Egy életem, egy halálom

1848. március 6.

Gróf Peltonkay Elemér ingerülten tömte magába a fehérboros mártásban főtt csirkefalatokat, a nyáltolulást okozó ízharmónia azonban nem enyhítette keserűségét. Rossz idők jártak a családra. Az intéző szavai pedig cseppet sem megnyugtatóan hánytorgatták fel ezt a tényt.
– Európa változik, Elemér! – mondta az előbb, amikor még a szemközti széken ült. – És nem olyan bizonyos, hogy a változások kedvezni fognak magának. Ami Párizsban történt…
– Értem, amit mond – intette le Peltonkay. – Tudom, hogy kényes a politikai helyzet. Hajlandó vagyok húsz százalékkal többet fizetni a közbenjárásáért.
– Hát, ez a legkevesebb, gróf úr! – hajolt közelebb az intéző, szavaival az illendőség határait feszegetve. – De csak a Jóisten a megmondhatója, hogy elegendő lesz-e. Ha az egyensúly Bécsben is megbillen, az én befolyásomra nemigen számíthat!
Több pénz, bizonytalanabb kimenetel – summázta magában Peltonkay, miután az intéző megköszönve az ebédet (amelyből egyébként egy falatot sem evett), távozott a Pilvaxból.
A Ladowich és a Peltonkay család közti örökösödési per évek óta húzódott már. Az egymást követő fellebbezéseknek és megújuló tényállásoknak hála, az ügyben döntési joggal bíró hatóság mára a Bécsi Udvar lett. Ennek azonban mostanában komolyabb gondjai is akadtak egy magyar nemesek közti „nézeteltérés” rendezésénél…
A Kossuth-féle felirati javaslat nem derítette tehát fényes jókedvre Elemért, akinek egyébként betegeskedő atyja teendői is a nyakába szakadtak. Mindezek után különösképp nyomasztónak érezte, hogy a rebellisek klubjaként ismert Pilvax kávéházban kellett találkoznia az intézővel. Legszívesebben azonnal kisétált volna a megbeszélés végén, ám reggel óta korgó gyomra megalkuvásra késztette.
Gondolatai közé zárkózva fogyasztotta az ebédjét, a szomszédos asztaltársaság beszélgetésének foszlányai azonban eljutottak a füléhez, és még inkább felkorbácsolták indulatait.
Három fiatalember diskurált néhány pofa sör felett, olykor igencsak heves érzelmeknek adva hangot. Az egyiket Vasvári Pálnak hívták, a másik kettőnek viszont csak a keresztnevét hallotta: Sándor és Mór.
Peltonkay máskor talán mindössze ökölbe szorított kézzel és csikorgó fogakkal távozott volna, ma azonban a szokásosnál jóval ingerlékenyebbé tették az események. Megtörölte száját, majd felegyenesedett, igazított gallérján, és a három férfihoz sétált.
– Elnézést, uraim – vetett árnyékot az asztal fölé. – Önök hangosabbak, mint egy tyúkól, amelybe rókát zártak!
– Bocsásson meg, kérem – ragadta magához Vasvári a szót a mérgében paprikavörössé váló Sándor elől –, igyekszünk mostantól halkabbak lenni.
– Ne zavartassa magát! – tiltakozott Elemér. – Itt mindenki lármás. Nem is beszélgetésük hangereje bőszített fel igazán, hanem annak tárgya. Őszinte véleményem, hogy a diskurzusuk témája már-már felségsértő, és egy magamhoz hasonló nemesben bizony felforr a vér, ha ilyesmit hall! „Vasvillára velök, aztán szemétre, ott egyék a kutyák őket ebédre!...” Vérlázító! Bizony mondom, vérlázító! Szégyellhetnék magukat, aljas banda!
Sándor dühösen felpattant a székből, majd szikrázó tekintettel úgy állt a gróf elé, hogy orruk kevés híján összeért. Pál és Mór ugyancsak felegyenesedtek, és egyszerre kaptak barátjuk után.
– Hadd el, Sanyi! – csitította a kitörni készülőt Vasvári.
– Ha nem egy étteremben volnánk, kedves uram – sziszegte Sándor –, akkor most magát tűzném vasvillára.
– Ahhoz kellenék egy vasvilla is – válaszolt Peltonkay. – No, persze, egy ilyen parasztnál bizonyára akad.
A cingár férfi ujjai kifehéredtek, amint ökölbe zárta őket. Mielőtt még a harag kirobbanhatott volna belőle, a gróf sebesen arculcsapta kesztyűjével. Sándor erre az első döbbenet után mosolyra húzta összeszorított ajkait.
– Vagy úgy! Tehát hirtelenjében párbajképesnek tart egy parasztot.
– Ha lelőném, mint egy kutyát, az törvénysértő volna – húzta fel orrát a gróf.
– Legyen hát. A segédem Jókai Mór úr lesz – mutatott a jobbján álló falfehér alakra Sándor.
– Az enyém pedig Holmár Sámuel – válaszolt Elemér, és fejével az ajtó felé bökött. – Az a nagydarab, pocakos, aki a bejáratnál strázsál.
– Pisztoly – folytatta a másik.
Vasvári és Jókai erre a kijelentésre egyszerre kiáltott fel:
– Meghibbantál, Sanyi?!
Peltonkay tudomást sem véve a tiltakozókról, gúnyos mosollyal az arcán reagált a fegyvernem megnevezésére.
– Bölcs döntés. Egy kardot nyilvánvalóan fel sem bírna emelni a senyves karjával – csúfolódott a valóban kissé sovány férfin.
– Golyóval a fejében már maga sem.
– Rendben – visszakozott Elemér. – Elég legyen a sértésekből. Döntsön a fegyver március 16-án a Szatócs-mezőn, a patak kanyarodásánál! Hagyok magának tíz napot, hogy felkészüljön. Megfelel önnek a helyszín és az időpont, ööö… Hogyishívják Sándor?
– Petőfi. A nevem Petőfi, és megfelel. Este öt órát javaslok.
– Ott leszek.

