Magány

Banival ülök egy padon, a Színház tér előtt. Reggel van, ezért egy kicsit fázom, de nem különösebben érdekel. A lényeg, hogy Bani itt van mellettem. Ő a legjobb barátom, mert Bani igaz barát, aki sosem hagy el. Mindig velem van, mintha az árnyékom lenne, ami elég nagy marhaság, mert az árnyékot nem lehet megérinteni, paskolni, fogni a kezét, mint Baninak.
- Ugye milyen marhaság? – kérdezem tőle, mire ő csak nagyokat pislog, hatalmas,
tányér alakú, őzbarna szemeivel, és bőszen bólogat.
Ezért is szeretem Banit. Mindig igazat ad nekem. A pad fából van, amit kékre festettek. Egy kicsit még hideg és nedves az éjszakai párától. Kacskaringós vonalakat lehet rá rajzolni az ember ujjával.
- Milyen érdekes, nézd csak Bani! – mondom neki – Olyan, mint mikor az első osztályban
a betűket tanultuk. Tudod Bani, sosem értettem, hogy kell a k betűt úgy rajzolni, hogy egy székre hasonlítson. Megpróbáltam, kismilliószor, szinte már betegesen vágytam rá, hogy sikerüljön, de csak nem akart összejönni. Aztán, az egyik nap, mikor azt hiszem már nagyon távol jártunk tőle… igen! A p betűnél, akkor egyszer csak mégis sikerült. Ó, hogy én hogy örültem, és milyen büszke voltam magamra. Tudod, azért, mert anyu is mindig úgy írta a k betűt, hogy egy székre hasonlított. Ezért mondom mindig Bani, hogy a dolgokat nem szabad erőltetni, mert akkor semmi sem jön össze. A legjobb, ha megvárod, amíg az a valami, amire vágysz, egyszerűen magától megjelenik az életedben. Pontosan úgy, mint te, Bani! Akkor tűntél fel, mikor nem is gondoltam volna. Hát, ez a te nagy szerencséd Bani. Azért mondom, mert nem hiszem, hogy magadtól hatalmas dolgokat tudnál összehozni az életben. Nehogy megsértődj, nem úgy értettem, csak arra gondoltam, hogy az igazán nagy dolgok létrehozásához kevés egy ember. Szóval arra akarok kilyukadni, hogy örülhetsz, mert itt vagyok melletted. Két ember csak össze tud hozni valami hatalmasat, monumentálist, amit a többiek csak néznek, bámulnak tátott szájjal, és nem tudják elhinni, hogy ilyen létezik. Mint egyszer nyáron, a Balatonnál. Tudod Bani, én igazából nem voltam ennyire zárkózott, mint most. Kislány koromban könnyen szót értettem a többi gyerekkel… de hol is tartottam? Ja, igen, a Balatonnál. Képeld el Bani, egyszer ott nyaraltunk a családommal, és a parton játszó gyerekekkel kitaláltuk, hogy megépítjük a világ legnagyobb homokvárát, ami akkora lesz, mint egy palota a valóságban, vagy még annál is nagyobb, tele termekkel, emeletekkel, tornyokkal és bástyákkal. Nagyszerű ötlet volt Bani, egyszerűen kolosszális! Mind éreztük és tudtuk, hogy egyedül képtelenek lennénk megépíteni, de együtt!
Együtt még a csillagokat is lehozhattuk volna az égről! Tehát nekiláttunk. Iszonyatosan meleg volt, el sem tudod képzelni talán mennyire, de mi nem adtuk föl. Látni akartuk az elképzelt palotát. Ami a képzeletünkben már megépült, és ott állt, pontosan előttünk. Aztán valahogy elkalandozott a figyelmünk. Lehet, hogy a tűző nap volt a hibás, vagy a pár méterre tőlünk, önfeledten lubickoló emberek, de a gyerekseregből egyre inkább szállingózni kezdtek azok, akik vagy megunták, vagy hívták őket a mamájuk, ebédelni kellett menni, vagy WC-re. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam, és így, nagyon sajnáltam, de nem tudtam befejezni a várat. Ezért jól jegyezd meg Bani, hogy egységben az erő, mert ez igen fontos. Egymagadban sosem tudsz monumentális dolgokat létrehozni. Tanulj az esetemből! Ha mindenkiben annyi lett volna a kitartás, mint bennem, akkor biztos sikerült volna megépíteni azt a palotát.
Banin látom, hogy elbizonytalanodik. Megfogom a kezét, és elmosolyodom.
- Ne aggódj Bani. Én mindig itt leszek neked, nem úgy, mint a többi gyerek a Balatonnál.
Bani mosolyog, sikerült megnyugtatnom. A tekintetem visszatéved a nedves padra rajzolt ákombákomokra.
- Nézd Bani, ez itt majdnem olyan, mint egy L betű. A nevem kezdőbetűje. Tudod, sosem szerettem igazán. Talán azért, mert túl hosszú. Elisabeth. Hánynom kell tőle. Tudom, hogy nem érted, miért mondtam, hogy L a kezdete, de mindjárt megmagyarázom. Csak előbb még azt akarom mondani, hogy mennyire ki nem állhatom. Azért utálom Bani, mert nem szép, és az összes ismerősöm mind Lisának becézi. Én pedig egyáltalán nem vagyok oda érte. Te szerencsés vagy Bani, neked szép neved van. Az enyém is az lehetne, ha nem úgy becéznék, hogy Lisa. Valahogy sokkal arisztokratikusabb lenne, ha mindenki Bethnek szólítana. Biztos, hogy jobban érezném magam tőle. Szóval ezért mondtam, hogy az L a kezdőbetűje a nevemnek. Remélem most már érted. Tudod, egyszer, még nagyon régen anyu szólított Beth-nek. A mai napig emlékszem rá, ahogy kiejti: Beth. Szerintem gyönyörű ez a név, nem úgy, mint a Lisa, az Elisa, vagy a Betti. Szörnyű, hogy milyen ocsmányságokat ki nem lehet hozni egy hosszú névből. Ugye?
Bani bőszen bólogat.
- Nagyon örülök, hogy egyetértesz velem Bani, mivel az egyetértés nagyon fontos az emberi kapcsolatoknál, és az, hogy azt hiszed, amit én, arról árulkodik, mennyi megértjük egymást. Szerintem ez a kulcsa annak, hogy két ember miért marad együtt hosszú évek múltán is. Mert azok az emberek, akik között nincs meg ez az összhang, hamar másik utat választanak maguknak, ha lehet ellentéteset a másik emberétől. Tudod Bani, anyu és apu sem tudták megtalálni az egyetértés összhangját. Van, aki hiába keresi, mégse lel rá. Azt hiszem, csak tizenhat voltam, mikor erre a szüleim rájöttek, és anyu más utat választott. Távol tőlem és apától. Szomorú, de ennek így kellett lennie.
Bani szemében könnyek csillognak. Átérzi a fájdalmamat. Azt a fájdalmat, ami akkor rontott rám, mikor rájöttem, hogy azt a személyt, aki Beth-nek szólított egyedül a világon, sosem fogom újra látni, és nem fog már úgy szólítani, mert nem lesz velem. Bani sír. Könnyei végigfolynak az arcán. Vigasztalóan simogatom meg.
