majd tovább áll. Egy idő után meg a raktáros – aki sorba gyűjtötte a foszlányokat és gondosan vezeti a naplót – olyan hangerővel kiált fel, hogy a tudata meghallja, és végül leesik a tantusz. Erre várni kell, nem lehet erőltetni.

- Nos, úgy 17 éve volt egy barátod, emlékszel? Sokat beszéltél vele. Furcsa volt, hogy senki más nem akart vele megismerkedni, csak te beszéltél hozzá. Dereng már?

Válasz helyett csak mereven néz, én meg hallom, ahogy recsegve tekerednek egyet a fogaskerekek, majd hangos zúgással megkezdik az adatbázis átböngészését – mint egy régi szalagos egység –, hisz ez most fontos lehet. Félelmetes sebességgel repülnek gyerekkora emlékképei, de sehol nincs fotó vagy hangfelvétel egy ilyen barát létezéséről. A legenyhébb említés sem.

Persze én tudom, hogy hiába keres, de azt is jól tudom, hogy hogyan varázsoljam a fejében kongó csendet hangos viharrá, ezért adtam neki ezt a feladványt. Most megint megzavartam, úgyhogy míg ezen gondolkozik, előállhatok a következő adag érzéstelenítővel. Szüksége lesz rá, mert ugyan belépett a tompasággal kikövezett katlanba, és kicsit könnyebben viseli el személyem létezésének tényét, de még nincs magánál. Már ha létezik ilyen állapot, amikor az ember valakivel úgy beszélget, hogy csak gondol a kérdésekre, majd a választ ugyanabban a pillanatban a saját elméje zengi vissza valaki másnak a hangján. Még nem gondolt arra, hogy megbolondult volna. Tudatosan választottam ezt a pillanatot az elérkezésemhez. Ha máskor jövök, kérdés nélkül ugrott volna fejest az őrület mélységébe.

- Nem… – töri meg a csendet.

- Mondom, nem baj. Mivel az előbb, ekörül járt minden gondolatod, közlöm veled, hogy nem haltál meg. Nem történt baleset. Csak én megjelentem neked, semmi több. És igen, ébren vagy, sőt, ugyanott ahol eddig voltál.

- Na de ki…

- Grom, a Te szörnyed.

- Miféle…

- Mindenkiben lakik egy szörny. Van, akié olyan kicsi, hogy életében ha egyszer megtapasztalja a létezését, az már kész csoda. Én benned élek. És erős vagyok. Sokkal erősebb mint Te. Mármint a többi részed.

- De ugye nem…

- Nem, nem bántalak. Nem az a dolgom, hogy ártsak neked. Mondom, benned élek. Ha neked ártanék, magamnak is, és nagyon szeretek élni. Én azért vagyok, hogy vigyázzak rád. Ez a belső szörnyek feladata. Úgy döntöttem, hogy eljött az időd. Hogy újra találkozzunk. Most ne gondolkozz, csak figyelj. – Az elmúlt percben egyre nagyobb a lárma a Fiúban. Egy kis szünetet tartok, hogy lássam, elfogadja-e ahogy vezetem az úton. Halkan pattognak a fejében a félbeszakadt kérdések. Össze-vissza tekeregnek egymáson, mint a kígyók egy kazamata padlóján, amikor egér sétál közéjük. El akarják kapni a gondolatokat szállító legfontosabb idegeket, hogy szóhoz juthassanak, de a Fiú megint elaltatja őket és hirtelen támadt nyugalommal a szavaimba merül. Igen, megnyugodott és készen áll a lényegre.

- Van aki akaratnak hív bennünket, bűntudatnak, döntésnek, szégyennek vagy akár belső sugallatnak. Bár nem tudják, ezek mind együtt vagyunk mi, a szörnyek. Mindenki úgy születik, hogy legnagyobb részt csak a szörny él benne. De ahogy az ember egyre öregszik – „mert születésedtől fogva hidd el, csak öregszel, nem leszel jobb vagy bölcsebb, csak vakabb”, gondoltam – sokszor félrelökik a szörnyüket. Te is ezt tetted, de én nem haragszok. Ez sajnos így természetes. Viszont a sorsod fordulóhoz ért. Mint már mondtam, itt volt az ideje, hogy újra találkozzunk. A lépést neked kell megtenned, én csak szólni tudok.

- És mit kell tennem? – hangzik végre kristály tisztán. Most nagyon óvatosnak kell lennem.

- Nemrég elkezdődött nálad az átalakulás. Észrevetted? – de nem hagyom, hogy válaszoljon. Tudom, hogy mit mondana. – Azóta egyre erősödök, és ezt hálásan köszönöm neked. Sok szörny meghal az embere Élete alatt. Ez tudod mit jelent? Meghal az ember is, mert nem döntenek, nem akarnak, nincs bűntudatuk, szégyenük vagy ihletük. Nos, azért jöttem, mert súlyos feladatom van.