*

1848. március 16.

Kossuth, Batthyány meg a többi hatökör jó ideje tömködték már a puskaport a Magyarországot jelentő hordóba, a márciusi ifjak pedig a tegnapi nap folyamán kétségkívül lángra lobbantották a kanócot.
Így látta a helyzetet Elemér, s ennek köszönhetően amúgy sem rózsás gondolatai egyre sötétebbé váltak. A fűcsomókat rugdosva, idegesen járkált fel s alá a Szatócs-mezőn. Édesapjának két napja nyoma veszett, a szervezett keresőcsoportok pedig azóta sem bukkantak rá, hiába néztek be minden bokorba és kő alá. A világ kellően nagynak bizonyult ahhoz, hogy szőrén-szálán elnyeljen egy embert. A tizenötödikére virradó éjjel a grófnak így nem adódott lehetősége lehunynia a szemét, aztán amikor napközben elbóbiskolt, öccse rögvest fölkeltette óbégatva, miszerint Bécsben kitört a forradalom, és Pesten nemkülönben.
Alig múlt fél négy, a gróf azonban már a párbaj helyszínén tipródott türelmetlenül. Hiába szaladt el idejekorán a nyűgök elől, azok gondolatban elkísérték. Szinte látta maga előtt az ifjabbik Ladowich Zoltánt, ahogy málhás szamarakkal hordja el a Peltonkay-vagyont, melynek kilenc-tizede jogszerűen a birtokába kerülne pernyerés esetén. A forradalom ténye márpedig efelé billentette a mérleg nyelvét.
E pillanatban vajmi kevés dolog csalhatott volna mosolyt Elemér arcára. Apja épségben való megtalálásának híre, vagy a lázadás elsöprése ezek közé tartozott, valószínűségük azonban csekély volt. Az viszont, hogy golyót röpítsen egy nyomorult, felkelő patkány szívébe, kézzelfogható közelségbe került. Vadállati izgalommal várta, hogy Petőfi megérkezzék, és elégtételt vehessen rajta minden sérelméért.
– Talpra magyar, mi? Hí a haza, mi? Hí a koporsó, rohadt kis féreg! – dörmögte bajsza alatt.
Peltonkayék hű családi orvosa, Franz Metzenbaum beleszédült Elemér figyelésébe. Mindent előkészített már, ami egy esetleges lőtt sérülés ellátásához szükséges volt, ezért unaloműzésképpen kavicsokat hajigált a patakba. Holmár Samu a rá jellemző birkatürelemmel várta az elkerülhetetlent.
A trió magányát azonban csakhamar megzavarta egy lóhalálában érkező alak – Peltonkay csalódására nem a lázadó költő, hanem Lovász Imre, a család szolgája.
– Gróf uram, Herr Doktor! – kiáltotta már messziről. – Gróf uram, Herr Doktor!
– Mi az, Imre? Miért zavarsz minket ilyenkor? – kérdezte Elemér a csatakosra izzadt alaktól. – És miért nem lóval jöttél?
– Lesántult az a nyamvadt dög útközben… De nem törődtem vele, leszálltam a nyeregből és jöttem gyalog. Siettem, ahogy tudtam, uraság… Azonnal vissza kell, térjenek a birtokra a doktorral együtt!
– Mi történt? Nyögd már ki, az Úristenit neki!
– Nagyságos uram atyját megtalálták!
– No, de… de… Ez nagyszerű hír, Imre! – kacagott fel a gróf, a szolga azonban lesütött szemmel a fejét rázta.
– Szörnyűség történt véle, gróf uram… Borzalom.
Elemér elsápadt, és a hideg verejték apró cseppekben kiütközött arcán.
– Csak nem meghalt?
– Nem, uram… Bár, ha meglátja, azt kívánja majd, bárcsak halott lenne. S talán az is lesz hamarosan.
– Miket beszélsz, arcátlan?! – csattant fel a nemes.
– Isten látja a lelkemet, nem akartam megsérteni, nagyságos uram! – emelte kezét maga elé Imre, mintha csak pofontól tartana. – Haza kell, hogy térjen, mielőtt még túl késő lesz!
– Én… nekem most… – tekintett körbe tanácstalanul Peltonkay. – Ha most elmegyek, csorba esik a becsületemen.
Lovász Imre még mindig lihegve várta a gróf döntését. Sámuel bambán figyelte urát, Metzenbaum doktor viszont – látva gazdája bizonytalanságát – rövid töprengés után így szólt:
– Ha elfogad egy tanácsot szerény személyemtől, uram, az édesapja talán fontosabb, mint egy párbaj.
– Úgy van! – vágta rá Imre.
A gróf úgy szorította össze állkapcsát, hogy kis híján kitörtek a fogai. Egész testében megmerevedett, arca rákvörösbe borult. A doktor egy pillanatra azt hitte, menten görcsöt kap és elvágódik a földön, végül azonban nagyot fújva megnyugodott.
– Igazatok van. A család az első… – suttogta rekedten.

*

1848. július 17.