- Ne szomorkodj Bani! Így kellett történnie, és nekem már rég nem fáj. Tiszteletben tartom anyu döntését. Persze én sem akartam, ahogy apu se, de néha már annyira veszekedtek, hogy nem volt más választás. Van ez úgy Bani, hogy nincs másik út. Szóval kérlek, hagyd abba a sírást! Semmi értelme, hidd el!
Bani félszegen törölgeti a könnyeit. Hatalmas, őzbarna szemeiben düh és fájdalom kergetik egymást. Adok neki egy zsebkendőt a biztonság kedvéért, és amíg megtörni az orrát, én elbámészkodom. Egy férfi megy el előttünk, pórázon vezeti apró, fekete szőrű tacskóját.
- Nézd Bani! Milyen aranyos kutyus! Emlékszem, egyszer nekünk is volt kutyánk, mikor már csak én voltam, meg apu. Ugyanilyen kicsi volt, de zsemleszínű. A fajtáját már nem tudom, de apa Mon Cheri-nek hívta. Ne nézz így rám Bani! Ebben semmi furcsa nincs azon kívül, hogy a kutyusnak nem piros volt a bundája, mint a cseresznye, amiről a nevét kapta. Hát, mégse hívhattuk őt Lajosnak, vagy Jenőnek! Piros nyakörvet adtunk rá, és néha elvittük sétálni. Nagyon kajla volt, játékos és szófogadatlan, de én szerettem, mert olyan barátságos, mindig vidám szemei voltak, és hangosan vakkantott, ha csettintettél neki. Imádnivaló kiskutya volt, ezért is sajnálom annyira, hogy elveszett. Mikor egyik nap sétáltattuk őt apuval, egyszer csak kitépte a pórázt a kezemből, és elfutott. Szegény apu jó sokat loholt utána, de sajnos nem találta meg.
Látom, hogy Bani megint elkámpicsorodik, ezért gyorsan abbahagyom a témát.
- Nem kell sajnálnod őt Bani. Rossz kutya volt, de biztos vagyok benne, hogy mára már egy olyan helyen van, ahol megnevelték, és nagyon szeretik. Az elszökése azt jelenti, hogy lehet, nem voltunk alkalmasak a megtartására. Tudod Bani, van egy mondás, hogy: „Akit szeretsz, engedd el, és ha visszajön hozzád, akkor lesz csak igazán a tiéd.” Mon Cheri nem jött vissza, és ebből arra lehet következtetni, hogy bármennyire is szerettük, nem volt teljesen a miénk. Ezért komolyan úgy vélem, hogy jobb volt így. Neki és nekünk is.
Bani elmosolyodik, és hirtelen az utca másik oldalára néz. Követem a tekintetét. A túloldalon egy férfi és egy nő sétál, kéz a kézben. A fickón furcsa, fekete kalap van, majdnem olyan, mint egy cilinder. Táncot lejt rajta a napfény.
- Milyen vicces. Emlékeztet arra a fejfedőre, amit apu vett nem is olyan rég. Marha hülyén állt neki, de képtelenség volt lebeszélni róla, annyira belehabarodott. Akkor is viselte, mikor egy részeg sofőr belehajtott a kocsinkba, teljesen összezúzva a vezető és anyósülés részét, kettészakítva az egészet. Én hátul ültem, nekem nem lett semmi bajom, de apu…
Bani megdönti a fejét, és csukott szemeiből apró cseppek peregnek. Megint sír.
- Jaj, ne bőgj már! Elég régen volt, hogy túltegyük magunkat rajta! – mondom, de az én torkom is elszorul, és a szemem fátyolos lesz, míg ki nem pislogom belőle a könnyeket.
Jól tudom, nem volt az olyan régen, de meg kell vigasztalnom valamivel a barátomat.
- Bani köszönöm, hogy itt vagy nekem. Tudod, szerintem sok bennünk a közös. Nem arra értem, hogy ugyanolyan magasak, sötétvörös hajúak és barna szeműek vagyunk. Egyszerűen, megértjük egymást, osztozunk a másik érzelmein és nincsenek titkaink. Erről jut eszembe egy dolog, amit még senkinek se mondtam el, de most megosztom veled Bani, mert te vagy a legjobb barátom.
Bani figyelmesen lesi a szavaimat és hallgat, pedig biztos vagyok benne, hogy lenne mit mondania. Értékelem ezt a gesztust. Ebből is látszik, mennyire figyelmes irányomban. Nagy levegőt veszek. Kell az erő, hogy ki tudjam mondani.
- Egyedül maradtam, Bani. Mindenki elhagyott, mint a Balatonnál a gyerekek, és nagyon félek, hogy majd egy nap te is eltűnsz, egyik pillanatról a másikra. Úgy érzem magam, mint egy megrepedt tükör, vagy egy kettétört fal. Már nem lehet összeilleszteni a darabjaimat, és félek, hogy menthetetlenül leomlok, ha te is elhagysz. Ugye mindig velem maradsz? – kérdezem, és ő bőszen bólogat, miközben igyekszik letörölni az újabb könnyeket a zsebkendővel, amit adtam.
Mosolygok, és megveregetem a vállát. Sziréna hangzik fel a közelünkben, és a Színház térre egy mentőautó fordul be, majd lassan elhajt előttünk. Banit megijeszti a hang, fészkelődni kezd mellettem.
- Nem kell félni Bani, biztos baleset történt, vagy valaki rosszul lett – mondom.
Bani az utcasarok irányába néz, ahogy én is. Ott áll a férfi a cilinderben, mellette a nő félve bújik hozzá. Pár méterre tőlük a kutyás fickó, idegesen szorítja tacskója pórázát, miközben az eb bőszen ugat. A mentőautó megáll a közelben. Kivágódik a hátsó, kétszárnyú ajtaja. Fekete ruhás emberek özönlenek ki rajta. Többen vannak, mint ahányan kényelmesen elférnének a kocsiban. Sisak van rajtuk, és fegyvert tartanak a kezükben, úgy közelednek felénk. Bani remeg, annyira fél. Az egyik, fekete ruhásnál egy fehér, tölcsérszerű dolog van, abba kiabál. Vagy egy tucat ember vesz minket körül. A tölcséres megint ordít, és én megteszem, amire kér. A kés, amit eddig Bani nyakához szorítottam, éles hanggal üdvözni az aszfaltot. Ő megérzi a lehetőséget, és felugrik mellőlem. Arrébb rúgja a kést, ami jó pár métert szánkázik, mire megáll. Bani letépi a szájáról a ragasztószalagot, amire előzőleg egy mosolyt rajzoltam alkoholos filctollal, és hátrál. Kezével a vágáshoz kap, majd elborzad, mikor megérzi a meleg életnedvet. A pszichológusomnak vérzik a nyaka.
A mentőből fehér ruhás emberek ugranak ki. Egy nagy lepedőszerűség van náluk. Óvatosan közelednek a kék padhoz, ami már nem nedves. Az ákombákomok eltűntek róla.
- Elisabeth, most velünk kell jönnie! – mondják.
Sebtében a karórámra pillantok, majd Banira. A fal leomlott.
- Uraim, úgyis letelt az időm mára… mehetünk!

