Hazafelé

 Arra figyelek fel, hogy a nő felszáll a villamosra.

Először nem is ébredek rá, mi a különös benne. Fekete boglyahaj, egy ronda rózsaszín pánttal lefogatva, fehér felső, farmer. Nyitott orrú cipőjéből kikandikál festett körmű lábujja. Csontos arcán feszül a bőr. Mi a francért lettem ideges, mikor ránéztem?

Aztán beugrik, és bár majdnem elalszom ültő helyemben, a gyomrom összerándul az idegtől. Láttam már ezt a nőt.

Öt perce. Az előző megállóban, csak ott nem szállt fel. Hogy került ide mégis?

Szembe ül velem, egy pár méterrel előttem lévő ülésre. Futólag rám pillant, aztán kibámul az ablakon. Persze vannak, akik egy másodperc alatt képesek minden részletet az agyukba vésni... biztos látja, milyen fáradt vagyok, hogy napok óta nem borotválkoztam, talán még a testszagomat is érzi. Mondjuk ahhoz nem kell külön tréning. A táskáján - bézs színű vacak, fonott műanyag szálakból - két nagy lyuk van kialakítva. Gyakorlati hasznukat nem látom, hacsak... hacsak nem egy minikamerát rejteget abban a táskában, ami kikandikál valamelyik lyukon, és halkan zúgva felveszi minden reakciómat. Vagy nem is kell zúgnia, manapság már összeszerelnek ezek bármilyen kütyüt, ez a huszonegyedik század. Fülbe a hallókészülék, kézbe a csodatelefon, agyba a szonda, hehehe.

Úgy teszek, mintha megmasszíroznám a nyakam, közben végignézem a kocsi utasait. Öreg tata, még nyamvadtabbul néz ki, mint én. Biztonságos távolságra tőlem egy anyuka, gyerekkocsival. A többieken nincs semmi érdekes vagy feltűnő. Lehet, hogy mégis többen vannak, csak nem szúrtam ki őket? Nem, van már gyakorlatom, mindig időben észreveszem őket. Biztos később szállnak majd fel.

Azt hiszik, átverhetnek. Neem, gyerekek, amióta megtörtént... szóval az megtörtént, azóta sokkal óvatosabb vagyok. Sasszemem mindent lát.

Megálló. Mintha tovább várnánk a kelleténél. Ilyen sokáig tart kidolgozni a stratégiát? Ha nem vigyáznak, még meglógok.

Két fekete száll fel, és leteszi magát három üléssel előrébb. Yeke yeke, seven seconds, ó-ó-ó, Afrika. Hajrá, srácok. A gyerek sivalkodni kezd a babakocsiban. Úristen, milyen fáradt vagyok.

Elkapom Boglya asszonyság pillantását. Óvatlannak tetszett lenni, néni... korrigálja a hibát, azonnal rámereszti a szemét az ordító kölyökre. Na persze, takarózz nyugodtan az anyai ösztönnel, nézek ki undorral a villamos ablakán. Épp a temető előtt húzunk el. Mennyi vidám halott feküdhet odabent, gond nélkül, várva az idejüket. Nekik már semmi gondjuk, bűnt se követhetnek el többet, legfeljebb gondolkodhatnak, mit csináltak rosszul hajdanvolt elcseszett életükben.

Basszátok meg, de cserélnék veletek. Bármelyikőtökkel.

Innom kéne valamit, de gyorsan.

Eszembe jut, gyerekkoromban - egészen máig - hogyan szórakoztattam magam az ördöggel. Utazás alatt szinte mindig ott szaladt velem egy vonalban, tűzcsíkot húzott maga után, és lángra lobbantott mindent, ami mellett elhaladt. Elég volt csak rágondolnom. Mint most. Máris ott rohan a temető falának tetején, pici piros nyelve kilóg a nagy igyekezetben. Lábnyomai lángcsomók, elolvad bennük a szögesdrót és a falra feltekeredett, fonnyadt kúszónövény is. A közeli obeliszkek, sírkövek megrepedeznek a hirtelen hőhatástól.