Elemér nyála lassan a papírokra csöppent, miután az álom elnyomta íróasztala felett. Nem ez volt az első eset, hogy napközben búcsút intett az eszméletnek, az elmúlt hónapok ugyanis felettébb kikezdték állóképességét. Talán e röpke, alvással töltött negyed óráknak köszönhette, hogy idáig kitartott. Ezúttal azonban nem adatott neki ennyi idő – alig hunyta le szemét, máris éktelen lárma verte fel, amely egyenest apja szobájából érkezett.
A gróf kirúgta maga alól a széket, és zajos léptekkel a helyszínre sietett. Az ajtót betaszítva először a cseléd Marikát pillantotta meg, aki segítségért jajveszékelt, aztán észrevette atyja üres ágyát, végül magát Peltonkay Agenort is. Az idős férfi torzója kétségbeesetten vonaglott a földön, akár egy hernyó. Szájából még mindig kilógott a gyomrába vezetett cső, melyen keresztül ide-oda frecskeltek az emésztőnedvek, amint Peltonkay – végtagok híján a fejét rángatva – szabadulni igyekezett tőle. Ha félelmét nem tették egyértelművé körbe-körbe járó vak szemei, hát keserves nyöszörgése elárulta érzéseit.
– Mi az Úristen folyik itt? – üvöltötte túl a másik kettőt Elemér.
– Én csak egy percre mentem ki… – visította Marika.
– Nem megmondtam, hogy maradj vele, te lotyó?! – rivallt rá a gróf, miközben lehajolt atyjához. – Eh, segíts már felemelnem!
Alákaroltak az öreg férfinak, és az ágyra helyezték. Elemér sebesen kirántotta szájából a majd’ két láb hosszú, lágy bőrből varrt csövet, amire az öreg heves köhögéssel, krákogással válaszolt.
– Én vagyok az, édesapám! Elemér! – szorította meg Agenor vállát. – Nyugodjon meg! Hónapokig volt eszméletlen, de most végre magához tért!
Az öreg nemes hosszú pillanatokig kapkodott levegőért, majd suttogva, rekedt zöngével megszólalt:
– Mi történt? Miért nem látok? Miért nem érzem a kezem… a lábom?
– Úrjézus, segíts! – vetett keresztet a gróf. – Reméltem, hogy erre a kérdésre maga válaszol majd… Négy hónapja nyoma veszett, édesapám. Három nap után bukkantunk magára az erdőben. Valaki… valaki levághatta kezét-lábát, de a csonkokat leégette, a nagyobb ereket pedig cérnával elkötötte. A szemeit pedig… a szemeit kiszúrták, talán tüzes vassal. A tarkóján volt egy vérömlés… Alighanem e szörnyűségek előtt leütöttek. Metzenbaum szerint a koponyája is megrepedt.
Az öreg riadt ábrázata mögött igyekezett feldolgozni a hallottakat.
– Mikor megtaláltuk, csupán a Jóisten tartotta magában a lelket. Hazahoztuk, de csakhamar eluralkodott testén a sebláz… Metzenbaum állhatatos munkájának köszönhető, hogy életben maradt, édesapám. Szüntelen borogatta magát, és fertőtlenítette a sebeit, így is tüzes volt, mint a parázs, és napokig üvöltözött önkívületben… Aztán egyszer csak elvesztette az eszméletét. Mivel nem akart magához térni, a doktor elrendelte egy két láb hosszú cső készítését a bőröstől, amit aztán letoltunk a torkán, s azon át tápláltuk…
Elemér képtelen volt folytatni, torkába gombóc költözött és sírásra késztette.
– Hagyj magamra… – motyogta elhaló hangon az öreg. – Majd szólok, ha már készen állok… beszélni.

*

1848. július 18.

A gróf odahúzott egy kissé kopott bársonyszéket apja ágya mellé, és leült. Az ablakon át az öreg testének roncsaira tűzött a nap, ő ebből azonban legfeljebb a simogató meleget érezhette, az aranyló fényből mit sem látott.
– Meg akarok halni – jelentette ki Agenor borzongató nyugalommal.
Fia számított rá, hogy ezt hallja majd, mégis kirázta a hideg.
– Emlékszem – folytatta az öreg, mivel Elemér nem válaszolt –, amikor anyád halálos betegen feküdt ugyanezen az ágyon. Oly szörnyű fájdalmak gyötörték, hogy folyvást sikoltozott. Napokig nem aludtunk, és a megváltást végül te hoztad el neki… És nekünk egyaránt. – Agenor itt szünetet tartott, fia gyomrát pedig felkavarták az emlékek. – Akkor te voltál a legbátrabb; nehéz, de helyes döntést hoztál… Akkor képes voltál rá. Most miért nem? Miért hagytál életben, Elemér?
A gróf, atyja számára észrevétlenül, elhullajtott néhány könnycseppet.
– Számos okot felsorolhatok, apám – kezdett neki. – Mintha átok ülne a famíliánkon, egymást érik a veszteségek. Édesanya, a feleségem, és a gyerek, a Ladowich-per, ami nem áll túl jól a forradalomnak köszönhetően…
– Forradalom? – lepődött meg az öreg.
– Igen, apám. Április óta új kormányunk van, Batthyány és a bandája. Alig kezdtek el törvényeket hozni, máris lázadással találták szembe magukat. A nemzetiségi parasztok nem egy helyen felkeltek… Fehértemplomnál is.
Az utolsó két szó mennykőként sújtott az öregre.
– Mi történt Fehértemplomnál? – rebegte.
– Felgyújtották az épületeinket, Péter öcsém pedig…
– Mi történt Péterrel?
– Meghalt, atyám. Odaveszett a tűzben.
– Istenem… – Agenor félrefordította a fejét. Keble reszketve járt fel-le.
– Nem akartam magát is elveszíteni. Magán kívül csak egyvalamim maradt, édesapám… A bosszúvágyam. Ha valami életben tart, hát ez. Bosszút állni a sok gazemberen, aki ártott nekünk, és…
– Ha megkérlek, hogy végezz velem, megteszed? – szakította félbe az öreg.
– De… De atyám! Én… én… Mióta megcsonkították, én időt és pénzt nem kímélek, hogy kézre kerítsem azt a nyomorultat, aki elbánt magával! A gyanúsítottjaimról sorra kiderült, hogy ártatlanok. Élükön Ladowichcsal! Amennyire bizonyos voltam benne, hogy ő áll a háttérben, annyira tisztán látszik már, hogy a legcsekélyebb köze sem lehet a bűntetthez! Maga nem akarja tudni, ki és miért tette ezt magával? Nem akarná a bűnöst holtan tudni, mielőtt itthagyja a siralomvölgyet?
– Én már csak a halálra vágyom, édes fiam. – Agenor szavai mérhetetlenül keserűek voltak. Ahogy kiejtette őket, mintha a napfény is megszürkült volna, Elemér elkeseredése pedig szinte tapinthatóvá vált.
– Legyen – vette tudomásul a döntést.
Peltonkay Agenor ébredése óta először elmosolyodott.
– Köszönöm, kisfiam. Csak tudni akartam, hogy számíthatok-e rád – suttogta, majd arca újra komorrá vált. – Sajnos a tett végrehajtásában elbuknál.
Elemér értetlenül vonta össze szemöldökét.
– Hogyhogy?
– Annyi minden történhet, míg innen elsétálsz a fegyveredért, megtöltöd, és visszatérsz vele. Lehet, hogy nem találod majd. Lehet, hogy ellopták. Vagy az is lehet, hogy vizes a puskapor. Vagy meggondolod magad. Egyszerű, hétköznapi dolgok, mégis mind megakadályozhatja a halálomat.
– Nem állítom, hogy értem, apám.
– Nem is hibáztatlak érte. Sokat kell még beszélgetnünk, hogy tisztán láss… Nincsen karom, se lábam, se látásom. Ezek olyan veszteségek, amelyekkel nem tudok együtt élni. Ami viszont a legjobban hiányzik, nem ezek közül való.
– Mégis, mi volna az?
– Nincsen halálom, édes fiam.