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2018-01-06 00:27 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Előre szólok, imádom a neved. Számomra ezzel megnyerted az Internetet mára és tegnapra (akkor láttam először, azóta dúl a szerelem). Követelem, hogy ugorj át Dana szerkesztői kérdéséhez, és mesélj róla!

Szoktam írni egy bevezetőt, hogy helló, meg szia, mizujs, nem tudod véletlenül, mitől vizesedik a cukrom a cukortartóban, nincs kölcsön egy tollad, ami nem folyik (kék, ha lehet, és a kupakja is legyen kék), amúgy üdv a karcolaton, ez egy elvileg értelmes portál, de te velem futottál össze, amit őszintén sajnálok (feleannyira sem, mint kéne, vagy mint megérdemelnéd). Aztán szétszedem a mondataidat, amit majd te fogsz sajnálni, mert azok sem érdemelték meg. A végén egyikünknek sem lesz jó, de igyekszem legalább vicces lenni. Állítólag néha sikerül. Olvasd a következőket úgy, mintha nem neked írtam volna, akkor könnyebb. (Vagy ne olvasd sehogy, az is egy megoldás.)
A random kérdéseimet hagyd figyelmen kívül, olvasással párhuzamosan szövegelek, remek szórakozás látni, amikor pofára esem, mert két mondat múlva leírod azt, amit nem értettem.