Pislogok egyet. Újabb megálló. Tizenéves kölykök szállnak fel, hangosan, agresszíven beszélik ki szánalmas kalandjaikat. Némelyik kihívóan felém bámul. Kell valami, öcsém? Kulcscsomó a kézbe, a bütykök közül kilátszik a fém, akár egy bokszer. Talán kineveltek egy új nemzedéket, és én vagyok a vizsgafeladat. Na meglátjuk, hogy sikerültek.

 Nem jönnek ide. Jobb is. Az is lehet, mozdulni se bírtam volna. Gondolatban persze beszakítom a gégéjüket a kulcsokkal, de a valóságban nagyon ritkán verekszem. Pláne komolyan. Az ördög még mindig itt lohol, az ablaktól pár méterre. Lángol az árok.

Nem tehetek róla, be kell csuknom a szemem. Nagyon fáj. Le van szarva az ördög. Szeretnék már hazaérni, lezuhanyozni, és tizenkét órát aludni egyhuzamban. Belesüppedni a párnába, ami elrepít messzire, olyan helyekre, ahol kattognak a virágok, nyerítenek a felhők, a rendőrök csukapisztolyukkal őrülteket lőnek, ingujjuk félig betűrve a derékszíj csat nélküli részébe, hengeres szelvényezett lóherék kacsáznak a víz alatt, derékig sörbe süppedve...

Nagyot horkantva felriadok. A kamera-táskás nő most már egyfolytában engem néz, csontos arcán fura mosoly. Meg tudod tenni – üzeni vele nekem. Mi a francot, jóasszony?! Azt akarod, hogy odamenjek, és ráhúzzam a fejedre a táskádat? Közben is mosolyognál?

Kiülhetett valami az arcomra, mert lehervad a mosolya, és gyorsan másfelé néz. Vissza kell fognom magam, ki tudja, hányan lopóztak fel, míg aludtam. Körbenézek. A szerecsen fiúk eltűntek, helyükre két szürke dzsekis, hátizsákos fickó ült. Szép nagydarab gyerekek, akár ellenőrök is lehetnének. De nem azok, a cipőjükről látom. Gyanúsak. Simán lefognának, mire kettőt pislogok.

Még két megálló hazáig. Talán szerencsém lesz. Vagy a terv része, hogy elengednek. Ez egyszer még.

De figyelni állandóan figyelnek. Mint az a piros Opel, hetekkel ezelőtt.

A Zsoltival mentem a belvárosba, valami ügyet intézni. Ő vezetett, én mostanában bizonytalan vagyok a volán mögött. Az Opel bevágott elénk, csak úgy, semmi irányjelző, a kurva anyját az ilyeneknek... később eltűnt szem elől, csak hogy a körúton megint elénk kerüljön. Akkor már kicsit be volt horpadva a hátsó lökhárítója, a festék meg lejött a csomagtartóról egy helyen. Felordítottam - Zsolti majdnem félrekapta a kormányt -, és azt akartam, menjünk bele hátulról. Aztán lefordult. Zsolti nem igazán hitt nekem, elég furán nézett rám.

Húsz perc múlva mellénk húzott. Mintha oldalról belement volna egy másik kocsi. A vezetőülés felőli ajtó csúnyán behorpadt, nem is értettem, hogy tud vezetni, aki benne ül. Megkérdeztem Zsoltit, de ő kiröhögött, és azt mondta hülye vagyok. Nagy szerencséje, hogy a haverom.

Egyszer még láttam az Opelt. Az orra tropa, a szélvédő betörve, a kerekek laposak. De gurult. Befogtam a pofám, nem szeretem, ha kiröhögnek. Addig követtem tekintetemmel a roncsot, amíg csak tudtam.

Biztos, hogy az ő autójuk volt.

Még egy megálló. A következőnél szállok.