*

1848. október 1.

A hűvös, őszi napfény lassacskán felégette a ködfoltokat, és a mezőhalmosi tanya elősejlett a homályból. A környék békésnek tűnt, egy messzi földről idecsöppent vándor nem sejtette volna, hogy szabadságharc szaggatta országban jár, s hogy innen alig fél nap járásnyira Móga és Jellasics seregei ütköztek meg véres csatában.
Peltonkay Elemér szakálla már elérte a hüvelyknyi hosszúságot. Nyár vége óta kényelmesebbnek találta nem borotválkozni. Holmár Samutól, aki a jobbján baktatott, persze megkövetelte, hogy mindig ápolt legyen. A két férfi határozottan közelített a főépület felé. Hónapok kutatómunkája után valódi válaszokat remélhettek.
A Peltonkay-birtokok tekintélyes része jobbágykézre került az úrbéres rendszer eltörlésével, és az állami kártérítésnek eddig csupán töredékét folyósították. A megmaradt földekre pedig a Ladowichék fenyegető árnyéka borult. E szorongatott helyzetben Elemért egy cél tartotta mozgásban: hogy véget vessen apja szenvedésének.
Ez azonban körülményesebbnek bizonyult, mint gondolta.
Júliusi beszélgetésük az öreggel máig elevenen élt benne, és minden cselekedetét meghatározta:
–… kezek és lábak nélkül, vakon is elintéznélek, te kutya. Ezt mondta a nyomorult, ezt volt mersze a fejemhez vágni!… Húsz évvel ezelőtt történt, akkor még kevésbé voltam nyugodt és megfontolt, az erőszakos megoldásokat részesítettem előnyben. Szörnyű bosszút álltam. Egy napon elraboltattam Szedery Bélát, és… és levágattam mindkét karját és lábát, a szemét pedig kiszúrattam.
– Azt mondja, ez már húsz éve történt?… – töprengett Elemér.
– Igen. Az ügy hamar feledésbe merült, tudniillik Szederyt négy napra rá elvitte a sebláz, a csendőrkapitány pedig a barátom volt…
A gróf hátradőlt, és a fejét rázta.
– De miért most? Miért húsz esztendővel később?
– Nem tudom, édes fiam. Szederynek nem volt sarja. Akik tisztában voltak a történtekkel, az én pártomat fogták, és a legtöbbjük azóta már a túlvilágon tölti perceit.
Elemér felegyenesedett, és az ablakhoz sétált. A padló deszkái felnyögtek a talpa alatt.
– Mindezek csak részben adnak magyarázatot. Továbbra sem értem, jóapám, miért ne volna képes meghalni.
Az öreg hosszan sóhajtott, mintha legyőzhetetlen akadálynak nézne elébe.
– Emez egy másik történet. Különös, annyi szent… Hogy összeköthető a másikkal, nem kérdéses számomra, ám a kapcsolat mibenléte annál inkább. Erre fényt deríteni a te feladatod lesz, Elemér.
– Mégis, mi történt?
– Még februárban felkeresett egy fiatal nemes, bizonyos Kroveczki Aladár, és egy nem hétköznapi ajánlattal állt elibém. Azt mondta… azt mondta… – Agenor itt elnevette magát –, azt mondta, adjam el neki a halálom.
– Micsoda? – vonta fel a szemöldökét Elemér.
– Először természetesen a képébe kacagtam, aztán felajánlott egy igencsak… hmm… meggyőző összeget. Egy pillanatra sem hittem, hogy a halálom olyan portéka, amellyel kereskedhetnék, ám a bolond ifjú meg volt győződve az ellenkezőjéről, és én… Szükségem volt a pénzre, hogy támogathassam a pert a nehéz időkben. Belementem a játékba. – Az öreg csalódottan ingatta fejét. – Hiba volt… Egy szállóban találkoztunk. Valami istenverte táltos hadonászott körülöttünk, aztán néhány csepp véremet vette egy folyadékkal töltött üvegcsébe. Ez a Kroveczki meg felhajtotta, mint egy jófajta pálinkát. Mit mondjak, forgott a gyomrom, ám a végén nehéz aranyakkal gazdagabban távoztam, mindössze egy tűszúrásért cserébe.
– Aztán hogyan jött rá, édesapám, hogy csakugyan nem halhat meg?
Holmár Samu oldalba bökte elmélázó urát, s visszazökkentette a jelenbe. Mezőhalmos főépülete hosszú árnyékot vetett a két férfira, akik lassan, de céltudatosan tartottak a bejárat felé. Odabenn rejlett ugyanis a kapcsolat Kroveczki és Szedery között. Tán a sors iróniája, hogy éppen Kroveczki pénze segített a felkutatásában.
Samu bezörgetett a kapun, mire a közelben piszmogó varjúcsapat méltatlankodó károgással tovaröppent. Csakhamar ajtót nyitott egy apró termetű cselédlány.
– Jó napot, urak. Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezte szemlesütve.
– Te semmiben, de a nagyságos asszony annál inkább – felelte Elemér.
– Sajnálom, urak, de az úrnőm most nem kíván látogatót fogadni.
A két férfi összenézett, Peltonkay bólintott, mire Samu előkapta övében rejtegetett pisztolyát.
– Hívd ide! – dörmögte, és a csövet egyenesen a szolgáló két szeme közé irányította.
– Úrnőm… – suttogta rémülten a leány.
– Hangosabban, te buggyant elméjű! – javasolta a gróf.
– ÚRNŐM!!! – sikoltott torkaszakadtából a másik, és a háttérből hamarost léptek zaja szűrődött ki.
Samu elrakta fegyverét, mielőtt a negyvenes éveit taposó, nyúzott tekintetű asszony megjelent volna az előtérben. A nő értetlenül tekintett hol a rémült cselédre, hol a hívatlan vendégekre.
– Miért zavarják a gyászomat, urak? – kérdezte.
– Gyász? – kérdezte gúnnyal a gróf. – Az elmúlt tíz évben sorra veszítettem el szeretteimet, mégsem volt időm akárcsak egy napot gyászolni, nemhogy hónapokat! Azért jöttünk, hogy Kroveczki Aladárról beszélgessünk. Ön ugyan Kiss Aladárként ismeri, ám a két név egy személyt takar: a fiát. Érdeklődésünk különösképpen arra vonatkozik, vajon a fiúnak milyen érdeke fűződhetett apám megcsonkításához, és egy rég halott úr bosszújának beteljesítéséhez. Szedery? Ugye ismerősen cseng?… Ó, majd elfelejtettem, részvétem a fia halála miatt. Ha jól tudom, fölkötötte magát.
Az asszony tekintete fagyossá vált, keze megremegett. Egy pillanat erejéig a távolba révedt, és néhány érthetetlenül halk szót mormolt magában, majd Peltonkay felé fordult.
– Fáradjanak beljebb – válaszolt síron túli hangon.