A tekintetem ekkor már egészen gondterhelt. Nem csoda. Olyanra készülök, amit egy szörny nem tehet meg az emberével, bármennyire is vágyik rá. Úgy tudom, hogy még soha senkinek nem sikerült, de nekem egyszerűen muszáj megpróbálnom. Most gyűjtöm az erőmet, hogy megtegyem. Látom rajta, de még ha nem látnám, akkor is érezném, hogy minden atomja rám van hangolva. Megpróbálja azt, amit eddig én csináltam Vele. Hallani akarja a gondolataimat. Ki akar csomagolni az agyával. Olyan kíváncsi… Annyira tetszik neki az élet-halál játék… Erőt merítek Belőle. A fenébe is! Mennyi energia!

- Amit szeretnél… – tessék, kimondtam. Lehet, hogy eddig már más is eljutott? De miért nem történik semmi? Valószínűleg még nem érti. Csak ez lehet a megoldás. Ha értené, már bizonyára nem léteznék. Hisz a szörny nem tehet ilyet az emberével! – Amit szeretnél… – ismétlem kicsit erősebben. – Légy önmagad!

És megint hallom a hangokat. Még soha nem hallottam ekkora zajt a fejében. Hirtelen minden gondolata megindul. Szörnyű, idegen érzéseim támadnak. A fenébe! Megint félek! De hát én nem is vagyok képes ilyen érzésekre! Én nem retteghetek!

- Úgy érted… – egy pillanatnyi csend támad. Halálos, metszően fagyos csend. Csak egy pillanat… Neki… Nekem az örökkévalóság. Bűnhődhetek a tettemért. Azt hiszem most meghalok…

Ekkor az a bizonyos raktáros hirtelen fel-le rohangálni kezd agya tekervényeiben és sorban tépi fel az összes félelmet és kérdést rejtegető vasajtós szobát, s mielőtt továbbmegy a következőre, őrült hévvel gyújtja fel a keserű gondolatokat. Érzem, ahogy egyre erősebb leszek.

- Úgy érted ne féljek önmagam lenni? – Éltető meleg árad szét bennem, s rögtön felolvasztja az ezerévesnek tűnő pillanat jeges síkságát. Végre rájött, hogy mit akarok tőle. Olyan finom érzés. Már rég elfeledtem, hogy milyen is ez. Amikor ennyire erős vagyok. Hatalmas aggodalmam nyugalommá alakul, és életünkben másodszor érzem, hogy én uralkodok. Győztem. Győztem! Milyen csodás…

 

Amikor kiszállt a kocsiból – a teleport, ahogy Ő hívja –, miközben tárcsázta a számot, még hallgattam egy rövid ideig a gondolatait, mielőtt eltűntem. Ezt mondta magában:

- Basszus, ez hihetetlen… Szia drágám! Esküszöm nem őrültem meg! Nem tudom mit csinálsz most, de ezt hallanod kell! És ne ijedj meg, jól vagyok! Sőt! Soha jobban! Olyat mesélek, hogy az egyszerűen… hihetetlen…

Ez nagyon jól esett. Azóta minden nap beszélgetünk. Nagyon rendes srác. Végre nem fél és így már bármikor eljöhetek hozzá. És én mindig igazán szívesen jövök.

 

Remélem egyszer önt is meglátogatja egy szörny és ön sem rémül meg tőle. Higgye el, ez a legjobb amit tehet. Kérem hallgassa meg, amit mondani szeretne. Mi szörnyek ugyanis nagyon szeretünk mesélni.

 

Üdvözlettel:

Grom, mindannyiuk barátja 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2010-01-06 21:44 Blade

Blade képe

Huh, ezt az írást csak mazochisták olvassák el...;) Lehet, hogy átpakolom a gyakorlótérbe, mert inkább odavaló - így nem szabad novellát írni.

sze, 2010-01-06 22:05 Grom

Elnézést, de nem értem. Kérhetnék egy akármilyen rövid összefoglalást a vétségeimről?

sze, 2010-01-06 22:27 Györeizé

Györeizé képe

Bár még nem olvastam el, de a legfőbb "vétsége" egyből szembe ötlik: a novid alja jócskán lejjebb van a bal oldalt látható szürke téglalapok legaljánál. Jócskán. :D
Nyugi, írok még mást is. ;)

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

sze, 2010-01-06 22:34 Grom

Igen, azt tudom. Ez volt az első írásom, és mivel könyvben megjelent novellákon nevelkedtem, számomra a terjedelem és a tempó így hatott természetesnek. És mit utánoz a gyerek? Amit lát, ugye?

Mondjuk azok után amit a másikra kaptam, sejtettem, hogy itt is meg lesz. :)

Van a Karcolaton arany szabály a terjedelemre?

sze, 2010-01-06 22:48 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Nincs, de 4-5 oldalnál többet nem szokás olvasni, mert monitor előtt ülve kifolyik a szemed. (Írni sem jó ötlet, mert ott ugye depláne.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2010-01-06 23:02 Grom

A 4-5 az gondolom (mint a gyakorlótéren) A/4-es méret, 12-es Times, normál sorköz, ugye?