"Reggel van, ezért egy kicsit fázom, de nem különösebben érdekel." - Én még beleírtam volna valamit az ég kékjéről, hogy teljes legyen a káosz, de te tudod. Ez egy igen összeszedett őrült.
"Banival ülök egy padon, a Színház tér előtt. Reggel van, ezért egy kicsit fázom, de nem különösebben érdekel. A lényeg, hogy Bani itt van mellettem. Ő a legjobb barátom, mert Bani igaz barát, aki sosem hagy el. Mindig velem van, mintha az árnyékom lenne, ami elég nagy marhaság, mert az árnyékot nem lehet megérinteni, paskolni, fogni a kezét, mint Baninak." - Baniból is megárt a sok. Ha legalább Bany vagy Banny lenne... azon elröhögcsél az olvasó, hogy "heheh, banny" (imádom, amikor angol szavakat magyarul olvas ki az ember), de a Bani az olyan... Bani. Értem a szándékot, de ha az olvasó az első bekezdés végére a pokolba kívánja a főszereplőt (Banival együtt vagy nélkül), az nem jó hír az írás többi bekezdés számára.
"- Ugye milyen marhaság? – kérdezem tőle, mire ő csak nagyokat pislog, hatalmas,
tányér alakú, őzbarna szemeivel, és bőszen bólogat." - Te milyen szöveg-nem-szerkesztőt használtál a beugró
sorközökhöz? (Más monitorhoz méretezted a szöveget?) Lesz még utána is pár, ahogy látom, nem fogom kiszedni őket, de furcsák. Másolás során keletkeztek? Nem kéne nekik...
Az anime-karaktered érdekes, de a tányér alakú szemeket nehéz védeni, még kifacsart logikával sem látom értelmét. Plusz milyen tányér, lapos vagy mély? És cakkos arany széle van, mint nagymamámnál, ahol még pici rózsák is ültek az egyik sarokban, vagy olyan csinos négyszögletes tányér, ami a menő éttermekben van? Vagy csak simán kerek? (Az snassz. Ha kerek, akkor nem "tányér alakú", hanem csak kerek. Ennyi erővel lehetne kerék alakú is, vagy félbevágott zsemle alakú, vagy nokedliszaggató-lyuk alakú...)
"Ezért is szeretem Banit. Mindig igazat ad nekem." - Egyetértek, ez egy kellemes tulajdonság. Kezd szimpi lenni, miután nem emlegeted minden mondatban.
"Kacskaringós vonalakat lehet rá rajzolni az ember ujjával." - Látod, az ilyenek miatt könnyű megoldás meghülyíteni a narrátort. Nem lehet belekötni. A tányér alakút (amúgy nem egy szó?) nem lehet így védeni, de ezt simán. Mondjuk nem mindegy, kinek az ujjával! Ha pl. egy rendőrét harapod le, azzal nehéz, mert nem hagynak békén rajzolgatni.
"Megpróbáltam, kismilliószor, szinte már betegesen vágytam rá, hogy sikerüljön, de csak nem akart összejönni." - Derült égből stílusidegen mondat. A "betegesen vágytam rá" kifejezés nem illik a karakterhez. Ezt te mondtad, a szerző, nem a szereplőd. Megkockáztatom a kismilliószor is idegen tőle, de abban nem vagyok biztos.
Egyébként mondtam, hogy nem vagyok őrült? Totál normális vagyok, a hangok is megmondták.
"A p betűnél, akkor egyszer csak mégis sikerült." - Várjá'! Ezt azt jelenti, a k betűt le lehet írni úgy, hogy tényleg egy kisszékre hasonlít? Nekem sosem sikerült. Az o betűim meg egyenesen vállalhatatlanok.
"Ezért mondom mindig Bani," - Bani elé is vessző. (Megszólítás.)
"Hát, ez a te nagy szerencséd Bani." - Megint. Kihagytad a közte lévő két mondatból Banit.
"Tudod Bani," - Neked mi a bajod a megszólítás előtt lévő vesszőkkel?
"Képeld el Bani," - Elképelted a vesszőt. (Ez az a pont, ahol már tényleg meg akarsz ölni.)
"Nagyszerű ötlet volt Bani, egyszerűen kolosszális!" - Igen, minden lehagyott vesszőt ki fogok emelni.
Nem, vicceltem. Ez volt az utolsó.
"tudtuk, hogy egyedül képtelenek lennénk megépíteni, de együtt!
Együtt még a csillagokat is lehozhattuk volna az égről!" - Itt megint beugrott egy fölösleges sorköz. Nagyon úgy tűnik, mint egy bekezdés-váltás, ezért emeltem ki, de gondolom csak véletlen.
"Ezért jól jegyezd meg Bani," - El ne hidd, hogy megszabadultál. :D
"Ne aggódj Bani." - Speciel ez felszólító mondat, felszólítalak egy felszólítójel használatára! (Vagy felkiáltó, na, bonyolult ez a nyelvtan.)
"Nézd Bani, ez itt majdnem olyan, mint egy L betű. A nevem kezdőbetűje. Tudod, sosem szerettem igazán. Talán azért, mert túl hosszú." - Az L betű? Szerintem inkább magas, de kinek hogy...
"Remélem most már érted." - Most múlt karácsony, mikor van a születésnapod? Vagy névnap? Kapsz rá két kiló vesszőt.