*

A cselédlány remegő kézzel csorgatta a gőzölgő vizet a porceláncsészékbe. Az asztalnál Peltonkay Elemér és Kiss Etelka úrnő foglaltak helyet, Holmár Sámuel a tágas előtérben várakozott végtelen türelemmel.
– Szedery gróf cselédje voltam, mikor elvitte a sebláz – szürcsölt a teába az asszony.
– A fiú talán az ő gyermeke volna?
Etelka lenyelte a kortyot, és elmosolyodott.
– Ó, nem. Szedery sosem udvarolt nőnek, és szeretője sem akadt egy se. Azt rebesgették, talán bűnös módon saját neméhez vonzódik… Sosem derült ki.
– Bevallom, komolyan nyomoztattam e régi ügyben, és azt találtam, hogy a gróf a halála előtt sebtében pénzzé tette birtokait, s végakaratában e vagyont egyetlen szolgálóra hagyta… Mit tett ön, kedves asszonyom, amivel e megtiszteltetést kiérdemelte?
Etelka megborzongott az emlék hallatán, majd letette a csészét, hogy ki ne pottyantsa hirtelen elgyöngülő kezéből.
– Részt vettem egy ördögi… egy ördögi szertartásban. Féltem az Isten haragját, mégis megtettem, mert oly sok pénzt ajánlott a gróf, amennyit egy életen át sem kaparhattam volna össze.
– Milyen szertartás? – dobbant meg Elemér szíve.
– Nem tudom pontosan. A részletekbe nem avattak bé. Hívatott egy táltost, aki körbetáncolt minket egy gyertyával, végül pedig innom kellett a gróf véréből. – Az asszony tekintete elsötétült. – Forró volt a sebláztól, szinte égette a torkomat.
– Krisztus, kegyelmezz… – fintorgott a gróf.
Az asszony könnyei kicsordultak, s végigmosva arcát, aláhulltak. Némelyikük egyenest a forró teába.
– Egy esztendővel később világra jött a fiam, Aladár. Úgy szerettem, ahogy egy anya csak szeretheti gyermekét, mégis… mégis, amikor a szemébe néztem, egy megkeseredett öregembert láttam, és ahogy cseperedett, egyre rosszabbá vált. Nem mondhatom, hogy gonosszá lett, mert mindig is az volt. Az apja ki akarta tagadni, én mégis mindig megvédtem a haragjától, mert ez egy anya dolga.
Etelka szája lefelé görbült, a harag pedig vörösre színezte arcát.
– Pedig nem az én fiam volt! – tiltakozott. – Lehet, hogy én hordtam ki, lehet, hogy énáltalam látta meg a napvilágot, de nem lehetett belőlem való… Nem, egy ilyen szörnyszülött nem. – Megfeledkezve az illemről, ruhaujjába törölte nedves orrát. – Isten bocsássa meg nekem, de a lelkem megkönnyebbült, amikor végzett magával. A nyakát eltörte a hurok, ám a szája… mosolygott.
– Lám, a halál mennyi kínnak vethet véget – mélázott el Peltonkay. – Az apámtól viszont még ezt a végső menedéket is elvették.
– Tessék? – kérdezett vissza bátortalanul a nő, miközben igyekezett ráncos arcát szárazra törölni.
– Ne törődjön vele, hölgyem! Eleget szenvedett már. Semmi szüksége arra, hogy egy másik rémtörténetet halljon. – A gróf felhörpintette utolsó korty italát, majd jelentőségteljesen kitekintett az ablakon. – Oszlik a köd – mosolygott.