Figyelem, jeleznek-e a szemükkel egymásnak a hátizsákos fickók meg a nő. Eddig semmi. Hátrafordulok. Közvetlenül a hátsó ajtó előtti ülésre ültem, tudom, ez óvatlanságnak tűnhet, de mindig figyelem, kik szállnak fel itt. Minden ajtót figyelek. Megállunk. Mi a franc van, nincs is itt megálló! Rohadékok, ez nem fair! Az ajtó elé egy öregasszony somfordál. Lila pulcsi... nem hiszem el, hogy felvesz ilyesmit olyan, aki nincs beépítve. Mindegy, egy nyugdíjast még le tudok lökni a villamosról, ha feltart. Amúgy is szívesen megtenném párszor. Végre elindulunk.

Feltápászkodom, a fáradtságtól és a hosszú üléstől nem tudok rendesen mozogni, meg is ingok kicsit. Elkapom a fogódzót, közben  minden pillanatban azt várom, mikor vetik rám magukat a szürke dzsekisek. Egyik elkapná a lábam, a másik a nyakam, és máris levinnének a földre. Belém nyomnának egy adag nyugtatót, és míg nyáladzva, magatehetetlenül hevernék a koszos mancsukban, levinnének a föld alá, marhaecettel itatnának, parázstartót tennének a lábikrám alá, és betegre sajnálnák magukat, hogy nem rajzolom le a kandallójuk bal profilját...

Aludnom kell. Minél hamarabb.

Ahogy vártam, az öregasszony pillanatok hosszú során  át ereszkedik le a két lépcsőfokon. Türtőztetem magam, megvárom, míg eltisztul előlem, aztán uzsgyi. Viszlát, Boglya néni, viszlát, fiúk, bekaphatjátok! Ezt elcsesztétek! Legközelebb ügyesek legyetek, már ha lesz legközelebb.

Szerencsére nem lakom messze a villamosmegállótól. Így is olyan ideges vagyok, hogy vagy négyszer elrontom a kapukódot, mire sikerül beütnöm. A lépcsőházban sűrű homály és csípős régiház-szag fogad, de nem gyújtok villanyt, sietek. Kurva lépcsők... Hol a kulcsom? Áh, mikor a verekedést vártam, áttettem a másik zsebembe. Megvan. Kis szerencsétlenkedés után benyitok.

Végre itthon.

Nem érdekel, hogy éhes vagyok, hogy le kéne húzni a redőnyöket, hogy rám férne egy zuhanyozás. Lerángatom magamról a cipőmet, a ruhát, és az ágy felé veszem az irányt. Félúton visszafordulok. Bezártam az ajtót? Oké, bezártam.

Ez hiányzott nekem egész nap... Távol a zajtól, káosztól, a sok rohadék leskelődőtől. Én nem látom őket, ők nem látnak engem. Holnap újra megpróbálhatnak elkapni, ha van merszük...mmm, holnap, de ma már nem, ma már csak alszom...

A fal felé fordulok.

Minden rendben lesz. Tudok vigyázni magamra, kitanított az élet. Nem könnyű elbánni velem, szemetek. Gyertek csak, gyertek, köcsögök, tőlem megkaphatjátok... kameráztok, kukkoltok, de azt nem látjátok ami fontos... azt se láttátok, hogy aznap nem én vezetem azt a rohadt Opelt... felbéreltétek a teherautósofőrt, vagy alapból a ti emberetek volt? Nem semmi, meghalni a melóért, ráadásul úgy, hogy még el is baltázta...De visszafizetem még ezt, rohadékok, én is figyellek benneteket, almával borítom tűzbe a fészekalját, vasakat húzok magam után a vízben, miközben piros klarinét zümmög a kerti csapból. Kihúzom a földből a venyigét, üvegházat rajzolok neki, aztán visszadugom a felhők közé, virradni. Becsapok sok állatot meghívni de minek óváros hagymavész gágogi libator...

Kopognak.