"Tudod, egyszer, még nagyon régen anyu szólított Beth-nek." - Jó, legyen három. A "Beth"-hez nem közvetlenül kapcsoljuk a ragokat? (Elvileg ejtett hangzó...) Bethnek. Szerintem. De elbizonytalanodtam, Google nem igazán segített, viszont kiderült, hogy embertelen mennyiségű szennyirodalmi remekmű (izé, szerelmes nyálregények, akarom mondani lányregények) használja főszereplőjeként a Bethet. Ezek szerint tényleg arisztokratikus hangzása van, bár szerintem úgy hangzik, mint egy enyhe böfögés.
"ha lehet ellentéteset a másik emberétől." - "...ha lehet, ellentéteset..."
"Tudod Bani, anyu és apu sem tudták megtalálni az egyetértés összhangját." - Az egyetnemértés összhangja is szép tud lenni.
"Vigasztalóan simogatom meg." - Ez kifacsart. Érzem, hogy nem tudtál tömörebb formát, nekem sem ugrik be, de akkor sem jó.
"Persze én sem akartam, ahogy apu se, de néha már annyira veszekedtek, hogy nem volt más választás." - De, az apja is leléphetett volna. Azért ezt logikusan át kellett volna látnia.
"Hatalmas, őzbarna szemeiben düh és fájdalom kergetik egymást." - Legalább nem a szokásos "keveredik" ige. Oké, egy pont oda. Viszont elképzeltem az emocionális NASCARt. Düh jobbról előz...
"mikor már csak én voltam, meg apu" - Hangsúly indokolhatja, hogy az utolsó vessző megmaradjon, de inkább szedd ki. Nagyon rezeg a léc.
"Hát, mégse hívhattuk őt Lajosnak, vagy Jenőnek!" - Te ide dugtad a vesszőket Bani elől?!
„Akit szeretsz, engedd el, és ha visszajön hozzád, akkor lesz csak igazán a tiéd.” - Off topic, de szerintem ez a világ leghülyébb mondása. Az is biztos, hogy nem ejtőernyős oktató találta ki.
"Milyen vicces." - Felkiáltójel?
"Akkor is viselte, mikor egy részeg sofőr belehajtott a kocsinkba" - Azért ez elég jelentős trauma ahhoz, hogy megérdemeljen egy határozott névelőt. Nem minden nap hajtanak részeg sofőrök az autójukba, nem? Az ember megjegyzi. És onnantól csak "az a részeg sofőr" marad. Ha a balatoni gyerekek kaphattak határozott névelőt, ez a sorfőr is kaphat.
"teljesen összezúzva a vezető és anyósülés részét," - Kötőjellel. "vezető és anyósülés". (Mert vezetőülés.) Viszont a csaj nem karosszérialakatos, hogy így beszéljen, mi igazolná ezt a kifejezésmódot? Kettészakítva az egész kocsit, vagy összezúzva az elejét, ahogy tetszik! Ennyi erővel lamentálhatna a műszerfal állapotán is.
"Én hátul ültem, nekem nem lett semmi bajom, de apu…" - Ez most valós eset, nem csak kitalálta? Mert valóságnak túl valószerűtlen, hasonló kaliberű autók nem szokták kettéharapni egymást. Az a vonat. A hátsó üléseken ülők is megsérülnek egy ilyen balesetben, legfeljebb ők csak könnyebben. Egy agyrázkódást megszavaznék a hölgynek.
"Bani megdönti a fejét, és csukott szemeiből apró cseppek peregnek. Megint sír." - Bani könnycsatornái eldugultak, hogy csak félredöntve tudnak kicsorogni a könnyei? Szegény.
"a szemem fátyolos lesz" - Az a szürkehályog.
"Jól tudom, nem volt az olyan régen, de meg kell vigasztalnom valamivel a barátomat." - Aki de facto aranyhal, mert az előbb mondta neki, hogy nemrég történt az eset, hiszen nem is olyan régen vette a tökfödőt az apukája, és csak utána szenvedtek balesetet. Nem baj, Banit így szeretjük.
"Bani köszönöm, hogy itt vagy nekem." - A munkahelyemen mondják állandóan, hogy hivatalos levelezésben ne használjak felkiáltójeleket, mert "zaklatottnak hat" (hogy mi?! én?! zaklatott?!). Ez, őszintén remélem, nem hivatalos levelezés. Szerintem te használj. Például itt. Attól, hogy valaki fahangon darál maga elé egy monológot, a nyelvtan még létezik. (Oké, a munkahelyemen is ezzel szoktam példálózni, meg megszólítás a magyarban felkiáltójeles a levél elején, de senki nem hiszi el nekem.)