*

1849. március 6.

A Pilvax ezúttal zárt ajtaját mutatta az utca felé. A gróf legkevésbé sem bánta, hogy a kávézóból még csak véletlenül sem léphet ki az a Petőfi nevezetű, mert lovastól elsüllyedt volna szégyenében. Hacsak előbb főbe nem lövi azt a kutyát mérgében.
Az ország romokban állt, ahogy a kormányzás is. Kossuth Debrecenből igyekezett kezében tartani az irányítást több-kevesebb sikerrel. Még saját bankót is nyomatott, amelyet Peltonkay, ugyan meglehetős undorral, de kénytelen volt használni.
Pénz, pénz, pénz.
Ezen múlott minden. Többek között az is, hogy öt kínkeserves hónap után végre sikerült kapcsolatba lépnie azzal az istenverte sámánnal.
Hosszú volt a tél, mégsem adta fel a reményt. Pedig ahogy az idő múlott, atyja egyre zsémbesebbé, mogorvábbá vált. Agenor mind jobban áhítozott a megváltó halál után, szinte üdvözölte a tüdőbajt, amely lesújtott rá, ám csakhamar kiheverte.
– Ez egy csoda! – mondta Metzenbaum. – Egy ilyen öreg, legyengült szervezet…
– Átok ez, nem csoda – felelte morcosan Elemér.
A gróf már nem próbálkozott apja életének kioltásával. Jól tudta, hogy lehetetlen. Megtanulta. A pisztolyról lepattant a kakas, amikor rálőtt, a tőr pedig kiesett az ablakon, mert Elemér elbotlott a szőnyeg szélében, ahogy az ágy felé közelített. Legközelebb óvatosabb volt, ám a penge megakadt az öreg bordáján, holott kifejezetten azok közé célzott. Agenor üvöltött, mint a sakál, s ha van keze, bizonyára felpofozza fiát, aki a történtek ellenére tett még néhány kísérletet apja kívánságának teljesítésére. A tragikus, máskor komikus kudarcok után végül belátta, hogy a sorsot kicselezték, és a cselt ő hivatott leleplezni.
A háborús idők részben gátolták, részben segítették nyomozását. A káosz ellene dolgozott, ám a hivatal lazuló szigora és fontosabb ügyek felé forduló tekintete éppenséggel előrelendítette.
És most itt állt egy málladozó vakolatú pesti bérház előtt, ahol egy táltos, vagy sámán, vagy a jó ég tudja, mi várt rá. Kikötötte lovát a karikához, bár aggódott, hogy mire kilép a kapun, már csupán hűlt helyét találja egy száradó lócitrommal. Veszélyes idők jártak. (Peltonkay remélte, hogy ez különösképpen érvényesül majd Ladowich esetében, aki felcsapott honvédnek.)
A gróf bezörgetett a földszinti lakás ajtaján, és nem kellett sokat várnia, hogy a hosszú hajú vénember beengedje.
– Fáradj beljebb, Elemér! – köszöntötte rögtön, nem bajlódva a magázással.
A férfi átlépett a küszöbön, és körbetekintett az üres, dohszagú, elhagyatott lakásban.
– Gondolom, nem itt laksz – jegyezte meg.
– Éleslátás – gúnyolódott az öreg –, ennek köszönheted, hogy rám találtál. Nem áll módomban bármivel megkínáljalak, de foglalj helyet annál az asztalnál, és mondd el, mit akarsz.
A gróf leseperte a port az egyik rozoga székről, majd leült.
– Nézd, vénember… Én nem tudom pontosan, mivel foglalkozol. Ugyan sejtem, hogy a törvény büntetné, és alighanem maga a Jóisten is, de kivételesen hajlandó vagyok efelett szemet hunyni.
– Türelem és tolerancia – bólogatott vigyorogva a sámán, aki leginkább egy amerikánus indián benyomását keltette.
– Biztosíthatlak afelől, sámán, hogy a türelmem fogytán van. Az apámat megfosztották a halál lehetőségétől, mégpedig a te hathatós közreműködéseddel.
– S ez olyan szörnyű? Mások ölni tudnának egy ilyen ajándékért.
Elemér felállt, s dühödten az asztalra csapott, amelyről apró porszemek ezrei pattantak a levegőbe.
– Ne gúnyolódj velem, vénember! – ordította. – Atyám egy ágyban fetrengő, vak torzó! Halni kíván, mégsem teheti, mert Szedery, Kiss Aladár, meg te tönkretettétek őt. Egy éve lótok-futok, egy éve nincs se éjjelem, se nappalom ebben a sarkából kifordult országban! A birtokaim szétforgácsolódnak, felkelő parasztok dúlják fel őket, aztán katonák csörtetnek át rajta, végül pedig Ladowich kezére jut a maradék! És én ezzel mit sem törődve a megoldást keresem. Talán villámot szórsz rám, talán békává változtatsz, de én füstölve, vagy brekegve, itt maradok, amíg meg nem tudom, hogyan vethetek véget jóatyám szenvedésének!
A táltos szeme felcsillant.
– Elszánt vagy, gróf úr. Ez a szerencséd, másképp nem is találkoztunk volna.
– Mi történt az apámmal? – rogyott le Peltonkay fáradtan.
A vénember hosszú haját csavargatva eltűnődött.
– Peltonkay Agenor égbekiáltó gonoszságot tett Szederyvel. A jó, öreg Béla megkeseredett, arrogáns alak volt, talán megérdemelte, talán nem… Nem az én tisztem eldönteni. Az értékrendek folyamatosan változnak, én pedig túl sok ilyen változást láttam már ahhoz, hogy erkölcsi kérdéseket feszegessek. Az én elveim mások, ám azokhoz szigorúan tartom magam. – A sámán leült Elemérrel szemben. – Szederynek meg voltak számlálva a napjai, és én segítségére voltam, hogy átplántálja lelkének esszenciáját egy fiatalasszony méhébe, s annak gyümölcsével újjászülessen. Nem akart ő újra élni, bosszút állni viszont annál inkább.
– Mindezt sejtettem – bólogatott a gróf. – A második rítus okait viszont még mindig homályosan látom.
– A születés meg a halál szorosan kapcsolódnak az élethez. A megfelelő tudással viszont e szoros szálak meglazíthatók, akár el is szakíthatók. Szedery kapott egy második lehetőséget a megszületésre, amit Etelka magzatától rabolt el, ám az új halál esélye már nem adatott meg neki. Ezt mástól kellett ellopnia…
Peltonkay meredten bámult maga elé.
– Lenyűgöző terv – suttogta. – Elvette apám halálát, majd megcsonkíttatta, hogy emberi roncsként éljen az idők végezetéig. – Haragban égő tekintetét a sámánra emelte. – És te segítettél neki ebben gaztettben!
– Mint azt említettem, az erkölcsi kérdésektől távol tartom magam. A jó és a rossz fogalma idővel változik. Az akarat viszont állandó. A világot a végsőkig elszántak alakítják, és az ilyeneknek szívesen nyújtok segítő kezet.
– Értem – higgadt le a nemes. – Mit kívánsz a halál italáért cserébe?
– Add a halálod.
– Viccelsz? Egy perccel sem akarok tovább élni ezen a nyomorult világon, mint feltétlenül szükséges.
– Sajnálom – tárta szét karjait a táltos –, raktáron nem tartok belőle.
– Nem ismersz valakit, aki igen?
A vénember eltöprengett.
– Ami azt illeti, ismerek. Néhány esztendeje kötöttem vele üzletet. Kérésére elszakítottam tőle a halált, és egy elixírbe zártam. Mindig magával hordja egy kulacsban. Hacsak fel nem használta azóta, talán sikerül megegyeznetek. De figyelmeztetlek! Nem egyszerű eset.
– Mit kívánsz a nevéért cserébe?
– Ajándék – legyintett a sámán. – Majd megalkuszunk, amikor visszatérsz ide.
Peltonkay meghökkent.
– Ugyan miért térnék vissza?
– Csak egy megérzés – mosolygott sejtelmesen az öreg.