Majdnem 20 éve ülök monitor előtt, nem gondoltam bele, hogy másnak mennyire megterhelő lehet az ilyesmi.

sze, 2010-01-06 23:20 Györeizé

Györeizé képe

Csak részletekben bírom mind olvasni, mind véleményezni, bocs.

Ami egyből feltűnik: egyes mondataid olyan ömlesztettek, mintha tubusból nyomtad volna ki azokat egy nagy kupacba, máshol meg dadogsz. Például:
Ömlesztett: "Ahogy a szavak sorban megérkeznek a fej-gömbje lelki fül járatai összeköttetése által képzett forgástengelyén át a héjakon áttörve a vasmagig, majd onnan képekké alakulva szétáradnak abban a bizonyos vastag rétegben, a Fiú nagyon kellemesen érzi magát." - én viszont nem érzem magam kellemesen, ha így érkeznek sorban a szavak. Rendes tőled, hogy lefékezésre és gondolkodásra akarod késztetni az olvasót, és én meg is teszem: megállok, és ki is bogozom, ha beledöglök is, de csak egy szintig. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy fárasztó. Pedig szeretek gondolkodni, és szeretem a puzzle-t, de ez sok.
Dadogós: "Már a közepén, épp a legjobb résznél jár, és az utazás nem rég kezdődött, így elég lesz az idő, hogy befejezze a novellát, amit reggel elkezdett." - ez meg döcög. Itt speciel kapásból össze lehetne vonni az utolsó két tagmondatot: "hogy befejezze a reggel elkezdett novellát".
Nem vagy következetes: az előbbi mondatban raktál vesszőt az amit elé, máshol elhagyod.
"De aki magának választja azt az utat amin haladva az Élet mélynövésű plafonja tökéletesen legyalulja mindazt a kevés agysejtet amelyik fel mer háborodni az úgynevezett konvenciók ellen..." - Jesszus. El kéne döntened, hogy raksz vesszőt az amin, amit, amelyik, stb. elé vagy sem. Itt pölö raksz: "Nem a butákat, az elmebajosokat, azokat, akiknek nincs ki mind a négy kerekük". Itt meg vegyes: "mindenkit be akar állítani egy olyan sorba, amit a Közösség épít fel, és mindenki bolond aki nem azt a nézetet vallja..." Ez baromi idegesítő, teljesen hektikus tőle a szöveg. A szemem jojózik, az agyam ugrál, és a végén olvasok inkább valami mást. Nézz utána, hogy mi a szabály, kérlek, és tartsd be! Én is szeretek lázadni a konvenciók és a bigott akadémikusság ellen, de ha az olvasóknak írsz, akkor idomulj! Nincs mese, jól kell, hogy essen az olvasás maga, különben nem olvasok, bármily' érdekesnek tűnik is a tartalom.

az undorító, mosdatlan férfi testek - én egybeírnám: férfitestek, de ez szubjektív. Talán. :P

házi állatban - ez viszont fix, hogy háziállat. Már, ha nem poén. Tudom, hogy kimagyarázod. :P:D

Egyelőre ennyi. Talán még:
"Black metal és némi happy hardcore dübörög" - egyszerre? Figyejjé', jelen időben, a mostban vagyunk.
"miközben kis zseblámpájával sikerrel veszi fel a harcot a könyve lapjait simogató téli este sötétjével" - ez nagyon szép, tényleg, de ha a zseblámpával a lapokat világítja (gondolom), akkor azt biz' nem simogatja a sötétség. Jelen idő, egyszerre csak egy dolog történhet: vagy világos van a lapokon (ha már egyszer sikeres a harc), vagy a sötét simogat.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

cs, 2010-01-07 12:24 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hektikus vesszők ellen GYÍK, ha nagyon nem megy, újraírom a vessző-szabályzatot. ;) (Kívánságműsor ON.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

p, 2010-01-08 14:49 Györeizé

Györeizé képe

Nem hiszem, hogy újra kellene írnod. Azért kötöttem Grom orrára, hogy nem következetes, mert ha lázad vagy nyelvújít, akkor legyen egységes az eredmény. :) Vagy ne rakjon sehova, és akkor - bár nem fogom elolvasni a művet - legalább az egyértelmű nonkonformizmust tiszteletben tarthatom (váljék egészségére), vagy tartsa be a szabályt. Az utóbbit javaslom.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

p, 2010-01-08 22:05 Grom

Örülök neki, hogy nekifutottál, és nem adod fel.

Jópár helyen átírtam, főleg ott, ahol említetted. Pótoltam a vesszőket, hogy elég legyen belőlük, és három szakaszra bontottam a hosszú tartalmat, hátha így könnyebb fogyasztani.

A másodikig néztem át, sajnos most nincs rá több időm. :( Remélem nem esek az általam nagynak vélt hibába, és nem hagyok pont a végére valami nyomot hagyó foltot.

----

Vagy a munka miatti nagy sietségben nem cseszem úgy el, mint eredetileg ezt a hozzászólást... :-/