"Nem arra értem, hogy ugyanolyan magasak, sötétvörös hajúak és barna szeműek vagyunk." - Kicsilány... imádom a neved. Képes vagyok elismerni a szereplődet. Tetszenek a megdoldásaid. Elljutottam addig a pontig, hogy Bani sem idegesít annyira. Az érzelmi Daytona 500 azóta is tart (most a fájdalom vezet, de csak orrhosszal). Viszont nekem itt el ne kezdj a mű végére amatőrírni! Tudod, mikor ki kell írni az olyan fölösleges külső jelzőket, amik a kuytát nem érdeklik, de a célközönség kislányokat igen. Ezért a főszereplő felkel, megigazítja az ilyen-olyan színű loboncát, gyorsan belenéz a tükörbe, hogy láthassa az amolyan színű szemét, lenyom egy diszkrét sminkreklámot két oldalban, felveszi az olyan-és-ilyen testalkatára az [ezt itt a reklám helye] áruház legújabb kollekcióját (amit a szerző nem engedhet meg magának, mert anyuék iPhone-t vettek neki ennyi pénzből), majd lebattyog (szigorúan nem "lemegy", hanem valami humorosnak szánt szinoníma) reggelizni. És amúgy ez az egész nem érdekes, mert a varászvilágban élünk, a főőszereplő két perc múlva már a mittoménhol van és mittoménhová tart, és még ő sem tudja, hogy fél kézzel meg fogja menteni a világot, miközben megtalálja élete szerelmét. (Egyszerre. Nem sorrendben.) Szóval... a barna szem, oké, Baninál már írtad. Jogos. De a sötétvörös haj honnét a lópikulából jött és miért kell ez itt a végére? Akkor már told túl, legyen bőrszín, fogak száma, általános higénia, kedvenc ital...
Jelentés a NASCARról: düh beelőzött. Kiélezett a verseny!
"Bani figyelmesen lesi a szavaimat és hallgat" - Ha figyel, az feltételezi, hogy a másik hallgat. Szerintem ez redundáns. (Mondom én. Hah! A redundancia a középső nevem. Nagyon a középső, a középső hétből pont a legközépső.)
"Úgy érzem magam, mint egy megrepedt tükör, vagy egy kettétört fal." - Hallgasson Pink Floydot, az segít.
"Többen vannak, mint ahányan kényelmesen elférnének a kocsiban." - Ez kicsit bohócosra sikerült. Nem szerettél volna berakni egy ilyen poént még? (Mentőből rohamrendőrök?)
"Az egyik, fekete ruhásnál egy fehér" - Újabb fölös vessző.
"Vagy egy tucat ember vesz minket körül." - Megbeszéltük itthon, van, ahol ennyire túlbiztosítanak. (Ahol van rá pénz...) De kicsit irreális ekkora erőkkel kivonulni. Mi van a csajnál, atombomba?
"A tölcséres megint ordít, és én megteszem, amire kér." - Eddig Bani szemében cikázó érzelmeket is narrálta, most meg a lényeget sem. Akkor legalább irányítsd a figyelmét! Nézze Banit, aki jelenleg a legfontosabb számára, mert ezzel tudnád érzékeltetni, miért nem figyel a szövegre. Ez így nem jó. Eddig tudtad vinni az őrültet, most, hogy tényleg meg kéne borítani a fókuszt, nem? Hová fogyott a szusz?
"A kés, amit eddig Bani nyakához szorítottam, éles hanggal üdvözni az aszfaltot." - Ne hallgass a Wordre, hülye. Üdvözni. :) Érdekes gondolat a nyomás alatt előbújó költőiség, de én stresszhelyzetben inkább idegeskedni szoktam, nem verselni. Mindkettő kontraproduktív, elismerem, legközelebb kipróbálom, mi van, ha aggodalmaskodás helyett toposzokat kezdek gyártani. Szerintem megvernek. Én azért a helyedben itt visszatérnék a szereplő eddig megszokott stílusvilágához. Az olvasóban felépült egy kép róla, tudod, nehezen hagyjuk el.
"Ő megérzi a lehetőséget, és felugrik mellőlem. Arrébb rúgja a kést, ami jó pár métert szánkázik, mire megáll." - A szánkázás megint stílusidegennek hat, de mint mondtam, itt már minden borul.
"Bani letépi a szájáról a ragasztószalagot, amire előzőleg egy mosolyt rajzoltam alkoholos filctollal, és hátrál." - "Why... so... serious?" Hiányolom az alkoholos filctoll színét. Ez a lényeg, nem az alkohol. (Amúgy az egész leírás megint idegen.)
"Kezével a vágáshoz kap, majd elborzad, mikor megérzi a meleg életnedvet." - De, te eldöntötted, hogy amatőrírni fogsz, és véghez is vitted. A kitartásodat csodálom.
" A pszichológusomnak vérzik a nyaka." - Ez egy olyan magas labda, hogy nem csapom le.
"A mentőből fehér ruhás emberek ugranak ki." - A fekete után illett. Eddig tartott, amíg kikászálódtak? Mi van, a SWAT egységek belepréselték őket az ülésekbe?
"Egy nagy lepedőszerűség van náluk." - Igazad van. Brit tudósok is bizonyították, hogy a kényszerzubbony kifejezés elolvasása fizikai fájdalmat okoz. Köszönjük, hogy megkíméltél tőle! (Mire fel ködösítesz még itt a végén? Még ha nem is muszájdzseki, oszt? A szereplő tippelje már meg, mire megy ki a játék!)
"Sebtében a karórámra pillantok, majd Banira." - Sebtében, suttyomban, lopva, óvatosan, hirtelen, félszemmel és éppenhogy.
"- Uraim, úgyis letelt az időm mára… mehetünk!" - Fejedelmi. Nem, komolyan! Egy mondat erejéig visszataláltál a karakterhez. Ez tetszik.