*

1849. július 31.

Bár a nap már nyugodni készült, a hőség továbbra sem enyhült. Tikkasztó sugarai kíméletlenül ostorozták a magyar és orosz katonákat egyaránt. Józef Zachariasz Bem tábornok és serege számára olybá tűnt, a mosolygó nap alatt a halál az oroszok oldalára állt.
A háború kimenetele egyre kevésbé volt kérdéses.
Peltonkay Elemér és kísérete a fronttól tisztes távolságra, Fehéregyháza és Segesvár között kereste emberét. Lóhátról kémlelték a vidéket, olykor jobban izzadva, mint a hátasaik. Holmár Samu lassacskán átvérezte fehér ingét, mégsem panaszkodott. Az orosz katona szuronya által vágott seb sajgott ugyan, de Sámuel erős volt, mint a medve és szívós, mint a patkány.
Lovász Imre hátratekintett és megbámulta a horizontot.
– Az orosz sereg alighanem erre fordult. Mihamarabb meg kell találnunk ezt a flótást, aztán eliszkolni íziben!
– Gyalog nem juthatott messzire – erőltette szemét a gróf.
– Níd a’! Amott a fa alatt – mutatott Samu egy sietős árnyra.
Mindhárman vágtára sarkallták lovaikat, és csakhamar utolérték a kocogó katonát. A csapzott hajú, szakállas alak megperdült a lódobogás hallatán.
– Petőfi őrnagy! – mosolygott a gróf. – Négy hónapja keresem. Csakhogy megtaláltam!
A honvéd elkínzott szemében megcsillant a felismerés.
– Nicsak! – emelte meg az orrát. – A gyáva kutya a Pilvaxból! Vártam magára a Szatócs-mezőn, de hiába. Mindenesetre… eh… – Petőfi az oroszok irányába tekintett –, talán nem ez a legjobb pillanat a csevegésre.
Peltonkay előhúzta hosszú csövű pisztolyát, és megcélozta a katona fejét.
– Egy palackban hordod a halálod, katona. Úgy könnyű bátornak lenni – tekintett le Petőfire megvetéssel. – Mi történne, ha most meghúznám a ravaszt? Szétrobbanna a fegyverem, vagy még előtte szélütést kapnék? Egy biztos, te életben maradnál.
A honvéd szeme összeszűkült, ujjait kardja markolatára fonta.
– Mit akarsz? – Szavai fagyosak voltak, akár a jégcsap.
– Nem sokat tudtam rólad, cimbora, egészen márciusig. Akkor kezdtem súlyos ezüstökért nyomoztatni utánad. Olvastam a verseidet. – A gróf leengedte fegyverét. – Azok alapján halált megvetően bátor férfinak képzelnélek el… Ostobának persze, de bátornak. Ám a valóság más… A valóságban egy életét fogvacogtatva féltő nyomorult áll előttem, aki az Isten akarata ellenében megszabadult a haláltól!
– Talán olvastad a verseimet, de meg nem értetted őket! – vágott vissza felháborodva a másik. – Az élet az ember egyetlen lehetősége a cselekvésre, ugyanakkor törékeny, mint a nádszál! Hogyan teljesítse be akárki a küldetését, ha közben elviszi a tüdőbaj, főberúgja a lova… vagy lepuffantják egy párbajban?! Túl sok áldozatot hoztam már a hazámért! Vért izzadtam a szabadságért, és nem hagyom, hogy a halál előbb jöjjön értem, mint hogy az összes kártyámat kijátszottam. Élni akarok, mert csak élve harcolhatok a győzelemért! – Petőfi átszellemülten nézett a másik szemébe. – Ha csak az életemet félteném, már rég kiöntöttem volna ezt a löttyöt!
A gróf nem felelt, csupán lenéző fintorral mérlegelte a hallottakat.
– Vegyétek el tőle! – utasította Samut és Imrét, akik tüstént a költőre vetették magukat. – De ne próbáljátok megölni. Ti járnátok pórul.
A két férfi – kik közül Samu egymaga is felért hárommal – csakhamar leteperte Petőfit, és kiszolgáltatta a gróf kegyelmének. A honvéd, ha nem is rémülten, de nem kevés aggodalommal várta támadói következő lépését. Peltonkay kiszállt a nyeregből, majd felvette a tusakodás közben elröpült kulacsot, és Petőfi elé állt.
– Nézz körül, költő! – suttogta. – Balról az osztrákok, jobbról az oroszok szorongatják kis hazánkat. Az országot felemészti a háború. A magyar talpra szökkent, ahogy akartad, de mi végre? Féktelen vágyaitok hajszolása a pusztulásba sodorta a hont.
– Ha rabszolga akarsz lenni egész életedben, a te dolgod, gróf! – köpött vért Petőfi. – De nincs jogod bűnösséggel vádolni azokat, akik a szabadságot áhítják! A legtisztább emberi érzésnek adtunk hangot, és ha levernek minket, az erkölcsi felelősség nem minket terhel a háborúért! A szabadság…
A gróf lesújtott öklével. A költő orra megreccsent, a mondat félbeszakadt.
– Ostoba fajankó! Egy országot nem az erkölcsöknek, hanem az érdekeknek kell vezérelniök. Bécs nyilvánvalóan hatalmasabb nálunk, morális fölényünk mit sem ér az ő katonai túlerejükkel szemben! Vagy talán abban reménykedtetek, hogy a cár a mi pártunkat fogja majd?! – Elemér tajtékzott dühében. – A hon érdeke a lassú, de kitartó, reformokat kicsikaró politikai küzdelem lett volna! Szavakkal, nem pedig szuronyos puskával vívott harc!
A honvéd orrából patakzó vér beszennyezte ingét, s a fájdalom könnybe lábasztotta szemét. Kínjai azonban nem gátolták meg abban, hogy elmosolyodjon.
– Majd meglátjuk, az idő kit igazol, nemes. Én megérem. És te?
Elemér elhallgatott. Ajkaiból kipréselődött a vér, orrlyukai kitágultak, kék tekintete pedig jégcsap gyanánt szegeződött Petőfire. Ökölbe szorította kezét, s addig ütötte a másikat, mígnem az eszméletlenség szélére taszajtotta. A gróf lerázta sajgó kezeiről a fájdalmat, és vértől sikamlós ujjakkal lecsavarta a kulacs tetejét.
Lovász Imre zavartan pislogott.
– Mit csinál, gróf uram? Hiszen azért jöttünk! – jegyezte meg aggódva.
– Csak a Úristen a tudója, mennyi kárt okoznál még – sziszegte Peltonkay a költőnek, majd felszegte a félig öntudatlan férfi állát, és a kulacs tartalmát az utolsó cseppig belétöltötte. Az nem egyet krákogott, végül azonban hiány nélkül lenyelte a bűvös italt. A gróf hátratántorodott, s elhajította a kiürült flaskát.
– Üdv újra a halandók között, Petőfi Sándor… – mondta halkan.
– Uram! – Lovász Imre fejével nyugat felé bökött, ahol az orosz katonák már veszélyes közelségben meneteltek.
– Igen, látom – bólogatott Elemér, miközben letörölte arcáról a költő vérét, majd nyeregbe pattant. – Ideje távoznunk. – Utoljára még Petőfire nézett. – Törjétek el a lábát!

*

1849. augusztus 10.

Metzenbaum doktor Holmár Sámuel társaságában álldogált a gróf atyjának hálószobája előtt. Odabentről párbeszéd neszei szűrődtek ki, ám a szavak, mondatok szétestek, mire átküzdötték magukat a csukott ajtón.
A pisztolylövés hangja ellenben félreismerhetetlen volt.
Nemsokára kilépett a szobából Peltonkay Elemér, és könnyes szemmel a két férfira tekintett. Remegő jobbjában még mindig a fegyverét szorongatta.
– Részvétem – jegyezte meg Metzenbaum.
– Ez volt a helyes döntés, uram – mondta Samu tőle szokatlanul önállóan és értelmes tartalommal.
– Remélem is, Samukám – veregette meg Elemér a hűséges szolga hátát. – Mindenesetre egy örökkévalóságig elmélkedhetem majd rajta.