Ne narrálj, vagy csak két mondatban. Vagy amatőr hibákba szaladsz bele, vagy karakteridegen lesz. Egyik sem jó, és pont a végét sikerült emiatt elrontanod. Az az érzésem, volt egy karaktered, egy jó stílus hozzá, és egy poénod. A kettő papíron illett egymáshoz, amíg meg nem írtad. A karaktert nem voltál képes mozgatni, csak gondolkodtatni. Nem látja magát kívülről, mert te sem. Ez egy elképzelt helyzet, de "csak" elképzelt: elnagyolt, mint egy álom. Nincs előtörténete, kifutása, létezik bele a világba, csak egy kép. Így nehéz hiteleset alkotni. Főleg utána ezt az előzőleg említett stílusba helyezni. Mindezt a szereplő szemszögéből. Maximum három mondatban...
A hitelesség sok helyen azért bicsaklik, mert a két rész (a vége és a monológ) nem illenek össze. Túl sok kérdést vet fel ahhoz, hogy le lehessen zárni. (Pont ott, ahol ezeket a kérdéseket végre meg kellett volna válaszolnod.) Hogy eszkalálódhatott idáig a helyzet? Egy pszichológus nem ismerne fel egy közveszélyes embert? Mióta foglalkozik vele? És ha nem régóta (hogy igazolható legyen, miért nem ismerte fel), mit keresnek reggel kettesben egy padon anélkül, hogy bárki erről tudott volna? Vagy a hölgy díjbirkózó, hogy ott nem volt kecmec, megfogta és elrángatta? Ha a mentők a keresztnevén szólítják, valószínűleg ismerik. Miért nem ismer fel egy kényszerzubbonyt? Vagy először tört ki belőle mindez? Nem kellett volna már azért pszichiáterhez irányítani? Sanszos, hogy magánpszichológus (a csajnál van karóra, kés, valószínűleg utcai ruhában ülnek, mert relatíve sok idő telik el, mire Bani reakciói is arra utalnak, hogy jön segítség), és nem az első, mert tudja, hogy hogy azok adott időre foglalkoznak az emberrel, de a többi kérdés ugyanúgy áll. Hogy, miért?
Az első tippem egy képzeletbeli barát volt Banira, ez beleillett a történetbe. A csavar ebből a szempontból meglepő, nagyjából tartható is, de... a csaj zsebkendőt ad neki. Bani egyszer megtörli (izé, megtörni, de gondolom elírás - kiemeltem, hogy hiba?) az orrát. Elisabeth is sír, elfordítja a fejét. Senki nem mozdult? Legalább két kiváló helyzet adódott a kést tartó kéz leütésére - Bani nincs(!) megkötözve, hiszen később saját kezűleg tépi le a szájára rakott ragasztószalagot. Van ebben a hülyében életösztön? Nem lehetett rajta súlyos sérülés, hogy ne tudjon (vagy merjen) moccanni, akármennyire is lefagyott, ha képes volt figyelmet tettetni, nyugalmat magára erőltetni az életéért, tehetett volna mást is. Nekem ez sántít. De, mondom, lehet, hogy a csaj díjbirkózó. Bár akkor Bani legalább fájdalmasan felnyögne, mikor megveregeti a vállát.

Összességében: hááát... Banks: A darázsgyár megérdemelne tőled egy esélyt. Az jól mutatja, hogy narrálj ilyen helyzetekben. Ott a főhős nem ennyire... ilyen, de a stílus hasonlít.
A karaktered nekem tetszik. A történet nem. A stílus odáig oké, amíg el nem kezdtél belemenni az ilyen kislányos marhaságokba, meg a fennkölt mondatokba. Aláírom, lehetett volna sokkal rosszabb is (a kés megcsókolhatná a betont, mikor leesik, a meleg életnedv lehetne még vörös is, hogy biztosan a fejét fogja az olvasó, hullhatna sűrű cseppekben, érezhetné valaki a nehéz, fémes szagot stb.), de törekedjünk a maximumra. Továbbá Bani felé tiszteletem. Ilyen helyzetben még csak fel sem nyögött. Oké, a késsel sem tett semmit, de hogy egy hang nem sok, annyit nem adott ki, az durva.
Amúgy az elmúlt hat évben elővetted a novellát? (Ha igen, átolvastad? Nem szeretted volna javítani az elírásokat?) Komolyan meglepődtem rajta, mennyire idős.

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2018-01-06 09:59 Harciporcica

Harciporcica képe

Halihó!

Szerintem el sem tudod képzelni, hogy mennyire boldoggá tettél a szövegeléseddel. Az igazat megvallva pontosan ezért merészeltem feltenni ide ezt az őskövület novellát, hogy valaki nekiessen és atomjaira bontsa, hátha akkor meglátom amit kellene. Emlékszem, érzésből írtam. Nem a történet számított, csak egyszerűen elfogott valami őrület, és magát az érzést kellett papírra vetnem. Innen a karakter, a többi szinte mellékesnek tűnt akkor. (Most jön, hogy ne hallgassak a hangokra a fejemben, de akkor feleannyira se lenne szórakoztató az életem, szóval ebben nem egyezkedem.) Ma már tudom, hogy ótvar nagy baromság volt így, de eddig senki sem szedte ízekre. Valószínűleg javítani fogom, legalább az elírásokat. Köszike előre is a vesszőcsomagot, elkél. A továbbiakban igyekszem visszavenni a szőrszálhasogatásból, és tanulni, tanulni, tanulni. Egy jó nagy kihagyás (kb. ez a hat év) után jó buli lesz újra írni. Remélhetőleg visszatalálok az írói énemhez, és tudok majd rajta fejleszteni. Summa summarum ez lenne a célom. Ha pedig számíthatok rád kritikákkal a továbbiakban is (tudom, csak a nevem miatt) azt nagyon megköszönöm.

szo, 2018-01-06 09:32 Sednol

Sednol képe

Bloody kisasszony rád sütötte skarlát bélyegét, így nekünk nem sok dolgunk maradt.

Magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy miben látom a történeted hiteltelenségét. Teszem ezt mindannak fényében, hogy negyven év alatt sokszor keményen megtréfált az élet. Arról fogalmam sincs, mit vétettem ellene, de egy időben igazán kitett magáért. És itt jön a lényeg: engem képtelen volt megrágni és lenyelni, ahogyan a karakteredet sem tudta.

Hogy miért?

Mert egy elfogadó karaktert építettél.

Attól, hogy pszichológushoz jár, még nem lesz belőle kattant. Itt megjegyezném, hogy az én olvasatomban az ilyen emberek nem járnak agyturira, képesek a problémáik fölé kerekedni. A karaktered emlékei is ezt mutatják. Az élet bármilyen nehézséget is gördített elé, megállta a helyét.
A homokvár az első. Magára hagyták, mégis folytatta. Attól, hogy ráesteledett, és neki is haza kellett mennie, az nem az ő kudarca. Semmi sem utal rá, hogy negatívan élte volna meg. Elfogadta, mint tényt, hogy néha egyedül kell az embernek megállnia a helyét. Ehhez tartja is magát a későbbiekben. Aztán ott van az anyja elvesztése, amihez megint talált támaszokat. A szülei nem bírták elviselni egymást, és a válásuk egy logikus következmény, amit ismét csak elfogad. A kutya elszökött. Támaszt talált egy mondásban, tehát elfogadta. Aztán ott volt az apja halála, amit megint csak elfogadni tudott. Semmi kirohanás, semmi hiányérzet, csak az elfogadás.

Van egy kedvenc mondásom, amit ezerféleképpen használnak: amikor azt hiszed, hogy ennél már nem lehet rosszabb, mindig rá kell döbbenned, tévedtél.

És az ilyen elfogadó emberek, sodródnak tovább, mert ahogyan eddig is, továbbra is találnak pilléreket, hogy aládúcolják a fejük felett tornyosuló terhet, ami bármikor agyonnyomhatná őket. És tudod, mi a legjobb az egészben? Az hogy ezek a támasztékok az évek alatt egyre vastagabbak, erősebbek lesznek.

Szóval én ebben látom a hibát. A karaktered elfogadó, aki képes bármivel megbirkozni azon egyszerű oknál fogva, hogy képes sodródni a történésekkel.

És hogy ne csak kritizálásból álljon a hozzászólásom, nagyon tetszett az emlékekkel történő felvezetés, ahogy kereteket csináltál, amikre visszautaltál, mint például a homokvár építés.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

szo, 2018-01-06 10:08 Harciporcica

Harciporcica képe

Szia!

Köszönöm a soraidat, és boncolgatásodat. Visszaolvasva a novellát bennem is hasonló dolog fogalmazódott meg. Valószínűleg ezt a folytonos elfogadást akartam volna megtörni a történet végén az emberrablásos kimeneküléssel. Más magyarázatot nem látok erre a bűnre. Így belemászva most már kezdem látni, hogy mennyire azonosultam akkor a karakterrel. Ez a szüntelen elfogadás sajnos rám is jellemző. Nem épp pozitív gondolat, de még tanulom önmagamat is legyőzni a saját érdekemben.

szo, 2018-01-06 10:14 Sednol

Sednol képe

Az elfogadás képességét inkább tekintem adománynak, mintsem valami rossznak, amit üldözni kéne. Ez tesz túlélővé. Én kifejezetten örülök ennek. A környezetem nem annyira. Ők néha kifejezetten nemtörődömnek tekintenek, pedig csak megtanultam a helyén kezelni a dolgokat. Ha valami elmúlik, annak úgy kellett lennie.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu